Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-02 / 283. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP Rajzmappa és történelem A Drávaszög-ciklusról 1991 decemberében, immár két hónapos, Jugoszláviából jött menedékesként elkeseredettségemben rajzolgatni kezdtem Baranya „témájára”. Akkor már tombolt a háború Baranyában és az egész Dráva-vidéken, ahol a 22-23 000-nyi horvátországi magyarnak mintegy hatvan százaléka egy tömbben élt. Jóvátehetetlen bűntények, öldöklések, fosztogatások és erőszakoskodások színtere a valamikori békés vidék. A vérengző csetnikek pontos stratégiával rendelkeznek, az ottani szerb lakosság egy részét is bevonják akcióikba. Cinkostársaik vannak mindenütt. A hadsereg asszisztál, ahol kell, fegyverrel is segíti őket. A vajdasági magyar tartalékosokat mozgósítják, nagy részüket erőszakkal vagy fenyegetésekkel. Aki a behívónak semmi szín alatt nem akar eleget tenni, elbujdosik, külföldre menekül. Közöttük sok szerb fiatal is. Vannak, akik a behívócédulát meg sem várják... a A tavalyi adat szerint 13 000 Dráva-vidéki magyarnak mintegy kétharmada, 8500 fő elmenekült. Helyükbe becslések szerint eddig 30-35 ezer, zömmel horvátországi szerbet telepítettek. Majdnem két teljes évig dolgozgattam a témában, 1993 októberében 60 darab fekete-fehér grafikával beállítottam egy pesti szitanyomó üzembe, és sokszorosíttattam őket kis példányszámban. Az elkészült szitanyomatoknak tizenkét mappát köttettem, 12x60 grafika. Ez az én hozzászólásom a háborúhoz. Szeretném, ha a Pest Megyei Hírlap olvasói megértenék, hisz’ másként nem is volna érdemes mindezeket elsírni — vonalak segítségével. I. Dögkeselyűk a gabonás körül 1991 nyarán mi, vajdaságiak még nem tudtuk, hogy Baranya már előkészített hadszíntér. Gyanús, kósza hírek terjengtek az egyre inkább elmérgesedő helyzetről. Később derült ki, hogy a baranyai tündérkertbe beszivárgó csetnikek terrorizálják a lakosságot, fosztogatnak, erőszakoskodnak, gyilkolják vagy elmenekülésre késztetik őket. Valahol szeptember tájékán aztán kiszűrtem egy félmondatot, azt hiszem a vajdasági 7 Nap újságírójának cikkéből, hogy állítólag a fosztogatás olyannyira szervezett formát öltött, hogy Szerbiából és a Vajdaságból érkező traktor vontatta pótkocsikkal, teherautókkal „elmentik” a mezőgazdasági birtokok hízeit, teheneit, szétcibálják, elvontatják a mezőgazdasági gépezeteket, kifosztják a tárolókat, a gabonásokat, elszállítják az épphogy betakarított búzát! (Folytatjuk) Szöveg és grafika: Péter László KULTÚRA Hogyan kerüljünk a „központba ”? Egy nemzetközi diáktábor munkáiból Akár egy amerikai karriertörténet vagy ehhez hozzásegítő receptkönyv címe is lehetne az, amely írásunk elejére került. A tisztelt Olvasó azonban mégsem egy kitalált „minta” helyzetgyakorlatról kap hírt, hanem egy, az élet produkálta eseményről, amely a fenti címmel is ellátható. Nekünk, kívülállóknak Szentendre ma is a művészek és a múzeumok városa. Hallhatunk ugyan eztazt, hogy az idők már nem a régiek... Hogy lassan inkább a bazárok, az ajándéktárgy-kereskedők és a vendéglátósok kisvárosává lesz, s ennek nyomait valóban fel is lehet fedezni, talán jobban, mint a művészetekét. Azonban ebben a profitra éhes világban is több a profittal egyáltalában nem kecsegtető kulturális üzlet, és főképpen a galéria a városban, mint más, hasonló lélekszámú településen, így tehát számunkra nem meglepő, hogy amikor a nyár végén a vizuális nevelés kérdéseiről rendeztek országos konferenciát, ennek a tanácskozásnak otthont ez a Pest megyei város adott. S minderről azért szólunk, mert az egyik általános iskola, a Püspökmajori lakótelepen lévő Barcsay Általános Iskola Galériájában most nyílt meg a nyári konferenciával egy időben rendezett nemzetközi gyermektábor alkotásaiból a kiállítás. A tábort az AGY tanoda tanárai vezették, akiknek neve elhangzott ugyan a megnyitón, de a kiállításon kiírva sehol nem találtuk. Kár, mert a pedagógusi tevékenység igazán akkor kap megbecsülést, ha a sikert elérő gyermek mellett ott szerepelhet a diákját óvó-segítőoktató tanárának neve is. Maguk a kiállított művek — rajzok, kerámiák, textilek, kollázsok — azt mutatták, hogy a gyermekek igazán felszabadultan alkottak, rajzoltak, mintáztak, ragasztottak. Egyszóval: jól érezték magukat, jöttek volt bár Vilniusból vagy Kézdivásárhelyről, vagy akár lehettek őslakos szentendreiek. A lényeg számukra az volt, hogy közvetíthettek valamit, amiről szívesen szóltak a tárgyak nyelvén. A kiállítást megnyitó néptáncos leánykák ehhez hasonló módon átélt örömmel mutattak be táncokat, s a beszédet mondó Kárpáti Andrea tanszékvezető-helyettes kandidátus, az ELTE és az Iparművészeti Főiskola tanára elmondta, ez a produkció is a Környezetkultúra Művészeti Iskola produktuma volt. Ekkor gondoltam, hogy íme, receptté változtatható a hétköznapi történet. Ha a központba kívánsz kerülni, találd meg azt a hagyományt, amit sokan elhanyagolnak ugyan, de amely lakóhelyed igazi történelmi sikerét jelentette. Találd meg hozzá, állítsd magad mellé a legfogékonyabb közeget, a gyermekeket. Ezután már csak idő kérdése, hogy országos és nemzetközi rendezvények szállásadójává legy! (Persze vannak további gondolatok: ne hidd, hogy ez irigységen kívül profitot is hoz...) Balogh Ilona Barcsay Jenő szentendrei műtermében. (Archív felvétel) Szabóné Sarkadi Vera fotója Ez lesz az első A ceglédi táncdalfesztivál Cegléden, december 17-én este a Kossuth Művelődési Központ színháztermében megrendezik a helybéli első táncdalfesztivált. Efféle zenei eseményt — amit országosan hirdettek meg — korábban Egerben szerveztek. Abból országos botrány is kerekedett, mert a muzsikusoknak nem tudtak fizetni. Szerencsére Cegléden nem riogat ez a rémálom. A főszervező, Csanád László azt szeretné, hogy a rendezvény a kellemes élmények miatt legyen majd emlékezetes. A város ismert muzsikusát az inspirálta az ötlet megvalósítására, hogy az 1966-os és 1967-es országos táncdalfesztivál óta , amely a televízió képernyője elé ültetett négy-ötmillió nézőt, nemigen volt alkalom arra, hogy a dalok, illetve szerzők versengjenek. Ráadásul az elmúlt évtizedben többnyire a gépzene döngette a fiatalok dobhártyáját. Negyed évszázaddal ezelőtt Cegléden olyan népszerű, kitűnő, akkor még beategyüttesek játszottak a rajongóknak, mint a Kugli, a Fóka bácsiék és a Lovers. Ugyanakkor tíz-tizenkét vendéglátóegységben muzsikált valamilyen zenekar. Persze, napjainkban is létezik egy-két rockbanda. Ám viszonylag ritkán léphetnek közönség elé. A ceglédi táncdalfesztivál a dalok versenye lesz. Természetesen egy-egy tehetséges előadónak jó alkalom ez a rendezvény a bemutatkozásra, esetleg arra, hogy felfedezzék. Tizenöt kompozíció hangzik el. A zsűriben — amelynek tagjai egytől húsz pontig értékelik a nótákat — ott lesz Botha Lajos (elnök), a Magyar Televízió könnyűzenei osztályának vezetője, Victor Máté, a Magyar Rádió könnyűzenei osztályának vezetője, Szigeti Ferenc rockzenész, Csenterics Ágnes tévérendező, Szulák Andrea rockénekes, Szenes Andrea, Csanád László. A fesztiválon megjelennek a hanglemezkiadó cégek képviselői. A legsikeresebb műveket rögzíti a televízió és a rádió is. Az első három dal szerzőjét jutalmazzák meg, és lesz közönségdíj is. A táncdalfesztiválon többek között fellép az Artéria együttes, Farkas Ferenc, Felföldi Rózsa, Kiskorényi Csaba, Mosonyi Ferenc és Szabó Magda. Vezényel Holló Gyula és Solymosi Sebestyén. Közreműködik a vendégmuzsikusokkal kibővült városi kamarazenekar, valamint a Kardos Pál Pedagógus-énekkar tizenhat tagja. A nagy érdeklődés miatt jegyek már kaphatók a művelődési központ pénztárában és a Páva utcai sörpatikában. (f. f.) 1994. DECEMBER 2., PÉNTEK X SZÍNPAD Szuperszódavíz Persze egyáltalán nem erről volt szó a Kamrában Halász Péter csudacirkuszának vége felé járván, de a darab szerencsére mindenestül szívatás volt azok számára, akik makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy egy színháznak a nézőtértől valamelyest elkerített részén értelmes dolognak muszáj történnie. Ilyen nézővel nem találkoztam. Azt azonban a Kármán Tódor szobrának leleplezése — mint újsághír — ösztökélésére összecsapott játékból bárki megtudhatta, hogy a zömében harminc alatti közönség miképpen viszonyul semmitmondó szertartásainkhoz, az ünneplősdihez. Tartozom jelenteni: a nemzet egyharmadát reprezentáló társaság harsogva röhögött. Alapjában véve két olvasata volt a játéknak. Az egyik arról szólt, hogy nekünk világszerte (főként az USA-ban) korszakteremtő tudósaink élnek, akiket itthon vagy elnyomtak, vagy képtelenek voltak megfelelő eszközökkel és méltó körülmények között dolgozni, tehát elmentek. Az ő teljesítményükkel — ezúttal konkrétan a hangénál nagyobb sebességgel történő repülés atyjaként elismert Kármán teljesítményével — áll szemben egy (bármelyik hasonló) nagyság szobrának leleplezése mint produktum. Eltekintve attól, hogy a bohóctréfa és a kabaré, valamint a komédia metszetében a szobor még nem készült el egészen, amikor lelepleznék, ami nem sikerül, mert a lepel a még nedves szoborfejhez tapadt — tehát a hazai átadások paródiáját láthattuk; ugyanebben a groteszk szerkezetben két-három más jellegű paródia is jelen volt. Elsőként a felhajtás, a hivatásos szoborleleplezők érkezése, és az őket környező segédszemélyzet hosszadalmas felvonulása, a Hivatal megjelenése. Ehhez kapcsolódott az a frappáns ötlet, ami a szobor leplének helikopter segítségével való felemeléséből állt volna, ha a szobor maga is nem emelkedik a ronggyal együtt. A csapat játékát leghívebben azzal határozhatjuk meg, hogy a színészek önfeledten — bár koreografált mozgással — hülyéskedtek, és ennek mindenki örült. Ehhez a játékhoz kötődik az egészet átszövő örömszínház, vagyis az, hogy az egész kizárólag azért született, mert csodálatos dolog másfél órára kilépni felnőttes pózaink ketrecéből, és teljesen komolytalanná válni. Úgy játszani, mintha kiscsoportos ovisták lennénk, felszabadulni minden alól, ami egyébként kötelező, és besorolni Sam Smallt a repülés hősei közé. Szitányi György