Pesti Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 196-219. szám)

1990-12-19 / 211. szám

14 SPORT MUNKATÁRSUNKTÓL . A címben szereplő Puma — így, nagy kezdőbetűvel — nem egy állat, hanem a raga­dozóról elnevezett világcég, de tényleg ugrani készül, mégpedig nem is kicsit. Né­­hányan azt vették a fejükbe, hogy Magyarországon a spor­toló diákok — általános isko­lától az egyetemig — Puma felszerelésben pompázzanak. Ha meggondoljuk, hogy 1,8 millió tanulóról van szó, ak­kor csak azt kérdezhetjük: miért csak most jutott el odá­ig egy sportszergyártó cég, hogy kihasználja ezt a lehető­ségét, megszerezzen magá­nak egy ilyen hatalmas pia­cot? Mert cipőt, zoknit, sor­tot, trikót, melegítőt minden­ki használ, ha sportol, legfel­jebb a minőség eltérő. A Pu­ma illetékesi most azt ígérik, hogy a leg­ (hogyis mond­jam!?) szerényebb színvonalú magyar portékák árával meg­egyezően, esetleg annál ol­csóbban tudják ellátni a diá­kokat hibátlan minőségű sportcikkekkel. A Puma Rudolf Dassler Sport AG. és a magyar Marie-Mo­dell Kisszövetkezet tavaly jú­niusban szerződést kötött, ennek értelmében az MM&C (a fent említett szövetkezet, valamint egy amerikai cég ve­gyes vállalata) Magyarorszá­gon és a szovjet piacon jogo­sult Puma sport- és szabadidő ruházati termékek gyártása­ — DE NEM KELL FÉLNI TŐLE rá, gyárttatására és forgalma­zására. Az évi licencdíj 2,1 millió márka, ezt a magyar félnek az elkészített mennyi­ségtől függetlenül előre kell fizetni. Egy meglepő adat: Magyarországon 1990-ben 40 százalékkal több Puma-ter­méket adtak el, mint a nagy vetélytárs Adidas. Havonta mintegy 32 millió forint ér­tékben gyártanak és forgal­maznak Puma-cikkeket. Az MM&CQ most megállapo­dott a Magyar Diáksport Szö­vetséggel, hogy kedvezmé­nyes áron felruházzák a „mozgó tanulókat”. Úgy szá­molnak, hogy a bolti Pumák áránál 30-35 százalékkal ol­csóbban juthatnak hozzá az érdekeltek a szükséges fel­szereléshez. S ugyebár, azt nem kell ecsetelni, mi a kü­lönbség a szakadt dorkó, vagy a kopott klottnadrág és egy igaz Puma cipő, vagy sort kö­zött. Az árcsökkentés módja végtelenül egyszerű: az egyébként is olcsó távol-kele­ti alapanyagokból Magyaror­szágon szinte minden Pumát gyártanak, s termelői áron kaphatják ezeket a tanulók. Felmerülhet a kérdés, lesz-e kereslet az olcsóbb portékák iránt, mert a magyarországi helyzet nem igazán kedvez az eladóknak. A Pumánál erre is gondoltak, s különféle köl­­csönakciókat szerveznek a várható vásárlások idején, jú­niusban, szeptemberben és karácsony előtt.­ ­­­ A cég nemcsak árkedvezmény­nyel támogatja a magyar diáksportot. A mindenkori nyereség egyharmada a Ma­gyar Diáksport Szövetség számlájára kerül. Dr. Leitner József, a Magyar Diáksport Szövetség főtitkára felléle­gezve mondta, hogy az MM&C átveszi tőlük az üzleti ügyeket, mert hiszen a szö­vetség az elmút időszakban csak kényszerből próbálko­zott meg pénzszerzéssel, s a botcsinálta „üzletem­bereknek” ez nem igazán ment. Az MDSZ-ben úgy szá­molnak, hogy egy diák hozzá­vetőleg 1000 forintot költ egy évben sportfelszerelésre, ha a csaknem 2 millió tanuló akár negyede is a Pumára voksol, akkor már megérte minden­kinek. Az MDSZ egyébiránt 1990-ben mintegy 140 milliós költségvetéssel gazdálkodik, s a központi költségvetéstől 73 millióval kaptak keveseb­bet. Lesz tehát helye a Puma­forintoknak. Szerettem volna tudni, hogy a Puma csak egy volt a sok Magyarországon is próbálko­zó ismert sportszergyártó kö­zül, vagy a szövetség vezetői több ajánlat közül választot­ták ki a partnert. A főtitkár némi töprengés után elárul­ta, hogy csak a Puma jelent­kezett náluk. Ők már megke­restek másokat, de ajtót mu­tattak nekik. VÁLOGATOTT TOBORZÁS — TÁVIRATBAN ISMÉTLŐDŐ FUTBALLTÖRTÉNELEM MUNKATÁRSUNKTÓL A karácsonyi bevásárlásra nem sok ideje marad az NSZK — nyáron még így hívták — labdarúgó világbajnok csapa­tának. Vasárnap Ludwigs­­burgban egy gálán léptek fel a játékosok, hétfőn a stuttgarti Hotel Intercontinentalban együtt karácsonyoztak Franz Beckenbauerrel, ma pedig kö­vetkezik a vb utáni időszak első hazai válogatott mérkő­zése, Svájc ellen. A júliusi győzőkhöz kilenc új játékost hívott be a keretbe Berti Vogts szövetségi kapi­tány. Öten a hajdani NDK-ból érkeznek, a következő, igen lakonikus invitálásra: „Talál­kozó december 18-án, dél­előtt 10 órakor.” Ugyanezt a sürgönyt kapta kézhez négy reményteljes nyugati futbal­lista is, Reinhardt, Binz, Hel­mer, és Zorc. A hajdani kelet­német, Thomas Helmer nem­csak örül a meghívásnak, de erősen csodálkozik is. Túl ké­sőinek tartja a csütörtöki ta­lálkozást, szerinte legalább hétfő óta közösen kellene gyakorolni. A kapkodás magyarázata hogy a Svájc elleni mérkőzés csak utólag, a lipcsei német— német találkozó lefújása után került be a programba. E rög­tönzés miatt kellett lemonda­nia hat világbajnoknak a részvételt az angol kapusle­genda, Peter Shilton londoni búcsújátékán, a többiek pedig a szabadságukat bánhatják. Aumann már hotelt is foglalt magának a hegyekben, Koh­ler Schladming környékén sí­elt volna, Reuter játékostár­sa, Flick társaságában szán­dékozott elutazni, Kirsten, Sammer és Doll pedig hosszú idő után végre hazalátogat­hattak volna. Minden nehézség ellenére mégis csak két klasszis hiány­zik a Svájc elleni csapatból, mindketten sérülés miatt. Egyikük Strunz, akit hétfőn operálnak, a másik pedig a vb talán legnagyobb csillaga, Andreas Brehme. A szövetsé­gi kapitány, Vogts számára a hirtelen jött meccs nem oko­zott terminusnehézségeket, hiszen ő bölcs előrelátással már december 12-re lefoglal­ta repülőjegyét az Egyesült Államokból hazafelé. A Németország— Svájc talál­kozóval egyébként a futball­­történelem kísértetiesen is­métli önmagát. A második vi­lágháború után a németek ugyancsak a stuttgarti Nec­kar Stadionban játszottak először, az ellenfél akkor sem volt más, mint Svájc. A mos­tani mérkőzés legérdekesebb alakja Matthias Sammer, aki történelmet ír. Nemcsak az­zal, hogy az első hajdani NDK-s profi nyugatnémet futballcsapatban, hanem az­zal is, hogy az össznémet vá­logatottban első exkeletné­­metként kap helyet, a közép­pálya bal oldalán. Berti Vogts csak annyit jegyzett meg, ha Sammer egészséges, minden­képpen számít rá. Sammer megnyugtatta: múlt hétig si­került kikúrálnia izomsérülé­sét, és most már minden rendben. Nem annyira osto­ba, hogy holmi kis nyavalyái miatt hajlandó lenne lemon­dani az úttörő szerepről. Pestitt Hírlap­ ­ I. ÉVFOLYAM 211. SZÁM 1990. DECEMBER 19., SZERDA KING JÖTT , MEGSZŰNT A KIRÁLYI GÁZSI TYSON ÉS A DOLLÁROK MUNKATÁRSUNKTÓL Ha magát Mike Tysont kér­deznénk, bizonyára egy jóko­ra pofonnal adna nyomatékot egyet nem értésének, a szak­írók viszont egyöntetűen ál­lítják: a profi nehézsúlyú ökölvívó exvilágbajnok csilla­ga— anyagilag feltétlenül, de talán sportszakmailag is — akkor kezdett leáldozni, ami­kor régi, jól bevált gyámolító­­ját, Bill Caytont felcserélte az égnek meredő hajú „sztárme­nedzserrel”, Don Kinggel. Ami a pénzügyi részt illeti, a számokkal nem lehet vitat­kozni — legalábbis nehéz len­ne a The National, az első és egyetlen amerikai sportnapi­lap pompás kimutatásával. Feketén-fehéren kiviláglik az összesítésből, hogy 1986 vé­gétől 1988 közepéig — amíg Dayton egyengette a most 24 éves „Vas Miska” útját — Tyson 48,5 millió dollárt ke­resett, mégpedig az alábbi megoszlásban: 1986. november 22. — Trevor Berbick legyőzésével (KO, a 2. menetben) megszer­zi a WBO vlágbajnoki címét, és hozzá 2 millió dollárt. 1987. március 7. — James Smith-et pontozással veri, elnyeri a WBA koronáját és hozzá újabb kétmilliót. 1987. május 30. — Technikai KO. Pinklon Tho­mas ellen a 6. menetben, a díj 2,5 millió. 1987. augusztus 1. — Pontozásos győzelem Tony Tucker ellen, 2,5 millióért. 1987. október 16. — Az olimpiai bajnok Tyrrell Biggs az újabb áldozat, tech­nikai KO, a 7. menetben. A nyeremény 3,5 millió. 1988. január 22. — Larry Holmes-t a 4. menet­ben üti ki, hatmillió a jutal­ma. 1988. március 27. — Tony Tubbs a 2. menetben „fekszik ki”, Tyson díja már hétmillió. 1988. június 27.— Michael Spinks mindössze 90 másodpercig bírja... Ezért a meccséért Tyson majdnem annyit kap — 21 milliót —, mint az előző hétért együtt­véve. 1988 végén megtörténik a szakítás Daytonnal, s attól kezdve King fölözi le Tyson bevételének jelentős részét. 1989. február 25. — Frank Brúnót az 5. menetben lépteti le a bíró, technikai KO, a „diagnózis”. Tyson be­vétele „csak” ötmillió. 1989. július 21. — Carl Williams az első menet­ben kapitulál. Tyson tarifája tovább csökken, már csak négymillió. 1990. február 10. — James „Buster” Douglas a 10. menetben kiüti Tysont, aki hatmiliót kap a vereségéért. 1990. június 15. — A visszatérés kezdete. Henry Tillman az első menetben szenvedi el a kiütést, Tyson korántsem királyi jutalma hárommillió. 1990. december 9. — A legutolsó csata: Tyson élete talán legjobb formájában az első menet 151. másodpercé­ben letaglózza Alex Stewar­­tot. A díj csekélyke 2,5 millió dollár... A hat, King „bábáskodása” mellett vívott meccs összbe­vétele mindössze 18 millió­­ dollár, s az összeg kicsisége­­ akkor tűnik szembe igazán, ha összehasonlítjuk a me­nesztett Cayton terveivel. Nos, Cayton a következő öt mérkőzésre rendelkezett szerződéssel 1988 szeptem­bere és 1990 nyara között: 1988. szeptember — Frank Bruno, 10 millió 1989. február — Adilson Rodriguez, 12­ millió 1989. április — Carl Williams, 5 millió 1989. június — Francesco Damiani, 12 millió 1989. szeptember — Evander Holyfield, 25 millió 1990. nyara — George Foreman, Razor Rud­­­­dock stb., az összeg csak sejt­hető... Ha csak az öt biztos meccs összbevételét számoljuk, 64 millió dollár lett volna­­Tyson gázsija, azaz 46 millióval több, mint amennyit Kingnek „köszönhetően” kapott. Rá­adásul sokan a Douglastől el­szenvedett vereséget is King számlájára írják, mondván, hogy előtte hagyta ellustulni, a babérjain pihenni a bajno­kot. Novemberben Tysonnak egy bírósági ügy kapcsán vagyon­bevallást kellett tennie, s eb­ből — nagy meglepetésre — az derült ki, hogy a jóval gaz­dagabbnak hitt ökölvívó mindössze 13,5 milliót „ér”. Mi több, az is kiderült, hogy King kétmillióval tartozik Tysonnak, vagyis a mene­dzser likviditása nem lehet éppen pompás... A kép jobb oldalán látható Tyson egy másodperc alatt 17 ezer dollárt keresett a Stewart elleni mérkő­zésen. Az összecsapás 2.27 perc tartott, 2 és fél millió dollár járt érte. KEMÉNYÖKLŰ FŐTITKÁR GORDON ISTVÁN, VARSÓ Egyre kevésbé kényzezteti el a közbiztonság Varsó polgára­it. Egy éve inkább csak késő este érhette kellemetlen meg­lepetés a sétálni vágyókat, napjainkban azonban már teljesen mindegy, hogy mi­lyen napszakban lépünk az utcára. Fényes nappal ugyan­úgy fejbe kólinthatják az em­bert, vagy gázsparyt fújhat­nak a szemébe, mint a hajnali órákban. A fenti gondolato­kat a Lengyel Labdarúgó Szö­vetségben a minap tett láto­gatásommal kapcsolatban kellett előre bocsátanom. Michal Listkiewicz-cel, a ne­ves játékvezetővel volt talál­kám. Mielőtt szobájába lép­hettem volna, Marek Piet­­ruszkába, a szövetség főtitká­rába botlottam, aki sűrű bo­csánatkérések közepette adta tudtomra, hogy miért is nem tud velem kezet fogni. íme a rövid történet. A főtitkár né­hány nappal ezelőtt egy vidé­ki városba utazott volna vo­nattal, s kollégáival „vesztő­helyén”, a Központi Pályaud­varon találkozott volna. A randevú azonban elmaradt, mielőtt még azok megérkez­hettek volna , már a szomszé­dos klinika sebészetén pihen­te ki az eseményeket. „Két férfi kemény ökölcsatát folytatott — mesélte még mindig nagy átéléssel a főtit­kár —, s az egyikük már igen­csak rozoga állapotban volt. Ekkor odaléptem, hogy szét­válasszam őket. Mivel a szép szó nem használt, így eleresz­tettem egy jobbegyenest, a „rozoga” ellenfelének a fejé­re. Én voltam a legjobban megdöbbenve, szegény fiú egy szó nélkül elterült a föl­dön. Pedig nézzen rám, úgy nézek én ki, mint egy két ki­rály? Az már az én külön pe­­chem, hogy olyan keményfe­jűnek bizonyult a kárvallott, hogy kézfejem néhány csont­ja is eltört. Ezért éktelenke­dik jobbomon ez a gipszkö­tés.” A valóban vékonydongájú fő­titkár még tovább színezte a történteket, de az én gondola­taim már a távolban, otthon jártak. Azon töprengtem, va­jon mikor lesz már nekünk, magyaroknak is egy ilyen „keménykezű” főtitkárunk a labdarúgó-szövetségben. Az­tán rájöttem, hogy tulajdon­képpen nem is olyan fontos, hogy legyen. Hogy miért? Ke­mény ököl ide, kemény ököl oda, a lengyel foci még a ma­gyarnál is gyengébb. Akkor pedig inkább már a játékosok bizonyítsanak. De eszükbe ne jusson, hogy mindezt az ök­lükkel tegyék!

Next