Pesti Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 143-169. szám)

1990-10-30 / 168. szám

I. évfolyam 168. szám GAZDASÁG Pesti­ Hírlap 1990. október 30., kedd GYŐRIG KÉSZ AZ M1-ES­ atáridő előtt két nappal el­készült, és minden különö­sebb ceremónia nélkül átadták a forgalomnak az M1-es Tata­bánya—Győr közötti szakaszá­nak jobb pályáját. A mielőbbi forgalomba helyezést az indo­kolta, hogy a Tatabánya és Győr közötti 45 kilométernyi szakasz volt az útvonal legbale­­setveszélyesebb része. Annyira romlott a közlekedési morál, hogy szigorú forgalomtechni­kai beavatkozások ellenére 1987 óta évente megkétszere­ződtek a balesetek. A balesetek súlyossága és gyakorisága halaszthatatlanná tette az autópálya teljes kiépíté­sét Győrig, azonban az állami költségvetésből nem jutott rá pénz. A közlekedési tárca ve­zetői nem nyugodtak bele, s megtalálták a lehetőségét a jobb oldai útpálya megépítésé­nek: az útalap révén ugyanis a költségvetéstől viszonylag függetlenül tervezhetők bevé­telek és kiadások, hitel-vissza­fizetések. Az egyesített finan­szírozási, kivitelezési nemzet­közi versenytárgyalást a Be­tonútépítő Vállalat és a Ma­gyar Hitelbank Rt. közösen nyerte meg, s a hazai gyakor­latban példa nélkül rövid idő alatt, 13 hónapon belül meg­épült másfélmilliárd forintért a 45 kilométernyi fél autópá­lya. A balesetek elkerülése végett a korábban elkészült mintegy 210 kilométeres szakaszt már szeptember 18-tól használhat­ták az autósok, s most az újabb 25 kilométer átadásával elké­szült az M1-es Budapest-Győr között, a 105,6 kilométeres szel­vényig. Onnan a Győrt elkerülő autópályaszakasz üzembe he­lyezéséig a 10-es számú főút lámpás csomópontjáig szim­metrikus felfestésű főúton ha­ladhatnak a járművek maxi­mum 80 km-es óránkénti se­bességgel. A LAKOSSÁG TUDJA, HOGYAN MINŐSÍTSEN A Budapesten indított fő­polgármester-jelöltek va­lamiben nagyon egy követ fújtak: az IKV-t az önkor­mányzatoknak azonnal meg kell szüntetniük. Bat­­tha Pállal, a Lakásbérlők Egyesületének főtitkárá­val a bérlők szemszögéből vizsgáltuk a sokat szidott IKV lehetőségeit. FEKETE ZOLTÁN — Fogadjuk el beszélgeté­sünk kiindulási pontjaként azt, hogy létfeltétel a lakás. Hogyan lehet ennek megszerzését önfi­nanszírozóvá tenni? — Ehhez a költségeket kell csökkenteni, nem pedig a bevé­teleket növelni. A csökkentés a jelenlegi feltételek mellett alig­ha lehetséges, hiszen a jelenlegi IKV-szervezet egy bürokrati­kus, túlszabályozott, belülről elzüllesztett, kontraszelektált szervezet, amely magán viseli a tanácsi és az államigazgatási konstrukció gyengéit is. Ebből csak az önkormányzatok je­lenthetik a kivezető utat. A legnagyobb probléma az a közel 200 milliárd forintos el­maradt felújítás, amelyik jelen­leg az ingatlanvagyont terheli. Tudjuk, hogy a lakásbérlői ré­teg nem képes ezt átvállalni, s igazságtalan is lenne, mert az államosított lakásokban 40 év óta szolgáltatás nélkül laknak a bérlők és fizetik a lakbért. Megoldani a mi elképzelé­sünk szerint ezt csak úgy lehet, hogy az önkormányzati tulaj­donba adás mellett egy olyan költségvetéssel finanszírozott hitelkonstrukciót hozunk létre, amelyik a költségvetésnek évente 5-8 milliárd forintos rá­fordítást jelentene, de nem az eddigi statikus módon. Az el­osztás eddig formális volt, lé­nyegében az ingatlankezelő szervezetek fennmaradását se­gítették vele elő. Terveink szerint a pályázati rendszer alapján elnyerhető összegeket csak elmaradt fel­újításokhoz lehetne igénybe venni. Ennek az 5-8 milliárd­­nak a révén 25 milliárdot lehet­ne megmozgatni évente. Ezt úgy képzeljük el, hogy a hitele­ket a helyi önkormányzatok és a bérlők közösségei egy je­lentős saját rész hozzátételé­vel nyerhetnék el. Ez esélyt adna arra, hogy a csődtömeget fokozatosan felszámoljuk. —Az önkormányzatok lakás­bérlő közösségei hogy juthatnak lakáshoz? — Több ezer üres lakás van, ezekre ésszerű és az érdekeltsé­get is figyelembe vevő, mozgósí­tó pályázati rendszert kell al­kotni. — Mi lesz az IKV-dolgozók sorsa az önök rendszerében? — Ezt helyben azonnal fog­ják tudni. A lakosság teljes biz­tonsággal tudja a közvetlen kapcsolatok és a közvetlen ki­szolgáltatottsági viszonyok mi­att, hogyan minősítse az IKV személyzetét. És megítélik, hogy ki az, akit egyáltalán elfo­gadnak. — Tehát, mondjuk, a IX. ke­rület lakosai tudják, hogy a IX. kerületi IKV-nál ki a szakértő? És a felhalmozódott indulatok? — A IX. kerületi lakosoknál sem szakember, sem könyv­­vizsgáló, vagy bármiféle mű­szaki ellenőr nem tudja jobban megállapítani ezt a kérdést. Kétségtelen, hogy óriásiak az indulatok az Ingatlankezelő Vállalat ellen, nem jó ma az IKV-nál még jó szakembernek sem lenni. Ez az indulati töl­tés, ami ma a lakosságban van, politikai szlogenekben is testet ölt. A politikai szónok­latokon, vagy kampánybeszé­dekben majdnem minden párt részéről elhangzik, hogy az IKV-t fel kell számolni. Finom kis zárójelben azért megemlí­tem, hogy a jó szakembereket meg kellene őrizni. Ez azon­ban csak kívánság, amihez egészséges hozzáállás kíván­tatik — a hatalom oldaláról is. — Mikorra jöhet ez létre? —Ez a folyamat már most el­indult. Például szervezetünk­nek (a Lakásbérlők Egyesületé­nek) már 5 ezer tagja van. Ez di­namikus fejlődést jelent, hisz folyamatosan egyre többen lép­nek be. Sokirányú feladatot kell elvégeznünk: az emberekben bizalmat, ambíciót kell ébresz­teni, a régi frazeológia helyett egy újat kell találni: a közössé­gek legyenek képesek vállal­kozni, érdekeket egyeztesse­nek és képviseljenek. Ez na­gyon nehéz. Rendkívül fontos, hogy az épületfenntartásnak mint szakmának a becsületét és szakmai színvonalát is helyreállítsuk. AZ INFLÁCIÓ HASZONÉLVEZŐI PIRITYI OTTÓ A közgazdasági szaksajtó újra hangoztatja azt a tételt, hogy az infláció haszonélvezői azok, akik alacsony kamatú la­káshitelt törlesztenek. Nem tűrhetjük tovább — mond­ják —, hogy míg az éves árszínvonal-emelkedés 25-30 száza­lékos, addig a kamat csak három-négy százalékos. A különb­ség: a törlesztő nyeresége és az állami költségvetés vesztesé­ge­ A lakáshitel-konstrukció felülvizsgálata sürgető feladat — mondják. De hát a felülvizsgálat két évvel ezelőtt megtör­tént! A kamatkedvezmény helyébe törlesztési támogatás lé­pett: két gyermek esetén az első öt évben 70, a második öt év­ben 35 és a harmadik öt évben 15 százalék. A visszamenőle­ges hatályú rendezés maradt csak el. Kamatadót akartak ugyan bevezetni azon a címen, hogy az adós az alacsony ka­matláb révén jövedelemhez jut, s ezt meg kell adóztatni, az Alkotmánybíróság azonban ezt a megoldást törvénytelen­nek minősítette. Az új lakáshitel-konstrukcióban a kamat már „üzleti”, je­lenleg 24,5 százalék. De ötévenként nő a törlesztő fél önré­szesedése. De mit lehet tenni a régi konstrukcióval? Nem so­kat. Az is gondot jelent, hogy a „haszonélvezők” az infláció által ajándékba kapott tehercsökkenést nem tekintik nem­zeti ajándéknak. Akkor estek át a csúcsterhelésen, amikor még szüleik segíteni tudtak, gyermek sem volt, iskoláztatási költség sem volt. Megelégedtek néhány olcsó, használt bú­tordarabbal, ez is megoldást jelentett. Nyolc-tíz év elmúltával tudtak csak megvenni az én gyer­mekeim is egy rendes szobabútort, egy színes televíziót, egy hűtőládát. A mennyből hullott mannáról ők nem tehetnek, ebben tel­jesen ártatlanok. Az alacsony kamatláb révén ők jóhiszemű jövedelemtulajdonosok. Ugyanaz az infláció hoz nekik könnyebbséget, amely egyébként földhöz csapja őket. Nem üdülőépületre, telekre, műhelyre vettek fel kölcsönt, hanem arra, hogy otthonuk legyen. Lakástulajdonuk rákényszerí­­tett tulajdon. Jó lett volna nekik bérlakás is. Államtól átvett feladatot teljesítenek a mi segítségünkkel. Az állam annak idején a bérlakásépítés helyébe állította a kedvezményes hitelt és a kamatkedvezményt. A munkabér­ben csak egy szerény lakbérfedezeti hányad van, ha van. A szegény családtól az automatikusan növekvő kedvezményt ne sajnáljuk, hiszen amúgy is kellene nekik valamilyen lak­bértámogatást adni. A magas jövedelműek pedig tudvalévő­­leg aránytalanul magas személyi jövedelemadót fizetnek. Az állam addig növeli az adókat, addig csökkenti a terme­lési és a fogyasztási támogatásokat, míg a pénzt nagyobb mértékben hígítja, mint ahogy bevételei nőnek, így reálér­tékben bevételei évről évre csökkennek. Kiadásai pedig emelkednek, hiszen a kedvezményes és az üzleti kamat kö­zötti különbség egyre nő, s neki ezt ki kell fizetnie, hogy az OTP tönkre ne menjen. Én inkább az államtól irigylem azt a pénzt, amelyet tőlünk a reálbér és a reálnyugdíj csökkentésével elvesz. Neki is van inflációs külön nyeresége. Az 1300 milliárdnyi államadósság után a Magyar Nemzeti Banknak kedvezményes kamatot fi­zet, s ezzel ebben az évben nyer körülbelül 180 milliárd fo­rintot. A betéti kamatot megadóztatja annak ellenére, hogy ez alatta van az áremelkedési ütemnek, tehát reálértéke ne­gatív. Nincs rászorulva a mannára. Állítólag már 90 milliárd forint az állam éves kamattámo­gatási terhe. Ha az üzleti és a kedvezményes kamatláb kö­zötti különbség 20, akkor a 90 milliárdnyi támogatás mögött 450 milliárd lakáshiteltömeg áll. Szép pénz! Tekintsük ezt „államkövetelésnek” az „államadósság” mintájára. És érté­keljük is le mindjárt, hiszen évente nem 24, hanem csak 4 százalékot hoz. Egyhatod kamat mellett a követelés is önma­ga egyhatodát nem zavarja, hiszen itt pénztár könyvelés van, kiadás és bevétel. A követelést és a tartozást máshol könyve­lik. A levét pedig mi isszuk. LEFÚJTÁK A FÚVÓSZENEKART EGYRŐL A KETTŐRE SZ. NAGY JÚLIA________ A­zt a fúvószenekart, ame­lyik a Münchenből vasár­nap délben első alkalommal a Ferihegy 2 terminálján a Luft­­hansa-járatot fogadta volna, a helyi körülmények miatt „le­fújták”. A magyarországi ese­mények azonban nem tartot­ták vissza a járat külföldi uta­sait, hogy Budapestre repülje­nek; fegyelmezetten vették tudomásul Rainer Wilk kapi­tány bejelentését az esetleges földi közlekedési nehézségek­ről. A Boeing 727-es zökkenő nélkül érintette Ferihegy 2 be­tonját. Az út alig egy óra Mün­chen és Budapest között —jó­val hosszabb ideig tartott, a­míg egy nappal korábban földalattin, vonaton és buszon kiértem Ferihegy 1-re, ahon­nan utoljára fúrta magát a le­vegőbe Magyarország és Né­metország között darumadár­­emblémájú Lufthansa-repü­­lőgép. A német légitársaság veze­tői dicsérték a Malév segítő­kész magatartását, amellyel lehetővé tették az átköltözést Ferihegy 1-ről a 2-re. Ezzel Fe­rihegy 1 túlzsúfoltsága csök­ken, a Lufthansa utasai vi­szont modernebb, kényelme­sebb, elegánsabb budapesti repülőtéren szállnak fel és le, továbbá Ferihegy 2 utashídjai meggyorsítják a bejutást az érkezési csarnokba. Fénye­sebbé teszi ezt a mostanában kissé elhomályosodott Ma­­gyarország-imaget. Október 28. más vonatko­zásban is jelentős dátum a Lufthansa életében. Az ettől a naptól érvényes téli menet­rendje címlapján ez áll: ismét repülünk Berlinbe. Évtizedek kihagyása után, az új politikai helyzetnek megfelelően Ber­­lin-Tegel, valamint Berlin-Te­­gel-Schönefeld egyaránt Luft­­hansa-cél és onnan termé­szetesen a Lufthansa röptét a német városokba. Tervezik, hogy az átszálló utasok már Budapesten meg­kaphassák a beszállókártyát a végső úti célig. Az 1992 nya­rán nyitó budapesti Kem­­pinsky Hotelben (a Kem­­pinsky Hotellánc fő részvé­nyese a Lufthansa) helyszíni Lufthansa-pult lesz. Szellemes reklámkampány előzte meg a terminálválto­zást, ezzel a szlogennel: mi egyről a kettőre lépünk. Úgy tűnik, a Lufthansa magyaror­szági üzletpolitikájával min­denképp egyről a kettőre jut. 11 CSAP-OK A szovjet olajszállítások drasztikus csökkentése a kelet-európai posztkommu­nista országokat egy különös okból rendkívülien sokkolóan érte: az amúgy is maródi gaz­daság a munka alacsony haté­konysága miatt óriási mennyi­ségű energiát igényel. Most so­kan törik a fejüket, miért ke­zeli Moszkva olyan mostohán az egykori „testvéri országo­kat”, miért súlyosbítja azok enélkül is aggasztó gazdasági helyzetét. Tény, hogy a szovjet olajter­melés több okból is visszaeső­ben van, az eddig eltelt hét hó­nap alatt máris négy százalék­kal csökkent. A bécsi Nemzet­közi Összehasonlító Gazda­ságtudomány Intézet szakér­tőjének, Peter Havlik­nak szá­mításai szerint a szovjet kő­olajtermelés ebben az évben mintegy 580 millió tonna lesz, szemben a tavalyi 607 millió tonnával. Ezért a Szovjetunió az idén körülbelül 30 millió tonnával kevesebbet tud szál­lítani Kelet-Európába, mint 1989-ben (91,4 millió tonna). Az olajszállítások korláto­zásának további oka, hogy nem csak a szovjet birodalom, hanem a KGST is felbomlófél­ben van, a régi kereskedelmi kapcsolatok megszakadtak. A hagyományos üzletek — kő­olaj gyenge minőségű ipari ter­mékekért — nem működnek többé. Mivel Moszkva keve­sebbet importál Kelet-Euró­­pából, automatikusan keve­sebb olajat is szállít. Azáltal, hogy jövőre a KGST-n belüli kereskedelem­ben átállnak a kemény valutá­ban történő elszámolásra és az aktuális világpiaci árakat ve­szik alapul, Moszkva változat­lan kereskedelmi volumen mellett az eddiginél 12 milli­árd dollárral több bevételre tenne szert. Csakhogy ez az összeg, ráadásul kemény valu­tában, nem áll a posztkommu­nista országokban rendelke­zésre. Minthogy a Szovjetunió sem tart igényt a fizetségként szállított hagyományos keleti árukra, már most korlátozza kőolajeladásait. Kelet-európai kereskedelmében az idén ugyan mérleghiányt kell el­könyvelnie, a passzívumból azonban aktívum lesz, amint megtörténik az elszámolás ke­mény valutára való átállítása. Talán ez is az egyik oka a szál­lítások visszatartásának. Annyi bizonyos, hogy Moszk­va többé nem hajlandó külön­leges kedvezményeket nyújta­ni egykori csatlósainak. Prága most azzal próbálko­zik, hogy kompenzációs üzle­tekben állapodjék meg az Oroszországi Föderációval, ahol a legtöbb olajat termelik. Az első szerződést már alá is írták. A Közel-Kelettel is sze­retnének hasonló tranzakció­kat lebonyolítani. A szovjet Novosztyi hírügy­nökség egy kommentárjában úgy vélekedik, hogy jól halad a Kelet-Európa és a Szovjetunió közti politikai, humanitárius és másfajta kapcsolatok ideo­lógiamentesítése, a külkeres­kedelem terén azonban mint­ha megakadtak volna. A 80-as években az energiaproblémát egyszerűen oldották meg: a „testvérországok” képviselő­nek csak a fenyegető instabili­tásra kellett utalniuk , és már folyt is az olaj. A szovjet kommentátorok ma ebben az összefüggésben „olajdoppingról” beszélnek és a Kelet-Európába történő nagy arányú energiaszállítá­sokat erre a zsarolásra vezetik vissza. A kelet-európaiak pe­dig jó üzletet csináltak: a „pu­ha” transzferábilis rubelért vásárolt olajat eladták Nyu­gatra „kemény” devizáért. (Die Presse, fordította: Som­ló Katalin)

Next