Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-01 / 283. szám

Újabb válasz Forgó úrnak! Forgó úr írása (Válasz Bonifert úrnak!) kicsit összezavart, ezért néhány nap kellett, hogy összeszedjem a gondolataimat. Előbb azonban néhány tényt említenék. Forgó úr szerint „vádakkal illettem” a városvezetést. Nos, a véleményemet általában szoktam mondani, de téelnyekkel alátámasztva. Székemből nem „előzmények után kényszerültem” távozni, hanem magam döntöttem így, mivel nem vállalhattam felelősséget olyan dolgokért, amelyeket nem tudtam befolyásolni. Sokan nem értettek egyet távozásommal — és nem csak a saját pártomban, az SZDSZ-ben. Forgó úr szerint akik Vácon hősködtek, esetleg munkahelyeiken „hűséges kiszolgálói voltak a rendszernek, vezető beosztásban” — kik? Csak nem rám gondol? Előbb valótlanságot ír („kényszerült távozni”), majd tények ismerete nélkül gyanúsít. Ez igen méltatlan dolog egy igaz magyar, keresztény embertől, aminek Forgó úr nyilván tekinti magát. Hogy hol voltam én „ezekben az években”? Forgó úrnak ördöge van, tényleg a marxista egyetemet végeztem — hogy egészen pontos legyek: a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet, munka mellett, levelező tagozaton (mivelhogy más közgazdasági egyetem akkor nem volt az országban). S hogy ott mit tanultam, azt bárki (Forgó úr is) ellenőrizheti, ha szán rá egy kis időt: a váci könyvtárban is megtalálható 1982-ben megjelent .Gazdasági szabályozás és vállalati érdekeltség” című könyvem, amelynek utolsó fejezetében („A munkaérték-elmélet és többcsatornás árrendszer”) a a marxi közgazdasági elmélet egyik alaptételének a cáfolata található. Forgó úr gondolhatja, hogy ilyesmiért akkoriban nem járt állami kitüntetés vagy vezető beosztás (akkori munkahelyi tortúráimat, s ezalatt hónapokig tartó munkahelykeresésemet nem szoktam emlegetni, magánügynek tartom). A szakma viszont szép csendesen elismerte e szerény művemet, s évekig a „marxista” egyetem kötelező szorgalmi olvasmányának számított (ma meg már kit érdekel, hogy mit írt Marx?). Ami összezavart, az két dolog. Először is nem tudtam, hogy Forgó úr KDNP-s tagságát titkolni kell. Én majdnem minden írásom után odaírtam, hogy melyik párthoz tartozom — akkor is, amikor nem volt túl nagy dicsőség SZDSZ-tagnak lenni, mert a párt dolgai rosszul mentek. A másik: Forgó úr november 21-i írásában a „vörösből lett, rózsaszín kommunistákat” ostorozza, és felelősségre vonásukat hiányolja, s a váci MSZP vagyonátmentését, törvényenkívüliségét hánytorgatja fel. November 25-én pedig azt írja, hogy Vácon Both János (és korábban Weisz György) tanácselnöksége idején „nem kellett nagy hang” az ellenzéknek, a pártbizottság pedig „akkor már széthullóban volt”. Most akkor volt Vácon kommunista diktatúra és törvényen kívüliség, vagy nem volt? Ha volt, akkor miért beszélhetünk csak „operett”-ellenzékiségről, ha meg nem, akkor mi ellen lépett fel Forgó úr írásaival, amelyeket „nem tettek ki az ablakba”? Ha „széthullott” a pártbizottság, ki mentette át a vagyont? 1989-ben persze valóban nem fenyegetett börtön az „ellenzéki” fellépésért — de már 1982-ben sem —, legfeljebb némi munkahelyi fenyegetettség és létbizonytalanság. Ennyit változott a rendszer az 50-es évek, és az 56 utáni megtorlásokat követően. Ha 1989-ben börtön fenyegetett volna, nem vállalkoztam volna a fellépésre — nem készültem mártírnak. Dolgozni kívántam — és kívánok ma is — az új renszerért, és eredményeket szeretnék elérni. Ezért hiányolom Forgó urat az 1989-ben indult aktív, dolgos csoportból, amely a korábbi elszórt „ellenálló” akciók helyett egységesen, személyesen kívánt fellépni, a nagy nyilvánosság előtt. Ezért lépek fel ma is, mert úgy vélem, a múltbeli üldöztetések (amelyekről Forgó úr esetében eddig is tudtam) méltányolandók, de az ezekre való hivatkozással nem sokra megyünk. Az utóbbi időben elterjedt nagyhangú hőbörgésekkel és szónoklatokkal pedig tele van a padlás, miközben a dolgok egyre rosszabbul mennek. Nagyon sok munkára, hozzáértésre, együttműködésre van szükség. S ha ezt nem sikerült megértetnem Forgó úrral — és másokkal is —, akkor értelmetlen volt ez a vita. Bonifert Donát SZDSZ, Vác Istenem, gondoltam magamban, ha egy nyolcvanéves egyetemi tanár a balatoni és a fóti gyöngyöket nem is tartja alkoholos italnak, s vikinges vízi vezér, antialkoholista apostol lehetett belőle, akkor most az éccet meg lehet bocsátani az ezermesternek is, akit az ő odisszeás vándorlásában a pesti huncut szellemek gyisznóvá varázsolának egy budapesti, varázsló éjszakán. Jó, hogy sem az arcán, sem a ruháján nem látszott semmi azokból a romboló jelekből, melyeket a gyalázatos pityóka-pálinka szokott előidézni rajtuk abban a régi világban, amikor még ellene nem mondottak az ördögnek és minden pompájának és minden italának. Mi volt az a régi méreg? Burgonya gumója volt-e csupán? Vagy pedig a szesz kufárjai talán a zöld bogyót is befőzték? Talán a bűzös burgonyabogarat is, mint mikor a vadak szigetén a kárminfestéket párolják a kárminbogárról? A pityóka-pálinka mindig a következő menetrend szerint dolgozott: Előbb mézes, csuda-édes, Aztán érdes, fene-mérges, később kékes, végül véres ... Az ezermester csak az ének után vette észre, hogy a szobában vagyok a rendőrrel. Meglepődötten köszöntött: — Dicsértessék ... Jó reggelt kívánok. .— Jó reggelt — feleltem tettetett duzzogással. — Jó reggelt, de nem az „üveg pacsirtával” hanem az igazi pacsirtával... Jó reggelt, de a fenyőbűzzel, nem a fenyővízzel... A rózsával és nem a rozsdlissal... A Kékmadárral, nem a kéknyelűvel... — Engedelmet... Engedelmet kérek szépen. Kicsit megfeledkezénk! — Misére kell menni a királyi várba ... — kiáltottam —. kihallgatásra vár bennünket a Főméltóságú Asszony ... Masa meg borszagú, mint egy kisdörgicsei hordócsap ..! Mi lett magából? Pontosan nyolc órakor ott voltunk a Szép Ilonka kútjánál, a királyi várban. Ott volt legelsőnek a mosolygó öreg, Kodály Zoltán. Mindjárt szemrehányást tett, miért nem szállottam meg nála, a másik két bukovinai magyar pappal, akik se szó, se beszéd, se levél, egyenesen hozzá hajtottak, visszaadni Budapesten a Kodály Zoltán fiatalkori vizitjeit. Aztán bemutatott egy apró embert, Márton Lajos festőművészt. A mostani Magyarország fele a Zászlónknak az emlőin nőtt fel, melynek tizenhárom éves korától fogva a kis Márton Lajos rajzolója volt. Örömmel súgta, hogy három székelytárgyú festményre van megrendelése, legfelsőbb helyről. Akkor örvendett meg igazán, amikor egy moldovai csoportot is Még egy vélemény Értetlenül állok Bonifert Donát korábbi olvasói levelének egyes kitételei előtt! Forgó urat nem szándékozom megvédeni — nem is szorul rá — ellenben Bonifert úr néhány megállapítása korrekcióra szorul. Forgó úr nem „néhány éve tűnt fel Vácon”, hanem az egyik legrégebbi, patinás, helyi iparoscsalád sarja! Mint „hős antikommunista” pedig már sokkal régebben „feltűnt”, ugyanis az 1947-es hírhedt diákperek egyik szenvedő alanyaként több év igazságtalan börtönt viselt el, Rákosi Mátyás „népvezérünk” jóvoltából. Abban az időben Bonifert úr (velem együtt) még kisgyermek lehetett... Ugyan jómagam is „felütöttem a fejemet” 1989- ben, sőt a pártállami sajtóval is javában hadakoztam, mégsem jutna eszembe kétségbe vonni becsületben megőszült, derék munkásemberek akkori hovatartozását, különösen akkor nem, ha azok korábban már megbűnhődték (ártatlanul) a múltat és jövendőt! Nem szenvedtek a amnéziában, de bizton állítom, hogy 1989-ben már nem „zengett az ég” annyira, mint Rákosi országlása idején! Forgó úrnak ezenkívül tökéletesen igaza van abban, hogy az egykori állampárt teljes körű vagyoni elszámoltatása nem történt meg, és az utódpárt kedvezőbben került ki abból, mint az új pártok! S, hogy ez fáj Forgó úrnak, teljesen érthető körülmény. Nem hinném, hogy az a váci kereszténydemokrata polgármester bűne vagy hibája lenne! Végezetül utalok Bonifert úrnak egy — feltételezhetően már megbánt, írásban deklarált — elszólására: Az SZDSZ azért nem ünnepelt október 23-án a többi („mucsai ?”) népséggel együtt, mert „nem akartak rosszízű és furcsa körülmények közt lezajló tüntetésen részt venni." Úgy tűnik tehát, jó volt azon sejtésünk, hogy az SZDSZ előre tudta, mi fog történni a Kossuth téren! Ha pedig tudta — hiszen nem vett részt rajta emiatt! —, akkor miért engedték szeretett köztársasági elnöküket ilyen méltatlan helyzet elé állítani? Kérdőjelünk bizonytalanul lógott a levegőben, mindenesetre örülünk, hogy gyanúértékű feltételezéseinkben éppen az SZDSZ OT tagja, első kézből erősít meg minket! Tisztelettel: Brezovich Károly Vác ★ Fenti véleményekkel magunk részéről lezártnak a tekintjük a Forgó—Bonifert vitát. (A szerk.) REGÉNY • Hx;v fxs. fc* I Kifejező szavaink A magyar nyelv valóban egyedülállóan kifejező. Vegyük csak a szót, mond, beszél stb. szavainkat. Ha valaki szól — hozzánk —, arra oda kell figyelni. Ha valaki mond — valamit —, annak értelme van, azt meg kell hallgatni. Ha valaki beszél? Beszélni lehet „csak úgy” is, pletykaszinten is, összevissza is, beszélni lehet folyamatosan anélkül, hogy a Beszélő mondana valamit, értelmeset, figyelemre méltót. Ez jutott eszembe, amikor egy ismerősöm markomba nyomta a Beszélő című hetilap legutóbbi számát azzal, hogy rólam is írtak benne. Ez így nem egészen igaz, mint az összes többi sem, amit a Pest Megyei Hírlapról és a „Vödrös Brigádról” összehordtak, nem is beszélve az „átnevelésről”. Ám ez utóbbi, alcímben szereplő szónál megint csak eszembe jutott: ezek az elvtársurak már csak a bolsevik-maoista szókészlet használatával tudják magukat kifejezni. A magyar nemzet tagjainak nagy többségét, főleg a Vidék- Magyarország lakóit ugyanis nem szükséges „átnevelni” (sem). Azt sem értem, miért baj az a „történelmi nevet” viselő Révész Sándornak, ha egy megyei napilap — legalább egy a sok közül! — színvonalasabb lesz, ha legalább ez az egy nem úgy kezeli vidéki olvasóit, ahogyan azt megszoktatták velük, s ahogyan azt a szürkeállomány egyedüli birtokosainak önmagát kikiáltó, levegőbe beszélő liberóidöntnökök elvárják, sőt megkövetelik: elmaradott, mucsai lábszagúaknak! Mintha csakis a budapesti olvasóknak járna pénzükért színvonaltöbblet! Mintha nem is vidéken élne a nemzet többsége, mintegy 8 millió ember. Aki sokat beszél, elkerülhetetlenül értelmetlenségeket is mond, ellentmondásba is keveredik. Úgy, mint Révész Sándor, aki bevezetőjében tudatja, hogy PMH a legkevésbé olvasott a lap a legkisebb példányszámúval a többi megyei között. Érthető, hiszen a többit már szétprivatizálta a pártállam! Ez a lap jelenleg a legszerényebb küllemű is, írja, ám mindezt nem kenheti Vödrös Attilára és „brigádjára”. Az meg éppenséggel eszébe sem jut, hogy az új csapat pontosan ezen akar változtatni. Avagy éppen ez jutott eszébe, s ezt fájlalja? Bizonyára, másként miért lenne számára olyan elviselt!?:élién, hogy a szerény küllem egyre gazdagabb belsőt, egyre értékesebb tartalmat takar? Miért tenne szemrehányást, — nem ő először — azért, hogy például Benedek István is hajlandó a vidéki emberekhez szólni, leveleikre válaszolni? Hogy a lap nemcsak a megyében, de az országban történő legfontosabb, a nemzet sorsát, jövőjét érintő eseményeket is közli, például azért, hogy ne kelljen ezért külön lapot vásárolniuk azoknak, akik megszólják saját lapjukat? Egyáltalán: miért akarja Beszélő eldönteni azt, hogy mit szeressenek olvasni a Pest megyeiek? Csak nem félti a többi kis liberálgyermekét a versenytől? Mindeddig úgy hirdették magukról, hogy piacgazdaságot akarnak teremteni. Nem így gondolták? Vagy csak azt tekintik piaci versenynek, ami nem érinti az ő piacukat? A legvalószínűbb, hogy attól félnek: gyorsan bebizonyosodik, ki a szakember, s már nem is lesz olyan alacsony az a példányszám, ahogyan Révész úr írja, s ahogyan szeretnék! No meg az is kiderül, hogy kik tisztelik mindenekelőtt, az Olvasókat, akikért vannak, akikért szerkesztik, írják a lapot — akkor is szívvellélekkel és legjobb tudásuk szerint, ha az Olvasók történetesen vidéken élnek! Stolmár G. Ilona NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 14. meglátott az ő középkori, vászonfátyolos és igazán csodálatos öltözékükben. Moldovából is eljött közel száz asszony és férfi. Valahogyan tudomást szereztek a bukovinai nagymiséről a Várban. Hívatlanul is odaóvakodtak, és egyszercsak ottan voltak a szívünk közelében. Most már nem nézett görbe szemmel reájuk senki, ha sziszegve beszélték is a szépséges magyar nyelvet: ők voltak a mi legmesszebb vetődött testvéreink. Csak az élők mementója körül csinált egy kis bajt az egyik moldovai asszony. Észrevette, hogy a Főméltóságú Asszony sírva fakadt. Abban az időben volt nagybeteg az ő Paula leánya. Mint a villám, odatermett a moldovai asszony. Ha csak a csipkekendőjét nyújtotta volna oda, az még hagyján. De, uramfia, még meg is szólalt, jó hangosan, mégpedig moldovázó tegezéssel és azzal a gúnárszerű, szokatlan, gyalázatos sziszegéssel: — Ne szívj... Ne szívjál... Törüld meg a szemedet...! Szemében kedves és őszinte sajnálkozás volt. Egy holttá nyilvánított, élő sejtecske volt ez a moldovai lélek az „aggteleki magyar cseppkőbarlangban”, a legmélyebb küszöb alá ásva. Aki bizonyára azt gondolta most önmagáról, hogy álmodik, és álmában mindent megtehet Ide-oda sétálhat a Szent István templomos házában. Hangosan beszélhet. Odaadhatja a csipkekendőjét. Álmodik, tehát ma szabad és végtelen erejű. Beléphet a mesevárba. Hiszi, hogy valami szerencsés varázslatnak a hatalmából még belőle is lehet szabad ember, és egészen magyar. Csipkerózsák elvarázsolt vérző bokrából élő emberré válhatik ő is. ★ Százezer holdas erdeje volt Sturdza román hercegnek, Bukovinában. Ezen a tengernyi területen nem volt szabad bár egy főzésre való hullott rozsét összeszedni a fák alól anélkül, hogy a szegény emberre reá ne tüzeljen a láger. Gombászó asszonyra és eprésző gyermekre nem tüzeltek. Csupán a csuprot és ruhácskát szedték el a szepegő, megijedt székely angyalkától, akinek pucéron kellett hazakullogni, hogy az „ügyetlenségéért” megkaphassa otthon a második verést. A valiszakai sötét erdőben egyszer mégis megtörtént, hogy az izgatott, vén erdőkerülő egy kisfiúcskát puffantott le puskájával, akit az öltözéke magyarnak mutatott. Magyar azonban mégse lehetett, mivel nyomorék volt. Irtózatos nagy púpot viselt a hátán, ahogyan a dobszó kikiabálta a környékbeli falukon a nevezetes „ismertetőjelet”. Lehet azonban az is, hogy a doboló, nagy lárma után csupáncsak röstelkedésből nem akarta senki vállalni a főbelőtt kis nyomoréknak az apaságát és anyaságát. A hivatalosan eltakarított kis púpos testi és lelki maradványairól mégis gondoskodott a jámbor és hiszékeny költészete a legendáknak és a balladáknak. Hiszen mindkettőnek a falusi pletyka a nyersanyaga is, meg a szövőszéke is. Hamarosan egy új legenda és egy búsongó ballada lett az eprésző kisfiúcska keserű történetéből. A képzelet kiderítette, hogy az angyonlőtt gyermek nem is földi gyermek volt, hanem álruhában járó, égi angyal. Magyar kabátka alá dugta a szárnyát a többi angyal, amikor kiöltöztette. Mert a székely képzelet szerint az angyalok szeretnek a földön álruhában járni, a nép között, akárcsak hajdan az igazságos Mátyás király. Aki a sorsunk hordozója volt, akkor is, amikor a hátán a kolozsvári bíró végighegedült. Akkor is, amikor a szerelmes szív daliája lett, a Szép Ilonka kútjánál. Akkor is, amikor kereket gurított ki Bécsből, ahová szaglászni járt facsaros, góbés erdélyi hucsutsággal, az ő diadalmas, új háborúja előtt. A tizedik szakaszban már arról beszél egy kedves, újballada, hogy a púpos angyalnak, bizony-bizony még egy porcikája, de még egy tollacskája sem maradt a földön. Mikor a mohó láger le akarta fejteni a hátáról a tulipános, báránybőr blúzocskát, az angyal hirtelen megelevenült. Szárnyakra kapott és az égbe visszament. Csak éppenhogy mosolyogva megáldotta a levegőből ezt a bukovinai, árva magyar népet, s röptével mutatta az utat, keresztül a Kárpátokon, a szép Magyarország felé. Ebből a jámbor vízióból egy igen megrázó ijedelem lett itt ma, a király Várban, abban a pillanatban, amikor a várkápolnából kiléptem és megláttam hirtelen az angyalkáim „vetkeződését”. A dolog úgy történt, hogy szokásom szerint az időt kissé elpiszmogtam és elügyetlenkedtem. Tudtam, hogy szentmise után kihallgatásban lesz szerencsénk. Csak azt nem tudtam, hogy közvetlenül az ünnepi mise után lesz az, mégpedig a szabadban, az oroszlános avarban, a várkápolna oldalánál. (Folytatjuk)