Pest Megyei Hirlap, 1965. április (9. évfolyam, 77-88. szám)
1965-04-04 / 80. szám
12 rear tie eretkMítUmd C „Az én galambocskáim“ röndesen pereg a szó róla, a maholnap négy esztendeje halott íróról, akinek derűs, bölcs mosolyát halotti maszkja olyan szelíden őrzi a könyvszekrény üveglapja mögött. A kályha parazsának vibráló fénye meg-megcirógatja a gipszfehér arcot. Ilyenkor megélénkülnek rajta a vonások, és mintha lobbanna a lehunyt szem is, amelynek világát nem a halál oltotta ki 1961 szeptemberében, hanem több, mint négy évtizeddel előbb a háború, amikor Szántó György, a maga választotta pályáján éppen induló fiatal festőművész, súlyos fejsebet kapott a messze frontok valamelyikén. Áthatolhatatlan sötétség borult rá, de a vakság nem tudta kioltani a lelkében felszívódott ragyogó színeket. Látóidegeivel együtt nem sorvadt el a benne élő művész. Az ecset tóttá alakult át kezében és azon keresztül áradtak tovább a színek. A színek, amelyek a Garas utcai szép lakás falaihoz simuló vásznakon az íróvá, költővé teljesedett művész festőálmait idézik ma is. dél beszél róla, az örök munkatárs, a feleség, aki a fekete évtizedek alatt hűséges szeme volt az írónőnk. Méltó arra, hogy — helyette és neki — ne csak nézze, de lássa is a külső világot. Nélküle nehezen született volna meg a Stradivari, a Bölcső, a Hajdútánc, a Földgömb, az Aranyágacska, meg a többi, mintegy negyven szép regény. Nélküle talán nyomtalanul elsüllyed a vaksötétben minden szín és minden alom. A koksiparázs fénye meg-megcsülan az üveges könyvszekrények polcain sorakozó kötetek aranyán is. Egész könyvtárnyi Szántó-könyv. A hosszú sorokat az a kötet a zárja le, amely már váratlan halála után jelent meg és utolsó, talán leglíraibb két regényét öleli egybe. Az egyik a Weimari árnyjáték, Goethe, a költőóriás törpévé zsugorodó fiáról szól, a másikban, a Beszélő festményben, Munkácsy Mihály világhírű Milton-kompozíciója elevenedik meg. Ezt, amelyben Szántó György szinte Prosperóként mond megbékélt búcsút a színek és álmok egész tanév egyetlen szavára, ahogy rohamoztátok a Mladnickáján Kerensakij párt helyiségeit, hullattátok a véreteket pazarul és bőségesen az emberiség szebb és jobb jövőjéért, tékozoltátok tehetségteket, hogy zsúfolva voltak velük a Péter-Pál erőd kazamatái, Szibéria ólombányái, ti énekeltétek azt a föld alatti örömhimnuszt, a szenvedők himnuszát, amelyről Karamazoff Aljosa beszélt a bátyjának, amikor ő akart helyette a katorgába menni. És csak álltam ott előttük vakon és némán, szememből könnyek csurrantak, mint most, mikor e sorokat írom, és Adél megölelt, simogatott, mert csak ő érzek én most,tudhatta, mit . A gyermek. Ezért rajonganak mindannyian, kivétel nélkül. Szentség nekik, naphosszat ölükben tartják, becézik, csókolják, etetik. Ez az, amit nem tudtam meg a világának, halála előtt alig néhány héttel ő fejezte be a z elárvult íróasztalon pihen régi, rozoga írógépe. Közel negyven esztendőn át szinte szüntelenül ontotta az igazi „vakírás”-sal telerótt lapokat, hogy aztán vaskos kötetekké kristályosodjanak. A kézirat garmadát egy sötétbarna fiókos szekrény őrzi, ódivatú, öreg bútordarab. A régi munkákon, a már megjelenteken kívül az egyik fiók négy olyan regény kéziratát is rejtegeti, amely még megjelenésre vár. És őrzi az író 1946 óta írt naplójának, valamint regényes önéletrajzának kéziratát is, amely Homokóra címen harmadik kötete lesz a Fekete éveim címmel indult állomásoknak. A felszabadulás huszadik évfordulójának megünneplésére készül ebben az évben az egész emberiség. Joggal, hiszen a második világháború végével a történelem legszomorúbb és legszégyenteljesebb zsarnokságának lidércnyomása alól szabadult föl. Lapozgatva a Homokóra vaskos kéziratcsomójában, előkerülnek a fölszabadulás pillanatainak emléklapjai is. 1944 tavaszán, amikor Hitler hordái megszállták ezt, a már koldussá tett országot, a s vak írónak is menekülnie kellett Budapestről. Aradra ment, ahol édesanyja és rokonai féltek. Néhány hétig tartó látszólagos nyugalom után már ez a Maros-parti város sem nyújtott biztonságot. Hitler honi pribékjeit egyre fenyegetőbben kerülgették a t>akírót, az első világháború rokkantját. Egy félelmetes emlékű nyári éjszakán parasztkocsira ült és Lippán rejtőzött el. Ottani jó barátok hajlékában talált menedéket. Egyetlen éjszakát töltött elrejtőzve az ódon városkában, mert másnap már bevonultak a felszabadító szov Ejet hadsereg első egységei. zeket Adél meséli, menekülésben is hűséges társa az írónak. Aztán a fehér gépírásos lapokon át mintha maga az író venné át a szót. A Homokóra 313. lapján kezdődik ez a fejezet. Az én galambocskáim a címe, így emlékezik Szántó György: — ABBAN REMÉNYKEDTEM, hogy Lippán várhatjuk be, amíg visszamehetünk Aradra. Mondták, hogy Radna felől már özönlenek az oroszok Paulis felé. Reggel azzal a hírrel futott be Bözsi, hogy az oroszok már ide is megérkeztek. Adél kirohant az utcára és zokogva borult a nyakába orosznak, akit meglátott az első . A szegény ijedten nézett rá, nem tudta mire vélni a dolgot. Adél Arad felé mutatott. „Tata si mama la Átad” — magyarázta tört románsággal. — Az orosz sereg Erdély felöl vonult fel a radnai oldalon. Lippára csak előőrsök jöttek ... Olyan vidámak és magabiztosak voltak, mintha nem kétszázan, de kétszázezren lettek volna... — Fájt, hogy nem tudtam beszélni velük, ha már nem láthatom őket. Mennyi mindent szeretnék nekik mondani. Csak hallgattam beszédjüket, nevetésüket, éreztem, hogy most itt vannak ők, az én kedveseim, annyira szeretek. Gorkij akiket 2 novelláiból, Csehov elbeszéléseiből, Turgenyev regényéből, itt van köztük Oblomov szolgája, Zakar, Csircsikov kocsisa, aki felborítja ^ a brics kát, itt vannak a hő ̋ sok, akiknek dédapjuk Bo ^ rodinónál állta a francia gránátok gyilkos tüzét. a Ra ^ jevszkij-dombon, miközben a fehérkalapos Pierre Bezuchij ott esettett-botlott közöttük, a legnagyobb tűzben, hogy Andrej Bolkonszkijjal még egyszer találkozhassék. Itt vannak köztük Karamazoff Mitja, hadnagyi ruhában, vagy Lebradkin kapitány, eszelős húgával, Csevolodovics Miklós, vagy maga Rodion Raszkolnyikov is, akinek nem kellett megölnie az öreg zálogos asszonyt, most másképpen oldódtak meg problémái. — ÉS KÖZTÜNK VOLT A FEKETE FAL, nem mondhattam, gyertek galambocskéim, hiszen gyermekkorom óta ismerlek én benneteket, láttam, ahogy X kormányzóság városának utcáin lépkedtek hetykén, vagy dülöngéltek részegen, láttalak, ahogy a cárok hintái elé dobtátok bombáitokat, ahogy akasztani vittek benneteket Muraviev apostollal, a Téli Palota udvarán, ahogy Gapon pápa a feszülettel a kezében vezetett rohamra benneteket a kozákok lovai elé, ahogy Juszupov herceg lövöldöz rátok kastélya lépcsőjéről, mert akkor éppen Rasputinnak hívtak benneteket, ahogy verekedtetek tizenhat ellenforradalmi hadsereggel. Vladimir Iljics UlSzázféleképpen, mindig. Aki kezet de valahogy nyújt nekik, annak már nyert ügye van. Ilyenek ők, az én galambocskáim, közelről. Hogy i isznak és verekszenek? Isten nem, nem is volnának férfiak, ha nem tennék. * Halkan emlékeznek a lapok. ■ Néha finoman pattog a parázsló koksz az öblös kályhában. Különben olyan mély a csönd, mintha csak most halt volna el valakinek a szava. ] Magyar László regényekből, Csak a Karama ízoff testvérek felejthetetlen gyermekfejezetei beszélnek erről, de azt hittem, Dosztojevszkij lelke tud csak ennyire belemélyedni a gyermeki lélekbe. Csalódtam. Minden orosz egy-egy Dosztojevszkij ebben a tekintetben, és ez lelki tisztaságainak igazi tükörképe. — SZEPTEMBER TIZENNEGYEDIKE óta néhány hónap múlt el. Azóta itt élek köztük. De szeretetem irántuk minden nappal csak nő, ha ez még lehetséges. Nagylelkűek, hősiesek, a vendégszerzetéből csak annak lehet fogalma, akit ők vendégelnek meg. Vidámak és szertelenek, muzsika a lelkük, legyen az harmonika, balalajka, grafmofon, vagy rádió, cigány , vagy hangverseny. Szemérmesek és lovagiasak, aki rájuk mosolyog, arra ők már ránevetnek. Aki fél tőlük, vágyj bizalmatlan, az pórul jár. íj 1065. ÁPRILIS 4, VASÁRNAP Bárányi Ferenc: 1945 Én akkor csupán annyit láttam, hogy öten alszanak egy ágyban, folyton-folyvast pincébe mentünk, s naponta egyszer babot ettünk. Én nem értettem Fuller bácsit, hogy mindig csak bújócskát játszik, a padláson lelt menedéket ha a pincébe jött a német. Ha bomba robbant, ágyú dörgött, azt gondoltam, hogy jön az ördög, s — jó fiú — a babot megettem, nehogy a pokolra cipeljen. S jött egy napon két kucsmás ember, puskával, mosolygó szemekkel... Tavasz volt, friss rügyek nevettek. S Falér bácsi nyújtózott egyet. ,XXNX>XXVXVXXX>XNXV,>^SXNV,XXXXXXXXXXXX\XVXXXXXW.XV'.XXNXXXXXV, ALACS B. TAMÁS: R APSZÓDIA Azon a télen, ------------------------dapest frontváros volt s még tartott a Vár ostroma: Budán, a Pasa- réttől Hidegkútig épp úgy éhezett a nép, mint Pesten. Én akkor karszalagot kaptam, s kineveztek a budai hegyvidék élelmiszerbiztosává. Hogy kik? Nem emlékszem. Lehet, hogy önmagamat neveztem ki. Munkánk abban merült ki, hogy szervezetté próbáltuk tenni a kunyerálást. A szovjet katonák — bár ők sem dúskáltak az ennivalóban — adtak. Volt aki dolgozott is nekik az ajándékkenyérért, krumplilevesért, volt aki csak könyörgött. De hát ez, akárhogy is vesszük, még nem az igazi közélelmeztetés, piszkált bennem a gondolat. Ki kellett találni valami okosat. De mit? Az ég egy világon ■ semmi se jutott eszembe. Apósom azonban, aki élelmiszer főbiztos volt, s este így szólt hozzám:egyik . Eszembe jutott . Meg vagyunk mentve valami. Megszüntetjük a kunyerálást. Ötlj erőnkből biztosítjuk a közellátást. Szájtátva hallgattam, és belekérdeztem a lényegbe: — Honnan? Miből? — Pestről... — válaszolta, s elgondolkozott. — De hát az ostrom még javában tart... Hogy jut Pestről ide az élelem? Meg aztán ott sincs. — No, no! — mondta, és kezét felemelte. — Nem is azt mondom én, hogy onnan hozzuk, ahol szintén nincs. Holnap Nikolájék, tudod akikkel a görögkeleti teológia épületében ismerkedtünk meg, átmennek Pestre. — Nikolaj? Az a kis tatár filozófus őrmester? — Az. Megkérjük, hogy keresse fel hivatali főnökömet, s adjon át nem egy levelet. A Margit-híd hídfőjénél lakik. — Mit írsz neki? — Ősszel a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumból átadtak kisegíteni a Közellátási Minisztériumba. Ott hallottam, hogy a budai hegyekben titkos élelmiszerraktárat építettek a föld alatt. Volt hivatali főnököm majd megüzeni, hogy hol találhatók ezek a raktárak. Ebben maradunk. te. A levelet Nikolaj el is vttAztán vártuk az értesítést. Helyette azonban az a hír érkezett, hogy zajlik a Duna. Az időtájt könnyen beletörődött az ember a kudarcba. A közellátást illetően újabb terveken törtük hát a fejünket. Nikolaj sem jött vissza. Tudtuk, hogy a zajlés a híd nélküli Dunán legyőzhetetlen akadály. Ámnál nagyobb volt meglepetésünk, midőn egy keddi napon torzonborz figura kopogtatott nálunk. Apósom alig ismerte meg, pedig az idegen nem más, mint Élés Károly volt, a főnöke. — Az altisztém, a csirkefogó, eltűnt — e szavakkal köszöntött ránk Élés Károly. — így kénytelen voltam magam, eljönni. Leült a tűzhely mellé konyhába, ki se gombolkozott.« — Sietek, még ma vissza kell érnem Pestre. Adjatok papírt, ceruzát. Adtunk. — Hát ide nézzetek. Egy élelmiszerraktárról tudok, Solymártól keletre. Kicsit messze van innét, de biztosra mentek oda. A hivatalos, titkos térképet nem tudtam elhozni, azért küldtem el Horváth Janót, az altisztemet a Rottenbüuer utcába, de két nap óta hiába várom, eltűnt. A memóriám azonban kitűnő. Lerajzolom én nektek, s jobban eligazodtak rajta, mint az eredetin. Le is rajzolta. Ivott egy csésze forró teát s már indult is vissza. — De hát, hogy jöttél át, s hogy mész tússzá, főtanácsos uram? Van talán már valami hidféle? — kérdezte apósom a volt főnökétől. — Egy fenét. Kajakkal jöttem át s azzal is megyek vissza. — A zajló Dunán?! — Hát nem életbiztosítás, de jegyezd meg magadnak, kérlek, hogy nem hiába ütötték vitézzé ifjabb Éles Károlyt ... Apja után most ő is bebizonyította, hogy valóban vitéz. A solymári föld alatti éléstárat másnap megtaláltuk, de már csak üresen. De erről nem tehetett ifjabb vitéz Élés Károly. Épp azért, mikor újból találkoztam vele — pedig akkor már csak szerényen Élés Károlynak mondta magát, vitéz nélkül — én továbbra is vitézt láttam benne. Bátor embert. Hőst. Már javában állt a Kossuthhid, mikor egy napon apósom ezzel fogadott: — Kivetette a Duna Horváth Janó altiszt holttestét. Holnapután lesz a temetése. — Hát az meg ki volt? — Éles Károly altisztje. — Hogy került a Dunába? — Nekünk akarta áthozni ez eredeti térképet kajakkal, de a jégtáblák neki nem rrgalmazták. Éléseknél mindennapos vendég voltam. A temetés előtti nap, hazafelé tartva, sem kerültem el őket. Károly bácsi nem volt otthon, csak a felesége, Janóról folyt a szó. Hogy történt, mint történt a szerencsétlenség? — Tudod édes fiam, ilyen az élet — mondta Hermina néni, Éles felesége. — Károlyom kedden volt át nálatok, haza is érkezett, mert van Isten! Azonnal ágyba dugtam, fülig, féltem, hogy belepusztul abba az esztelen kajakozásba. Be is lázasodon, két hétig nyomta az ágyat. Szerdán aztán beállított Janó. Kérdeztem: hol késett ennyi ideig? Hosszú a sora méltóságos asszonyom, mondta, de az a fontos, hogy itt vagyok, s meghoztam a borítékot is, amit a méltóságos úr kért. Leültettem Janót a konyhába, bementem Károlyomhoz. Mondtam neki, itt a Janó, meghozta a térképet. A kutya teremtette, nyögte Károlyom, akkor mondd meg neki, hogy azonnal induljon. A kajakot tudja hol van, a cím pedig: Hűvösvölgy, Vadorzó utca 5. Mit tehettem mást, elküldtem Janót, hogy menjen hozzátok. A temetés szép volt. A sírnál a gyászbeszédet Éles Károly tartotta. Mártiméit, hivatása áldozatának nevezte a megboldogultat. Olyan szépen beszélt Élés Károly, hogy még saját maga is megkönnyezte. A temetés után együtt vadultunk hazafelé. Hármasban. Élés Károly főtanácsos, Bárdi Sándor, az apósom, és én. Nagyokat hallgattunk. Én meg arra gondoltam, Éles Károly már nálunk volt, már rég megtaláltuk a raktárát, mikor Horváth altiszt elindult. De a kutya teremtésű, akkor miért kellett az altisztet mégis elküldeni a veszélybe?! De ehhez egy altisztnek nem