Pest Megyei Hírlap, 1967. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-10 / 214. szám
füfff MGGYKt y f/riflp Ifjúságunk zenei nevelése Ifjúság és zene egy kicsit összekapcsolódnak egymással. A fiatalság a művészetek közül főként azok iránt érdeklődik, amelyek leginkább „lírai” jellegűek, telítettek közvetlen leginkább érzelemmel. Ide tartozik a zene mellett a tánc és a költészet, vagyis azok a műfajok, amelyek léte és története mindig is összefonódott a zenével. Rajong értük, szereti és gyakorolja. Éppen ezért a művészeti ízlés kialakulásában ezeknek a művészeti ágaknak döntő szerepük van. Az az élmény, amit az ember például a zenében ifjúkorában nyer, többnyire egész életében elkíséri, arra emlékszik vissza szeretettel, mert hiszen a zenével együtt mindig ifjúságára is emlékezik. A zenei nevelést tehát nem lehet elég fiatalon elkezdeni. Nagy zeneszerzőnk és zenei nevelőnk, Kodály Zoltán egyik alapelve éppen az volt, hogy az első lépéseket már az óvodában meg kell tenni, majd az általános iskolától kezdődően rendszeres zenei nevelést kell nyújtani. A magyar ének- és zenepedagógia ma az ő tanításait követi, s ezen az úton vált méltán világhírűvé. hazánkban járt külföldi szakemberek mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak zenei általános iskoláink kitűnő munkájáról. Ezekben az iskolákban a gyerekek már egész zsenge korban elsőrendű zenei nevelést kapnak, olyan eredményekkel, ami azelőtt szinte elképzelhetetlen volt. Mit kap mai ifjúságunk a zenében? Lehetőségekben csaknem mindent. A zeneiskolákban és a zenét tanuló ifjúság száma többszöröse a felszabadulás előttinek, az iskolai zenei oktatás széleskörűvé vált, az ifjúsági koncertek gyakorlata az egész országra kiterjedő mozgalommá fejlődött, a rádióban és a televízióban megkap minden jó zenét, amit csak lehet. Mégis azt látjuk, hogy ifjúságunk csak kis részét használja fel azoknak a lehetőségeknek, amelyekkel megismerheti és elsajátíthatja a legmagasabb színvonalú zeneművészetet. A zenei nevelés lelkes apostolai, fáradhatatlan munkásai sokszor beszélnek arról, hogy minden eddigi eredményünk ellenére az ifjúság széles rétegéhez nem jut el a jó zene. Most az országos eseménnyé nőtt slágerfesztivál alkalmából különösen szembetűnik az, hogy jelentős rétegek számára csak a táncdal (s mellette, de még szintén az előbbi „csak”-ba beleértve a „magyar nóta” és az operett) jelenti a zenei táplálékot, s ha a közönség (jobbára az ifjúság) szavazatait megnézzük, abban sem mindig a legjobb, sőt nem is mindig a legmodernebb. Ifjúságunk zenei igényeit nemcsak maga a zenei nevelés alakítja, hanem a környezet is, amelybe beleszületett és amiben él. Ez a „művészetszociológiai” környezet nem csupán a már kialakultat, a már megszokottat tálalja a számára (például a magyar nótát és az operettet, vagy a hagyományos tánczenét), hanem nagyrészt meghatározza igényeit is. A zene társadalmunkban művészi funkciója mellett igen erős szórakoztató szerepet is játszik. Nemcsak magasfokú szellemi élvezetet nyújt, de szerves része, sőt kiváltója a szórakozásnak, a vidámságnak, a fiatalos jókedvnek, a táncnak, alkalmas kísérője a fiatalok együttlétének, az udvarlásnak és a szerelemnek. Nem találhatunk benne semmi meglepőt, hogy a fiatalság jelentős része elsősorban ilyennek tekinti a zenét, mivel dámságra és szórakozásra, viszerelemre vágyik. S ezt azok a zenei formák, amikkel a zenei nevelés során megismerkednek, nem nyújtják neki, legalábbis nem az ő igényei szerint. Az ifjúság zenei ízlésében ez a két hatás megütközik egymással, s a kialakult ízlés éppen kettőjük eredője lesz. Különösen éppen a serdülőkorban zajlik le ez az „ütközet”, hiszen akkor ébred fel az igény azokra a szórakozási formákra, amelyeknek a mintegy kísérő jelenségük.zene S ezt tudomásul kell vennünk, azoknak is, akik az igazi művészet iránti lelkesedésükben és népünk kulturális színvonalának emelésében a legmagasabbra szeretnék helyezni a mércét. A „könnyű” műfajokban nem csupa rosszat találunk, hanem ízléseset, művészit is — például az „igazi” dzsesszben, vagy a beatzene legjobb törekvéseiben. A problémát ezen a síkon éppen az jelenti, hogy a könnyű műfajokban sem mindig jut a legjobb a legszélesebb rétegekhez. Az ifjúság zenei nevelése ezért szélesebb összefüggésben egyáltalán nem azt jelenti, hogy megpróbáljuk minden erővel visszaszorítani például a tánczene iránti érdeklődést (ez úgyis lehetetlen lenne), hanem azt, hogy a két hatás „eredőjét” igyekezzünk módosítani. A módosítás lépésről lépésre haladva, az arányok módosítását jelenti. Azt tűzhetjük ki célul, hogy minél többet a zeneirodalom nagy értékeiből, s minél jobbat a „populáris” műfajokból. Ez a célkitűzés szerény, de reális. Lényegében úgyis fogalmazhatjuk: növelni akarjuk a választékot. Többet akarunk adni az igazi zeneművészetből, bízva abban, hogy akihez — megfelelő körülmények között, és előkészítéssel — eljut, az hívévé is szegődik. De nagyobb választékot kívánunk nyújtani a népszerű műfajokban. Az igénytelenség ugyanis, ami ifjúságunk egy részét ebben a tekintetben jellemzi, mindig visszavezethető a „kínálat" egyoldalúságára. Ha ilyen vonatkozásban is megkaphatja a legjobbat, akkor jobban fog szelektálni. Az ízlés igazi nevelője természetesen továbbra is csak a legjobb, legigényesebb zeneművészet lehet. A zenei nevelés legfontosabb célja mindig is a zenei ismeretek megala pozása, a zeneművészet nagy alkotásainak megismertetése és megszerettetése marad. Ez a záloga a zenei ízlés általános fejlődésének, ez vezethet oda, hogy a „könnyű” műfajokban is határozott igény éberedjen a zeneileg magasabb rendű iránt. Itt hosszú folyamatról, évtizedek munkájáról van szó, nem gyors rohamról és gyors sikerekről. Zenei nevelésünk eddigi eredményei azonban azzal bíztatnak, hogy a jövő munkája is eredményes lesz. Vitányi Iván Jönnek a külföldiek — Tehát, kartársak — mondta egy értekezleten az áruház igazgatója —, nyakig isegyünk az idegenforgalomban. Csak úgy árad hozzánk a sok külföldi. És mi? Még csak meg se tudjuk értetni magunkat velük, mert nem tudunk idegen nyelveket. — Én tudok latinul —, szólt közbe Tsimel a divatáruosztályról. — A latint már régóta nem használják. Ezzel nem sokra mész. — Filip csak tud angolul! — ^| kiáltotta valaki a terem sarké ^ ból. | Az öreg Filipcsak, a háztartási cikkek osztályáról, bátor ^ talanul odaballagott az elnöki cég asztalához. — Tesék, csak, tessék... — Az igazgató szívélyesen nyújtotta a kezét. — Tényleg beszél angolul, tervtársam? — E till, igazgató úr... Egy kicsit. — Nagyszerű! Kap egy harci feladatot, Filip csak kartárs! ! Állítson össze listát azokról a szavakról, kifejezésekről, amelyeket a leggyakrabban használunk itt nálunk, az áruházban. Ezeket fordítsa le angolra. Világos? A maga kis szótáral majd stencilen lehúzzuk és ^ minden osztálynak adunk be§ lőle... Az öreg Filip csak munkához ^ látott. Egy hét múlva a szótár elkészült. Az igazgató kivánsága szerint benne voltak mindazok a kifejezések, ami ̋ket az eladók a vásárlókkal ^ szemben a leggyakrabban ^ használnak. íme néhány: „Nincs”. „Volt, de eladtuk az utolsót ^ darabot is”. „Én találjam ki maga he^ lyett?” „Fogyjon le egy kicsit és jó^ lesz magának ez a méret". „Nem látja, hogy ebédelek?” ^^ „A kirakatból árut nem veszítek be”. „Miért nem nézte meg, hogy mit vesz?* & „Nincs száz kezem”. „Panaszt tehet az igazgatónál, de csak minden hónap első hétfőjén". Az igazgató elégedetten bólintott. Nemsokára megszólalt: — Minden eshetőségre számítva fordítsa le angolra még ezt is: „Leltár miatt zárva. A Legközelebbi nyitva tartó áruház a szomszéd városkában”. Adam Chockij (Fordította: Alföldi Erzsébet) (Ifj. Kertész László rajza) 1967. SZEPTEMBER 1«.. VAf-ÄRNAt Anatolij Kusnyecov: A kopott baján A járási kultúrházban műkedvelők vetélkedőjét taratották. A zsűri asztalára vörhenyes lámpafény-darab hullott, amely csak a térítőn fekvő rózsaszínű jegyzetfüzeteket és az átlyukasztott listákat világította meg. A zsűri elnöke — zárkózott, szemüveges, koros zeneszerző — alig szólt valamit, arcáról bajos lett volna leolvasni, hogy tetszett-e neki valami, avagy sem. A zsűri másik tagja egy fiatal konzervatóriumi aspiránsnő, aki a zeneszerzővel érkezett. Ott ült még a zsűriben a kultúrház művészeti vezetője is. Végtelenül hosszúra nyúlt a műsor. Énekkarok, felolvasók, s megint táncosok, kórusok váltogatták egymást a színen. Valamennyit nagy nyugalommal, érzéketlen figyelmetlenséggel nézte végig a zeneszerző, nagyritkán kipipált egyegy műsorszámot. Most egy tizenöt-tizenhat éves forma apró, félszeg, pirosarcú kislány jelent meg. Tömör lenszín copfját az esemény fontosságának kedvéért — vagy inkább, hogy idősebbnek és szolídabbnak lássák — tarkóján koszorúba fonta. Hatalmas, kopott bajánt cipelt magával, melynek bársonyból készült a futtatója. A rendezők elfelejtettek széket adni a lánynak, aki csak nézett, álldogált, majd elszaladt a színfalak mögé. A teremben néhányan nevetni kezdtek. Aztán a lány maga hozott széket, leült, elrejtőzött a hatalmas baján mögé, ujját annak gombjaira tette. A teremben megint sustorgás hallatszott. A lány gyors, ijedt mozdulattal széthúzta a fujj tatót. A hangszer csodálatosan zengett Ismerős, fölkapott moldos vonyászkát játszott. Valamikor^ hallás után tanulta meg, s később, a kultúrházban kott táról. Csakhogy nem olyan könnyű ezt úgy játszani, ahol ugyan kell: könnyedén, természetesen, lendülettel, hogy mindenki lélegzetvisszafojtva ^ ^figyeljen. A művészeti vezető előre^ dőlt, szorongva figyelte a lány ^ cikázó kezét. Az aspiránsnő is megváltoztatta eddigi tartását, letette töltőtollát is, s jó§ságos, sőt gyöngéd pillantással figyelte a lányt. A zeneszerző megtörölgette szemüvegét, s a listán keresgélt. Végre ^rátalált: Nyina Mokina, taanuló, nagyharmonika. A taps csak alig-alig volt ^ hosszabb a szokásosnál, ^ mindössze a távoli sarokban, s ahol a törzsközönség helye van, csapódott össze néhány tenyér továbbra is a beállott csöndben. A szám után szünet következett. A zeneszerző kiment az üres erkélyre, s élvezettel rágyújtott egy aranyvégű cigarettára. Aztán eszébe jutott, hogy beszélni akart a kis bajánossal, elnyomta a cigarettát és keresésére indult. A kislány a színpadi feljárónál ült egy sarokba dobott poros díványon és nagy erőfeszítéssel kényszerítette magát, hogy ne sírjon. A zeneszerző a lány mellé ült. Hamarosan megtudta, hogy rövid ideig a művészeti vezető tanította a lányt. Már késő este volt, amikor a zeneszerző elindult a kultúrházból. Csak ritkás lámpafény világította meg a kitaposott útszélt, így hát csetlettbotlott a sárban. Sokáig bolyongott a kerítések mentén, mérgelődött, hogy az utcasarkokon nincs névtábla, a házszámokon meg nem lehet kiigazodni. A legelső, ami a szemébe tűnt Mekináék lakásában, a megszámlálhatatlanul sok fénykép. Az ablaknál lévő kispadon pedig ott hevert az öreg baján, ügyetlenül eligazgatott táskájában. Nyina már leengedte azt a komikus komtyot. Hosszú céllal még kedvesebbnek tűnt a zeneszerző szemében. Nyina anyja — sovány, kissé már hajlott asszony — figyelmesen, de cseppet sem meglepetten kínálta hellyel a vendéget Hamar kiderült, hogy csupán ketten laknak a házban, az apjuk a háború után halt meg. Karcolás nélkül végigélte a háborút, hazajött, lefeküdt és egy éjszaka elvitte a szíve. A baján őutána maradt, s a kislány egy kicsit próbálgatta. Szimfóniákat ugyan nem ismer, de érti kottát, szolfézst, meg zeneiroadalmat is tanult. — Nekem nagyon tetszett — mondta a zeneszerző. — A kislány jól játszik. Komolyan kellene tanulnia. — Nyina, menj ki — rendelkezett váratlanul az anya. A leány, aki eddig úgy ült, mint egy kisegér a szénába bújva, kelletlenül távozott. — Ne bolondítsa ezt a lányt! — csattant fel hirtelen ellenségesen az anya. Bizonyára elfeledte már, hogy diplomatikusan akarta lefolytatni ezt a beszélgetést. — Ne keverje meg a fejét, csak annyit mondok! Maga koros ember, s mégis ilyen nem rendes dolgot eszel ki! ösz , szebeszéltek talán, mi? A zeneszerző úgy vélte, [ egyedül ő fedezte föl ezt a t tehetséget. — És miért nem rendes? — ; i kérdezte sértődötten. — A könnyű életre nem [ engedem, a művészetre nem t adom — mondta élesen az [anya. — Nem azért neveltem, s nem azért törtem magam ér. //////////////////*////////////////////////. te. Most ő az én egyedüli segítségem! A zeneszerzőt megzavarta ez a váratlan fordulat, de azttán hevesen kardoskodott: a tehetséget meg kell menteni, annak fejlődnie kell. És hogy a művész munkája hát egyáltalán nem „könnyű élet”. A művészet szép hivatás. Az alkotás pedig hatalmas boldogság. Ám érezte, ebben a helyzetben ezek a súlyos szavak üresen konganak. Valahol bensőjében pedig sértettséget érzett: lám, lejön ebbe a kisvárosba, s elmondaná, hogy a lányt fölviszi a fővárosba, megígéri, hogy vigyáz rá, tanítja, segíti... S ültette a kalapját, szárazon elbúcsúzott, s kiment. Először semmit sem látott, Vaktában elindult. A kerítésnél hirtelen mellette termett Nyina. — Nagy a sár nálunk, majd én vezetem — szólt félénken. — Csak lépjen utánam. — Megbékéletlen édesanyád van — mondta a zeneszerző. — És neked mégis tanulnod kell. — Tudom én azt — mondta meggyőződéssel Nyina, ahogy a süldőlányok beszélnek, akik meg vannak győződve, valóban tudják, mit kell tenniük. — Te még keveset tudsz — mondta a zeneszerző. — De majd... — Játszani s jaj, hogyan fogok, tanulni, játszom majd! — kiáltotta hevesen a kislány. Megmutatom, neki is megmutatom és mindenkinek megmutatom! A zeneszerző cuppantott egyet, majd előhalászott egy cédulát. — Jól van. Tessék, itt a címem. És ha úgy hm., hát akkor gyere, adódik „ hajánt óvd nagyon: igen És a jó szerszám, felbecsülhetetlen értékű. " " Dühösen szuszogott, elindult a másik irányba majd Másnap egy fülig sáros autóbusz állt a kultúrház elé. A vasútállomás negyven kilométerre volt, s a zsűri tagjai ezen a buszon utaztak odáig. Nagy tömeg jelent meg. A zeneszerző mindenkivel kezet fogott, mindenkitől barátságosan elbúcsúzott, mégis elégedetlen volt. Nyugtalanította a tegnapi párbeszéd, s azoknak a gyötrelmes gondolatoknak maradványa, amelyekkel álomra tért. Elindultak. A zeneszerző hamarosan fölismerte Nyina Mokináék házát. Fülébe csengett a lány hangja: „Megmutatom, mindenkinek megmutatom!” — Nagy melegséggel gondolt arra, hogy ez a lány minden bizonnyal megmutatja. Kabátujjával az ablakot törölgette, hogy még egyszer megnézze a hozzá oly közel került kis várost. dombok lassan magukba rejtették, s köröskörül, egész a láthatárig csak a letakarított mezőség nyújtózkodott. (Ferenc Győző fordítása) iÉ KÖNYVESPOLC: Chaplin ! Életem a Művészi nagyságát, szerepét filmtörténelemben, aligha szükséges hosszasan méltatni. A filmművészet nagyjai között is megkülönböztetett helyet foglal el, s alkotásai — évtizedek múltával is — semmit sem vesztettek időszerűségükből, közönségsikerükből. A csetlő-botló kisember iránti mély rokonszenv, az igazság felülkerekedésébe vetett hit, s ezek világos kifejezése a filmművészet magasrendű eszközeivel, időtállóvá teszik az amúgy hamar fémdobozba, s raktárak polcára kerülő filmtekercseket. Az alkotót, ha másként nem is, filmjeiből jól ismerte a nagyközönség. Kevesebbet tudott az emberről. Most, önéletrajzának megjelentetése ehhez, emberi arculatának részletes és őszinte megismertetéséhez ad biztos lehetőséget Vaskos kötet, mert maga az élet is zsúfolt volt eseményekkel. Chaplin meghökkentő őszinteséggel szól nem csupán gyermekkoráról, hanem művészi vívódásairól éppúgy, mint emberi magánossága sokszor visszatérő érzéseiről, a világhír fölfoghatatlan voltáról, a gazdagság furcsa, s számára sokáig hihetetlen tényéről. Nem szorítkozik pusztán a maga életének fölrajzolására; rengeteg híres emberrel volt dolga, s olykor néhány mondattal, de nyers őszinteséggel rajzolja — s vési! ■— elénk portréjukat Érdekes és élvezetes olvasmány Chaplin könyve, s elsősorban megragadó őszintesége, a vallomás közvetlensége teszi emlékezetessé. (Európa Könyvkiadó) (m. o.)