Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-30 / 124. szám
l Pozsonyi kórus Gödöllőn Holnap, pénteken Gödöllőre látogat a pozsonyi kilencéves magyar alapiskola énekkara Laukó Dezsőné csapatvezető, Főnöd Zoltánné karnagy és több tanár vezetésével. Az énekkar most viszonozza a gödöllői Rigók kórusának április eleji, pozsonyi látogatását. A pozsonyi tanárok június elsején részt vesznek a gödöllői pedagógusokat köszöntő városi ünnepségen is. Június 2-án délután 5 órakor a két iskola énekkara közös hangversenyt ad a Petőfi iskola Munkácsy utcai épületének tornatermében. A hangversenyen a gödöllői fúvószenekar is szerepel. A pozsonyi énekkar műsorán magyar és szlovák szerzők kórusművei szerepelnek. Huszonöt éves a Tankönyvkiadó Jubileumi ünnepség a Fáklya Klubban Szerdán a fővárosi pedagógusok művelődési központjának Fáklya Klubjában bensőséges ünnepség keretében emlékeztek meg a Tankönyvkiadó negyedszázados jubileumáról. Az ünnepségen Petró András, a kiadó igazgatója beszédében egyebek között rámutatott: 1343 tankönyvet kellett a felszabadulás után felülvizsgálni. Az akkori körülmények között végzett vizsgálat is 672 könyvet talált olyannak, amit azonnal ki kellett vonni a forgalomból és csupán 262 ellen nem merült fel kifogás. A Művelődésügyi Minisztérium nevében dr. János művelődésügyi Gosztonyi miniszterhelyettes köszöntötte az ünneplőket. MEcrxi ■4j £?JFTg Ritkán történik meg: olyan óvoda meghívó avatására invitált a Nagykátára, amely már május 6 óta otthona hatvan kisgyereknek. A legtöbb helyen éppen fordítva van: előbb avatnak, aztán kijavítják a műszaki átadásnál tapasztalt hibákat s így csak hetekkel később vehetik birtokukba az óvodát kis tulajdonosaik. — Sok minden előzte meg mai ünnepségünket — mondotta még az avatás előtt Nyitrai Ferenc, a nagyközségi tanács elnöke. — Nagykáta negyedik ötéves tervében ugyanis mindössze egy ötvenszemélyes óvoda létesítése szerepelt. A most felavatásra kerülő óvodával háromszáz százalékra teljesítettük eddig óvafejlesztési tervünket. — Rendhagyó az is — vette át a szót Pocsai István, nagyközségi pártbizottság titkára —, ahogyan ez az óvoda létrejött. Az épület korábban az ÉMÁSZ irodája volt, majd három lökő lakta. Közös megegyezéssel a lakókat tanácsi lakásokba helyeztük el, aztán felkerestük a KIOSZ vezetőit: épületünk már van, de segítség kellene az átalakításhoz. — A helyi kisiparosok örömmel tettek eleget a közös kérésnek — folytatta Nyitrai Ferenc. — Egyetlen kérésük volt csupán: ha lehet, még a télen vagy a kora tavasszal elvégezhessék a munkát. Így került sor január 3-án az átalakítási munkálatok megkezdésére, amelynek irányítását és szervezését Lendvai György társadalmi tanácselnök-helyettes és Kóros Jánosné, a KIOSZ helyi vezetője vállalta. Az új óvodát augusztus 20- án szerették volna felavatni. Arra akkor még senki sem gondolt, hogy kilencven kisiparos jelentkezik, szívesen részt vállal az átépítés munkálataiból, így lett lehetséges, hogy a tervezett nyolc hónap helyett éppen a fele idő alatt kerülhetett sor az óvoda megnyitására, s e nem várt gyorsaság miatt tolódott el az avatóünnepség. — Az legyen csak a legnagyobb gondunk, hogy mikor avatunk — jegyezte meg a gyülekező vendégek közül Pataki Márton, a nagykátai járási pártbizottság első titkára. — Az a fontos, hogy a gyerekek már hetek óta jól érzik magukat az új óvodában. A délután két órakor sorra kerülő ünnepségen, amelyen részt vett Balogh László, Pest megyei pártbizottság osztályvezetője, Pataki Márton, a járási pártbizottság első titkára, dr. Vámosi Erzsébet országgyűlési képviselő, Keszi József, a nagykátai járási hivatal elnöke és Urbán László, a megyei KIOSZ titkárhelyettese, e gondolat jegyében köszöntötte a megjelenteket — vendégeket, szülőket, s a munkából derekas részt vállaló a kisiparosokat — Pocsai István, nagyközségi pártbizottság titkára. Üdvözlő szavai után Nyitrai Ferenc tanácselnök mondott ünnepi beszédet, hangsúlyozva a társadalmi összefogás nagyszerűségét. — Ez az óvoda csak a beépített anyagok költségébe került. — Nagyon sokaknak köszönhető — mondotta —, hogy ma itt összejöhettünk e kedves ünnepségre. A Telefongyár több mint háromszáz dolgozója például egy kommunista szombat munkabérével járult hozzá az építéshez. A kilencven kisiparos közül nem egy százötven óránál is több társadalmi munkát végzett, így például Szabó Kálmán villanyszerelő, Somogyi Tibor kőműves, Fábián Sándor vízvezetékszerelő, Sági-Kiss János szobafestő, Maró Kálmán asztalos, Vonnák Sándor ács, Darázs János vízvezetékszerelő és Simon Sándor burkoló kisiparos. De részt vett a munkában a tanács költségvetési üzeme, sőt, azok a szülők is, akiknek a gyermeke már ennek az óvodának kis lakója. Az ünnepi beszéd elhangzása után Kovács Pálné vezető óvónő és dr. Bozó Istvánná óvónő mutatta be a vendégeknek az új óvodát. P. P. Csak a beépített anyagok árába került Óvoda Nagyhalán — társadalmi összefogással Gárdos Katalin felvétele ÜNNEPI KÖNYVHÉT ELŐTT Három zenei kötetről A Zeneműkiadó — mintegy idei könyvnapi ajándékként is — jelentős vállalkozásba kezdett: Orfeuszkönyvek sorozata annak a törekvésnek a jegyében született, hogy a zenei alapműveltséghez szükséges könyvek eljuthassanak mindenkihez. A sorozat tehát magasztos, közművelő funkciót tölt be, hiszen korszerű kartonkötésben, vagyis olcsóbban jelentetnek meg értékes műveket a kisebb keresetűek, valamint a diákok, a fiatalság számára. Az úgynevezett paperback-könyvek szerte a világon már régóta igen nagy népszerűséget élveznek. Az olcsóbb kivitel ugyanis nem jelent silányabb színvonalat, mivel megegyezik tartalmuk a valamivel szebb kivitelű, ezért drágább könyvekével, amelyek az Orfeusz-könyvekkel egyidőben, vászonkötésben is megjelennek. A ZENE TÖRTÉNETE E munka valóban méltó arra, hogy minél többen helyezzék könyvespolcukra. A tavaly elhunyt zenetörténész és pedagógus, Szabolcsi Bence hatalmas tudásával, műveltségével, szerteágazó érdeklődésével, nagyszerű előadói és írói stílusával egyedülálló jelensége volt kulturális életünknek. Ahogy növendékei évek múltán is fáradhatatlanul hallgatták előadásait, s ugyanarról a témáról sosem hallották kétszer ugyanazt, úgymond szinte minden elolvasáskor újat nyújtva hatalmas ívű munkája, amely a zene történetét az őskortól a XIX. század végéig tárgyalja. S nemcsak a zene, az emberiség kultúrájának története bontakozik ki az olvasó előtt csodálatos egyéni stílusban, mindvégig élvezetesen azok számára is, akik sohasem tanultak zenét. A történeti összefüggések megér tésén túl, a zeneszerzői életpályák, s a művészegyéniség maradandó jellemzésével segít mindnyájunknak jobban megértetni és megszerettetni a zenét. BARTÓK-BREVIÁRIUM A Bartók leveleit, kisebb tanulmányait, kortársak visszaemlékezéseit tartalmazó kötet másodízben lát napvilágot, átdolgozott, bővített formában. (Ezúttal ugyancsak paperback és vászonkötéses kiadásban.) A szerkesztés Ujfalussy József és Lampert Vera munkája. Nemcsak századunk legnagyobb zeneszerzője, hanem korának kimagasló zongoraművésze, zenetudós, folklórista, pedagógus, egy igazabb társadalom eljövetelét áhító humanista, hatalmas tudású és műveltségű művész volt Bartók Béla, de talán mindenekelőtt — ember. Bartókot, a művészt, a zeneszerzőt megismerhetjük alkotásaiból, zongorajátékát hallhatjuk néhány — sajnos, igen kevés számú — felvételről, ám Bartókot az embert, a gondolkodót, a humanistát, a művésztársat, a barátot, ezekből az írásokból ismerhetjük meg igazán. Megkapó erővel bontakozik ki a kötet soraiból embersége, megannyi megaláztatása, fájdalmas útkeresése, örömei, hétköznapjai, s az apró mozaikkövekből végül egységes egésszé kerekedik a portré, melyet a kortársak visszaemlékezései tesznek teljessé. A személyes találkozás erejével hatnak azok a részletek, amelyekben Bartók nagysága mellett gyermeki tisztaságának, páratlan szerénységének lehetünk tanúi. Az írások időrendben követik egymást, s így a könyv az életrajzi mű szerepét is betölti. Nyomon követhetjük életét, gyermekkorától az első tanulmányait, első művészi sikereit, bukásait, a kritika és a közönség értetlenségét, majd a közöny áttörését, népdalgyűjtő útjait, barátságát művésztársakkal — elsősorban Kodállyal —, helytállását a Tanácsköztársaság idején, majd pedig a fasizmus előli szomorú emigrálását és tragikus halálát. VIOLINKULCS A KÉPERNYŐN A Magyar Rádió és Televízió, valamint a Zeneműkiadó közötti évek óta tartó dicséretes kapcsolat eredményeként látott már napvilágot jónéhány kötet, melyeknek ugyanaz a célja, mint mindkét intézménynek: minél több emberhez, minél hatékonyabban juttassa el az értékes zenét vagy segítsen megszerettetésében. A most megjelent újabb kötet szerzője Kármán György több mint másfél évtizede — csaknem az intézmény létrejötte óta — a Magyar Televízió zenei szerkesztője. Munkáját, szerkesztési gondjait, örömeit, műsorait bemutatva, élvezetesen kísér végig bennünket azon a fejlődésén, amelyet a televízió megtett az első botladozó lépésektől, mai színvonaláig. A zenei szerkesztés speciális televíziós műfajáról olvasva, megismerjük a tévé lehetőségeit, a zenei műsorok lehetséges változatait, megtudhatjuk, mi az a többlet, amellyet a képernyő nyújthat az operához, vagy a hangversenyteremhez képest. A szerző azonban egy pillanatig sem akarja azt a hitet kelteni, hogy az otthoni zenehallgatás pótolhatja az élő zenét. Bepillantást nyerünk a televíziós munka műhelytitkaiba, végigkísérhetjük a sokféle műsor előkészítésének, megvalósításának útját, s mindezt közvetlen, élvezetes stílusban, kedves epizódokkal, sztorikkal fűszerezve, érdekes, ugyanakkor tanulságos olvasmányként. Olyan könyvet kap kezébe az olvasó, melynek szerzője muzsikus és pedagógus egyben, s így munkáját — a szerkesztésben és a könyv írásakor egyaránt — a zene és az emberek mélységes szeretetétől táplált őszinte törekvés vezérli, hogy minél több embernek adhassa át mindazt a szépet, amit ő kapott a zenétől. Korda Ágnes Csokonai poétái munkái Tudományos kutatók és könyvbarátok legnagyobb örömére az Akadémiai Kiadó tovább folytatja hasonmás kötetek megjelentetését. Az idei ünnepi könyvhéthez különösen szép meglepetéssel járult: Csokonai hét fontos kötetét adta ki — közös díszdobozuk összefoglaló felirata szerint — „Csokonai Vitéz Mihály poétái munkái” címmel. Olyan kötetek ezek, amelyek közül a költő csak hármat láthatott eredetiben: az 1976-ban megjelent Diétái Magyar Múzsát, Kleist: A tavasz című munkájának fordítását (1802) és a Dorottyát (1804). A másik négy — Lilla, Ódák, Alkalmatosságra írt versek, Anakreoni dalok — csak halála után jelentek meg, igaz ugyan, hogy nagyjából olyan formában, ahogyan ő készítette sajtó alá. Ám igen viszontagságos és nehéz körülmények között hagyták el a nyomdát, mint ahogyan közismerten sohasem volt könnyű dolga a beteg, hányatott életű költőnek versei kinyomtatásával. Nem lehet elfogódottság nélkül lapozgatni, a múlt század első éveinek ízlését, hangulatát, felidéző köteteket, nézegetni a korabeli, nemesvágású betűket. Az egyik leghíresebb munkát: A Dorottyát, „vagyis a dámák diadalmát a fársangon” éppen Vácott és Nagyváradon szedték, nyomták, Máramarosi Gottlib Antal betűivel. E hajdani kötetek hasonmásainak az eredeti érzetét keltő illúziója mellett elfogódottságunkat még csak növeli az a tudat, hogy annak idején e művek megjelentetéséért áldozta maradék életerejét is az oly fiatalon elhunyt költő. Így sem tudta jelét sem megélni könyvei megjelenésének. Mindenről és általában a Csokonai kiadások történetének az első, legérdekesebb és legviszontagságosabb korszakáról —amelyet e hét kötet képvisel — a jelenlegi hasonmás kiadáshoz csatolt füzetben olvashatunk a költő legalaposabb ismerőjének, Vargha Balázsnak tollából. A Csokonai versek első kiadásáról szóló tanulmánya az irodalomtörténész alaposságával, a hiteles adatok sokaságával, mégis szinte regényszerű érdekességgel vezet végig a kötet hajdani előkészítésének, kiadásának bonyodalmasságokkal, anyagi akadályokkal és cenzori akadékoskodásokkal teli történetén. Ezáltal nagy költőnk életének mellőzhetetlen részleteibe tekinthetünk be, de ugyanakkor — éppen az ünnepi könyvhét gazdag termésének idején — lehetetlen nem gondolnunk rá, hogy milyen keserves viszonyokkal küszködött a magyar könyvkiadás. A korabeli könyvkötők egyébként általában tetszésük szerint, egyéni formában kötötték a könyveket, s így e hétből is csak a Diétái Magyar Múzsának volt rajzos, kemény fedele. A hasonmás sorozatban e könyv bekötése pontos mása az eredeti „fedélnek”, a többi hat kötetét pedig ennek mintájára alakították ki. Ízléssel, dicséretes, gondos munkával. 1974. MÁJUS 30., CSÜTÖRTÖK HETI FILMJEGYZET Sötét Torino A maffia az olasz társadalom egyik legrejtélyesebb, legtitokzatosabb, s legfélelmetesebb jelensége. Nemrég szinte dokumentum-hűség igényével készült Kő a szájban című olasz film próbálkozott meg azzal, hogy a nem olaszok számára,de az olaszok számára sem tanulságok nélkül) megmagyarázza a maffia létrejöttének, működésének, hatalmának körülményeit és lényegét, a szervezet elképesztő bűncselekmény-sorozatainak hátterét. Korábban még A szicíliaiak klánja, s az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek című filmek járták körül ezt az egyáltalán nem veszélytelen témát. Igaz hogy a napokban megírták az újságok: elfogták az olasz maffia egyik vezéralakját, Luciano Liggiot —, ám ezzel még nem szűnt meg maga a maffia, ez az olasz élet minden szférájában jelen levő bűnszervezet. A maffiatémában, ez nyilvánvaló, hatásos, drámai fordulatokban gazdag, feszült, s komoly társadalmi mondanivalójú filmek lehetősége rejlik. A fentebb említettek többé-kevésbé ilyenek is voltak. De úgy látszik, a témát — ezt a témát is — elérte a divat. Különösen a nálunk nem látott, de hírből — és zenéjéből — ismert Godfather (Keresztapa) című amerikai film világsikere „dobta fel” ezt a témakört, az effajta feldobások kommercializáló, elsekélyesítő, rutin-izgalmakkal megtűzdelt módszerei szerint. Az új maffia-film, Carlo Lizzani rendező alkotása, a Sötét Torino, már ennek a divattá vált maffia-témának a terméke. Nem mintha nem lenne benne elegendő feszültség, izgalom, vér, kegyetlenség és aljas emberi indulat. Mindez van, sőt, bőven van. De inkább már külsődleges kellékként, úgy, ahogyan az szokvány- és sablonkrimikben kötelező. A téma : hogyan juttatják ártatlanul börtönbe a jóindulatú építőmunkást, egy, az ő pisztolyával elkövetett, zavaros hátterű gyilkosság vádjával az olasz délről már az északi iparmetropolisba, Torinóba is beépült maffia emberei, s hogyan sikerül mégis bosszút állnia a valódi tetteseken — magában még hordozna annyi eredetiséget, társadalmi töltést, bírálatot és leleplezést, hogy ebből egy mélyebben szántó, magasabb film kerekedjék. De az, ahogyan ez a téma megjelenik, nevezetesen az ártatlanul lecsukott munkás két, tinédzser kort sem elért fiának ügyködése az igazság kiderítése körül, s az ezzel összefüggő átlátszó naivitások, leegyszerűsítések, meg az egész környezet fekete-fehér rajza, s a végül is aláhúzottan helyeselt vérbosszú-jog hamis dicsfénye — nos, mindez nagyon felhígítja a filmet, s a tucatszám készülő bűnügyi filmek közé sorolja. Holott ahogyan indul, amiként a témát felvázolja, az sokkal komolyabb, „rázósabb” filmet ígér. Lizzani, akit annak idején, vagy húsz éve az olasz neorealizmus egyik markáns alkotása, a Szegény szerelmesek krónikája tett ismertté. itt sem tagadja meg vonzódását a realista ábrázoláshoz, s a torinói munkásnegyedek bemutatása, az egyes munkásfigurák rajza, vagy biztos kezű jelenetépítés gyaakorlott, jó művészről árulkodik. Ez azonban mind nem elég ahhoz, hogy olyan művészi erejű és igazságú film szülessék mint agényből készült Pratolini rehíres filmje volt. Kihívás Mintha fellendülőben lenne ismét a lengyel filmművészet Hosszas stagnálás után, a hatvanas évek eleje-közepe újszerű alkotásokat, új rendezőket sorakoztató termését követő aszályos évek múltán több olyan új, izgalmasan mai, érdekesen elgondolt, s nem kevésbé érdekesen megcsinált film készült, az elmúlt egy-két évben, amelyre már a lengyel határokon kívül, is felfigyeltek. Ezek sorába tartozik a Kihívás című alkotás is, amelyet Julien Kawalecz regényéből Wojciech Solarz rendezett. Érdekes film ez. Tulajdonképpen nem túlságosan eredeti és új témája: egy szép parasztlány annak idején nem a szerelméhez, hanem a rákényszerített módos gazdához megy feleségül; két fia születik, Staszek és Szefek; az előbbi, a normális, életrevaló, mérnök lesz, pozíciót szerez, az utóbbi viszont amolyan kelekótya, művészkedő fickó, akit csak a fafaragás érdekel. Nemzedéki ellentét, realitás és élhetetlenség kontrasztja — sokszor láttunk már hasonlót. S nem túlságosan eredeti az hogy a művészhajlama sem, fiú sorsa tragédiába torkollik, belevész a mocsárba, kicsit talán a saját bolondériája, kicsit a mások meg nem értése, kicsit a szülők, a család rideg, érzéketlen, csak a vagyonra és az anyagiakra koncentráló magatartása miatt is. Ami mégis figyelemre méltóvá, vonzóvá teszi ezt a filmet, az az érzékeny lélekrajz, s a sokszor látott-olvasott téma olyasfajta „megemelése”, amely gyakorlatilag két síkon játszatja a cselekményt. Az egyik sík a konkrét történéseik világa, a másik egy jelképes sík, ahol már többről van szó ki a normálisabb: a józan és kisszerű Staszek, vagy a tehetséges, de szabálytalan Stefek A cím — Kihívás — is arra utal, hogy ez az ellentétpár egy mélyebb gondolatot rejt: a tartalmas, teljesebb emberélet lehetőségeit és értelmét keresi Solarz rendező, s vele hőse, az egyértelműen rokonszenvesebb Stefek. Finom és tiszta eszközökkel vall arról ez a film, hogy az élet értelme nem merülhet ki a kocsiban, az új házban, a jólétben, meg a jó pozícióban. Igen jó színészek — elsősorban a Stefeket játszó, a Nyírfaligetből megismert Olgieró Lukaszev icz, s az anyját játszó Irena Karel — teszik emlékezetessé ezt a szép, művészi lengyel filmet. Takács István