Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-16 / 296. szám
KODÁLY ZOLTÁN A zene mindenkié! De hogyan tehetjük azzá? Ezen tűnődöm, mióta a „mezzo del cammin”-t — életutam felét — elértem. E tűnődések írott nyoma az alábbi néhány töredék. Némely jóakaróim úgy vélik, nemcsak a múlt helmes éveire vetnek küzságot, hanem a jövőbe, vibennük megálmodott s talán mindig csak megközelíthető jövőbe is vetnek egy-egy pillantást. Bizonyos, hogy az abban való hit nélkül soha meg sem íródtak volna. Ez mentse közzétételüket, talán beválnak a végrendeletnek. (Budapesten, 1952. december 16.) Széchenyi ★ István egész reformtörekvésének gerince, legforróbb óhajtása, hogy a „9 millió hű jobbágy” rabszolgasorsból emberhez méltó életre keljék, száz év alatt emelsem teljesült. Valamint Széchenyi Akadémiája sem tudta teljesíteni a nép iránti minden kötelességét évszázados léte folyamán. Így a népdalok kiadását már 1833-ban elhatározta, mégis 120 évnek kellett eltelni, míg hozzáfoghatott határozata végrehajtásához. Miért? Megmagyarázza e 120 év története. A reformkor felismerte a mulasztásokat, a sürgős teendők tömkelegét, de sem ereje, sem ideje nem volt megvalósításukra. 1849 sok remek kezdeményt derékba tört, a népzene sorsára is megvolt a hatása. Erdélyi János tervbe vette a dallamok kiadását szöveggyűjteményéhez, meg is kezdte 1847-ben. Folytatásának már egy fizikai akadály is útját szegte: az Akadémia gyűjtötte kottaanyagot széthordták, annyira, hogy egy-két kivétellel mai napig sem került elő. Pedig volt együtt olyan anyag, hogy ha akkor megjelenhetik, a nép hangja félszázaddal előbb szólal meg a zenében is. Az 1851- től kezdve megjelent tökéletlen gyűjtemény pár ezt a hivatást nem tudta betölteni és csakhamar megfeneklett azonos adatok ismételgetésében. Így a zene fejlődése messze elmaradt az irodalom mögött, s Arany Petőfi fokát megközelítő jelenségek csak jó félszázad távolságában mutatkoznak, s máig sem teljesedtek ki. De volt e késedelemnek lelki oka is. Megtorpant a reformkor lendülete, sokan estek reménytelenségbe, majd a néphez fordulás 48 előtti hatalmas hullámát felváltotta a néptől elfordulásé, és ez megérzett a zene terén is. Mintha azt mondta volna a zene: eleget tanultunk a néptől, most menjünk a magunk útján, kövessen a nép. Megszületett az úri népdal, párhuzamosan az irodalom Petőfi-utánzóival, de zenei Petőfi nélkül. Ez az irány visszakergette a népdalt a faluba, ahonnan alig kezdett kisugározni, sőt a falu felé is terjeszkedett, a népszínművek, cigányok révén. Fel is kapta a falu, mint újságot, mint magasabb műveltég látszatát. Városi íze, városi életformához kapcsolódó elemei hatottak az emelkedni vágyó nép ösztöneire. Csak az volt a baja, hogy zsákutcába vitt: formái félszázad alatt kiélték magukat, a század végére a formalista dekadencia hullafoltjai félreérthetetlenül jelentkeztek termékein. Emellett a népdalról jó időre elterelte a közfigyelmet. Azt újra fel kellett fedezni, újra vissza kellett térni elhagyott alapjára, újra kezdeni, amit 48 oly lendülettel kezdett, s 67 nem folytatott, sőt visszafelé terelt. Ezt gondolják meg, akik ma folyton hangoztatják, hogy túl kell haladnunk a népdalon. Valóban túl kell haladnunk, de előbb el is kell jutnunk a népdalig. Ha a népet nemzetté akarjuk tenni, előbb zenéjét is a nemzet közkincsévé kell tennünk. Ez egyaránt érdeke zenénk továbbfejlődésének, egész zenei közművelődésünknek és a tudománynak. (...) (A népzenekutatás jövője című tanulmányból) ★ Alig 100-150 éve ismerünk magyar vagy magyarosnak nevezhető zenét, történelmünkből pedig magyarság egységes jellemű képét eddig került elvonni, még nem irigy hát a magyar jellem és magyar zene összefüggéseit sem igen lehet feltárni. A nemzeti jelleget különben is könnyebb művészi alkotásokban megéreztetni, mint elemző szóval megközelíteni. Van azonban nekünk éppen a zenében egy szilárd pontunk; rajta megvethetjük lábunkat, mikor azt keressük: „mi a magyar a muzsikában”. Ez a szilárd pont a népzene, annak is a legősibb rétege. Ha ugyanis kiválasztjuk, félretesszük a nép dalai közül mindazt, ami akár a szomszéd népekkel közös, akár hazai vagy külföldi műzenéből származik, vagy bármilyen európai kultúra hatására mutat: ami marad, alig lehet más, mint a honfoglaló nép ősi, természetes zenéje. Közvetlen bizonyságunk is van rá: hasonló zenét találunk mindmáig azon a tájon, ahol a magyar a honfoglalás előtt lakott, oly népeknél, melyeknek őseivel érintkezett, vagy talán vegyült is. Tudjuk, hogy a honfoglaló magyarság nem volt egységes faji képlet, hanem több annál, magasabbrendű valami: különböző eredetű, sőt nyelvű népeknek hadi, politikai és kulturális szervezete. Lehet, hogy e néptörzsek zenéje is többféle volt eleinte. De ahogyan kialakult az egységes nyelv, úgy alakulhatott ki az egységes zene, talán eredetileg ellentmondó formaelvek kiegyenlítésével. Két ilyen elv együtt is, külön is, máig élő valóság népdalainkban. Egyik az ötfokúság elve, másik a párhuzamos szerkezeté. (...) (Mi a magyar a zenében?) ★ A székely balladák fölfedezése most vagy hetven esztendeje (zenéjével akkor még nem törődtek) lázba hozta a magyar irodalmi világot. Gyulai Pál azt írta, hogy harminc ószékely ballada fölér a magyar működés minden e nemű termékével. Akkor Arany János leghíresebb balladái már megvoltak. Egy másik emberöltő, megkésve, de tán még nem elkésve, meghozta a székely balladák s az egész magyar népköltés zenéjét is (...) Budapestről Párizsba rövidebb volt az út, mint Kászonújfaluba. Ma még inkább az. Én is előbb jutottam el Párizsba, mint Kászonba. De még elég jókor megtudtam, hogy itt is van annyi keresnivalónk, mint ott. „Köznép”, „parasztság” . .. hallom, mi köze lehet a művészethez? Az, hogy a magyarság egészéből egyedül őrizte meg azt a szikrát, amelyből, ha van mivel táplálni, felgyúlhat a nemzeti művészet tüze. Parasztember: az embert hangsúlyozom, nem azt, ami elválaszt tőle, hanem ami közös vele. Nem helyes, hogy a magyar városlakónak a falusi magyar csaknem olyan egzotikum, mint a néger. Nem elég autón átrobogni a falun. Be kell lépni a kapun, körülnézni a házakban, ott is emberek laknak. Sokszor égbekiáltó testi-lelki nyomorúságban (erről is mi tehetünk) és mégis mennyit tanulhatunk tőlük. Még zenét is. Sőt: a mi zenénket, amiből a mienk lehet és lennie kell, ha nem akarunk idegenek szellemi rabszolgái lenni — csakis tőlük tanulhatjuk. Werfel „Paulus”-ában mondja egy fiatal héber: „Csak az idegen szép!” És pár év múlva elpusztult Jeruzsálem. (Népzene 1927) ★ Tanuljátok hát a kottát, még mielőtt hangszerhez nyúltok, és akkor is, ha nincs szándékotok vagy módotok hangszert játszani. Olyan Isten ajándékához szerzitek meg vele a kulcsot, amit semmi más nem pótol, s ami az élet értékét megsokszorozza. De nem elég a kulcs. Bánni is kell vele tudni. Átvitt értelemben analfabétának nevezik azt is, aki tud ugyan olvasni, de nem azt olvassa, ami érték, s nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Méz helyett mérget gyűjt a virágos réten. * 1962 „Az általános zeneismeretben is odáig kellene juttatni az ifjúságot, hogy kulcs legyen kezében a nagy mesterek műveihez is, s csak rajta álljon, hogy megnyíljanak előtte.” Kodály Zoltán a keszthelyi Helikon-ünnepeken 1964-ben (Vimola Károly felvétele) 1992. DECEMBER 16., SZERDA Egy csapat lelkes zenész arra vállalkozott, hogy magyar ifjúságnak kalauza lesz, hogy kisegítse mindkét értelemben vett zenei analfabétaságából. Az ifjúságon áll, hogy elfogadja a feléje nyújtott kezet, és ezzel életét s az egész nemzet jövendő életét szebbé, gazdagabbá tegye. (Bevezető az „Éneklő Ifjúság” c. folyóirathoz. [19411)★ Utószó: Galántai Népiskola, mezítlábas pajtásaim: rátok gondolva írtam ezeket. A ti hangotok cseng felém ötven év ködén át. Hajigáló, verekedő, fészekkiszedő, semmitől meg nem ijedő, talpig derék fiúk, dalos, táncos, illedelmes, jódolgú lányok: hová lettetek? Ha minket akkor effélékre (s még egyre-másra) megtanítanak, de más életet teremthettünk volna ebben a kis országban! Így azokra marad, akik most kezdik tanulni, hogy nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: ÖRVENDJEN AZ EGÉSZ VILÁG! A Mesterre várva Kodály Zoltán teremtő nagysága előtt tisztelegni nem csupán évfordulók alkalmával illik. Pontosabban: dehonesztáló gesztusnak minősülne az éneklő magyarság részéről, ha csak az ünneplőbe öltözött karmesterre figyelne, annak pálcájára — és elengedné füle mellett mindazt, amire a Mester karjainak súlyos lendítése, figyelmeztető intése emlékeztet... Az évfordulók, még ha egyre fájóbbak is, csupán arra adnak alkalmat, hogy a régen elkezdett vagy régen abbahagyott leltárt ismételten felmutassa a hivatal. Az évfordulók — még ha lélekhez szólóak is — nem képesek állandó hatás alatt tartani lelkeinket. Kodálynak, mint nemzetteremtő nagyjaink egyikének állandóságra — és nem évek fordultával vissza-visszatérő idődarabkákra — van szüksége. Mi érettünk. Amiként a tiszta levegőnek, ahogyan a tiszta víznek megadatik ez. És amiként a vízre és levegőre ítéltetettek csupán ezeknek az elemeknek az áldása révén nyilvánulhatnak meg, olyképpen magyarságunkban sem tudnánk meglenni a Psalmus Hungarians nélkül, a Székely fonó vagy a Galántai táncok hiányában, a Rab hazánk fia és a Mátrai képek nélkül, a Vilid meg a Békességóhajtás sóhajai és bizakodást nyújtó sugallatai nélkül. Mert tartóoszlopunk Ö —.legnemzetközibb anyanyelvünk, a sajátosan magyar zene révén különösképpen. Hagyjuk tehát tárva a kaput, hadd lépjen be naponta hozzánk a Mester — az ember és a pedagógus. Hogy meg ne feledkezzünk önmagunkról, miképpen nem feledkezünk meg imakönyvünkről és az anyatejről. Hagyjuk hát tárva kapuinkat. .. Bágyoni Szabó István Én és Kodály Ne tessék megütközni, hogy kicsinységemet Kodály nagysága elé tolom, de ezzel a szemtelenséggel akarom fölhívni a figyelmet arra, hogy mennyire ember, igaz ember volt századunk nagy muzsikusa, aki maga elé engedett kicsitnagyot. Hiszen mint legnagyobb, úgyis mindannyiunk fölé magasodott. 1962. december 16-án ünnepeltük 80. születésnapját. Beszélhetnénk nyolcvanadik alkotóévről is, hiszen a Mester azt hirdette, hogy a gyermek zenei nevelését, tehát muzikális feltöltődését születése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni. Később ezt úgy módosította, hogy az anya születése előtt kilenc hónapra tette a kezdet kezdetét. Szóval már az embrionális életet is hatást befogadó életnek tekintette, a muzsikát pedig az élet, az Életnek nevezhető élet szerves részének. Visszatérve 80. születésnapjára, az ünnepi hangversenyre mentem kis családommal a Zeneakadémiára. Máig sorsszerűnek érzem, hogy az akadémia kapujához egyszerre érkeztünk Kodály Zoltánékkal, s az idős mester a téli védőfüggönyt előzékenyen elhúzta az ajtónál, s előreengedte tizenegy éves kislányomat. Mintegy bevezette a „királykisasszonyt” a zene birodalmába. Mert ő minden gyerekben tündérkirálylányt látott, s talán senki sem volt a nagyok között, aki annyit tett volna a kicsinyekért, mint ő. (Nem ünneprontás: Kodály országának iskoláiban mindent elkövetnek, hogy a kis nebulókat kizárják a zene csodálatos birodalmából. S ha van kivétel, az csak kontrasztírozza a sötét képet. Már az első osztályokban elkezdődik a zenétlenítés. Vagy nincs énekóra, vagy nincs köszönet benne. A gyerekek süketen nőnek fel, hogy aztán a rádió és a tévé elfelejtesse velük véletlen találkozásaikat a muzsikával. Nem ártana megvizsgálni!)ezt egyszer Magam tizenhárom évesen találkoztam először a nagy mesterrel. 1938-ban a budapesti Szent László Gimnázium énekkara előadta a Jézus és a kufárokat, s az egyik próbára eljött a zeneszerző is. Akkor láttam először Kodály Zoltánt, akkor énekeltem neki először, s akkor kerültünk egy életre emberi községbe. Pedig csak egy voltam a sok-sok kórista között. Nem fogta meg a kezem, nem simogatott meg, de olyan sugárzás vette körül, hogy attól kezdve úgy néztem rá, mint egy csodálatos erővel rendelkező édesapára. Sorra megismertem műveit, nagyszerű Psalmus Hunga aricustól a Zrínyi szózatáig. Itt aztán nem lehet rangsorolni. Majdnem azt írtam, hogy kórusművei állnak hozzám a legközelebb, de eszembe villant, hogy a felvidéki magyarsággal először a Galántai táncokat hallgatva találkoztam, Erdély létét, történelmét és s népét a Marosszéki táncok lopták be a szívembe, kitörölhetetlenül. Aztán sokáig nem találkoztunk, legfeljebb egy-egy hangversenyen láttam, de mindig velem volt: írásai és muzsikája, minden megnyilatkozása erősítette magyarságomat és emberségemet. Később megint közelébe kerültem. A hatvanas években jelentek meg összegyűjtött írásai két kötetben, „Visszatekintés” címen. Az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a kézirat technikai előkészítésében. Kodály kisugárzásáról írtam már, ekkor ismerhettem meg emberi nagyságát is. Ő akkor már elmúlt nyolcvanéves, én jóval negyven alatt voltam. Ő Kodály Zoltán volt (ebben benne van minden), én meg egy szegény, ideoda rugdalt ötvenhatos. Két századvégi írásában fölfedeztem két olyan elemet, amelyet — véleményem szerint mindkettőt — akkoriban már ő is másképpen írt volna meg. Fölhívtam a figyelmét a dologra. Kodály emberi nagysága mutatkozott meg reagálásában. Mindkét észrevételemet elfogadta, de olyan természetességgel, mintha én lettem volna Kodály Zoltán, s ő a kis kézirat-előkészítő. Igen. Annak az élete, aki már évtizedek óta remekművet alkotott, tanulás, fejlődés, tökéletesedés volt. Száztíz éve született. De jó lenne, ha lelkünket felüdítő, magyarságunkat erősítő, emberségünket tökéletesítő művei gyakrabban, mit gyakrabban: gyakran szerepelnének a tévé, a rádió, a hangversenyek műsorán, s lemezein otthonába Vihetné mindenki a kodályi muzsikát! Török Bálint