Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-01 / 100. szám

8 I*em ■*[/£?jr m xJuntm Munka után László Lilla tusrajza A NAPOKBAN régi gyerek­kori barátommal találkoztam. Évek óta nem láttuk egymást, és mint ilyenkor lenni szo­kott, hosszú sétát tettünk... Beszélgettünk... Ő mondta el nekem ezt a történetet, Tóth Karcsi, az ökölvívó... Tudod, még nem voltam 14 esztendős, de már három éve bokszoltam, igazi egyesületben, a Fradiban. Esténként golyóztunk, verekedtünk pedig mi kispesti srácok. Nagy, soha meg nem történt élményeket meséltünk egymásnak. Már az elején titokzatos hangon el­mondtuk a csattanóját a tör­ténetnek, amelynek közép­pontjában természetesen min­dig az Én és egy nő állott. Egy ilyen beszélgetős estén ismerkedtem meg a nálam vagy nyolc évvel idősebb Né­meth Nándival. Úgy történt, hogy beválasztottak egy láb­­teniszpartiba az utca egyik lámpája alatt. Alig kezdtünk el játszani, amikor odajött egy férfi, ismertük, tudtuk, hogy tűzoltó — de amikor ci­vilben és erősködve elzavart engem: — Menj haza, öcsém, majd én játszom­ ? Szó szót követett, végül kaptam két nagy pofont. Ek­kor Németh Nándi beleavat­kozott és igazságot szolgálta­tott. Komoly verekedés lett belőle, s Nándi győzelmével ért véget. EZ A BARÁTOM és vé­delmezőm úgy tíz nap múlva azt mondta: — Te, Karcsi, holnap gye­re velünk, megyünk kirándul­ni, lesz ott foci, ehetsz lekvá­ros lepényt... — Nem lehet Nándi, suli­ba kell mennem. Ettől kezdve egy perc nyug­tom sem volt, és hajnalra ott­hon a konyhában a vaságyon megszületett bennem az el­határozás. — Anya úgy­­ fáj a gyom­rom, azt hiszem, lázas va­gyok — mondtam szegény jó anyámnak és bizonyításkép­pen, hogy nincs bennem is­kolakerülő szándék, elővet­tem a füzetet és megmutattam valóban megírt leckémet. Anya elment dolgozni, és én pontosan hét órakor talál­koztam a Nándival. Már több ismeretlen fiú és lány is volt ott, olyan egy­­korúak Nándival. Barátom messziről meglátott és hango­san odahívott: — Gyere, Karcsi! Hoztál vi­rágot? — Milyen virágot? — kér­deztem csodálkozva. — Hát orgonát, ilyenkor az dukál. — Ne bántsd a fiút — szólt egy magas, fekete, szép lány , majd én adok neki. ELINDULTUNK, átmen­tünk a Margit-hídon, s aztán kilenc óra felé a hűvösvölgyi Villamos­ végállomásához ér­tünk. Ismerősnek tűnt a hely, pedig sohsem jártam erre ... de a sokszínű zöldben pompá­zó­­ és virágzó fák, bokrok mindenütt egyformák. Igazi tavaszi nap volt. Pom­pás világ. Menetközben be­szélgettünk ... Én ugyan in­kább csak figyeltem és szem­lélődtem ... Tudtam, hogy ilyenkor, hétköznapon­­ keve­sen járják az utat és az er­dőt, épp ezért meglepett, hogy mindenfelé csoportokkal,­­ da­loló emberekkel találkoztunk. A Nagyrétre értünk, ahol már jócskán voltak. Épekel­tek és játszottak. Itt-ott fe­­jelgettek, sőt, két helyen va­lódi focival egykapuztak. Előbb ettünk, aztán mi is játszottunk. A számomra ismeretlen cso­portok külön-külön­tek le, néha egy-egy teleped­vidám kacagó lány vagy fiú átkia­bált ugyan, egyikük-másikuk ismerősre is talált, köztük én is, nagy meglepetésemre, apám barátjára — az is laka­tos volt a Hofherrban. Megijedtem, hogy itt a baj, otthon majd elárul, de ő, sze­gény jó Blazsek bácsi észre­vette szorultságomat, s csak annyit mondott: — Ne félj, nem szólok egy szót sem. „Ugyan miért nem szól az öreg?” — ötlött az agyamba és ezt rögtön meg is kérdez­tem Nánditól, mi az ő véle­ménye erről, mi rejlik emö­­gött? — Csigavér, Karcsi, csiga­­vér. EGYSZER CSAK megje­lent egy vékony fiú, kezében négy pár bokszkesztyűvel és el-,­kiáltotta magát. — Ki akar bunyózni? győztesek egy pár virslit kap­­­nak ... Rögvest odaszaladtam — odajöttek a többiek is, nem­csak a mi csopor tűnik, az egész rét —, nagy kört al­kottak. Középen én és má­sok, a szintén bátor jelentke­zők, általában nálam sebbek, sőt, két negyven idő­év körüli, hasas, nagy darab, ko­paszodó férfi is. Két jóbarát lehetett, ahogy a tenyerüket néztem, biztos, hogy­­ ková­< esők voltak. Nagy vidámság közepette egy hátizsákra ki­rakták a díjakat, öt óra tájban feltűnt ké rendőr, bal kezükben mar­kották hosszú kardjukat. Ek­kor hirtelen elcsöndesedtük­ — éppen dalolgattunk —, ak­kor tanulgattam egy soha sem hallott dalt... A rét fel volt szórva a magunkkal ho­zott lila és fehér orgonákkal, és színes krepp-papírból ké­szült rózsákkal. Nándi azonnal más­ba kezdett, emlékszem, nóták az, hogy „Debreceni kaszárnya... — meg, hogy „Márványkőbő márványkőből van a Tiszai é­neke...” A két rendőr per­cekig bámészkodott, de végü is elmentek. Csak később lát­tam meg őket újra, a villa­mos-végállomásnál, amint ké férfit vezettek összeszíjazot­tan ... Erre mondta Erzsi: — Piszkos zsaruk... Me­gint lebuktak ketten ... Hát így történt. Estig még énekeltünk. Közben volt féngevés, meg zsákbafutás...le­Ja, azt majd elfeledtem, az ökölvívásban — mint ma mondanák — bronzérmes let­tem. Legszebb harmadik he­lyem ez volt... VISSZAFELÉ Nándi fizet­te a villamosomat, otthon megvertek, bőgtem, úgy alud­tam el. Reggel — újra iskola Este pedig edzés, talán még nagyobb örömmel mentem mint máskor. A fiúk közül senki semm különöset nem vett rajtam észre, csak én annyit maga­mon, hogy végre igazán, jó sikerültek a balegyenesek Úgy éreztem, mintha a ké rendőr állna velem szemben Balegyenes, balegyenes, közben a tegnap tanultat dú­d dolgattam magamban: — Hej, te bunkócska, drága... KINCSES GYÖRGY: Balegyenes Ifjúság Kiss Attila rajza 1974. MÁJUS 1., SZERDA GALAMBOS SZILVESZTER [UNK] Tévészereplés A hőségtől kábán állt Droz­nicsek Árpád a villamosmeg­állóban, amikor megérkeztek a tévé munkatársai. Pont négy óra volt. — Megkérjük, nyilatkoz­zék, mi a véleménye a közle­kedésiről? — kérdezte egy szimpatikus fiatalember, aki egy mikrofont dugott Drozni­csek orra alá. A riportalany kissé zavar­tan dadogta: — Hogy is mondjam ... Ügy még soha sem volt, hogy va­lahogy ne lett volna. — Köszönjük. Az esti hír­adóban már megnézheti ma­gát! — mondta a barátságos fiatalember. És Droznicsek taxiba hogy le ne késse az adást,ült. Este fél nyolckor — alig, hogy hazaért — felhangzott a Tv-híradó ismerős szignálja. Egy ferihegyi fogadás és egy új Zala megyei sertéshizlalda között Droznicsek tűnt fel a képernyőn. Felesége, Jolán, gyengéden simult Árpádhoz. — Milyen okosan beszélsz, szívem: „úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna”. És olyan szép vagy a képernyőn, mint egy filmszí­nész. Ezt megünnepeljük. Vedd elő a dugipénzedet. Tu­dom, hogy ott rejtegeted zsírosbödönben. Ma este egy a tv-sztárral mulatok — mondta az asszony szerelmesen. Munkahelyén a portás reg­gel levett kalappal köszöntöt­te Droznicseket: — Gratulálok. Jól meg­mondta a véleményét az este. Kérek a noteszembe egy au­togramot a kislányomnak. Gyűjti a híres embereket. Kollégái virággal és kisüsti törköllyel várták. A szép Pla­­tánfiné a köszöntőjében azt mondta: büszkék, hogy ilyen emberrel dolgozhatnak egy szobában. Aztán Droznicsek füléhez hajolt: „Maga már régóta tetszik nekem. Este hétkor várom a Hármasha­tár­hegyen. A fő úttól jobbra, a negyedik tölgyfánál”. Délben az üzemi­ben hatalmas szelet, étkezde­puhára főtt, zsíros marhahúst rakott a tányérjára Teri néni, a sza­kácsnő. — Tudom, hogy ezt szereti, Droznicsek művész úr. Legkö­zelebb milyen szerepben lát­juk a tv-ben? — Nem tudom. De csak prózáról lehet szó. Az ének­hangomat még képezni kell — mondta Droznicsek szeré­nyen. Ebéd után az igazgató hívatta. Széles mozdulattal ölelte magához: — Gratulálok, ön a mi büszkeségünk. Nagyon tet­szett az a magabiztosság, ahogy keményen odavágta: „úgy még soha sem volt, hogy va­a­lahogy ne lett volna!” Holnap minisztériumban fontos megbeszélésem van. Szeret­ném, ha velem jönne. Jó dolog ez a népszerűség. Egyetlen­ tv-szereplés és, íme, hárommillió néző ismeri az embert — dünnyögte elége­detten Droznicsek, amikor délután a közlekedési vállalat kocsit küldött érte. A köz­pont egyik vezetője fogadta. — Köszönjük a tegnap esti tv-nyilatkozatát. Köszönjük a tárgyilagos, mérsékelt han­got, mellyel» az utazóközön­ség tudomására hozta: „úgy még soha nem volt, hogy va­lahogy ne lett volna!” Há­lánk jeléül ebben a hónap­ban bliccelhet járműveinken! Ifjú kohászok Mohácsi Regős Ferenc metszete ———- az előérzetekben. Bélyegzés után nem tar­­­­szola HISZ I tott a fiúkkal. A gyárkapunál elköszönt tő­--------------------lük és elindult a Keleti pályaudvar felé. Ott látta meg a lányt, tíz év előtti nagy szerelmét. A férfit elő­ször nem is vette észre. Oda akart sietni hozzá, amikor be­lekarolt a sovány, fekete hajú férfiba. Megtorpant és sod­ródni kezdett utánuk a járdán. Először a dallam jött elő nagy mélységből­ , „.. .sem a sorba, sem a sor szélére, lányok vitték a gyöngyvirágos temetőbe.” Erre a dalra táncolták a székely táncot... Nem látott mást a tömegben, csak őt. Csak a régi nyarakat szülő­falujában. Tánc közben oly­kor puhán megérezte a lány keblének moccanását. Mint va­lami meleg és puha harang­szív verődtek fehér blúzához. Jó volt önfeledten táncolni és várni, hogy olyan rész követ­kezzék, amikor át kell ölelni a derekát. Hol van az az este, amikor először kísérte haza? — Hazakísérhetlek? -!- kérdezte tőle, még önmaga szá­mára is váratlan merészséggel. Ő volt a legszebb a faluban. — Haza?... Hát, persze! — A­ lány szája széle ragyogott. Nagy meleg áramlatok indultak el a szeméből. Látta rajta a meglepődést és már-már félt, hogy kitér a kérés elől. Jól emlékszik, meg is bánta. Micsoda szégyen lesz, ha elutasít­ja!... Felbomolhat a tánccsoport is, amit olyan nehezen szer­vezett meg. Állt és nem merte elhinni a választ. — Jó, akkor majd együtt... — csaknem hebegett. Hóna­pok óta hordozta érzéseit, de titkolta. — Már mehetünk is — szólt a lány és gyorsan elköszönt a többiektől. — Szervusztok! — A fiúk arcán csalódás ho­­málylett. 7­—"• ■—j a csillagok alá. Balázs úgy érezte, hogy egye­­s kiléptek I­nesen a csillagok közé. Égig érő, meleg lélegzetű ----------------- este maradt meg benne. Nem hallotta lépéseik koppanását a járdán. Nem látta a házakat, az utcai villanyok zsibavirág fényét — Miért nem táncoltál velem? — kérdezte a lány. Mert próbák után minden este sokáig táncoltak. Csak Balázs hú­zódott félre, nehogy elárulja magát. Félt. Igen, az az igazság, hogy félt. Nemcsak a tánctól, a felnőttség dolgaitól. — Nem tudok táncolni. — Dehogynem, hiszen együtt táncolunk. — Az más, az népitánc. Mennyire izgult, hogy a lány majd megáll a házuknál és gyorsan elköszön. De nem ez történt... Hol is vannak? Újra látta őket a járdán hullámzó fejek között Gyorsított... Késő volt már azon az estén, de nem akart hazamenni. Kisétál­tak egészen a falu szélére. Egyre szorosabban mentek egymás mellett. Kezük, mintha véletlenül történt volna, lépteik üte­mére olykor összeért. — A népitáncban szeretsz velem táncolni? — kérdezte megint a lány. A sötétben is tudta, kék szeme van. Azóta se látott olyan áttetsző kék sze­ ■­i­n­i ■­m ■­i ■­i ■ ■­i­n­i ■­meket. — Igen — mondta — De ezt talán tudod is. — Talán tudom... — hang­ja puha volt, enyhén ingatta magát és mintha izzott volna az arca. A falu szélén kinyílt felettük az ég homorú fél­gömbje. Sötét bársonyán sűrűn ragyogtak a csillagok. Nem mindig lehetett annyi csillagot látni Amint kiértek az utca és az árokparti fák árnyékából, s megpillantották a hatalmas eget, önkéntelenül megtorpantak. — Szereted nézni a csillagokat? — Kérdezte Balázs, mert mást nem tudott mondani. — Igen. — Ismered is őket? — Egyet-kettőt... — hosszú haját igazgatta, majd bizony­talanul kinyújtotta a karját. Az ujjai vége, mintha eltűnt vol­na az égen, mintha felért volna a csillagok közé. — Az ott a Fiastyúk. Látod? — Látom. — Az meg a Tejút. — Karjával vonalat húzott észak-ke­leti és dél-nyugati irányban. — Igen, a Földünk is beletartozik. — Igen, a tudósok szerint, egyik szélén vagyunk... S tu­dod-e, hogy több neve is van? — Több neve? r-r—-------álltak egymáshoz. I fegészen közel ! — Igen. Még egyet talán te is ismersz. ---------------------- — Ismerek?. . ., persze! A Hadak útja. — Igen. De a nagyanyám Tejes útnak is hívja, meg Ma­darak útjának. KISS DÉNES: Kincső

Next