Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-27 / 226. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 110 éve nyílt meg az Operaház Lehetnek fényesebb nevek... 1884. szeptember 27-én, ma 110 éve tartotta első előadását az új Operaház. A gyönyörű épület Ybl Miklós tervei alapján, a kor legnagyobb festő- és szobrászművészeinek közreműködésével készült el, az új középületek építési költségeihez viszonyítva is hatalmas összegért: 3 millió 337 ezer forintért. Az ünnepélyes megnyitón Erkel Ferenc főzeneigazgató a Bánk bán és a Lohengrin első felvonását, valamint a Hunyadi László nyitányát vezényelte. Az első fél évben huszonöt opera és öt balett kerülhetett színre, teljesen új díszletekkel. A tetemes és nagyvonalú építési és működtetési költségeket a társulat kiváló működéssel hálálta meg a rákövetkező időkben... Az első előadás óta eltelt 110 esztendő, a világ megváltozott. De megmaradt (és fiatalokkal gyarapodott) az Operaház látogatóinak lelkes köre. Mit ígérhetünk nekik a jövőre? Mit az elkövetkező 110 évre? — kérdeztük Oberfrank Gézát, az Operaház januárban kinevezett főzeneigazgatóját. — 1961 óta köt munkám az Operaházhoz, azóta alaposan megismertem a társulatot. Biztos szívvel mondhatom, hogy azokkal a képességekkel, amelyekkel tagságunk rendelkezik, kevés társulat dicsekedhet a világon! Kitűnő énekesi gárdánk, kórusunk, zenekarunk, világszínvonalú balettegyüttesünk van. Lehet, hogy vannak fényesebb nevek a Scala, a Metropilitan vagy a Covent Garden énekesi palettáján, de ezek nem tagjai a társulatoknak, hanem hatalmas gázsikért vendégszerepelnek! Az elmúlt évtizedekben láttam, mi az, aminek meg kellett volna valósulnia, de nem valósult meg. Éppen ezért borzasztóan sajnálom, hogy most, amikor végre olyan pozícióba kerültem, hogy ezeket fokról fokra, a hasonló gondolkodású kollégákkal összefogva meg lehetne valósítani, az Operaház kilátástalan kátyúba került... — Évadnyitójukon is katasztrofális helyzetről hallottunk. Mi az, ami veszélybe került? — Az Erkel Színházban tervezett Szöktetés a szerájból bemutató, ami a szereposztást és az elképzeléseket tekintve rendkívül ígéretes produkció lehetne. Ugyanakkor évtizedek óta várunk arra, hogy az Operába a Diótörőt olyan felújításban hozzuk vissza, ami a régi, legendás fényben ragyogtatja fel az előadást. Az Operabarátok Alapítvány a Szöktetés bemutatóhoz 4 millió forinttal hozzájárulna, ami ha nem is tervezett módon, de lehetővé teszi a felújítást. Egy vasunk sincs azonban a Diótörőre, amelynek díszleteihez, a kosztümök rendbehozásához 7 millió forintra lenne szükség! Tudom, hogy mindenütt kevés a pénz. De elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyen nagy múltú és kiváló társulatot ilyen viszonylag kis összegért kockára kelljen tenni! — Ön nagy elképzelésekkel vállalta a főigazgatói posztot. Mi az, ami terveiből kezd megvalósulni? — Fokról fokra szerettem volna elérni, hogy ne nagyüzemi termeléssel, elképesztően nagy repertoárral, soha nem kellőképpen előkészített előadásokkal működjünk. A bérleti rendszer, a felépített díszletek kihasználása és egyéb szorítások miatt egyelőre annyit sikerült elérnünk, hogy az előadások 70 százalékának állandó karmestere van (míg korábban akár minden előadást mást dirigált), s így a produkcióknak van állandó gazdája. Bevezettük az előadások rendszeres ellenőrzését is, ami nyilván a lehető legmagasabb színvonalú teljesítésre ösztönzi az előadókat. A társulat külföldön is fellépő énekeseivel pedig, sok alkalmazkodással és időegyeztetéssel, de sikerült megegyeznünk, így rendszeresen fellépnek az Operában is. — Mi az, amire szívesen emlékszik vissza az elmúlt évadból? — A Don Carlos felújítása zeneileg mindenképpen sikeres volt. A kritikai fogadtatásokkal ellentétben a közönség lelkesen fogadta a szerintem is nagyon jó Orizva-produkciót is, és a siker pénteki ünnepélyes megnyitó előadásukon megismétlődött. Ugyan tőlünk független, de a Seregi koreografálta Makrancos Kata is fantasztikus siker, és számomra az eddig látott legelragadóbb balettelőadás volt. . —Milyen reményekkel néz az új évad elé? — kérdeztem végül az operazenekarral athéni vendégszereplésre induló főzeneigazgatót, aki a visszahívást négy év előtti sikeres fellépéseiknek köszönheti. — Emberfeletti küzdelmekkel kell létrehozni ezt az évadot, bízva abban, hogy innenonnan megkapjuk a segítséget a beígért előadásokhoz. Nekem csak egyetlen kikötésem van: a színvonal kárára menő megszorításokban nem egyezem bele. Az Operaház társulata csak az eddiginél magasabb színvonalon működhet! D. Veszelszky Sára Erdősi Ágnes felvétele Könyvespolc Barangolások tűnt időkben Ez a könyv arról szól, amiről Erdélyben hetven évig nem volt szabad beszélni, mit. Történelméről. Olyan hadi és egyéb jelentős eseményekről, melyek igen komoly, esetenként sorsformáló szerepet töltöttek be e nemzetrész életében. Mivel az iskolákban szigorúan tilos volt a magyar történelem oktatása, nemzedékek úgy nőttek fel, hogy a katedráról nem hallhatták: hol van Cserhalom, mikor kötötték meg a szatmári békét, mi történt Szárazajtán és Gyantán. Erdélyben a magyar ifjúság ma sem tanulhatja saját nemzete történelmét. Máig várat magára egy magyar történelemtankönyv megírása. Csoda, hogy sokuknak csökött a nemzeti tudata? (Más okok miatt ugyan, de Magyarországon sem sokkal jobb a helyzet.) Ezen igyekszik segíteni ez a könyv, melyben az író arra vállalkozott, hogy — bebarangolva Erdély történelmi tájait — visszaálmodja „az elomlott időket, elfelejtett csatákat, hősök és vitézségek példáit”. A példák pedig mozgósító erejűek, csodákat tehetnek a kései utódokban is. A *Az 50 évvel ezelőtt történt szárazajtai vérengzésről lapunk História-rovata bővebben beszámolt magyar történelemben otthonosan mozgó Beke — ezt művei bizonyítják — ezúttal is hiteles krónikása gyönyörű történelmi legendáknak, eleink elhomályosodott vagy már-már elfelejtett dicső tetteinek. Beke György szépírói és riporteri erényei szerencsés ötvöződésének tulajdonítható, hogy a tények tiszteletben tartásával sikerült „haditudósításait” olyan színessé, elevenné tenni, hogy az olvasónak úgy tetszik, maga is egykori csaták, seregszemlék, tanácskozások helyszínein csatangol. S miközben az íróval együtt utazik térben és időben, elhallgatott ősi magyar helység- és földrajzi nevekkel ismerkedik (újra), melyeket a főhatalomváltás után csakhamar átkeresztelt, mikor nyíltan és erőteljesen, mikor burkoltabban és visszafogottabban a nacionalista román politika. Közhely, hogy az erdélyi magyarságnak rendszerint túlerővel szemben kellett megvédenie az elődök legfőbb örökségét: a szabadságot, függetlenséget. Ám a szerencse forgandó: volt bizony úgy is, hogy minden hősiesség ellenére, egyegy vesztett csata döntően beleszólt a helyi lakosság jövendő életébe, vagy egyszerűen letörölte őket a történelem színpadáról. Hogy helyüket más nyelvet beszélők, idegen tájakról érkezők foglalják el. Bármennyire történelmietlen is, meg-megkérdeztük a szerzővel együtt: mi lett volna, ha Csanád nem győzi le Ajtonyt?; ha nem történik meg a mohácsi tragédia?; hogy alakult volna Magyarország sorsa, ha nincs Trianon? Akkor például ismeretlen volna a magyarság egyharmada számára a kisebbségi sors, és nem kellene azért szoronganunk, vajon milyen jövőt szánnak az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai magyaroknak a többségi nem éppen atyafiságos hatalmak. Persze az eseményeket lehetetlen nem megtörténtnek tekinteni, de a történelmi igazságok megismerése minden (szorongatott) nemzet, nemzetrész, kisebbség számára létkérdés. Csak a múltunkkal együtt vagyunk egész. Ahhoz, hogy magunk alakíthassuk sorsunkat, jövőnket, egészséges énkép, történelmi tudat kelletik. Csak így léphet fel a kisebbségi magyarság — egyenlő félként — a többségi hatalmakkal szemben, egyéni és közösségi jogait biztosítandó. Csak így tudunk megmaradni embernek és magyarnak — sugalmazza Beke sodró erejű történelmi barangoló könyve. (Nis Kiadó Kolozsvár, 1994.) Aniszi Kálmán Társaság alakult Ratkó József Irodalmi Társaság alakult szombaton a Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei Tiszadobon, a gyermekvárosban, ahol egykor az öt évvel ezelőtt elhunyt költő is állami gondozottként nevelkedett. A társaság alakulóülésén a kortárs irodalmárok mellett részt vettek a legkülönbözőbb művészeti ágak képviselői. A közélet több neves személyiségével együtt mintegy százan voltak jelen azok közül, akik valahol és valamikor kapcsolatba kerültek Ratkó Józseffel, és ma is vállalják a kor sokat vitatott, meghurcolt költőjének szellemiségét. 1994. SZEPTEMBER 27., KEDD Ceglédi hétvége Székelyudvarhelyiek kiállítása A székely emberek számára mindig a használati tárgy az elsődleges. Szereti azt — díszíti és szépíti —, amivel kapcsolata van az életében — mondta Finta Béla, Székelyudvarhely önkormányzatának képviselője a ceglédi galériában a nyolc udvarhelyszéki alkotó kiállításának hét végi megnyitóján. A képviselő bevezetőjében utalt arra, hogy vidékükön hagyománya van a fafaragászatnak, szövésnek, de elterjedt a csont- és vasmívelés, csipkeverés, szalma-, valamint vesszőfonás, taplómunka és a korongozás. Egyes eszközök elavulnak vagy modernizálódnak — mondta —, de megmaradnak trófeának a szoba falán. A fafaragó keze nyomán mindig egyedi példányok születnek, ami persze a fa minőségén és árnyalatán is múlik. Az alkotók a technika fejlődésével rátérhettek a szedett, illetve domborításos minták kiemelésére. Ám a tudatos fafaragó a két eljárást nem alkalmazza együtt. A kiállítás százharmincöt tárgya közt láthatók a csontfaragók munkái is: szarvasagancsból, tehén- és bivalyszarvból, velős csontból. Az agancsból használati és dísztárgyak készülnek: lámpa-, csillár, íróeszköz, virág- és gyertyatartó, késnyél, hamutálca, gomb. Az egyéni ötlet kiapadhatatlan. Minden székely tiszta házban ott találni a sajátos udvarhelyi technikával kivarrott asztali futót, falvédőt, párnabütát, rudi lepedőt, drapériát. A lány már stafírungjában, kelengyéjében viszi azt, amit a család állít össze. Hagyományos, hogy tűvel csipkét varrnak. A rojtozás vagy bogozás száz változatát ismerik. Az utóbbi munkák közé bedolgoznak természetes anyagokat is. A székely népnek soha nem volt a szövés, varrás, fafaragás főfoglalkozása. Csak úgy, lopva, szabadidőben, vagy télen a fonókban szórakozva dolgozott. Végezetül Finta Béla rámutatott, az elmúlt évtizedek nagy kárt okoztak a népművészet művelőinek soraiban, falvak sodródtak el értékeikkel együtt. Az emlékekben érdemes felidézni a híres székelyudvarhelyi fafaragókat, kapuállítókat. Ugyanakkor tisztelegni kell a szervező, oktató tanárok és művészek előtt. Az Udvarszékhelyi Fafaragók Szövetségét 1994-ben jegyezték be; tevékenységük egyebek mellett önképzés, találkozók és tanfolyamok szervezése, kutatómunka (falvakban, múzeumokban) és az alkotások szétküldése a nagyvilágba. Fontos az utánpótlás képzése is. (Albert András, Kisgyörgy Imre, Mészáros Lajos, Pálffy Béla, Szakáll Gizella, Tankó Albert, Tóásó Béla és Vánky Szabolcs alkotásai október 7-ig tekinthetők meg — hétfő kivételével — naponta 10-től este 6 óráig, szombaton, vasárnap 8-tól 12 óráig.) Máté Péter-emlékkoncert Júliusban felröppent a hír: ősszel Máté Péter-emlékkoncertet rendeznek Cegléden. Akkor vajmi kevesen gondolták — talán csak a szervező-műsorvezető Szebeni Tamás és a város legtehetségesebb rockzenészei —, hogy ez a hangverseny méltó lesz majd az egy évtizede, oly korán eltávozott kitűnő énekesszerzőhöz. A Kossuth Művelődési Központ zsúfolásig megtelt színházterme csattanós válasz volt a kételkedőknek. Már a színpadkép is azt sejtette (Kármán Sándor nagyszerű munkája) — élő virágok, s hangszerek jól elhelyezett arzenálja, háttérben a művész kinagyított fotója —, hogy ez nem egy összecsapott hakniműsor lesz. S amikor felcsendült a koncert címadó dala, a Zene nélkül mit érek én?, aligha lehetett kétséges, hogy a közönség jól szórakozik majd. Ezt a felhőtlen másfél órát, a remek hangulatot nem zavarta meg semmiféle közjáték. Nevezetesen nem sípolt egyetlen mikrofon se, a hangerő nem nyomta el az éneket. Az elsősorban ceglédiekből verbuválódott emlékzenekar — amelyet néhány budapesti vokalista segített — kulturáltan, profin játszott. Akárcsak egy lemezen, egymás után „forogtak” az ismert slágerek: Kell, hogy várj, Ott állsz az út végén, Azért vannak a jó barátok és a többi. S közben pihentetőül a kellemes orgánumú műsorvezető, Szebeni Tamás röviden csevegett egyegy előadóval, vendéggel. A zene és a „szöveg” olyan pontos aránya volt ez, ami közvetlenné, meghitté tette az estet. S a művészek — Kádek Henriett, Mosonyi Ferenc, Szulák Andrea —, akik nem szerepel(het)tek egy színpadon híres kollégájukkal, őszinte csodálattal beszéltek róla. Csenterics Ágnes tévérendezőtől pedig megtudhatta a publikum, hogy Máté Péter fantasztikus munkabírású muzsikus volt, aki imádott dolgozni, akinek egy-egy nehéz napja után még mindig maradt ereje, hogy gitározzon a stábnak. Ilyenkor örömmel énekelte el az örökzöld Paul McCartney-szerzeményt, a Yesterdayt. Fehér Ferenc