Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-31 / 305. szám
1973. DECEMBER 31., HÉTFŐ "\/CrIap SZÖVŐNŐK Lányok, asszonyok — a megifjodó gyárból Hajnalban megenyhült az idő, szürke lucsokká olvasztotta a gyárudvar fehér hótakaróját. Nehézkes ugrásokkal kerülgetem a pocsolyákat Pothorszky Lászlóné — a Lenfonó- és Szövőipari Vállalat Budakalászi Gyárának tiszttitkára — nyomában. Már a szövődő folyosóján járunk, de a tócsák nem fogynak. Érdekes: ilyen messze behordanánk a sarat a cipőnk talpán? Pothorszkyné a folyosó üvegtetőjére mutat: felülről jön az áldás, az üvegtéglák között lassú cseppekben csurog befelé a hólé. Gépek — nyugdíjban Széttoljuk az első vasajtót, s abban a pillanatban fülünkbe csap a szövőgépek csattogása. Bekötött fejű, fürge kezű lányok, asszonyok vigyázzák a lármás gépeket. A bordák alól fehéren kígyózik a selymes fényű damaszt. A műhely végében mogorván hallgatnak az elárvult gépek. Vastestüket vastag rétegben fedi a vattás, puha textilpor. Évtizedeket szolgáltak, most kiselejtezésre várnak. — Fogynak a szövőink — mondja Hauptmann József főmérnök —, az idén huszonhatan mentek el korkedvezménnyel, hatan pedig „rendes” nyugdíjba; három szövőnőt leszázalékoltak, 45-en gyermekgondozási szabadságon vannak. Ezek a gépek — mutat a porlepett masinákra — szeptemberben még dolgoztak. Igaz, már csak egy műszakban. Aztán nyugdíjba ment a kezelőjük, s nyugdíjba mennek a gépek is. Legalábbis a régi, hagyományos szövőgépek. Az úgynevezett revolvergépekből 28-at még jövőre is üzemben tartunk, noha ezek is legalább húszévesek. Szükség van rájuk, a piac még igényli a termékeiket. De már megtettük a lépéseket, hogy idővel felváltsuk őket korszerű, szovjet SZTB tarkánszövő automatákkal. Egy másik teremben világos zöldre festett Picanol gépeken készül a mintás farmeranyag. A 18 éves Bálint Teréz egyszerre két gépet dirigál. Horányi István szövödevezető úgy mutatja be a kislányt, mint az üzem egyik legjobb szövőnőjét. Pedig csupán két esztendeje került a gyárba. — Nagykőrösi vagyok, hétgyerekes ládagyári munkás legkisebbik lánya — meséli az utat, mely az Alföldről idáig vezetett. — Édesapám rokkantnyugdíjas lett, anyám egy évig tüdőszanatóriumban feküdt, így kerültem állami gondozásba, a szobi Vörösmarty Mihály Leányotthonba. Szeretettel várlak óta A budakalászi gyárnak évek szoros kapcsolata van a szobi leányotthonnal: munkát, megélhetést, szállást kínálnak az általános iskolát elvégzett lányoknak. Bálint Teréz nem bánta meg, hogy hallgatott a hívó szóra. — Eleinte kicsit féltem az üzemtől. Azt hittem, az intézetben megszokott gondoskodásnak itt egyszerre vége szakad. Nem így történt: szeretettel vártak bennünket. Beosztottak a szakmai minimumtanfolyamra, otthont adtak a gyár leányszállásán, még azzal is törődnek, hogy ne szórjuk el a keresetünket. — Erre minket is a tapasztalat tanított — szól közbe Horányi István. — Korábban egy másik intézetből toboroztunk szövőlányokat. A betanulási idő hamar elrepült, a lányok szorgalmasak voltak, kezdtek jól keresni — és költekezni. Mindenféle csecsebecséket, felesleges kacatokat vásároltak maguknak, aztán annyi pénzük sem hogy befizessenek az maradt, üzemi konyhára. Azóta a „tervgazdálkodást”bevezettük — Az mit jelent? Bálint Teri adja meg a magyarázatot: — A leányszállás gondnoknője, Aranka néni anyai szigorát. Rászorít bennünket a takarékoskodásra, a beosztásra. Nekem is volt betétkönyvem, 2600 forinttal. A nyáron kivettem a pénzt, s elköltöttem nyári holmikra. Hű, kaptam is érte Aranka nénitől! Pedig... — Pedig? — Különben nem költekező. Vőlegényem vagyok van, kelengyére gyűjtök magamnak. Vettem már paplant, ágynemű garnitúrákat, törülközőket, konyharuhákat, kávéfőzőt, villanyvasalót; kettőnknek járna egy szekrény, de lassan kiszorítom belőle a szobatársnőmet. A könyvespolcom is megtelt két év alatt. — Mit olvasott mostanában? — Életrajzi regényeket, indián könyveket, Vernét, Coopert, Dumast és a Jane Eyre-t... Munkásdinasztia — Szommer Endréné I. — mutatkozik be egy nevetőskerek arcú, rövid hajú asszony. — Kettő van belőlünk, ezért vagyunk sorszámozva — toldja meg a bemutatkozást. Szommerék családja valódi munkásdinasztiának számít a gyárban. Anyja is szövőnő volt, innen ment nyugdíjba; férje 27 esztendeje gépkocsivezető a gyárban, maga 24. évét tölti itt szövőnőként. — Utánpótlás nincsen? — Van egy 19 éves fiunk, de az autószerelő szakmát választotta. Pesten dolgozik, a Zsiguli Szervizben. — Két gépkocsi-szakértő a családban, autójuk is van már legalább? — Mindent nem lehet egyszerre! Tavaly nyáron készült el a lakásunk, előbb azt kellett bebútorozni. — Milyen lakásuk van? — Gyönyörű! Három szoiba, összkomfortos öröklakás, pincével, garázzsal. Itt lakunk, a gyári lakótelepen. Azelőtt Pomázon, a szüleimnél volt egy szoba-konyhánk. — Mennyi az OTP-adósság a lakásra? — Százezer forint, 25 évi törlesztésre. Lakbérre is kifizetnénk ennyit havonta. Persze, amíg a bútorrészletet is fizettük, össze kellett húznunk magunkat. Három szobabútor — másfél év alatt! December elsején adtam postára az utolsó részletet. Mert egy darabot sem hoztunk magunkkal Pomázról. Mit is kezdtünk volna egy régimódi hálóval? Új lakás, új bútor: ez volt a vágyam. — És most, hogy teljesült? — A férfiak kocsit szeretnének. Utazni, bejárni egy kicsit az országot. A fiunk úttörőként sokfelé táborozott, jártak osztálykirándulásra is, de mi a férjemmel alig voltunk valahol. Még külföldre is elmehetünk — azt mondja. Persze, addig eltelik ám pár esztendő, mire összejön a kocsi ára. Nem baj, ha valamit, spórolni, azt megtanultam! Csak a lakás hiányzik József Attila ezt írta a Külvárosi éj című versében: „S a szövőgyárak ablakán / kötegbe száll / a holdsugár, / hold lágy fénye a fonál /a a bordás szövőszékeken / s reggelig, míg a munka áll, / gépek mogorván szövik / szö vőnek omló álmait.” Manapság éjszaka sem áll a munka a textilgyárakban. Az automaták három műszakban zakatolnak, a lányok, asszonyok minden harmadik héten éjszakások. Álmodni azért ma is álmodnak a szövőnők. Szép esküvőről,, gyerekről, kocsiról — vagy egészséges lakásról, mint Dobler Ferencné. — Hatéves házasok vagyunk, négy éve jöttünk vissza Dorogról Budakalászra. Lakást nem kaptunk, egy nyári konyhát vettünk ki albérletbe. Itt született a kisfiam, s egyéves korára asztmát kapott a nedves falak között. Azóta minden hónapban otthon töltök néhány napot — fizetéstelen szabadságon —, ahányszor rosszabbul érzi magát. Pedig különben szépen keresek, 3000—3200 forintra is felmenne havonta, ha nem volna annyi levonás. Egyébként megvan mindenünk: bútor, a kőpadlóra vastag szőnyeg, rádió, tévé, porszívó, mosógép, centrifuga — csak a lakás hiányzik hozzá. Annyit nem tudunk összegyűjteni, hogy belépjünk egy társasház-építő közösségbe, állami lakás meg errefelé nem épül. A telekárak megfizethetetlenek a Dunakanyarban. Pedig ha legalább olcsó telket kaphatnánk, valahogy megszereznénk hozzá — bontással, különmunkával — a használt építőanyagot. Nekem az lenne a legnagyobb boldogság, ha a kisfiam egészséges, száraz lakásban nőhetne fel. És miről álmodik a szövőlány, Kovács Erzsébet? — Családról, tanulásról. Erzsikét a Bihar megyei Pocsaj községből csalták el barátnői Budakalászra. Összetartó család az övé, szülei csak fél esztendőre akarták elengedni, amíg kitanulja a szakmát. Úgy akarták, hogy utána menjen haza, a helybeli termelőszövetkezet textilüzemébe, ahol az itteni gyártól vásárolt gépeken dolgoznak. Az igény: tovább lépni . Tavaly februárban jöttem ide, aztán itt maradtam. Szeretem a gyárat, a munkatársaimat, s úgy vettem észre, engem is szeretnek itt. S ha igaz, hogy továbbtanulhatok, akkor engem ki sem tudnak innen tiltani. lás?— Min múlik a továbbtam— A kétéves szakmai gyakorlaton — szól közbe dr. Spáth Oszkár üzemvezető. — Ennek letelte után jelentkezhetnek a szövőnők textilipari szakközépiskolába. — Jövő februárban letelik a két évem — mondja Kovács Erzsike. — Akkor ősztől bejárhat Budapestre a Bolyai Textilipari Szakközépskolába, esetleg megvárhatja, míg „kirajzik” a kihelyezett tagozat első, érettségizett évfolyama, s 1975 őszétől helyben is tanulhat. — Olyan soká? — Erzsike hátradobja hosszú, fekete haját. — Hiszen már elmúltam 19 éves! Lejjebb húzgálja minire kurtított munkaköpenyét, s indul vissza a gépéhez. Az ajtóból hátrafordul: — Össze van az a Bolyai a pesti HÉV-végállomástól? Mert ha nem, lehet, hogy bejáró tanuló leszek ... Nyíri Éva 7 Kinőtt ruha Télen a nyárról Szigetszentmártonban Jómagam is a hirtelen nőtt kamaszok közé tartozom. Még alig, hogy beleszoktam az első hosszú nadrágos öltönybe, máris rövidnek bizonyult a kabát ujja, és a nadrág hossza, s ha teleszívtam magam levegővel, úgy pattogtak le ruhámról a gombok, mint a pattogatni való kukorica a tűzhely izzó vaslapjáról. Hiába volt a dupla cérna, csak a szövet vallotta kárát. Akkor még egy öltözet ruha nagy értéknek számított, anyám megpróbált hát úgyahogy segíteni a bajon: leengedte a kabát ujját, a nadrág hajtókáját, odább varrta gombokat és kiengedte a nadarág derekát is. Ezzel azonban csak elodázni tudta, ha megszüntetni nem a veszedelmes növekedést. Akaratlanul is ez a régi történet jutott az eszembe Pásztor Jenőnek, Szigetszentmárton tanácselnökének irodájában, amikor kimondta a régen tartogatott kérdést: mit tehet egy község, ha szinte váratlanul kinövi önmagát? Öt és fél ezer vendég , hogy érthetőbbé kérdése, magyarázaikig váljék még hozzátette: — Intézményeink, üzleteink már nem győzik a többszörösére növekedett forgalmat; a sorbanállás, a várakozás így az élet állandó jelenségévé válik s ennek következtében a türelmetlenség és az idegeskedés is. Gondjainkat csak fokozza, hogy ez a felduzzadt kereslet csupán az esztendő egyik felére jellemző, a másikra nem. Ilyenkor, decemberben csak az őslakosság él itt, ebben a szigeti községiben: ezerhatszáz ember. — Már ez is gond: státusunk az ezerötszáznál kisebb lélekszámú települések közé sorol. Ehhez méretezték például a tanács dolgozóinak a létszámát is. Ez lenne azonban a kisebbik baj. Ettől még elboldogulnánk valahogy. De tavasztól őszig öt és fél ezer üdülő, víkendező horgászó ember érkezik vagy ide, elsősorban a fővárosból. A tizede annak, amennyi az egész Ráckevei-Duna mentén pihen. Térképet tett elém, számokkal bizonyított: — Ezerhatszáz lakosunk mintegy ötszáz házban él. Ez a falu. Községünk közigazgatási területén azonban tizenhárom vállalati, egy KISZ- és két úttörőüdülő működik. Csak ez a tizenhat telep kétezerkétszáz embert jelent. És ez még korántsem minden. Eddig felépült kilencszáz hétvégi ház, s jelenleg is épül száz. És a közvetlen holnap még további fejlődést ígért, olyan fejlődést, amelyet a Minisztertanács közelmúltban hozott határozata is sürget. • Még felépülhet községünk közigazgatási területén hatszáz személy részére vállalati üdülő, s értékesítésre kerül még mintegy kétszázötven-háromszáz, hétvégi építésére alkalmas telekház Ez pedig azt jelenti, hogy kéthárom éven belül az ezerhatszáz őslakosra hét-nyolcezer üdülő jut. Összhang és a döntések demokratizmusa Hogy miért éppen Szigetszentmártonban keresnek pihenést, felüdülést az emberek? Magyarázatot erre nem csupán e természeti szépségekben bővelkedő táj ad, amelyhez három sziget — a Rafás, a Sósíkás és az Opera — is tartozik. E festői táj vonzását az is magyarázza, hogy az üdülőterület kilencven százalékán megépült az elektromos hálózat, két transzformátorral. (A faluban csak egy trafó van!) Továbbá: alig tizenöt hónap alatt több mint tizenhat kilométeres vízvezeték-hálózat létesült, ma már nyolcszázhúsz amely háznak ad vizet. — Az összhang megteremtése a legnehezebb — töprengett hangosan az elnök. — Mi épüljön a faluban s mi az üdülőterületen anélkül, hogy ez konfliktust okozna az őslakosság és az ide érkező üdülők között. Elfogadtatni az itt lakókkal, hogy kell a vendéglő, kell az élelmiszerbolt az üdülőövezetbeni, fik’ száll’• k Villany és a víz is. Hogyan sikerül elfogadtatni ezt? Azt hiszem, csak úgy lehetséges, ahogyan azt itt, Szigetszentmártonban csinálják. Például a közelmúltban, amikor a Dunapart általános rendezési terve került napirendre. A nagyszabású programot először a tanácsülés tárgyalta meg, aztán megszakítva a tanácskozást, falugyűlésen ismertették a terveket nemcsak a falu lakóival, hanem az üdülők és a hétvégiház-tulajdonosok képviselőivel is, s csak az ő véleményük meghallgatása után hozta meg döntését a tanácsülés. A döntések demokratizmusa itt, ebben a faluban olyan természetes, mint az, hogy az őslakók és az üdülők egyformán szeretik, egyaránt a magukénak vallják ezt a tájat. S aki szereti azt a helyet, ahol él, az tenni is kész érte s nem is keveset. Példák sora bizonyítja ezt. A vízvezeték megépítésében háromszázezer forint társadalmi munkát végeztek az őslakók és az üdülők, közösen. S egy akarattal csinosították lakóhelyüket, ami tavaly hatvanezer forint jutalmat „hozott” a községnek; másodikak lettek a megyei versenyben. S az itt üdülők, víkendezők is örömmel támogatták a tanácsnak azt a határozatát, hogy a „kapott” hatvanezer forintot az óvoda évítésére fordítják. A hatvanezer forint a mi községünkben nagy pénznek számít, hiszen az évi fejlesztési alapunk sem több hetvenezernél. Pillanatnyilag ugyan a telekértékesítés hoz némi pénzt, az idén például negyedmilliót, két éven belül azonban biztosan elfogynak a telkek s akkor évi hetvenezerből nagyon nehéz lesz elboldogulni. Mert az igények napról napra nőnek, s a többségük megalapozott, jogos igény. Mi, amit lehet, megteszünk az előbbrelépés érdekében... Ezt is januártól példák bizonyítják: az eddigi hatvan gyerek helyett már kilencven járhat óvodába. Az új ABC áruház műszaki átadására a napokban kerül sor. A tanács ingyen telket biztosított hozzá, építőbrigádja pedig minden haszon nélkül vállalta a munkát — a köz érdekében. A dolgok rendje: együtt Dicséretes igyekezet. Az elnök ma már szigetszentmártoninak vallja magát, pedig nem itt született. Ezt azonban még az őslakosság közül sem tudja mindenki. Befogadták maguk közé, mint ahogy befogadják az itt üdülő, pihenő embereket is. — Lakat Károlyt, az ismert labdarúgóedzőt a faluban mindenki csak tanár úrnak szólítja. Garas Dezsőt, Raksányi Gellértet művész úrnak titulálják, de hallottam már azt is, amikor azt mondták: Dezsőkém, jó voltál abban a filmben... Vagy Molnár Károly belkereskedelmi miniszterhelyettes is nem egy őslakó szemében csak per Károly. Hogy miért? Látták, amikor a ladikkal maga fuvarozta át a Bajás szigetre az egész építőanyagot, nekivetkőzve, beleizzadva, gyakran feltört tenyérrel evezett át napjában húszszor, harmincszor is. Munka közben pedig nem ér rá udvariaskodni az ember, elhagyja a titulust, legfeljebb annyit mond: emeld meg, Károly, vagy most húzd meg, Károly, amit éppen a dolog megkíván ... Ez is a dolgok rendje itt. Akárcsak az, hogy tavasztól őszig szombat-vasárnaponként egymásnak adják a tanácselnök házának kilincsét a víkendezők. Senki nem utasítja el őket, senki nem mondja, hogy ez magánház és nem iroda. Itt nincs félfogadási idő. A gondok, problémák a legkülönfélébbek. Az egyik szeretné beköttetni a vizet, a másik a villanyt sürgeti, a harmadiknak éppen csak beszélgetni támadt kedve. — A nyár végén bekopogtatott hozzám Lakat tanár úr: szeretném elvinni a Dorogifiút. Dorogi Jóska tizenkilenc éves, autószerelő és a helyi focicsapat legjobb játékosa volt. Azóta már a Tatabánya színeiben rúgja a labdát... Százhalombattának A Láng Gépgyár turbinaszereldéje teljesítette éves tervét, így december utolsó napjaiban már a jövő évre tervezett 2 darab , egyenként 200 megawattos óriás turbina hatalmas alkatrészeit készítik. Mindkét nagy teljesítményű berendezés Százhalombattára, a Dunamenti Hőerőműbe kerül majd. A képen az egyik óriásturbina kisnyomású állórész-betétgyűrűjének lapátjait szerelik. Ami ráillik A kinőtt ruha története pontosan ráillik Szigetszentmártonra. Új ruhára van szüksége, új státusra, hogy a sorbanállás, a várakozás ne váljon az itt élő és pihenő emberek életének állandó kísérő jelenségévé, hogy a türelmetlenség és bosszúság helyett öröm teljen e csodálatosan szép vidékben őslakónak és pihenőnek egyránt. P. P.