Pest Megyei Hirlap, 1959. október (3. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-06 / 234. szám

! MS* MEGY zsCirkiP SZÍNHÁZI LEVÉL KEDVES SZÍNHÁZLÁTOGATÓ >BARÁTOM! Te, aki a fővárosba utazol, hogy G. B. Shaw egy ízigvérig shawi művét lássad, ne hidd, hogy a Katona József Színházban valóban azt nézed végig, amit a nagy ír csúfolódó papírra vetett. Talán ez nagyon keményen hangzik így, túlontúl nyers és kendőzés nélkül való, de — sajnos — igaz. Shaw, ez a csodálatos íróvegyész a maga alkotó lombikjában a legcsodálatosabb homonkuluszokat tenyésztette fel, egyesítette a lángot a jéggel, a kört könnyedén négyzetté alakította, határtalan merészségében nem félt összehozni a sarki virágárusleányt a világhírű tudóssal (Pygmalion), a műveletlen díjbokszolót a túlfinomult kutatónő milliomossal (Cashel Byron mestersége), forradalmárrá avatja a papot és papi talárba kényszeríti az istentagadót (Az ördög cimborája) . Shawnak semmi sem lehetetlen, még az sem, hogy az ő mesterségesen összeeresztett lombik lényeit élőnek, *hús-vér lényeknek fogadjuk el, higgyük őket, és e hit révén higgyük mindazt, amit az író közölni óhajt velünk. A Candidá-ban Shaw látszólag nem állítja feje tetejére a világot, nem művel semmi olyat, ami lehetetlen vagy akár a lehetetlenség határát súrolja. A recept egyszerű: végy egy tehetséges, szónoki képességekkel és szociális érzékkel, humanitással áldott és szerelemtől megvert papot; adj hozzá egy asszonyt, aki viszontszereti, megérti, dajkálja őt, őt, aki erősnek hiszi magát; tetézd meg a keveréket egy férfikorba serdülő fiúval, aki szerelmes a papnéba, köretsd az eddigieket egy üzletember apóssal, egy gépírónővel és egy segédlelkésszel — és elkészült a főzet; élvezetes, pszichologizáló dráma, amelyből napnál fényesebben kiderül, hogy... Ö, igen, sok minden kiderül... Shaw nem egyetlen igazságot mond el egy-egy művében, csokorba köti a tanulságokat, úgy nyújtja át olvasójának, nézőjének: nesze, válaszd ki belőle azt, ami telkedre illik közülük. •4 Candida is az okulások bőségét kínálja. Csak úgy, mellékesen, szinte félkézzel leírja a szerző véleményét a reformista-szocialista irányzatokról, hangsúlyosabban felhívja a figyelmedet, kedves színházlátopadó, hogy ne rakd magad körül festett kulisszákkal, vagy ha már megteszed is, ne hidd ezeket az enyvszagú díszleteket a való élet illatos erdőinek, mezőinek; még erőteljesebben azt dörgi a füledbe, hogy te erős férfi, gyenge vagy; te csak akkor leszel a ház ura, ha feleséged parancsolóként akar látni; és mindenekelőtt azt rágja a szádba, hogy a szerelem irányát nem a logika kérlelhetetlen törvényei szabják meg, még egy olyan bölcs, mindenre választ találó asszonynál sem, mint Candida. Mindezt azért kellett ilyen részletesen megírnom, mert a mű néhány sarkalatos pontját alaposan megváltoztatta a Katona József Színház előadása, elsősorban a Major Tamás által megformált Morell lelkész és Várkonyi Zoltán helytelen rendezői értelmezése. (Hogy a felsorolás helyes-e, hogy nem Várkonyit kellett volna-e Major előtt említenem, mint a Candida eltorzításáért felelős művészt, nem tudhatom. Legvalószínűbb, hogy a kiváló rendező és a kiváló színész ezúttal fele-fele arányban osztoznak a shawi mű elferdítésében.) De ne hidd, Kedves Színházlátogató, hogy a vakvilágba beszélek és ízlésemhez igazítom a mércét. Én elsősorban magával Shaw-val szeretnék bizonyítani: itt nem szubjektív megérzésekről panaszkodom, hanem objektív tényeket sorolok. Shaw, aki nem fukarkodik egészen részletekbe menő rendezői utasításokkal, a következőket mondja Morellről: „Élénk, erőteljes, jóképű, negyven éves férfi, szeretetre méltó közkedvelt ember, tele van energiával, modora szívélyes tapintatos, kellemes, hangja mesterkéletlen, zengő, s rugalmasan, tisztáin tagolja a szavakat, mint gyakorlott szó nők, amellett olyan kifejező erőt tud belevinni hangjába, amilyet csak akar." És milyen Morellt látsz, Kedves Színházlátogató? Kenetteljes, színészkedő, handabandázó férfit, olyat, aki maga sem hisz abban, amit prédikál, aki nem él, de visszaél szónoki képességeivel. Major Tamás Morellja nem is Morell voltaképpen, hanem a századforduló Tartuff-je; állandóan összekulcsolt keze, hamis páthosza, kifordított szeme mind-mind Moliére álszemtjét idézi. Major nem úgy viszi csődbe hősét, hogy az általa szilárdnak hitt célok, életelvek a felesége és a fiatal Marchbanks össztüzében olvadjanak híg löttyé, hanem úgy, hogy az alakító színész maga gúnyolja ki az ábrázolt figurát, pedig erre semmi szükség nincs, sőt... Azzal, hogy javíthatatlant fecsegőt látunk a színpadon, aki ráadásul maga is tudja, hogy szócséplése semmit sem jelent, nem tudjuk elhinni, hogy ebbe az alakba hogyan lehet szerelmes Candida vagy ha már megtette ezt az ostobaságot, miért nem hagyja faképnél az első kínálkozó alkalommal férjét. És ezt a tiemshaw-i figurát még csak sekélyesíti néhány — az író által meg nem írt — közbeszúrás. Például: „Jó kritikát kapott a szent j beszédem!" — állapítja meg az első felvonásban önelégült ten Morell. Azután, valamivel később, amikor apósa olvasnivalót kér, újságot nyújt neki, ezzel: szentbeszédem!" „ A vasárnapi! Holott azt, eredeti rendezői utasításban! minderről szó sincs, sőt, ki,fejezetten azt írja Shaw, hogy „Morell felemel egy képes újságot az asztalról és odaadja neki. Burgess szerényen nyúl érte. Visszamegy a kandallóhoz, kényelmesen elhelyezkedik a nagy karosszékben és olvasni kezdi a lapot." Vajon miért kell még a szöveg megváltoztatásával is hiú,, üres fajankóvá zülleszteni Morellt, aki pedig a maga módján becsületes, a maga eszményeiben szilárdan; hisz, a maga célkitűzéseiért becsületes eszközökkel harcol?! így természetes, hogy nem lepleződik le, amikor feleségével vitába szállva, az asszony ezt vágja a fejéhez: „James mindig arra tanított, hogy gondolkozzak a magam fejével és ne féljek attól sosem, hogy mit gondolnak majd rólam az emberek. Addig gyönyörűen be is vált a dolog, amíg ugyanúgy gondolkoztam, mint ő. De most \ aztán! Hogy véletlenül valamit másként gondoltam, mint ő! Nézzetek csak rá!" A lelkész eredetileg tehát | csak itt, a második felvonás [ végén lepleződik le, de akkor ] sem mint hiúság szobra, hanem mint esendő ember, a maga emberi hibáival. De helyesbítek: ennek az előadásnak a Modellje még csak nem is Tartuffe, kevesebb, mint Tartuffe — bohóc. A harmadik felvonásban térdre esik vélt vetélytársa, Marchbanks előtt, összetett kézzel könyörög neki, mint istennek (hogyan fér ez össze a puritán pappal, Várkonyi és Major a megmondhatója!), a harmadik felvonás fináléjakor pedig — amikor Candida azt sorolja, miért marad meg mellette — a pap valósággal ripacsot játszik. „El kellene jönnie velünk, Eugene — mondja az asszony a fiúnak —, hogy láthassa ott a család szeme fényének, a család büszkeségének (Morellnek) fényképeit. James csecsemőkorában! A világ legcsodálatosabb csecsemője! James, amint az első iskolai jutalomdíját tartja a kezében, nyolcéves felnőtt férfikorában! James, mint a krikettcsapat hős kapitánya! James első frakkjában! James mindenféle dicsőséges körülmények között! Tudja jól, hogy milyen erős ember... tudja jól, hogy milyen okos és milyen boldog ember”. És e vádbeszéddel felérő „dicshimnusz” ideje alatt mit tesz férje, a lelkész, aki élete első és legnagyobb megpróbáltatását az imént és éppen most vészelte és vészeli át? Mit tesz Major Tamás Modellje? Nem, nem találod ki, Kedves Színházlátogató, mindaddig, amíg meg nem nézed a Candidát! Azt teszi, hogy a felsorolással szinkronban bemutatja, igen, pantomimszerű mimikával, mozdulatokkal festi, hogy milyen volt a csecsemő ! Morell, az iskolás Morell, a krikettcsapat-kapitány Morell, a frakkos Morell, az okos*, erős, boldog Morell!!! Nem, nem folytatom tovább, mert fáj a szívem a \ shaw-i Morellért, a shaw-i \ mondanivalóért, a shaw-i tanulságokért, amelyek elbújtak, amelyeket elbújtattak a megváltozott Morell szenteskedő, alakoskodó figurája mögé. Ami mégis Shaw-é ebben az előadásban, az Candida \ szerető, megértő, megbocsátó bölcs asszonya (Olthy Magda) és Burgess, az após (Mányai Lajos). Candida azonban Morell nélkül nem egész ember, ezért nem bonthatta ki Olthy sem mindazt, ami ebben a figurában rejtezik. Mányai szerepe már nem annyira kötött a paphoz, így a durva üzletember, a gátlástalan pénzkergető a maga valóságában jelent meg a színpadon. Ez azonban ne vigasztaljon. Kedves Színházlátogató! A Katona József Színház, Várkonyi Zoltán és Major Tamás ezúttal adósod marad, nem is kevéssel, magával Shaw-val! Részvéttel üdvözöl egy hitelező a sok közül. Garami László A szadai utcák névadói a Szadán is, ebben festői környezetben fekvő kisközségben, az utcákat a történelem magyar és a magyar kultúra nagyjairól nevezték el. A kis falu kulturális életének egyik lelkesi előharcosa, Tóth Rezső, désügyi a művelőállandó bizottság elnöke, most igen figyelemre méltó javaslatot terjesztett a községi tanács elé. £ a Javaslata abból tapasztalatból £ indult ki, hogy a £ nagy nevek, ame£ lyekkel egy-egy £ község utcáit je̋ löli meg, idővel elvesztik törté̋ nelmi és kulturá lis jelentőségü̋ ket és semmit^ mondó utcanevekké szürkül· nek. A járóke_ lők, akik például a szadai Rákóczi ^ utcán megfordulnak, nem is gon^dolnak arra, hogy ^ ki volt a ma^ gyar történelem^ ben ^ adója, az utcanévmilyen ^ szerepet töltött be a magyar törté̋nelemben. Sok ^ helyen az elszürkülés ellen úgy védekeznek, hogy az egyes utcák sarkán rövid szöveggel helyeznek táblákat el, de ezeket a táblákat csak a legritkábban olvassa el valaki. Pedig az utcaelnevezések alkalmasak lennének arra, hogy ébren tartsák a lakosság érdeklődését a névadók iránt. A javaslat ehhez azt az egészen újszerű módszert ajánlja hogy rendezzenek Szudán előadássorozatot az utcák névadóiról. Ezeken az előadásokon ismertessék a történelem, az irodalom és a művészet kimagasló alakjainak életét, munkásságát, jelentőségét, mégpedig közvetlen módon, népszerű formában, úgy, hogy minél kerüljenek közelebb e hősök a lakosság lelkéhez. Szada Község Tanácsa egyhangúlag elfogadta a javaslatot és előadássorozataz tervének kidolgozásával, az előadások vezésével megszerzóth Rezsőt bízta meg. — Előadássorozatunkat — mondotta Tóth Rezső — Székely Bertalannal kezdjük meg, valószínűleg decemberben. Bertalant Székely Szada magáénak vallja, itt élt a faluban, itt volt háza, műterme, amelyben a Székely Bertalan Múzeumot rendeztük be, és emléke ma is elevenen él a lakosság lelkében. Jövőre lesz születésének 150. évfordulója, ebből az alkalomból sorozatos emlékünnepségeket rendezünk. Ezeknek az ünnepségeknek a bevezetője lesz a róla — mint a Székely Bertalan utca névadójáról — szóló előadás. Az előadások rendezésében részt vesz a Népfront Hazafias helyi szervezete, a népművelési állandó bizottság és helyi nőtanács is. a Az a tervünk, hogy napban minden berendezzünk egy-egy előadást, így például Rákócziról, Kossuthról, Petőfiről, Jókairól, Dózsáról, Aranyról, Kisfaludyról, akik valamennyien névadói utcáinknak. m. I. Különös, megkapó mű világszerte jól ismert és a tisztelt amerikai író regénye. Első olvasásra nem több egy különös ember fantasztikus kalandjainál, az elmélyült tanulmányozó azonban csakhamar felfedezi, hogy micsoda maró szatíra ez a mű, s mennyire keserű kritikáját adja az amerikai kisemberek életének, s ezzel párhuzamosan az egész amerikai életformának. A regény hőse George Brush tankönyvügynök és próféta. Bármennyire profánul hangzik is ez, szó szerint igy igaz. Brush az egyszerű amerikai átlagember típusa, s bizonyos mértékben idealizált formában, hiszen mentes minden rossz tulajdonságtól. Nem irigy, nem önző, nem kapzsi és nem gonosz. Életének legfőbb célkitűzése: orvosolni mások bajait. Ez így becsületes dolog lenne, csakhogy mindezt nem teheti anélkül, hogy hol itt, hol ott bele ne botlana a fennálló gazdasági és társadalmi rendbe. Az ellene indított egyik tárgyaláson így panaszkodik erről: „Első alkalommal a lousianabeli Baton Rouge-ban tartóztattak le, mert négereknek fenntartott vasúti kocsiban utaztam. Hiszek a fajok egyenlőségében, bíró úr, testvériségben és azért utazatam ebben a vasúti kocsiban, hogy erről tanúságot tegyek”. Egy másik alkalommal újra letartóztatják. Az indok: Brush nem akarja felvenni a bankban elhelyezett pénzének kamatait. Így indokolja tettét: „Nem hiszek abban, hogy a pénznek joga lenne pénzt keresni... A pénz nem az enyém. Nem én kerestem”. Szükségszerű tehát, hogy George Brush elbukjon, nemcsak eszméivel, de eszméivel együtt: elveszti hitét az emberekben s vele együtt élete értelmét is. Wilder regénye a harmincas évek Amerikájának kemény bírálata. Nem egyes embereket bírál, mindent és mindenkit, ami és aki gonosz és embertelen. S ezt nem is akkor hogyan teszi. Talán éppen azért választotta az író hőse foglalkozásává a könyvügynökösködést, hogy ezáltal elvigye mindehová, ugyanakkor szabadon bírálhasson egyházat és egyetemi oktatást, bíróságot és bankot, bemutathassa a kisvárosok tespedő életét csakúgy, mint a nyilvános házakét, a börtönökét, a szállodákét és farmokét. Egyszóval: az író kicsiny, színes mozaikokból rakja össze mindazt, amit ez a két szó jelöl: amerikai életforma. George Brush alakja akaratlanul is emlékeztet ben N\\\\\\\\\\\\\\W^^ münket Corvantes Don Quijote-jára, ha világhírű j ezúttal modernebb változatban találkozunk is vele. Brush szélmalomharcot folytat az amerikai élet visszásságai ellen, változtatni azonban ő sem tud rajtuk. Nem tudhat, mert maga az író sem jut tovább a hősénél és a maró hangú kritikánál, maga sem látja, nem is láthatja a kivezető utat. Wilder szerint — legalábbis; regénye szerint — osztályok, osztályharc nem létezik; ő csupán egyesek életét szemléli, s azon akar változtatni! — a társadalom megváltoztatása nélkül. De ha az őszintés hangú bírálaton nem jut is í tűi a szerző, azt olyan kegyetlen regénye iróniával teszi, hogy olvasása után nem lehet napirendre térni azok felett S ha az író nem tett többet, csupán tízezreket döbbentett rá az élet visszássá ■gaira, már akkor is nemesi célt szolgált: a társadalmi haladás szolgálatába állt. — P — ' Thornton Wilder: Mennyei ügyekben utazom 1959. OKTÓBER 6. KEDD DÚVAD - a ceglédi Kossuth Termelőszövetkezetben $ A cím talán kissé meghökkentő, de igaz. Itt, a ceglédi Kossuth Termelőszövetkezetben forgatják ugyanis a Dúr vad című új magyar filmig dráma külső felvételeit. A gazdaság, de különösképpen a lóistálló környéke egy kistisebb fajta csatatérhez hasonlít. Mondja is az elnök aggodalmas arccal, hogy beletelik néhány napba, míg újra helyreáll a rend, a megszokott kerékvágásban folyik tovább az élet. Mondja, de közben majd szétveti mellét a büszkeség. Nem kis dolog az, hogy éppen rájuk esett a választás, s az még inkább nem kis dolog, hogy a szövetkezet dolgozói közül több mint húszan viszontlátják majd magukat a mozi vásznán. A kamera mögött Szécsérty Mihály operatőr. Mellette Fábri Zoltán, a rendező, éppen utasítást ad a két színésznek. Fábri: Több élettel, dinamikusabban, Ferikém! — fordul Bessenyeihez. Bessenyei: Aztán mit mondott neked Bíró elvtárs a Poloskáról? Mi? Koletár: Hogy két tarisznya zabot adjak neki... Kialszik a jupiterlámpák fénye, vége a jelenetnek. Három rövid mondat csupán, mégis közel fél órába telt, míg a rendező jónak találta és engedélyt adott a felvételre, így megy ez már napok óta. Reggeltől a késő délutáni órákig. Mikor milyen időt, világítást kíván a forgatókönyv. Két jelenet között beszélgettünk a film alkotóival. Fábri: A film Sarkadi Imre néhány esztendővel ezelőtt megjelent Dúvad című novellája alapján készül. A film alapmondanivalója azonos a novella alapmondanivalójával, formai megoldásában azonban jelentősen megváltozott. Mint a film forgatókönyvének írója, helyesebbnek találtam a végső történés átalakítását is, mert így érthetőbb és emberibb a mondani$ % való kicsengése. Bessenyei: Szép, de nehéz % feladat Ulvecki Sándor (a $ dúvad) alakjának megformálása. Régen volt már ennyire „testhez szabott” szerepem. Szenvedély és lázongás Vlvecki egész élete, sötét szí́ nek kellenek megfestéséhez, £ de remélem, sikerül. Ezzel véget is ér a beszél£getés, mert int az operatőr: a ^ nap állása most a legmegfelelőbb, hogy filmszalagra rögzítsék a következő jelenetet. £ Búcsúzunk tehát: további jó f munkát, újabb sikeres magyar $ filmet! * (Szöveg: Prukner, fotó: Gábor) ,,Befogd a szád! Felelős vagy, hogy ez a ló megkapja mindennap, ami jár neki!” (Bessenyei, Koletár)