Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-02 / 283. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP Rajzmappa és történelem A Drávaszög-ciklusról 1991 decemberében, im­már két hónapos, Jugo­szláviából jött menedé­kesként elkeseredettsé­gemben rajzolgatni kezd­tem Baranya „témájára”. Akkor már tombolt a há­ború Baranyában és az egész Dráva-vidéken, ahol a 22-23 000-nyi hor­vátországi magyarnak mintegy hatvan százalé­ka egy tömbben élt. Jóvá­tehetetlen bűntények, öl­döklések, fosztogatások és erőszakoskodások színtere a valamikori bé­kés vidék. A vérengző csetnikek pontos stratégi­ával rendelkeznek, az ot­tani szerb lakosság egy részét is bevonják akció­ikba. Cinkostársaik van­nak mindenütt. A hadse­reg asszisztál, ahol kell, fegyverrel is segíti őket. A vajdasági magyar tarta­lékosokat mozgósítják, nagy részüket erőszakkal vagy fenyegetésekkel. Aki a behívónak semmi szín alatt nem akar ele­get tenni, elbujdosik, kül­földre menekül. Közöt­tük sok szerb fiatal is. Vannak, akik a behívócé­dulát meg sem várják... a A tavalyi adat szerint 13 000 Dráva-vidéki magyarnak mintegy két­harmada, 8500 fő elme­nekült. Helyükbe becslé­sek szerint eddig 30-35 ezer, zömmel horvátor­szági szerbet telepítettek. Majdnem két teljes évig dolgozgattam a té­mában, 1993 októberé­ben 60 darab fekete-fe­hér grafikával beállítot­tam egy pesti szitanyo­mó üzembe, és sokszoro­­síttattam őket kis pél­dányszámban. Az elké­szült szitanyomatoknak tizenkét mappát köttet­tem, 12x60 grafika. Ez az én hozzászólásom a há­borúhoz. Szeretném, ha a Pest Megyei Hírlap ol­vasói megértenék, hisz’ másként nem is volna ér­demes mindezeket elsír­ni — vonalak segítségé­vel. I. Dögkeselyűk a gabonás körül 1991 nyarán mi, vajdaságiak még nem tudtuk, hogy Baranya már előkészített hadszíntér. Gyanús, kósza hí­rek terjengtek az egyre inkább elmérgesedő helyzet­ről. Később derült ki, hogy a baranyai tündérkertbe be­szivárgó csetnikek terrorizálják a lakosságot, foszto­gatnak, erőszakoskodnak, gyilkolják vagy elmenekü­lésre késztetik őket. Valahol szeptember tájékán aztán kiszűrtem egy félmondatot, azt hiszem a vajdasági 7 Nap újságírójának cikkéből, hogy állítólag a fosztoga­tás olyannyira szervezett formát öltött, hogy Szerbiá­ból és a Vajdaságból érkező traktor vontatta pótkocsik­kal, teherautókkal „elmentik” a mezőgazdasági birto­kok hízeit, teheneit, szétcibálják, elvontatják a mező­­gazdasági gépezeteket, kifosztják a tárolókat, a gabo­násokat, elszállítják az épphogy betakarított búzát! (Folytatjuk) Szöveg és grafika: Péter László KULTÚRA Hogyan kerüljünk a „központba ”? Egy nemzetközi diáktábor munkáiból Akár egy amerikai karrier­­történet vagy ehhez hozzá­segítő receptkönyv címe is lehetne az, amely írásunk elejére került. A tisztelt Ol­vasó azonban mégsem egy kitalált „minta” helyzetgya­korlatról kap hírt, hanem egy, az élet produkálta ese­ményről, amely a fenti cím­mel is ellátható. Nekünk, kívülállóknak Szentendre ma is a művé­szek és a múzeumok váro­sa. Hallhatunk ugyan ezt­­azt, hogy az idők már nem a régiek... Hogy lassan in­kább a bazárok, az ajándék­tárgy-kereskedők és a ven­déglátósok kisvárosává lesz, s ennek nyomait való­ban fel is lehet fedezni, ta­lán jobban, mint a művésze­tekét. Azonban ebben a pro­fitra éhes világban is több a profittal egyáltalában nem kecsegtető kulturális üzlet, és főképpen a galéria a vá­rosban, mint más, hasonló lélekszámú településen, így tehát számunkra nem meglepő, hogy amikor a nyár végén a vizuális neve­lés kérdéseiről rendeztek or­szágos konferenciát, ennek a tanácskozásnak otthont ez a Pest megyei város adott. S minderről azért szólunk, mert az egyik általános isko­la, a Püspökmajori lakótele­pen lévő Barcsay Általános Iskola Galériájában most nyílt meg a nyári konferen­ciával egy időben rendezett nemzetközi gyermektábor alkotásaiból a kiállítás. A tá­bort az AGY tanoda tanárai vezették, akiknek neve el­hangzott ugyan a megnyi­tón, de a kiállításon kiírva sehol nem találtuk. Kár, mert a pedagógusi tevékeny­ség igazán akkor kap meg­becsülést, ha a sikert elérő gyermek mellett ott szere­pelhet a diákját óvó-segítő­­oktató tanárának neve is. Maguk a kiállított művek — rajzok, kerámiák, texti­lek, kollázsok — azt mutat­ták, hogy a gyermekek iga­zán felszabadultan alkottak, rajzoltak, mintáztak, ragasz­tottak. Egyszóval: jól érez­ték magukat, jöttek volt bár Vilniusból vagy Kézdivásár­helyről, vagy akár lehettek őslakos szentendreiek. A lé­nyeg számukra az volt, hogy közvetíthettek vala­mit, amiről szívesen szóltak a tárgyak nyelvén. A kiállítást megnyitó nép­táncos leánykák ehhez ha­sonló módon átélt örömmel mutattak be táncokat, s a be­szédet mondó Kárpáti And­rea tanszékvezető-helyettes kandidátus, az ELTE és az Iparművészeti Főiskola ta­nára elmondta, ez a produk­ció is a Környezetkultúra Művészeti Iskola produktu­ma volt. Ekkor gondoltam, hogy íme, receptté változtatható a hétköznapi történet. Ha a központba kívánsz kerülni, találd meg azt a hagyo­mányt, amit sokan elhanya­golnak ugyan, de amely la­kóhelyed igazi történelmi si­kerét jelentette. Találd meg hozzá, állítsd magad mellé a legfogékonyabb közeget, a gyermekeket. Ezután már csak idő kérdése, hogy or­szágos és nemzetközi ren­dezvények szállásadójává legy! (Persze vannak továb­bi gondolatok: ne hidd, hogy ez irigységen kívül profitot is hoz...) Balogh Ilona Barcsay Jenő­ szentendrei műtermében. (Archív felvétel) Szabóné Sarkadi Vera fotója Ez lesz az első A ceglédi táncdalfesztivál Cegléden, december 17-én este a Kossuth Művelődési Központ színháztermében megrendezik a helybéli első táncdalfesztivált. Efféle zenei eseményt — amit országo­san hirdettek meg — korábban Egerben szerveztek. Ab­ból országos botrány is kerekedett, mert a muzsikusok­nak nem tudtak fizetni. Szerencsére Cegléden nem rio­gat ez a rémálom. A főszervező, Csanád László azt szeretné, hogy a rendezvény a kellemes élmé­nyek miatt legyen majd em­lékezetes. A város ismert muzsikusát az inspirálta az ötlet megvalósítására, hogy az 1966-os és 1967-es orszá­gos táncdalfesztivál óta , amely a televízió képernyő­je elé ültetett négy-ötmillió nézőt, nemigen volt alkalom arra, hogy a dalok, illetve szerzők versengjenek. Rá­adásul az elmúlt évtizedben többnyire a gépzene dönget­te a fiatalok dobhártyáját. Negyed évszázaddal ezelőtt Cegléden olyan népszerű, ki­tűnő, akkor még beategyütte­­sek játszottak a rajongók­nak, mint a Kugli, a Fóka bá­­csiék és a Lovers. Ugyanak­kor tíz-tizenkét vendéglátó­­egységben muzsikált valami­lyen zenekar. Persze, napja­inkban is létezik egy-két rockbanda. Ám viszonylag ritkán léphetnek közönség elé. A ceglédi táncdalfesztivál a dalok versenye lesz. Ter­mészetesen egy-egy tehetsé­ges előadónak jó alkalom ez a rendezvény a bemutatko­zásra, esetleg arra, hogy fel­fedezzék. Tizenöt kompozí­ció hangzik el. A zsűriben — amelynek tagjai egytől húsz pontig értékelik a nótá­kat — ott lesz Botha Lajos (elnök), a Magyar Televízió könnyűzenei osztályának ve­zetője, Victor Máté, a Ma­gyar Rádió könnyűzenei osz­tályának vezetője, Szigeti Fe­renc rockzenész, Csenterics Ágnes tévérendező, Szulák Andrea rockénekes, Szenes Andrea, Csanád László. A fesztiválon megjelennek a hanglemezkiadó cégek kép­viselői. A legsikeresebb mű­veket rögzíti a televízió és a rádió is. Az első három dal szerző­jét jutalmazzák meg, és lesz közönségdíj is. A táncdal­fesztiválon többek között fel­lép az Artéria együttes, Far­kas Ferenc, Felföldi Rózsa, Kiskorényi Csaba, Mosonyi Ferenc és Szabó Magda. Ve­zényel Holló Gyula és Soly­­mosi Sebestyén. Közreműkö­dik a vendégmuzsikusokkal kibővült városi kamarazene­­kar, valamint a Kardos Pál Pedagógus-énekkar tizenhat tagja. A nagy érdeklődés mi­att jegyek már kaphatók a művelődési központ pénztá­rában és a Páva utcai sörpati­kában. (f. f.) 1994. DECEMBER 2., PÉNTEK X SZÍNPAD Szuperszódavíz Persze egyáltalán nem erről volt szó a Kamrában Halász Pé­ter csudacirkuszának vége felé járván, de a darab szerencsé­re mindenestül szívatás volt azok számára, akik makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy egy színháznak a nézőtértől vala­melyest elkerített részén értelmes dolognak muszáj történ­nie. Ilyen nézővel nem találkoztam. Azt azonban a Kármán Tódor szobrának leleplezése — mint újsághír — ösztökélé­sére összecsapott játékból bárki megtudhatta, hogy a zömé­ben harminc alatti közönség miképpen viszonyul semmit­mondó szertartásainkhoz, az ünneplősdihez. Tartozom jelenteni: a nemzet egyharmadát reprezentáló társaság harsogva röhögött. Alapjában véve két olvasata volt a játéknak. Az egyik ar­ról szólt, hogy nekünk világszerte (főként az USA-ban) kor­szakteremtő tudósaink élnek, akiket itthon vagy elnyomtak, vagy képtelenek voltak megfelelő eszközökkel és méltó kö­rülmények között dolgozni, tehát elmentek. Az ő teljesítmé­nyükkel — ezúttal konkrétan a hangénál nagyobb sebesség­gel történő repülés atyjaként elismert Kármán teljesítményé­vel — áll szemben egy (bármelyik hasonló) nagyság szobrá­nak leleplezése mint produktum. Eltekintve attól, hogy a bo­hóctréfa és a kabaré, valamint a komédia metszetében a szo­bor még nem készült el egészen, amikor lelepleznék, ami nem sikerül, mert a lepel a még nedves szoborfejhez tapadt — tehát a hazai átadások paródiáját láthattuk; ugyanebben a groteszk szerkezetben két-három más jellegű paródia is je­len volt. Elsőként a felhajtás, a hivatásos szoborleleplezők érkezése, és az őket környező segédszemélyzet hosszadal­mas felvonulása, a Hivatal megjelenése. Ehhez kapcsoló­dott az a frappáns ötlet, ami a szobor leplének helikopter se­gítségével való felemeléséből állt volna, ha a szobor maga is nem emelkedik a ronggyal együtt. A csapat játékát leghí­vebben azzal határozhatjuk meg, hogy a színészek önfeled­ten — bár koreografált mozgással — hülyéskedtek, és en­nek mindenki örült. Ehhez a játékhoz kötődik az egészet átszövő örömszín­ház, vagyis az, hogy az egész kizárólag azért született, mert csodálatos dolog másfél órára kilépni felnőttes pózaink ket­recéből, és teljesen komolytalanná válni. Úgy játszani, mint­ha kiscsoportos ovisták lennénk, felszabadulni minden alól, ami egyébként kötelező, és besorolni Sam Smallt a repülés hősei közé. Szitányi György

Next