Pesti Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 143-169. szám)
1990-10-30 / 168. szám
I. évfolyam 168. szám GAZDASÁG Pesti Hírlap 1990. október 30., kedd GYŐRIG KÉSZ AZ M1-ES atáridő előtt két nappal elkészült, és minden különösebb ceremónia nélkül átadták a forgalomnak az M1-es Tatabánya—Győr közötti szakaszának jobb pályáját. A mielőbbi forgalomba helyezést az indokolta, hogy a Tatabánya és Győr közötti 45 kilométernyi szakasz volt az útvonal legbalesetveszélyesebb része. Annyira romlott a közlekedési morál, hogy szigorú forgalomtechnikai beavatkozások ellenére 1987 óta évente megkétszereződtek a balesetek. A balesetek súlyossága és gyakorisága halaszthatatlanná tette az autópálya teljes kiépítését Győrig, azonban az állami költségvetésből nem jutott rá pénz. A közlekedési tárca vezetői nem nyugodtak bele, s megtalálták a lehetőségét a jobb oldai útpálya megépítésének: az útalap révén ugyanis a költségvetéstől viszonylag függetlenül tervezhetők bevételek és kiadások, hitel-visszafizetések. Az egyesített finanszírozási, kivitelezési nemzetközi versenytárgyalást a Betonútépítő Vállalat és a Magyar Hitelbank Rt. közösen nyerte meg, s a hazai gyakorlatban példa nélkül rövid idő alatt, 13 hónapon belül megépült másfélmilliárd forintért a 45 kilométernyi fél autópálya. A balesetek elkerülése végett a korábban elkészült mintegy 210 kilométeres szakaszt már szeptember 18-tól használhatták az autósok, s most az újabb 25 kilométer átadásával elkészült az M1-es Budapest-Győr között, a 105,6 kilométeres szelvényig. Onnan a Győrt elkerülő autópályaszakasz üzembe helyezéséig a 10-es számú főút lámpás csomópontjáig szimmetrikus felfestésű főúton haladhatnak a járművek maximum 80 km-es óránkénti sebességgel. A LAKOSSÁG TUDJA, HOGYAN MINŐSÍTSEN A Budapesten indított főpolgármester-jelöltek valamiben nagyon egy követ fújtak: az IKV-t az önkormányzatoknak azonnal meg kell szüntetniük. Battha Pállal, a Lakásbérlők Egyesületének főtitkárával a bérlők szemszögéből vizsgáltuk a sokat szidott IKV lehetőségeit. FEKETE ZOLTÁN — Fogadjuk el beszélgetésünk kiindulási pontjaként azt, hogy létfeltétel a lakás. Hogyan lehet ennek megszerzését önfinanszírozóvá tenni? — Ehhez a költségeket kell csökkenteni, nem pedig a bevételeket növelni. A csökkentés a jelenlegi feltételek mellett aligha lehetséges, hiszen a jelenlegi IKV-szervezet egy bürokratikus, túlszabályozott, belülről elzüllesztett, kontraszelektált szervezet, amely magán viseli a tanácsi és az államigazgatási konstrukció gyengéit is. Ebből csak az önkormányzatok jelenthetik a kivezető utat. A legnagyobb probléma az a közel 200 milliárd forintos elmaradt felújítás, amelyik jelenleg az ingatlanvagyont terheli. Tudjuk, hogy a lakásbérlői réteg nem képes ezt átvállalni, s igazságtalan is lenne, mert az államosított lakásokban 40 év óta szolgáltatás nélkül laknak a bérlők és fizetik a lakbért. Megoldani a mi elképzelésünk szerint ezt csak úgy lehet, hogy az önkormányzati tulajdonba adás mellett egy olyan költségvetéssel finanszírozott hitelkonstrukciót hozunk létre, amelyik a költségvetésnek évente 5-8 milliárd forintos ráfordítást jelentene, de nem az eddigi statikus módon. Az elosztás eddig formális volt, lényegében az ingatlankezelő szervezetek fennmaradását segítették vele elő. Terveink szerint a pályázati rendszer alapján elnyerhető összegeket csak elmaradt felújításokhoz lehetne igénybe venni. Ennek az 5-8 milliárdnak a révén 25 milliárdot lehetne megmozgatni évente. Ezt úgy képzeljük el, hogy a hiteleket a helyi önkormányzatok és a bérlők közösségei egy jelentős saját rész hozzátételével nyerhetnék el. Ez esélyt adna arra, hogy a csődtömeget fokozatosan felszámoljuk. —Az önkormányzatok lakásbérlő közösségei hogy juthatnak lakáshoz? — Több ezer üres lakás van, ezekre ésszerű és az érdekeltséget is figyelembe vevő, mozgósító pályázati rendszert kell alkotni. — Mi lesz az IKV-dolgozók sorsa az önök rendszerében? — Ezt helyben azonnal fogják tudni. A lakosság teljes biztonsággal tudja a közvetlen kapcsolatok és a közvetlen kiszolgáltatottsági viszonyok miatt, hogyan minősítse az IKV személyzetét. És megítélik, hogy ki az, akit egyáltalán elfogadnak. — Tehát, mondjuk, a IX. kerület lakosai tudják, hogy a IX. kerületi IKV-nál ki a szakértő? És a felhalmozódott indulatok? — A IX. kerületi lakosoknál sem szakember, sem könyvvizsgáló, vagy bármiféle műszaki ellenőr nem tudja jobban megállapítani ezt a kérdést. Kétségtelen, hogy óriásiak az indulatok az Ingatlankezelő Vállalat ellen, nem jó ma az IKV-nál még jó szakembernek sem lenni. Ez az indulati töltés, ami ma a lakosságban van, politikai szlogenekben is testet ölt. A politikai szónoklatokon, vagy kampánybeszédekben majdnem minden párt részéről elhangzik, hogy az IKV-t fel kell számolni. Finom kis zárójelben azért megemlítem, hogy a jó szakembereket meg kellene őrizni. Ez azonban csak kívánság, amihez egészséges hozzáállás kívántatik — a hatalom oldaláról is. — Mikorra jöhet ez létre? —Ez a folyamat már most elindult. Például szervezetünknek (a Lakásbérlők Egyesületének) már 5 ezer tagja van. Ez dinamikus fejlődést jelent, hisz folyamatosan egyre többen lépnek be. Sokirányú feladatot kell elvégeznünk: az emberekben bizalmat, ambíciót kell ébreszteni, a régi frazeológia helyett egy újat kell találni: a közösségek legyenek képesek vállalkozni, érdekeket egyeztessenek és képviseljenek. Ez nagyon nehéz. Rendkívül fontos, hogy az épületfenntartásnak mint szakmának a becsületét és szakmai színvonalát is helyreállítsuk. AZ INFLÁCIÓ HASZONÉLVEZŐI PIRITYI OTTÓ A közgazdasági szaksajtó újra hangoztatja azt a tételt, hogy az infláció haszonélvezői azok, akik alacsony kamatú lakáshitelt törlesztenek. Nem tűrhetjük tovább — mondják —, hogy míg az éves árszínvonal-emelkedés 25-30 százalékos, addig a kamat csak három-négy százalékos. A különbség: a törlesztő nyeresége és az állami költségvetés vesztesége A lakáshitel-konstrukció felülvizsgálata sürgető feladat — mondják. De hát a felülvizsgálat két évvel ezelőtt megtörtént! A kamatkedvezmény helyébe törlesztési támogatás lépett: két gyermek esetén az első öt évben 70, a második öt évben 35 és a harmadik öt évben 15 százalék. A visszamenőleges hatályú rendezés maradt csak el. Kamatadót akartak ugyan bevezetni azon a címen, hogy az adós az alacsony kamatláb révén jövedelemhez jut, s ezt meg kell adóztatni, az Alkotmánybíróság azonban ezt a megoldást törvénytelennek minősítette. Az új lakáshitel-konstrukcióban a kamat már „üzleti”, jelenleg 24,5 százalék. De ötévenként nő a törlesztő fél önrészesedése. De mit lehet tenni a régi konstrukcióval? Nem sokat. Az is gondot jelent, hogy a „haszonélvezők” az infláció által ajándékba kapott tehercsökkenést nem tekintik nemzeti ajándéknak. Akkor estek át a csúcsterhelésen, amikor még szüleik segíteni tudtak, gyermek sem volt, iskoláztatási költség sem volt. Megelégedtek néhány olcsó, használt bútordarabbal, ez is megoldást jelentett. Nyolc-tíz év elmúltával tudtak csak megvenni az én gyermekeim is egy rendes szobabútort, egy színes televíziót, egy hűtőládát. A mennyből hullott mannáról ők nem tehetnek, ebben teljesen ártatlanok. Az alacsony kamatláb révén ők jóhiszemű jövedelemtulajdonosok. Ugyanaz az infláció hoz nekik könnyebbséget, amely egyébként földhöz csapja őket. Nem üdülőépületre, telekre, műhelyre vettek fel kölcsönt, hanem arra, hogy otthonuk legyen. Lakástulajdonuk rákényszerített tulajdon. Jó lett volna nekik bérlakás is. Államtól átvett feladatot teljesítenek a mi segítségünkkel. Az állam annak idején a bérlakásépítés helyébe állította a kedvezményes hitelt és a kamatkedvezményt. A munkabérben csak egy szerény lakbérfedezeti hányad van, ha van. A szegény családtól az automatikusan növekvő kedvezményt ne sajnáljuk, hiszen amúgy is kellene nekik valamilyen lakbértámogatást adni. A magas jövedelműek pedig tudvalévőleg aránytalanul magas személyi jövedelemadót fizetnek. Az állam addig növeli az adókat, addig csökkenti a termelési és a fogyasztási támogatásokat, míg a pénzt nagyobb mértékben hígítja, mint ahogy bevételei nőnek, így reálértékben bevételei évről évre csökkennek. Kiadásai pedig emelkednek, hiszen a kedvezményes és az üzleti kamat közötti különbség egyre nő, s neki ezt ki kell fizetnie, hogy az OTP tönkre ne menjen. Én inkább az államtól irigylem azt a pénzt, amelyet tőlünk a reálbér és a reálnyugdíj csökkentésével elvesz. Neki is van inflációs külön nyeresége. Az 1300 milliárdnyi államadósság után a Magyar Nemzeti Banknak kedvezményes kamatot fizet, s ezzel ebben az évben nyer körülbelül 180 milliárd forintot. A betéti kamatot megadóztatja annak ellenére, hogy ez alatta van az áremelkedési ütemnek, tehát reálértéke negatív. Nincs rászorulva a mannára. Állítólag már 90 milliárd forint az állam éves kamattámogatási terhe. Ha az üzleti és a kedvezményes kamatláb közötti különbség 20, akkor a 90 milliárdnyi támogatás mögött 450 milliárd lakáshiteltömeg áll. Szép pénz! Tekintsük ezt „államkövetelésnek” az „államadósság” mintájára. És értékeljük is le mindjárt, hiszen évente nem 24, hanem csak 4 százalékot hoz. Egyhatod kamat mellett a követelés is önmaga egyhatodát nem zavarja, hiszen itt pénztár könyvelés van, kiadás és bevétel. A követelést és a tartozást máshol könyvelik. A levét pedig mi isszuk. LEFÚJTÁK A FÚVÓSZENEKART EGYRŐL A KETTŐRE SZ. NAGY JÚLIA________ Azt a fúvószenekart, amelyik a Münchenből vasárnap délben első alkalommal a Ferihegy 2 terminálján a Lufthansa-járatot fogadta volna, a helyi körülmények miatt „lefújták”. A magyarországi események azonban nem tartották vissza a járat külföldi utasait, hogy Budapestre repüljenek; fegyelmezetten vették tudomásul Rainer Wilk kapitány bejelentését az esetleges földi közlekedési nehézségekről. A Boeing 727-es zökkenő nélkül érintette Ferihegy 2 betonját. Az út alig egy óra München és Budapest között —jóval hosszabb ideig tartott, amíg egy nappal korábban földalattin, vonaton és buszon kiértem Ferihegy 1-re, ahonnan utoljára fúrta magát a levegőbe Magyarország és Németország között darumadáremblémájú Lufthansa-repülőgép. A német légitársaság vezetői dicsérték a Malév segítőkész magatartását, amellyel lehetővé tették az átköltözést Ferihegy 1-ről a 2-re. Ezzel Ferihegy 1 túlzsúfoltsága csökken, a Lufthansa utasai viszont modernebb, kényelmesebb, elegánsabb budapesti repülőtéren szállnak fel és le, továbbá Ferihegy 2 utashídjai meggyorsítják a bejutást az érkezési csarnokba. Fényesebbé teszi ezt a mostanában kissé elhomályosodott Magyarország-imaget. Október 28. más vonatkozásban is jelentős dátum a Lufthansa életében. Az ettől a naptól érvényes téli menetrendje címlapján ez áll: ismét repülünk Berlinbe. Évtizedek kihagyása után, az új politikai helyzetnek megfelelően Berlin-Tegel, valamint Berlin-Tegel-Schönefeld egyaránt Lufthansa-cél és onnan természetesen a Lufthansa röptét a német városokba. Tervezik, hogy az átszálló utasok már Budapesten megkaphassák a beszállókártyát a végső úti célig. Az 1992 nyarán nyitó budapesti Kempinsky Hotelben (a Kempinsky Hotellánc fő részvényese a Lufthansa) helyszíni Lufthansa-pult lesz. Szellemes reklámkampány előzte meg a terminálváltozást, ezzel a szlogennel: mi egyről a kettőre lépünk. Úgy tűnik, a Lufthansa magyarországi üzletpolitikájával mindenképp egyről a kettőre jut. 11 CSAP-OK A szovjet olajszállítások drasztikus csökkentése a kelet-európai posztkommunista országokat egy különös okból rendkívülien sokkolóan érte: az amúgy is maródi gazdaság a munka alacsony hatékonysága miatt óriási mennyiségű energiát igényel. Most sokan törik a fejüket, miért kezeli Moszkva olyan mostohán az egykori „testvéri országokat”, miért súlyosbítja azok enélkül is aggasztó gazdasági helyzetét. Tény, hogy a szovjet olajtermelés több okból is visszaesőben van, az eddig eltelt hét hónap alatt máris négy százalékkal csökkent. A bécsi Nemzetközi Összehasonlító Gazdaságtudomány Intézet szakértőjének, Peter Havliknak számításai szerint a szovjet kőolajtermelés ebben az évben mintegy 580 millió tonna lesz, szemben a tavalyi 607 millió tonnával. Ezért a Szovjetunió az idén körülbelül 30 millió tonnával kevesebbet tud szállítani Kelet-Európába, mint 1989-ben (91,4 millió tonna). Az olajszállítások korlátozásának további oka, hogy nem csak a szovjet birodalom, hanem a KGST is felbomlófélben van, a régi kereskedelmi kapcsolatok megszakadtak. A hagyományos üzletek — kőolaj gyenge minőségű ipari termékekért — nem működnek többé. Mivel Moszkva kevesebbet importál Kelet-Európából, automatikusan kevesebb olajat is szállít. Azáltal, hogy jövőre a KGST-n belüli kereskedelemben átállnak a kemény valutában történő elszámolásra és az aktuális világpiaci árakat veszik alapul, Moszkva változatlan kereskedelmi volumen mellett az eddiginél 12 milliárd dollárral több bevételre tenne szert. Csakhogy ez az összeg, ráadásul kemény valutában, nem áll a posztkommunista országokban rendelkezésre. Minthogy a Szovjetunió sem tart igényt a fizetségként szállított hagyományos keleti árukra, már most korlátozza kőolajeladásait. Kelet-európai kereskedelmében az idén ugyan mérleghiányt kell elkönyvelnie, a passzívumból azonban aktívum lesz, amint megtörténik az elszámolás kemény valutára való átállítása. Talán ez is az egyik oka a szállítások visszatartásának. Annyi bizonyos, hogy Moszkva többé nem hajlandó különleges kedvezményeket nyújtani egykori csatlósainak. Prága most azzal próbálkozik, hogy kompenzációs üzletekben állapodjék meg az Oroszországi Föderációval, ahol a legtöbb olajat termelik. Az első szerződést már alá is írták. A Közel-Kelettel is szeretnének hasonló tranzakciókat lebonyolítani. A szovjet Novosztyi hírügynökség egy kommentárjában úgy vélekedik, hogy jól halad a Kelet-Európa és a Szovjetunió közti politikai, humanitárius és másfajta kapcsolatok ideológiamentesítése, a külkereskedelem terén azonban mintha megakadtak volna. A 80-as években az energiaproblémát egyszerűen oldották meg: a „testvérországok” képviselőnek csak a fenyegető instabilitásra kellett utalniuk , és már folyt is az olaj. A szovjet kommentátorok ma ebben az összefüggésben „olajdoppingról” beszélnek és a Kelet-Európába történő nagy arányú energiaszállításokat erre a zsarolásra vezetik vissza. A kelet-európaiak pedig jó üzletet csináltak: a „puha” transzferábilis rubelért vásárolt olajat eladták Nyugatra „kemény” devizáért. (Die Presse, fordította: Somló Katalin)