Pesti Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 77-100. szám)

1991-04-19 / 91. szám

10 KULTÚRA Pestisz Hírlap II. ÉVFOLYAM 91. SZÁM 1991. ÁPRILIS 19., PÉNTEK MÉG SZÍNHÁZA IS LEHET A NEMZETNEK VÉGET ÉRT A CSISZÁR-KORSZAK SIPOSHEGYI PÉTER Dél van. Kint téli eső esik. Most kaptam a hírt, még el sem hiszem igazán. Grósz Ká­­rolynak és kulturális helynö­­kének, Czibere Tibornak leg­többre jutott kreatúrája hol­naptól kezdve annyi lehet, amennyinél több eddig is csak tévedésből lehetett: Magyar­­ország egyik legtehetsége­sebb színházi rendezője. Cél van, mondom, s ez azért fontos, mert a döntés el­képesztő sebességgel szüle­tett meg. A benne érdekeltek még a múlt héten is egy május eleji időpontot tartottak elér­hetőnek, de a pesszimisták még abban sem bíztak, hogy május elején a Nemzeti Szín­ház élére új igazgató kerül. A különféle szakmai képvisele­tekkel folytatott beszélgeté­sek végeredményeképpen először arra gondolt a Műve­lődési Minisztérium vezetése, hogy a szezon végén jelenti be: ősztől új vezetése lesz a színháznak. A szakmai szer­vezetek képviselői még arra is megkérték az illetékest, biz­tosítsa Csiszár Imre számára, hogy továbbra is színházve­zető legyen. Az államtitkár érthető okokból nem kívánt egy ilyenfajta kompromisszu­mot. Teljesen egyet kell érte­nem azzal, hogy egy balsorsú vezetés, mely naponta bizo­nyította pedagógiai és szelle­mi alkalmatlanságát, azzal „bűnhődjék”, hogy egy másik színházban folytathassa azt, amit a Nemzetiben elkezdett. E pillanatban teljességgel megdöbbentő, de örömteli számomra a döntés gyorsasá­ga, hiszen egy sokat bírált, a sajtóban is többnyire tehetet­lennek tartott kulturális ve­zetés ismerte fel, ez esetben nem lehet várni a szezon vé­géig sem. Késve kezdődő elő­adások, szétrohadó díszletek között, kültelki kocsmákba való modorban nem vezethe­tő egy színház. Az idő múlik, s a múló idő­vel egyre kevesebb esélye lett volna az újonnan érkezettek­nek, hogy több évtized után ne csupán ,jó”, de valóban Nemzeti Színház álljon egy e célra amúgy nem túlságosan alkalmas téren. E cikk nyom­dába adásának határideje nem teszi lehetővé számom­ra, hogy pontosan megtud­jam, minek köszönhető, hogy például az ügyben többszörö­sen érdekelt, s egy hónap alatt a nyugdíjba küldés ve­szélyétől a színházvezetés esélyéig jutó Sík Ferenc miért nem tudta még tegnap sem, hogy mi fog történni ezen a napon. Bizonyára lesznek, akik gúnyiratokat szerkesz­tenek ezekben az órákban, s emlegetnek majd bocskorsza­­got, kapkodást, szellemi üressséget. Miért ne tennék? Hiszen az, hogy nemzeti színház eb­ben az országban hosszú ideje csak névlegesen működött, kiváló szakmai előremenetelt biztosított olyan emberek­nek, akiknek szakmai felké­szültsége elvitathatatlan, de gondolkodásuk iránya, s az ezt diktáló erkölcsiség alap­ján nagyon kismértékben kö­tődtek ahhoz a szellemiség­hez, amelyet egy magyar nemzeti színháznak mindig is vállalnia kell. Magyaror­szágon művészetet csinálni nem csupán manuális tudás, vagy innen-onnan összesze­dett stílusismeret kérdése. Színházművészetet csinálni, főként e megkülönböztetett épületben legkevésbé sem az. Olyan országban élünk, ahol mindig is sok volt a te­hetséges ember, sok volt a te­hetséges művész, de a ma­gyar színház elmúlt évtizede az én olvasatomban arról szólt, hogy néhány ember megkísérelte saját ízlését közízlésnek feltüntetni, s csí­rájában megakadályozni minden olyan gondolatnak a felnövesztését, mely nem egyezik egyébként nagyon elegáns nyugatról importált elveikkel. E sor egyik, bár nem tipikus alakja volt a most leköszönő igazgató, Csiszár Imre. Lenyűgöző ösztönös adottságokkal, megdöbbentő műveltségi hiányokkal, mo­­dortalanul olyan emberi atti­tűdökkel, amelyekkel egyet­len napot nem tölthetett vol­na normális szelekció esetén abban a székben, amelyben így két és fél év jutott neki. Pályafutása, gondolkodása jellegzetes terméke volt an­nak a korszaknak, ami felnö­vesztette őt. Nyilatkozataiból tudjuk, hogy szókincse alig volt több néhány eldurroga­­tott közhelynél, állításainak valóságértéke nem volt sok­kal nagyobb, mint mondjuk a bukaresti rádióé néhány év­vel ezelőtt. Jellemző eset volt, hogy egy olyan napon állt az ország közvéleménye elég azt mon­dani, hogy a Nemzeti Szín­házban teltházak vannak, amikor a Várszínház aznapi előadásán ötvenen ültek. Csi­szár gyakran emlegette, a színházat rendezni, nem igazgatni kell. Kétségkívül létrehozott jelentős előadáso­kat, köztük két iskolaterem­tő, maradandó produkciót is. De alaptétele volt hibás, ren­dezni az előadást kell, s igaz­gatni bizony a színházat. Vol­tunk néhányan, akik szíve­sen elmondtuk volna neki ag­gályainkat, hiszen vele ellen­tétben ilyen-olyan okból szí­vünkön viseltük, hogy a Nemzeti Színház ne csupán egy legyen a fővárosi műin­tézmények közül. Csiszár nem hallgatott meg senkit, a telefont nem vette fel, leve­lekre nem válaszolt. Király volt egy várban, majd a végén már csak kakas egy dombon, melynek jelzője is egyre iga­­zabb lett uralkodásának vé­­gefelé. Az utolsó csepp vélhetően az volt a pohárban, hogy a szerződtetésekor kiderült, nemhogy ígéretének megfele­lően nem lett az ország első együttese a Nemzetié, hanem olyan meghatározó személyi­ségek távoznának, — talán így nem fognak — mint Cser­halmi György vagy Bubik Ist­ván. Színészek sora hagyná el az intézményt, s ha a gyors döntés, melynek kockázatát a kinevezőnek vállalnia kell, megakadályozza némelyikü­ket abban, hogy elhagyják a színházat, a döntés már jókor, sőt, a legjobb időben szüle­tett. Felmerülhet a kérdés, de­mokratikus országban miért nem szavaztattuk meg az összes önjelölt érdekképvise­lőt, acélbugyrából kibújt, majd büszke demokratává lett zsurnalisztát, egyáltalá­ban mindenkit, akinek van olyan ismerőse, aki szívesen odaült volna Csiszár helyére. Mi az első pillanattól kezdve azt mondtuk, egy miniszter jogköre, sőt, ennél több. Ran­got adó feladat megfelelő sze­mélyt kinevezni a Nemzeti Színház élére. Hazugság azt képzelni, hogy ebben a szak­mában nincs annyi tehetsé­ges ember, hogy a húsz éve te­hetségnek kikiáltottak nél­kül ne tudjon létrehozni egy színházat. Egy ország színi élete akkor jó, ha minden esz­me, minden gondolat artiku­lálódhat. S akkor a legjobb, ha a színház nem csupán követ, hanem előrehalad, előremu­tat, szerencsés pillanataiban vezető szerepet tölt be egy életre alkalmas Magyaror­szágért vívott csatában. Azoknak az embereknek, akiknek uralkodása alatt egyetlen érvényes mű nem szólalhatott meg a XX. száza­di magyar történelemről, nos, azoknak az embereknek le­gyen joga gyakorolni saját művészetüket, de ne legyen joguk eldönteni, hogyan csi­nálják másutt mások. Nem irigylem az új vezetést. Bár a csiszári díszletparádé gazdag Nemzeti Színházat mutat, az intézmény súlyos gazdasági válságban van. Ezen a napon hadd kérjem sokak nevében azokon a ha­sábokon, melyeken először ír­tunk Csiszár Imre bizonyos machinációiról, egy kulturá­lis kormányzatnak mindig kell legyen annyi pénze, hogy a benne működők tehetségé­hez méltó Nemzeti Színházat ad egy olyan országnak, mely­ben taxisofőrök, nyugdíjas ta­nítónők és egyszerű munká­sok is boldogan megnézték volna azokat a műveket, me­lyeket Csiszár és kiváló elődei a színpad közelébe sem en­gedtek. Amikor 1983-ban meghirdették az új Nemzeti Színház felépítésének prog­ramját, furán néztek rám, amikor azt mondtam, előbb legyen nemzet, aztán majd az épít úgyis színházat magá­nak. Most megfordítom. Ebben a pillanatban, ami­kor csak egy hajszál választ el minket attól, hogy egymás torkának essünk, amikor mindennapos magatartássá vált az, amit korábban csak olcsó Rákóczi téri hölgyektől láthattunk, akkor a Nemzeti Színháznak lehetősége, és kö­telessége egy társadalmi át­alakulás élvonalába állni. A színház annyit ér, amennyi átjön belőle a rivaldán. Lehet szépen adaptálni bármit, klasszikusokat és félklasszi­kusokat, a rivaldán az jön majd át, amit mi nemzeti sors nem gondolkodni tudó és akaró emberek elmondunk a nézőnek. A néző bocsássa meg ne­künk előre, ha néha nem olyan sikamlós a szó, mint az eddig hallott, szépen kifénye­zett hazugságok. Ezután is születnek majd kevésbé sike­rült produkciók. De biztos va­gyok benne, hogy kevesebb lesz a szemfényvesztés, a ha­­zudozás, és nem lesznek töb­bet kinyilatkoztatások a ma­gánvélemények. Magyaror­szágnak mindenképpen szüksége van egy erős szelle­mi műhelyre, mely műveket és előadásokat hoz létre. A vállalkozás nagyon mélyről indul, de ahogy a sportvilágban szokták mon­dani, innen szép nyerni. Eh­hez a mérkőzéshez nem sok sikert kívánunk, hanem en­nél többet. Együttlétet, ki­nyújtott kezet, folyamatos együttgondolkodást. Ha mindnyájan legjobb tudá­sunk szerint tesszük, ami mindig is a dolgunk lett vol­na, s ezentúl erre lehetősé­günk is lesz, jósolni merem, lesz Nemzeti Színház, s ami nincs Nemzeti Színház nél­kül, de fordítva sem, lesz ma­gyar dráma is. Ablonczy Lász­ló, az új igazgató és Sík Fe­renc az új főrendező nincs te­hát egyedül. Mint ahogy nincs egyedül a döntést meg­hozó miniszter sem. * A Csiszár-korszak után egy bizonyára, sőt, biztosan más korszak első órájában ennyi jutott eszembe mindar­ról, ami színház és ami nem­zeti. S ami nekünk nem kül­földre utazási bérlet, nem ki­könyökölt vezetői pozíció, ajándékba kapott szerzőség, haverilag kiosztott főszerep, hanem mindössze az életünk. SEBEŐK JÁNOS ÚJ KÖNYVE: A LÁZADÓ BIOSZFÉRA „TUDJ OLVASNI A RÁCSOK KÖZÖTT” „ Úgy volt abnormis S. Janus, akár a Kosztolányi-féle tarka nyakkendők, s nem úgy, mint az akasztás. ” Egy kisfiú azt kapta feladatul, hogy ápolja-öntözze az erkély vi­rágait. Ő megkegyelmezett a gyomoknak, sőt élvezettel látta, hogy dús tenyészetté gyarapod­nak, mert — mint új könyvében írja — így tartotta: „Nem akar­tam szétszedni a Természetet, hanem egyértelműen arra töre­kedtem, hogy hozzásegítsem sa­ját létéhez.” E szándékból életfi­lozófia, írói életmű és társadal­mi mozgalom született. A követ­kező évszázadokért. (Hogy le­gyenek még bolygónkon követ­kező évszázadok.) _____________RAB NÓRA_____________ Sebeők János író (A Sárkányviadal és a Médium akkor már ismert szer­zője) néhány évvel ezelőtt egy állat­kerti párducketrecben töltött el né­hány napot. Mikor e szándékáról előzetesen a televízióban nyilatko­zott, természetesen megoszlott a közvélekedés. Volt, aki megértő hu­morral vállat rándított: miért ne tenné, ha épp erre van gusztusa? A kajánok, a kákán is csomót kereső rosszhiszeműek szerint ez is a hír­névszerzéshez tartozik, sőt így ké­szít elő magának esetleg — hiszen az amazóniai őserdők érdekében ki­­áltozik — egy ingyen riói utat... Megint mások úgy vélekedtek: megér egy órácskát, hogy meghall­gassák a párducketrecben szónokló csodabogarat. S közülük néhányan — néhány százan is talán — úgy ta­pasztalták: bizony fontos és lénye­ges, amiről a ketrec bérlője a köréje gyűlteknek beszélt... Belőlük tobor­­zódott a Föld élővilágának, a biosz­férának védelmére, megmentésére és felszabadítására szerveződő moz­galom, a Voks Humana szervezet. Választási pártként kudarcot vallottak a politikai csatározások idején. Ám mind többen vannak — vagyunk —, akik megértik e mozga­lom létfontosságát és lényegét. Azt, hogy valóban utolsó másodperceit éli bolygónk, a Föld, hogy ma még megmenthető a rajta és belőle élő lé­nyek — növények, állatok, emberek — élete, ma még megőrizhető az élő­világ számára a világ, még megfor­dítható a mindannyiunkat fenyege­tő tragédia. Sebeők János új könyve, az Ötö­dik Égtáj, egy új szellemi Égtáj könyve önéletírás is. Hőse, S. Janus fogalmazza meg benne tapasztala­tait, következtetéseit. Filozófiai munka. Az író összegzi benne az em­beriség történetének filozófiai, teo­lógiai tapasztalatait s e szintézisből von le következetéseket. Történet­­írás, hiszen áttekinti bolygónk s e bolygót a maga képére formáló em­ber történetét. Azt a történetet, amely felülmúlja a horrorregénye­ket. Felsorolja művében a földi élet lehetőségeinek és lehetetlenségé­nek történetét. Tudatosítja, hogy nem elég az ember környezetét óvnunk és csino­sítanunk, hanem meg kell fognunk — ha még nem késő — a „negyedfo­kú ragadozó”, az ember minden kö­rülötte létező elpusztítására képes és kész gyilkos kezét. Hiszen ma egyedül az emberben van arra ké­pesség, hogy mindent elpusztítson — önmagával együtt — maga körül. Mert nem nehéz annak bizonyítása, hogy az ember „a mindennél iszo­nyúbb gigantoszaurusz: a horror sa­piens.” Sebeők János író új könyve, a bio­szféra „segélykiáltása” azt elemzi, hogy e bonyolult és a legtöbb tudást birtokló lény, az ember képes egye­dül arra, hogy megmentse a Földet, ha sikerül változtatnia gyilkos szemléletén, ha belátja végre, hogy életünknek és nem kényünk-ked­­vünk szerinti való pusztításaink­nak színtere a való világ. „Gyerekkorunktól úgy tekin­tünk az élőlényekre, hogy „Hi-hi-hi, nézd, ez bogár, nézd, ez pfúj-bogár, ez csúnya bogár, ez csúnyi-bogár!... Általában ha a természethez a transzcendencia által szőrtelenné szentelt emberkezeddel hozzáérsz, akkor mintha leprást, mintha test­idegent érintenél. Pedig mi va­gyunk idegenek ezek a földön” — ad Sebeők János író új könyvében arra a nehéz kérdésre feleletet, hogy mi emberek kik és milyenek vagyunk. Kik vagyunk mi — filozófiánk sze­rint uralkodók és megváltottak —, akik szorgosan irtjuk magunk körül az élet megnyilvánulásának száz­ezerféle faját, olyan tempóval, hogy akár már röpke évek alatt sikerül minden életet — magunkkal együtt — elpusztítanunk. Kik vagyunk, akik megrontottuk a föld védelme­ző légburkát, akik képtelenek va­gyunk azzal a felelősséggel számol­ni, amely embervoltunk képessége­ivel adatott. „Hogyan szabadítható fel a Bio­szféra akkor, ha nem valósulhat meg a kiplingi mese? Ha nem kel­hetnek fel az elefántok ormányuk­kal hangos trombitaszót fújva? Mi a teendő akkor, ha a vadállatok csak János Jelenéseiben félelmetesek? Ha a Bioszféra képtelen saját magát a hajánál fogva kihúzni a mocsár­ból, mert ő a mocsár és lecsapolják — legfeljebb akár egy agonizáló anyóka hörgi majd — „vizet, vizet, vizet!”...? ...Hogyan lázadhat fel a Bioszfé­ra hadosztály, fegyver és lőszer nél­kül? Hogyan lázadhat fel a Bioszfé­ra, ha veszni hagyja a fullánkjait? ...Miképp lázadhat fel a Bioszfé­ra, ha hitchkocki rémálomként a madarak szárnyaikkal nem kíván­nak a politikusok szeme fölé takaró­ként borulni? Ki szabadítja fel a Bi­oszférát és miképp szabadítható fel a Bioszféra alólunk? Úgy, hogy még­sem váljunk az áldozatává? Miképp szabadítható fel alólunk és általunk a Bioszféra úgy, hogy ne a fogai közt végezzük, hogy ne emésztőcsator­nájában oldódjunk fel? Miképp nyerhet elégtételt a Bioszféra úgy, hogy az ne bosszú volna rajtunk? Hisz minden ellene elkövetett tet­tünk bosszúért kiált! Hogyan lázadhat a Bioszféra, ha cselekvőképtelen?” E kérdésekre keres választ Se­beők János mélyen elgondolkodtató új könyve, e lebilincselően érdekes és olvasmányos mű, amely a Kos­suth Kiadó gondozásában az idei könyvhéten, májusban jelenik meg. AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉTRE JÖN EGY KÖNYV, AMELYNEK SZÁMOS OLVASÓJA LESZ MERT SZÁMOS OLVASATA VAN

Next