Pest Megyei Hirlap, 1961. december (5. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-29 / 305. szám

4 SEGÍTENI, UTAT MUTATNI „A cigány lakosság egészségügyi felvilágosítása érdekében a 200 lakosnál nagyobb településeken egészségügyi állomásokat állítunk fel s néhányukat felkérjük az egészségügyi tanfolyam elvégzésére.” Ez áll a Vöröskereszt Pest megyei szervezetének éves munkatervében. A tápiószecsői cigánysoron, a „Parton”, ahogy a házszámokat kutatom az alkonyodó téli délutánban, mindenünnen fejek bukkannak elő; vajon mit akarhatunk? Akit keresek, már jön is át a keményre fagyott udvaron, egy szál ruhában, csattogó papucsokkal. Csodálkozva nézem, ami részben a nyári ruhának, részben Pokorny Jánosné szép megjelenésének szól. Barna, gömbölyű fiatalasszony, még a kritikus női szem sem veszi észre rajta az öt gyerek nyomát. Pedig ennyien veszik körül, egytől egyig fiúk. Cseppet sem bizalmatlan, vagy éppen félszeg. Vendéglátó mozdulattal zárja az ajtót. Világoszöld falú előszoba, fehér függöny és még nyíló muskátlik fogadnak. A konyhában kedves, otthonos rendetlenség, míg a szobában szigorú tisztaság és hideg fogad. Az ágyakon csipkés párnák, rózsaszínbrokátos paplanok. Velem szemben, a falon, fehér csomagolópapír, kirajzszegezve. — A gyerekeké. Egyszer kaptak egy diavetítőt ajándékba, de nem használhattuk, mert a régi házban még sima falunk sem volt. — Szóval ez az új ház. Mikor építették? — Két éven át dolgoztunk rajta mind a ketten, éjjelnappal. Jóformán minden mi két kezünk munkája. A teatő, a falak, a padló és a konyhacement. — Tetszik'tudni — néz rám kutatva két nagy barna szemet én mindent, de mindent megteszek azért, hogy ne kelljen szégyenkeznem cigány voltomért. Már gyerekkoromban is azért sírtam az anyámnak, mosdasson és vegyen olyan fehér kötényt, mint a parasztlányoknak van. Mikor már mosni, takarítani jártam, meg a malacokkal bajlódtam, ilyen? zöldablakos ház járt az eszemben. Szinte láttam az udvaron, rugdosni a labdát, a gyerekeimet, tréningben, cipőben! — Anyuka — szól közbe aj t legkisebb gyerek, égő fekete szemmel —, van nekünk ciipőnk meg ünneplőnk is! — Van! Adósságunk egy fillér sem, de költekezni nemigen tudunk. Láthatja, itthon nagyon szedett-vedetten vagyunk. Hogy mennyi ruha kellene ennek az öt fiúnak! — Talán karácsonykor erre is jut. Mi lesz az ajándék? — Nagyon szerény ünnepünk lesz. Mindenkinek csak az, ami a legjobban kell. Közös családi ajándék viszont a rádió, OTP-re vettük. Megint Bandié a szó, ő a legkisebb, kilenc éves. — Neni kérem, az a legjobb az este. Nyolc órakor mindnyájan ágyban vagyunk és hallgatjuk a mesét. Csak az a rossz, hogy előtte édesanyánk alaposan megfüröszt. Közben többen is jönnek. Be-bekukkantanak. Állnak az ajtóban, hallgatják a beszélgetést. Kötényes, fejkendős kislány néz be a vállak fölött. — Mindjárt jövök én is, néném, csak megetetem a fiamat! Kiderül, hogy akit én gyereknek néztem, magának is gyereke van már. Tizennyolc éves fiatalasszony Pokornyiné húga. Róla mondta a tanácstitkár, hogy az azóta sajnálatosan felbomlott cigányegyüttesben tápiószecsői ő volt az egyetlen, aki tudott írni-olvasni. — Úgy látszik, ebben a családban hagyomány a tanulás, a törekvés. Miért nem beszéli rá a többieket is? — Hogy én nem beszélek? — háborodik fel, s úgy állva folytatja. — Hiszen mindig mondom, ahová eljárok, pedig sokfelé hívnak, nálatok is sok a gyerek. Ha az ember dolgozna, kapná a fizetést, meg a családi pótlékot. Abból jutna a gyerekre ruha. Mert azt mondják, emiatt nem járnak iskolába. Robi gyerek hosszú torokköszörülés után félve szól közbe. — Miniket igen dicsérnek az iskolában. Még soha nem hiányoztunk. A mi bátyánk volt az egyetlen cigánygyerek, aki elvégezte a nyolc általánost. Most kárpitos tanuló. Pokornyiné irul-pirul, hallgattatná el a gyereket, de a többiek nem engedik. Ami igaz, az igaz, szemmel láthatólag büszkék rá. — Mit tanult a vöröskeresztes tanfolyamon, érdemes volt odajárni? — Eleinte szégyelltem, azt hittem, ferde szemmel néznek majd rám, mit keresek ott. De nem, mindenki kedves volt hozzám, össze is barátkoztam az asszonyokkal. Volt, aki el is jött látogatóba. — És a tisztaság? Ekörül mit tud tenni? — Nem is tudom, mit mondjak erre. Végül azt hiszi, dicsekszem. Sokat változott a helyzetünk. Aki csak teheti és dolgozik a szecsői cigányok között, az építkezik. Én meg járom a régihez húzókat, mondom nekik, takarítsanak, meszeljenek ők is. Ha valamennyien munkából élünk s a gyerekeinket az elhanyagoltság miatt nem kerülik az iskolában, minket sem kerülnek. Ugyanannyit fogunk érni, mint a többi falusi, nemcsak papíron, de a valóságban is. Ez az utolsó mondat visszhangzik bennem, amikor a község egyik vezetője azt számolgatja, hány család él a község e részén. Percek alatt kiderül, negyvenöten vannak. Valamennyi család nagy létszámú — még sincsenek képviselve a községi tanácsban. Ideje, hogy ezen változtassanak. Tápiószecső egy község csak a megyében, de másutt is vannak cigánysorok. S majd mindenütt akad egy-egy Pokornyiné, akit már megérintett az új világ, az új lehetőségek szele. Ezek az emberek teljes, szívvel készülnek kitörni a régiből. Segítsünk nekik. Szóval, tettel, tanítással. Komáromi Magda 1961. DECEMBER 29 PÉNTEK Jövőre lesz elegendő épület- és lakásszerelvény Kevés azonban a kilincs és a zár Az építkezések megfelelő üteme nagymértékben függ attól, hogy az épületszerelvények, villany- és vízvezetékszerelési anyagok, ajtóvasalások kellő időben megérkeznek-e. A Kohó- és Gépipari Minisztérium az utóbbi években több hatékony intézkedést tett, hogy a lakásszerelvények gyártásával foglalkozó 20—25 üzem a lehető legpontosabban teljesítse feladatát. Negyedévenként felülvizsgálják a tervek teljesítését, s ahol szükséges, senéhány gítenek. tétel kivételével már a jövő évi tervben is megállapodtak az Építésügyi Minisztériummal, s a tárgyalások alkalmával több korábbi irányszámot módosítottak. A készletek felülvizsgálata alkalmával kiderült ugyanis, hogy az Építésügyi Minisztérium bizonyos szerelvényekből felesleges tartalékokkal is rendelkezik, s az 1962-es gyártási tervet, már ennek megfelelően állapíthatták meg. A kohó- és gépipar szerelvénygyártási terve azonban így is jelentékenyen növekszik 1962-ben. A lakóházak részére 18 ezer fürdőkád készül, több, mint az idén, hatezerrel 30 százalékkal több kapcsolót, 55 százalékkal több fénycsőarmatúrát és lámpatestet, kétmillió forinttal nagyobb értékű fürdőszobai és konyhai vízvezetékszerelvényt gyártanak, mint az idén. A lakások átadását gyakran késleltette a vízmelegítők hiánya, ezért az ötliteres vízmelegítők gyártását lényegesen növelik és az idei nyolcszázzal szemben 1800-at készítenek belőle jövőre. További probléma a zár és a kilincs, amiből az illetékes üzemek évek óta nem tudnak az igényeknek megfelelő mennyiséget gyártani. Az Elzett Vasárugyár és Fémlemezipari Művek jelentős erőfeszítéseket tesz, hogy az építkezéseket jobban elláthassa. Zárból jövőre 34, ajtó- és ablakiilincsből pedig 24 százalékkal több készül, mint az idén. Számítások szerint azonban ez a többlet sem elegendő, ezért a tárgyalások ezeknek a cikkeknek az ügyében tovább folytatódnak a két minisztérium között. A KGM terv- és termelési főosztályának véleménye szerint a zár és kilincs kivételével már most biztosítottnak tekinthető az építkezések jövő évi szerelvényellátása. (MTI) FUT A SZÁN A hó meghozta a szánkók szezonját. Nemcsak a gyerekek, a nagyok is hódolnak a szánkózás szenvedélyének. Igaz, hogy az ő szánkójukat már ló repíti előre Férfimunka volt! Dolgozik a Szentmártonkátai Gépállomáson egy fiatal ember, akinek a nevét ezen az őszön gyakran emlegettél az újságok. A kiváló traktoros ugyanis — név szerint ifj Bartha István —, bármennyire hihetetlenül hangzik is, 12 hold kukorica megművelése vállalta egymaga a tóalmás: Vörös Csillag Termelőszövetkezetben. Idejében, főként pedig lelkiismeretesen készítette elő a négyzetes vetéshez szükséges talajt, négyszer bekapálta a fejlődő növényt, pusztító szárazság ellenére . A gondos munka meghozta gyümölcsét. Ifjú Bartha István a „földjén” holdanként háromnégy mázsával termett több kukorica, mint a szomszédos táblákon. A kiváló traktoros ezért természetesen megkapta a jutalmát. A szövetkezet külön kukorica-prémiummal hálálta meg fáradozását. Ifjú Bartha István más majd a téli gépjavításból veszi ki a részét és már aron gondolkodik, kezdeményezését hogyan tudná elterjeszteni jövő tavaszra, minél több gépállomáson és termelőszövetkezetben. Száztizenkilencezer lakás épült fel az idén Moszkvában A moszkvai lakóhoz éritő vállalatok határidő előtt teljesítették évi tervüket. Egy év alatt 3700 ezer négyzetméter lakóterületet, azaz 119 000 korszerű, kényelmes lakást adtak át rendeltetésének. Jelenleg sehol a világon nem készül annyi lakás, mint a szovjet fővárosban. — AZ Állami Biztosító ceglédi fiókja hazai Pátsz-tagnak Cegléd, XIV. ker. Kenderföld 30. szám alatti lakosnak, akit kisebb baleseti ért, 130 forintos háztáji biztosítása révén 600 forint baleseti kártérítést fizetett. ÉDENKERT Az Édenkertről elnevezett asztalosárugyárat mindenütt kitűnő üzemként ismerték. városi tanács, amely felügyeleti szerve volt, folyton dicsérte, vezetőit lépten-nyomon kitüntette. Meg is érdemelték. Szép és sok árut adtak népgazdaságunknak, és ami ugyancsak nem utolsó dolog, kimutatásaik, jelentéseik, elszámolásaik is mindenkor példamutatóak voltak. Mire valamely felső szerv a velük kapcsolatos óhaját nyilvánította, ment. az már teljesedésbe is Kotormány, a tanácselnök, beszámolóiban már ezért is az első helyen szokta emlegetni az Édenkertet. Nem véletlen hát, hogy amikor a Borsósboconádi Gépállomáshoz gyorsan főmérnök kellett, Kotormány első gondolata az Edenkert volt. Erre a munkakörre ki is emelte rövid úton az asztalosárugyár ifjú tervezőmérnökét, hiába tiltakozott ez ellen Kóczián, az igazgató. — Kár ilyen sovinisztának lenni — mondta ekkor Ruck, a tanács ipari osztályának vezetője, akit bátor és gyors káderkiemelései miatt Hó-Rukk kartársnak is neveztek. — Az egyik gyárnak csupa kiválósága legyen, a másiknak semmi, ezt lehetetlenség így tűrni. Meg kell kissé tanulni az elvtársaknak is a népgazdasági szinten való Egyébként is adunk szemléletet, helyette másik embert, akivel igen meg lesznek elégedve, így került oda Faragó, a tanács ipari osztályának korábbi pénzügyi előadója, akit a háta mögött Lefaragónak is neveztek. Az volt ugyanis a szokása, hogy minden tervből eleve 25 százalékot lefaragott. Amikor ezt az egyes szervek kiismerték, mindenesetre 25 százalékkal többet terveztek, hogy legyen miből lefaragni. Amiatt azonban többen haragudtak rá, hogy két üzemi kultúrhelyiség költségvetéséből kihúzta a székeket, egy moziban nem engedett vásznat felszerelni, és három tehenészetből elspórolta a bikát. — Mire megyünk ilyen emberrel? — Így méltatlankodott Kóczián igazgató. — Ennyi erős és képzett ember mellett elmegy egy gyengébb is — mondta Ruck, és hangján érződött, hogy elhatározása megmásíthatatlan. — Egyébként is, nevelni kell az embereket, szokta mondani a tanácselnök elvtárs. — Igaz, erről jut eszembe, legutóbb Pesten, a minisztériumban Hajbók kartárs szólt Kotormány elvtársnak, nem tudná-e Lopkovicz pórul járt sógorát, Bélát elhelyezni. Jó munkaerő, csak van egy kis hátulütője. Most jött ki három év után a börtönből. Az a helyzet vele, hogy nem alakult még ki eléggé a társadalmi tulajdonhoz való érzéke, de megfelelő ráhatással azért nevelhető. — Öt is hozzám szánja? — kérdezte ijedten Kóczián. — Természetesen. Lopkovicz gyakorlott pénztáros. Mindig ezt csinálta. És megérted, ugye, hogy Hajbóknak a minisztériumban mégsem mondhatunk nemet. Egy ilyen összekovácsolódott kollektíva, mint a tiétek, majd csak megneveli. Az Edénkert pénztárosa úgyis asztalos volt azelőtt, menjen most csak vissza a pad mellé. És, már ahogyan ez a felső és alsó szervek vitáinál általában a végén történni szokott, Lopkovicz ment a pénztárba, a régi pénztáros ment a műhelybe, az élet meg ment tovább. Az Édenkerttől érkező kimutatások kissé pontatlanabbak lettek, el-elmaradoztak, ebből azonban a tanácsnál senki sem vett észre semmit, hiszen a kimutatásokat jórészt sosem nézik meg, legkevésbé az elnökök. Egy szép napon azonban Ruck megjelent Kócziánnál, kezében levél. — Pajtás, helyet cserélünk — mondta mosolyogva. — Talán hallottad, hogy én két hete idegösszeroppanást kaptam. Az orvos nyugalmat, izgalommentes életet írt elő. Ezért küldött ide Kotormány elvtárs igazgatónak — ha egyetértesz vele. Hiszen itt oly jó a kollektíva, hogy elég lesz, ha én napi két órát dolgozom. Te meg bemégy az én ’ helyemre, az ipari osztályra, Kotormány elvtárs közvetlen munkatársának. Ez már magában jelent valamit, nemde? Kóczián új munkakörében mindjárt nagy zűrzavar középpontjába csöppent. A helyi dohányfermentáló teljes csődbe jutott. Szórad, háta mögött kiszáradnak akit is neveznek, kiszórta az üzem pénzét az ablakon. Lehet, hogy közben pottyant valami a saját zsebébe is belőle. De ezt nem lehetett megállapítani. Tény, hogy a fermentálóhoz új vezető kellett. Kotormány úgy intézkedett, hogy az amúgy is erős Edénkért főkönyvelője menjen oda. Szóródnak viszont volt valami irodai gyakorlata. Ha szórta is a pénzt, mégis csak derék elvtárs, legyen hát ő a faárugyár főkönyvelője. Közben a járás kikérte az Edénkert párttitkárát falusi munkára, tszerösítésre. A fiatal művezető Pestre került, nappali egyetemre. A hajlítottbútor-osztály üzemvezetőjéről kiderült, hogy csengő tenorhangja van. Nem szabad az ilyen ember útjába állni, el kellett hát engedni őt is zeneiskolára. Helyébe Doromy Pál, egy volt dalénekes került, aki újdonatúj Moszkvics kocsiján elgázolt egy özvegyasszonyt, majd egy másik konkurrens énekest. Amikor emiatt behívták a rendőrségre, ott életveszélyesen megfenyegette a főtörzsőrmestert. Letöltötte büntetését, most becsületes megélhetés kellett neki. A modern káderpolitikai elvek szerint ugyanis nem szabad egy ilyen megtévedt ember érvényesülésének sem útjába állni. Egy jó kollektíva csodát tehet — ezt vallotta Kotormány — ő lett hát a hajlítottbútor-műhely új művezetője Az idő még csak haladt így is, megállíthatatlanul. A jelentések egyre ritkábban érkeztek a tanácshoz, végül egészen elmaradtak, az Edénkért addig addig feszítette így a húrt, amíg Kotormány tanácselnöknek is feltűnt az ügy. Elhatározta, hogy elmegy a gyárba és ott rendet csinál. A kultúrteremben gyűltek össze, hogy fogadják őt. Már éppen meg akarta kezdeni beszédét, amikor látta, hogy előadói asztal helyett csak egy piros terítő hever a földön. — Talán innen tessék szólni az elvtársakhoz — mondta neki zavartan Ruck igazgató. — Sajnos, e pillanatban nem tudok asztalt adni. — Hogyan? — kérdezte Kotormány. — Sajnos, átmenetileg kissé visszaesett nálunk a gyártás. — Ezért felelősséggel tartozik, igazgató kartárs. Remélem tisztában van ezzel. — Korántsem — mondta könnyedén Ruck. — Magyarországon igazgatót csak azért vonnak felelősségre, ha von, ha állam pénzen villát épít magának, és erre rájönnek, vagy szemet vet saját titkárnőjére, aki valami magasabb beosztású embernek is tetszik. Nem teljesített tervért, selejtért, rossz vezetésért, nálunk senkit nem szoktak felelőssé tenni. — Egy előadói asztalt azért csak tud szerezni — ezzel terelte másra a szót Kotormány. — Nem szeretem, ha köztem és hallgatóim között nincs semmi. — Kérem — szólt az igazgató. — Utána nézek, mert sajnos, nem ismerem a pontos helyzetet. Mint tudni tetszik, csak néha járok be, mert baj van az idegeimmel. Valahogy úgy történt, hogy Faragó kortárs újításként minden asztalról elspórolt két-két lábat. — Szárad, az új főkönyvelő, selejt címén elkótyavetyélte a MÉH-nél az asztallapokat. A maradék hulladékot Doromy — talán szabotázsképpen — feltüzeltette, így nem maradt semmink. — — Nem győzök csodálkozni szólt Kotormány —, hiszen köztudomású, hogy ebben a gyárban van a legjobb szellem. El sem tudom képzelni, ki züllesztette szét ennyire ezt a pompásan összeszokott kollektívát. De nem baj, fő, hogy még az elején felfigyeltem a bajra! Máté György