Pest Megyei Hírlap, 1991. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-21 / 144. szám

I. ÉVFOLYAM, 118. SZÁM •D­U­KAJÁ­N1991. JÚNIUS 31., PÉNTEK Jal­ap SZENTEN­DREI-SZIGET • CSEPEL-SZIGET • DUNAKESZI • RÁCKEVE • SZIGETSZENT­MIKLÓS • FÓT • GÖD Az egyik bonyolítja, a másik halasztja Pomázi panaszok Az utcai telefonfülkék használhatatlanok. A szakembe­rek nem győzik javítani. Összetörik, megrongálják, akik pénzt akarnak azokból kiszedni. Mérgükben öklözik, akik sürgősen szerettek volna valakivel beszélni. Önma­gában már ez is motiválja az igényléseket. Az a biztos, ami a háznál van. Ami sokszor többet ér, mint egy autó, mert pár szavas információcseréért nem kell távoli vidékekre utazni. A legtöbb országban hírközpont fut az előfizetők a után, mert neki az a jó, ha minél többen vannak, mi­nél többször telefonálnak. Nálunk még a szokványos elosztási rendszer dik. Na és mennyi uralko­kálvá­riával, bonyodalommal! Ezt példázza a Pomázról érke­zett panasz is. Keveset tudnak Majdnem két éve alakult az a társulás, melynek tag­jai összesen vagy hatszáz állomást igényeltek. Más településekhez viszonyítva nem jártak rosszul a 42 ezer forintos hozzájárulás­sal, ha azt vesszük, hogy hallottunk már hatvan-, het­venezrekről is. A panaszosok szerint ma­ximum egy éven belül vár­ták,­ hogy feltárcsázhassák az első ismerőst. Ám a ha­táridők csúsztak, módosul­tak. Sok köze lehet ehhez annak, hogy talán sok bába, mely között elveszik a a gyerek. Vagyis a kábel, amely későn került a föld­be. Próbára teszi az idege­ket a hatósági stílus is — mondják az idővesztes kár­vallottak. Mert szerintük a kivitelező cégek szűksza­vúan nyilatkoznak, nem úgy viselkednek, mintha megrendelőkkel állnának szemben, hanem esetleg jó­téteményt gyakorolnának. Két évvel ezelőtt még a helyi tanács vezetői tár­gyaltak az igénylőkkel, ők kötöttek szerződést 1990 elején a Budapest-Vidéki Távközlési Igazgatósággal, s kerültek kapcsolatba an­nak regionális intézményé­vel, az Észak-Pest Megyei Távközlési Üzemmel Vá­cott. Ha tehát van egy társu­lás, melynek tagjai a tele­pülés polgárai, érthető, hogy ügyüket erre hivatott államigazgatási szerv ka­rolja fel. Következik a sor­ban a távközlés, amelynek a pénz ellenében be­kapcsolnia a telefonokat.Kell No igen, de a dolog nem ilyen egyszerű, mert még a vonalakat is ki kell építeni. Sőt, ezt megelőzően terve­ket kell készíteni, azaz ké­szíttetni. Nem a műszaki csoportnak vagy az osz­tálynak, a­ tanácsházán. E célból kell egy külön bo­nyolító cég, amit úgy hív­nak, hogy BOFÉT. Teljes nevén magyarul, a Beruhá­zási Bonyolító Gazdasági Munkaközösség, amely Po­­mázon működik. — Szóval, akkor ez a cég építi ki a vonalakat? — Nem, az csak bonyolít. — Ha nem épít, mit bo­nyolít? — A vonalak kiépítését alvállalkozóra bízta. Ez a Viadukt Kft. Hol a telefon ? Óhatatlanul a gyerekkori kis mese jut eszünkbe, ami szerint: Ez elment vadász­ni, ez meglőtte, ez hazavit­te, ez megfőzte, végül ez az icipici mind megette. A mesével csak az a ba­junk, hogy rossz a sorrend. Itt az igénylő ugyan az ici­pici, de sokat kell várnia a vadászat végeredményére. Különben unja már, hogy a leírt jelző szerint kezelik. Az meg még a sorok íróját is fárasztja, hogy unos-un­­talan, ilyen ügyekből kell levonnia a tanulságot, ami szerint: ezért kerül nálunk minden annyiba, amennyi­be. Mert nézzük csak, mit bonyolított a BOFÉT nevű cég, melyet meg se róha­tunk azért, mert élt az üz­leti lehetőséggel. Maga Korausz Ferenc, a BOFÉT vezetője nyilatkoz­ta, hogy náluk a bonyolítás azt jelentette, hogy összeál­lították az igénylők névso­rát, elkészítették a tervet, beszedték a hozzájáruláso­kat. Tették azt, amit sze­rintünk, laikusok szerint tehetett volna a tanács, ké­sőbb a polgármesteri hiva­tal, amely őket kihagyva rendelhette volna meg munkát a viaduktnál. No a de, ez így túl egyszerű. Hatszáz állomás Mátrai Sándor, az Észak- Pest Megyei Távközlési Üzem helyettes vezetője legalább azzal a jó hírrel fogad, hogy végre július kö­zepéig minden panasz oka megszűnhet. A többszöri határidő-módosulás, mely miatt elég nagy az egymás­ra mutogatás, szerinte mű­szaki hiányosságok miatt következett be. Az üzem több esetben emelt kifogást az építkezések színhelyén. kár Az állomások 75 százalé­kát bekötötték. A fennmaradó munkák a hó végéig befejeződnek. A ma­radék negyven állomáson pedig­­ július 15. táján szó­lalnak meg a készülékek. A körülményes ügyinté­zők vesztőt­ kérhetnek telefonort­ Kovács T. István Zászlószentelés Cserkészeket avattak és zászlót szenteltek a szigethalmi református templomban. A zászlóanya szerepét Katinka néni, Jakus Gáborné vállalta (Erdösi Ágnes felvétele) Felmérés készül tobb tüzelőellátást Az óhajtott és sürgetett privatizáció ígéretes folya­mat, ha általa élénkülés prognosztizálható. Sok eset­ben azonban kétségek ma­radnak nyomában, s aggo­dalom keletkezik bejelenté­se hírére. Dunaharasztin például senki sem fogadná kitörő örömmel, ha esetleg — s erre van esélye — a Közép-magyarországi Tüzép Vállalat fiókjaként privati­zálnák a tüzelőárusító tele­pet. Annál is inkább, mert ez esetben semmi sem ga­rantálná, hogy a telep, megtartva eredeti hivatását, Tüzép maradna. Akkor pedig mi lesz téli tüzelővel, egyáltalán mi a lesz az ellátással? Hozzá­teendő, hogy eddig volt rózsás a helyzet, sem sőt az elmúlt szezon alatt még a megszokottnál is nehe­zebben szénhez­ jutottak a lakók Ami ez utóbbi problémát illeti, a 2319. számú telep vezetője, Csuport József szerint egyértelmű a rossz ellátás oka: a volt NDK kimaradt szállításai sodor­ták ilyen nehéz helyzetbe a vállalatot. Megpróbálták ugyan hazaival pótolni hiányt, az itthoni azonban a a szénigénynek csupán kis hányadát jelenti, így a do­rogi, várpalotai tüzelővel nem tudták az igényeket kielégíteni. S hogy mi van jelenleg? Szerencsére a június elsejétől érvénybe lépett igen jelentős — há­romszoros — áremelést megelőzően május végéig a lakók még a régi áron be­fizethették tüzelőjüket . Harasztin a dorogiból há­romezer, a ezernyolcszáz, várpalotaiból s a német brikettből kétezerötszáz mázsát jegyeztek. A tüzelő beérkezése teljesen rend­­szertelen, jelen pillanatban üres a telep, de előfordul­hat, hogy hirtelen három­négy vagon szén érkezik. A hiány másik oka szin­tén érthető, ez a készlete­zés, a családok tartalékolá­sa. Akinek az anyagi hely­zete engedi, inkább többet vásárol, a régi és az új árak között — különösen a mos­tani változást követően — óriási a differencia. A do­rogi szén mázsája kétszáz­tizenhatról hétszáztizenhá­­rom forintra, a várpalotaié százkilencvenhétről hat­­százharmincra, a német brikett ára pedig mázsán­ként háromszáznegyvenhét­ről kilencszázkét forintra emelkedett. A privatizációval kapcso­latban a telep vezetője nem, ellenben a központ il­letékesei felvilágosítást ad­tak. Mint megtudtuk, most készül egy felmérés a vál­lalat hatókörébe tartozó te­lepüléseken: a polgármeste­rek megkérdezésével arra keresnek feleletet, hogy az illető telep milyen szerepet tölt be az ellátásban. Amennyiben az árusítóhely, s rajta egyedüli múlik a lakosság kiszolgálása, úgy ezt a tényt jelzik az Állami Vagyonügynökség felé, amely mérlegeli ezt dönté­se meghozatalában. A vég­­leges válasz tehát hátra­, van, s kizárólag még a vagyonügynökség szaván múlik. Ami mindebből a lakó­kat érdekli, az elsősorban annyi, hogy milyen lesz a jövő évi tüzelőellátása. Ért­hetően a privatizáció még­oly súlyos kérdései is kizá­rólag abból a szempontból fontosak, amennyiben település érdekét szolgálja.­­ Tulajdonképpen mindegy, hogy ki a tulajdonos, egy a lényeg: a telep megma­radjon, s működésével az eddigieknél jobb színvona­lon szolgálja ki a lakókat. Va. É. _A tib­ercem határai Délutáni csúcsforgalom, tülekedés az utakon, par­kolóhely sehol. A fiatal­­asszony a járda felöl beül a Skodájába, de hiába in­dulna, nem tud, oldalról mellé parkolt egy Dacia. Elöl, hátul, s bal szélről le­zárva, várakozásra ítélve, akár egy kalitkában. A hir­telen pánikban az asszony az órájára néz, bizonyára sietne, talán éppen a gye­rekért menne...lehet már a délutáni feladatok járnak a fejében — nem tudni mi a teendője. Türelmét vesztve, dudálni kezd, hátha meg­hallja a Dacia tulajdonosa. Dudál és dudál, hangosan és türelmetlenül; a házak ab­lakai kinyílnak, a járóke­lők megállnak, a nézelődők zavarban vannak, nem ér­tik mit segít ez a hangos dudaszó. Az asszony azon­ban nem hagyja abba. Kö­rül sem néz, talán azt sem veszi észre, hogy egy ki­segítő iskola előtt állt meg. Néhány perc múlva vég­re megjön a férfi. Sietne, de minden igyekezete elle­nére lassan érkezik, fia se­hogyan sem veszi fel lépte tempóját. A gyerek beteg , fogyatékos. Tekintete réve­­teg, arckifejezéséből hiány­zik az egészségesek értelme. Az asszony keze hirtelen leesik a dudáról, s amikor a férfi szelíd szóval meg­köszöni türelmét, szégyen­kezve lesüti a szemét. Nem tudni, mire gondol. .. Va. E. Áldott jó soki ez itt Üzenet a falu határából A magyar ember jó ösz­tönnel ismeri fel az embe­ri szándékokat. Aszerint nyílik meg az idegen előtt, hogy mit néz ki belőle. Ju­hász József szigetmonosto­ri gazdával szerencsém volt. Barátságos természe­tű, szívesen beszélget egy kicsit a kukorica fölött, rá­támaszkodva a kapanyélre. Csak azt nem veszi jó né­ven, ha letapossák a zsenge hajtásokat, amik úgyis las­san fejlődtek a tavaszi napfény hiánya miatt. Csak a paraj nőtt szaporán, szin­te betakarva a sorokat. Rám is szólt a kapálga­­tásból felnézve, hogy vi­gyázzak már! Mert bizony, nagy lendülettel közelí­tettem hozzá az árokpart­ról, a táblájához eresz­kedve. Igazság szerint nem volt nekem konkrét kérdésem. Legfeljebb egy kis kelle­mes diskurzusra vágytam, amiből mindig kiderül, mit szól a világ dolgaihoz kenyerét két kezével kere­­­ső ember, akin a szorgal­mán kívül se privatizáció, se kárpótlás, de még a kár­talanítás sem segíthetne. — Ez a föld áldott jó — mondja ki a minősítést a félig homokos, puha talaj­ra, ami viszont szereti a nedvességet. Abból pedig csak akkor kap a száraz, meleg nyarakon eleget, ha öntözik. Szerte a határban itt sorakoznak a Fővárosi Vízművek kútjai, amik bi­zony kiszívják a sziget alól az éltető nedveket. Erről a témáról is szak­szerű kiselőadást tud tarta­ni Juhász gazda, aki 16 éves kora óta lakik a falu­ban, kisgyerek éveit meg a sárréti Komódiban töltöt­te. Azt sem haszontalanul, mert a cséplőgépet, a mező­­gazdasági berendezéseket ismerte meg jól. Ha nem lenne már részint a kora, részint meg a betegsége miatt vagy húsz éve nyug­díjas, most azt mondhat­nám divatos szóval kife­jezve: konvertibilis kép­zettségű, aki megélhet a jég hátán is. Jelenleg azonban a föld hátán él. Viszonylag elége­detten, pedig nem magas a nyugdíja. A kapálgatást is­­ gondolom, csak komótosan kellene művelnie az emlí­tett betegség miatt. Ám amint hallom tőle, van otthon tehén, meg amit egy kicsit több érzelmi töltéssel mond ki, van kisbocs. Azok­nak kell a takarmány. Megindul a diskurzus, is­merkedünk egymás néze­teivel. Nem kerül elő a no­tesz, mert az hivatali jel­vény. Ennek láttán pedig a hozzá hasonló emberek be szoktak gombolkozni, rövid és szokványos válaszokat adnak a kérdésekre, s azok­ból nem derül ki az igaz­ság. Tudhatom én azt jól, mit várhat az ember a közeljö­vőtől — néz rám, miköz­ben kijelenti Juhász József, és kérdezi: — Mit lehetett volna itt az elmúlt két év alatt csinálni, mit lehetne várni ennyi idő alatt az új vezetéstől? Legfeljebb azt, hogy ne srófolják felfelé az árakat. Ne civakodjon a Parlament, hanem fogjon össze minden párt a közjó érdekében. Akinek meg van tisztes nyugdíja, ne men­jen el fizetésért pipázni egy portásfülkébe. Ha meg komoly munkáról van szó, adják annak, aki most munkanélküli. Ezt mondja, ha már kér­deztem, s mond még sok mindent. Rászánja az időt. Úgyis kikívánkozik ez be­lőle sokszor a tv előtt ül­ve is. Tudta, sejtette hogy egyszer majd megkér­ő­­dezik a véleményét. Valamikor Budapestre járt dolgozni. Hentes a ta­nult szakmája, élelmezési vezető volt. Akkor még rendes és megfizethető kompjárat és közlekedés volt onnét, Szigetmonostor­ról. Beszélgetünk. A föld vé­gén kezében nagy eperrel jön egy idős kosár as­­­szony, s kérdezi: — Nem kér szomjúság ellen? — Nem — válaszolja rö­viden Juhász József, mert a beszélgetésre úgy látszik, sokkal jobban szomjazott. K. T. I. Az út az út marad Leltár a Somlyó-szigeten érdekében, hogy újabb be­vételi forrásokra tegyen szert. Ennek kapcsán ke­rült sor a Somlyó-sziget feltérképezésére. Tizen­nyolc önkormányzati ingat­lant vizsgáltak meg, ame­lyekről eddig nem állt ren­delkezésre megbízható adat. A felmérés eredményes­nek bizonyult, mert bár a területek java parlag, csak mezőgazdasági célra hasz­nosítható, esetleg mély fek­vésű, talajvizes rész, de akadtak olyan parcellák, amelyek üdülőterület ki­alakítására alkalmasak. Az egyik több mint háromezer­ötszáz négyzetméteres te­rületen az elektromos háló­zat kiépítése megoldható és parcellázási terv alapján négy üdülőtelek alakítható ki. Egy másik mintegy ezer négyzetméteres helyen ahol az alapközművek is adottak újabb két parcella mérhető ki. Azokat amelyeket az ingatlanokat, régóta útként használnak a somlyó-szige­­tiek, továbbra is ilyen funk­cióval hagyja meg a hiva­tal, de lesznek olyan terü­letek, amelyet a határos üdülőterület tulajdonosai­nak adnak el. A felmérés tehát nem csupán azért lesz eredményes, mert némi kiadás árán újabb bevétel­hez juttatja az önkormány­zatot, hanem mert rende­ződik általa a Somlyó-szi­get. (m.) Ráckeve városa folyama­tosan számba veszi ingat­lanait, földterületeit annak DUNATÁJ HÍRLAP Vezető munkatárs: Móra Katalin. • Munkatársak: Vasvári Éva és Kovács T. István. • Fogadónap: min­den hétfőn 12—16 óráig a szerkesztőségben. Címünk: Bp. VIII., Somogyi Béla u. 6. pf.: Ml. í1. sz.: 14 t­­lefon: 138-4761, 138-4067.Te­

Next