Pesti Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 77-100. szám)
1991-04-19 / 91. szám
10 KULTÚRA Pestisz Hírlap II. ÉVFOLYAM 91. SZÁM 1991. ÁPRILIS 19., PÉNTEK MÉG SZÍNHÁZA IS LEHET A NEMZETNEK VÉGET ÉRT A CSISZÁR-KORSZAK SIPOSHEGYI PÉTER Dél van. Kint téli eső esik. Most kaptam a hírt, még el sem hiszem igazán. Grósz Károlynak és kulturális helynökének, Czibere Tibornak legtöbbre jutott kreatúrája holnaptól kezdve annyi lehet, amennyinél több eddig is csak tévedésből lehetett: Magyarország egyik legtehetségesebb színházi rendezője. Cél van, mondom, s ez azért fontos, mert a döntés elképesztő sebességgel született meg. A benne érdekeltek még a múlt héten is egy május eleji időpontot tartottak elérhetőnek, de a pesszimisták még abban sem bíztak, hogy május elején a Nemzeti Színház élére új igazgató kerül. A különféle szakmai képviseletekkel folytatott beszélgetések végeredményeképpen először arra gondolt a Művelődési Minisztérium vezetése, hogy a szezon végén jelenti be: ősztől új vezetése lesz a színháznak. A szakmai szervezetek képviselői még arra is megkérték az illetékest, biztosítsa Csiszár Imre számára, hogy továbbra is színházvezető legyen. Az államtitkár érthető okokból nem kívánt egy ilyenfajta kompromisszumot. Teljesen egyet kell értenem azzal, hogy egy balsorsú vezetés, mely naponta bizonyította pedagógiai és szellemi alkalmatlanságát, azzal „bűnhődjék”, hogy egy másik színházban folytathassa azt, amit a Nemzetiben elkezdett. E pillanatban teljességgel megdöbbentő, de örömteli számomra a döntés gyorsasága, hiszen egy sokat bírált, a sajtóban is többnyire tehetetlennek tartott kulturális vezetés ismerte fel, ez esetben nem lehet várni a szezon végéig sem. Késve kezdődő előadások, szétrohadó díszletek között, kültelki kocsmákba való modorban nem vezethető egy színház. Az idő múlik, s a múló idővel egyre kevesebb esélye lett volna az újonnan érkezetteknek, hogy több évtized után ne csupán ,jó”, de valóban Nemzeti Színház álljon egy e célra amúgy nem túlságosan alkalmas téren. E cikk nyomdába adásának határideje nem teszi lehetővé számomra, hogy pontosan megtudjam, minek köszönhető, hogy például az ügyben többszörösen érdekelt, s egy hónap alatt a nyugdíjba küldés veszélyétől a színházvezetés esélyéig jutó Sík Ferenc miért nem tudta még tegnap sem, hogy mi fog történni ezen a napon. Bizonyára lesznek, akik gúnyiratokat szerkesztenek ezekben az órákban, s emlegetnek majd bocskorszagot, kapkodást, szellemi üressséget. Miért ne tennék? Hiszen az, hogy nemzeti színház ebben az országban hosszú ideje csak névlegesen működött, kiváló szakmai előremenetelt biztosított olyan embereknek, akiknek szakmai felkészültsége elvitathatatlan, de gondolkodásuk iránya, s az ezt diktáló erkölcsiség alapján nagyon kismértékben kötődtek ahhoz a szellemiséghez, amelyet egy magyar nemzeti színháznak mindig is vállalnia kell. Magyarországon művészetet csinálni nem csupán manuális tudás, vagy innen-onnan összeszedett stílusismeret kérdése. Színházművészetet csinálni, főként e megkülönböztetett épületben legkevésbé sem az. Olyan országban élünk, ahol mindig is sok volt a tehetséges ember, sok volt a tehetséges művész, de a magyar színház elmúlt évtizede az én olvasatomban arról szólt, hogy néhány ember megkísérelte saját ízlését közízlésnek feltüntetni, s csírájában megakadályozni minden olyan gondolatnak a felnövesztését, mely nem egyezik egyébként nagyon elegáns nyugatról importált elveikkel. E sor egyik, bár nem tipikus alakja volt a most leköszönő igazgató, Csiszár Imre. Lenyűgöző ösztönös adottságokkal, megdöbbentő műveltségi hiányokkal, modortalanul olyan emberi attitűdökkel, amelyekkel egyetlen napot nem tölthetett volna normális szelekció esetén abban a székben, amelyben így két és fél év jutott neki. Pályafutása, gondolkodása jellegzetes terméke volt annak a korszaknak, ami felnövesztette őt. Nyilatkozataiból tudjuk, hogy szókincse alig volt több néhány eldurrogatott közhelynél, állításainak valóságértéke nem volt sokkal nagyobb, mint mondjuk a bukaresti rádióé néhány évvel ezelőtt. Jellemző eset volt, hogy egy olyan napon állt az ország közvéleménye elég azt mondani, hogy a Nemzeti Színházban teltházak vannak, amikor a Várszínház aznapi előadásán ötvenen ültek. Csiszár gyakran emlegette, a színházat rendezni, nem igazgatni kell. Kétségkívül létrehozott jelentős előadásokat, köztük két iskolateremtő, maradandó produkciót is. De alaptétele volt hibás, rendezni az előadást kell, s igazgatni bizony a színházat. Voltunk néhányan, akik szívesen elmondtuk volna neki aggályainkat, hiszen vele ellentétben ilyen-olyan okból szívünkön viseltük, hogy a Nemzeti Színház ne csupán egy legyen a fővárosi műintézmények közül. Csiszár nem hallgatott meg senkit, a telefont nem vette fel, levelekre nem válaszolt. Király volt egy várban, majd a végén már csak kakas egy dombon, melynek jelzője is egyre igazabb lett uralkodásának végefelé. Az utolsó csepp vélhetően az volt a pohárban, hogy a szerződtetésekor kiderült, nemhogy ígéretének megfelelően nem lett az ország első együttese a Nemzetié, hanem olyan meghatározó személyiségek távoznának, — talán így nem fognak — mint Cserhalmi György vagy Bubik István. Színészek sora hagyná el az intézményt, s ha a gyors döntés, melynek kockázatát a kinevezőnek vállalnia kell, megakadályozza némelyiküket abban, hogy elhagyják a színházat, a döntés már jókor, sőt, a legjobb időben született. Felmerülhet a kérdés, demokratikus országban miért nem szavaztattuk meg az összes önjelölt érdekképviselőt, acélbugyrából kibújt, majd büszke demokratává lett zsurnalisztát, egyáltalában mindenkit, akinek van olyan ismerőse, aki szívesen odaült volna Csiszár helyére. Mi az első pillanattól kezdve azt mondtuk, egy miniszter jogköre, sőt, ennél több. Rangot adó feladat megfelelő személyt kinevezni a Nemzeti Színház élére. Hazugság azt képzelni, hogy ebben a szakmában nincs annyi tehetséges ember, hogy a húsz éve tehetségnek kikiáltottak nélkül ne tudjon létrehozni egy színházat. Egy ország színi élete akkor jó, ha minden eszme, minden gondolat artikulálódhat. S akkor a legjobb, ha a színház nem csupán követ, hanem előrehalad, előremutat, szerencsés pillanataiban vezető szerepet tölt be egy életre alkalmas Magyarországért vívott csatában. Azoknak az embereknek, akiknek uralkodása alatt egyetlen érvényes mű nem szólalhatott meg a XX. századi magyar történelemről, nos, azoknak az embereknek legyen joga gyakorolni saját művészetüket, de ne legyen joguk eldönteni, hogyan csinálják másutt mások. Nem irigylem az új vezetést. Bár a csiszári díszletparádé gazdag Nemzeti Színházat mutat, az intézmény súlyos gazdasági válságban van. Ezen a napon hadd kérjem sokak nevében azokon a hasábokon, melyeken először írtunk Csiszár Imre bizonyos machinációiról, egy kulturális kormányzatnak mindig kell legyen annyi pénze, hogy a benne működők tehetségéhez méltó Nemzeti Színházat ad egy olyan országnak, melyben taxisofőrök, nyugdíjas tanítónők és egyszerű munkások is boldogan megnézték volna azokat a műveket, melyeket Csiszár és kiváló elődei a színpad közelébe sem engedtek. Amikor 1983-ban meghirdették az új Nemzeti Színház felépítésének programját, furán néztek rám, amikor azt mondtam, előbb legyen nemzet, aztán majd az épít úgyis színházat magának. Most megfordítom. Ebben a pillanatban, amikor csak egy hajszál választ el minket attól, hogy egymás torkának essünk, amikor mindennapos magatartássá vált az, amit korábban csak olcsó Rákóczi téri hölgyektől láthattunk, akkor a Nemzeti Színháznak lehetősége, és kötelessége egy társadalmi átalakulás élvonalába állni. A színház annyit ér, amennyi átjön belőle a rivaldán. Lehet szépen adaptálni bármit, klasszikusokat és félklasszikusokat, a rivaldán az jön majd át, amit mi nemzeti sors nem gondolkodni tudó és akaró emberek elmondunk a nézőnek. A néző bocsássa meg nekünk előre, ha néha nem olyan sikamlós a szó, mint az eddig hallott, szépen kifényezett hazugságok. Ezután is születnek majd kevésbé sikerült produkciók. De biztos vagyok benne, hogy kevesebb lesz a szemfényvesztés, a hazudozás, és nem lesznek többet kinyilatkoztatások a magánvélemények. Magyarországnak mindenképpen szüksége van egy erős szellemi műhelyre, mely műveket és előadásokat hoz létre. A vállalkozás nagyon mélyről indul, de ahogy a sportvilágban szokták mondani, innen szép nyerni. Ehhez a mérkőzéshez nem sok sikert kívánunk, hanem ennél többet. Együttlétet, kinyújtott kezet, folyamatos együttgondolkodást. Ha mindnyájan legjobb tudásunk szerint tesszük, ami mindig is a dolgunk lett volna, s ezentúl erre lehetőségünk is lesz, jósolni merem, lesz Nemzeti Színház, s ami nincs Nemzeti Színház nélkül, de fordítva sem, lesz magyar dráma is. Ablonczy László, az új igazgató és Sík Ferenc az új főrendező nincs tehát egyedül. Mint ahogy nincs egyedül a döntést meghozó miniszter sem. * A Csiszár-korszak után egy bizonyára, sőt, biztosan más korszak első órájában ennyi jutott eszembe mindarról, ami színház és ami nemzeti. S ami nekünk nem külföldre utazási bérlet, nem kikönyökölt vezetői pozíció, ajándékba kapott szerzőség, haverilag kiosztott főszerep, hanem mindössze az életünk. SEBEŐK JÁNOS ÚJ KÖNYVE: A LÁZADÓ BIOSZFÉRA „TUDJ OLVASNI A RÁCSOK KÖZÖTT” „ Úgy volt abnormis S. Janus, akár a Kosztolányi-féle tarka nyakkendők, s nem úgy, mint az akasztás. ” Egy kisfiú azt kapta feladatul, hogy ápolja-öntözze az erkély virágait. Ő megkegyelmezett a gyomoknak, sőt élvezettel látta, hogy dús tenyészetté gyarapodnak, mert — mint új könyvében írja — így tartotta: „Nem akartam szétszedni a Természetet, hanem egyértelműen arra törekedtem, hogy hozzásegítsem saját létéhez.” E szándékból életfilozófia, írói életmű és társadalmi mozgalom született. A következő évszázadokért. (Hogy legyenek még bolygónkon következő évszázadok.) _____________RAB NÓRA_____________ Sebeők János író (A Sárkányviadal és a Médium akkor már ismert szerzője) néhány évvel ezelőtt egy állatkerti párducketrecben töltött el néhány napot. Mikor e szándékáról előzetesen a televízióban nyilatkozott, természetesen megoszlott a közvélekedés. Volt, aki megértő humorral vállat rándított: miért ne tenné, ha épp erre van gusztusa? A kajánok, a kákán is csomót kereső rosszhiszeműek szerint ez is a hírnévszerzéshez tartozik, sőt így készít elő magának esetleg — hiszen az amazóniai őserdők érdekében kiáltozik — egy ingyen riói utat... Megint mások úgy vélekedtek: megér egy órácskát, hogy meghallgassák a párducketrecben szónokló csodabogarat. S közülük néhányan — néhány százan is talán — úgy tapasztalták: bizony fontos és lényeges, amiről a ketrec bérlője a köréje gyűlteknek beszélt... Belőlük toborzódott a Föld élővilágának, a bioszférának védelmére, megmentésére és felszabadítására szerveződő mozgalom, a Voks Humana szervezet. Választási pártként kudarcot vallottak a politikai csatározások idején. Ám mind többen vannak — vagyunk —, akik megértik e mozgalom létfontosságát és lényegét. Azt, hogy valóban utolsó másodperceit éli bolygónk, a Föld, hogy ma még megmenthető a rajta és belőle élő lények — növények, állatok, emberek — élete, ma még megőrizhető az élővilág számára a világ, még megfordítható a mindannyiunkat fenyegető tragédia. Sebeők János új könyve, az Ötödik Égtáj, egy új szellemi Égtáj könyve önéletírás is. Hőse, S. Janus fogalmazza meg benne tapasztalatait, következtetéseit. Filozófiai munka. Az író összegzi benne az emberiség történetének filozófiai, teológiai tapasztalatait s e szintézisből von le következetéseket. Történetírás, hiszen áttekinti bolygónk s e bolygót a maga képére formáló ember történetét. Azt a történetet, amely felülmúlja a horrorregényeket. Felsorolja művében a földi élet lehetőségeinek és lehetetlenségének történetét. Tudatosítja, hogy nem elég az ember környezetét óvnunk és csinosítanunk, hanem meg kell fognunk — ha még nem késő — a „negyedfokú ragadozó”, az ember minden körülötte létező elpusztítására képes és kész gyilkos kezét. Hiszen ma egyedül az emberben van arra képesség, hogy mindent elpusztítson — önmagával együtt — maga körül. Mert nem nehéz annak bizonyítása, hogy az ember „a mindennél iszonyúbb gigantoszaurusz: a horror sapiens.” Sebeők János író új könyve, a bioszféra „segélykiáltása” azt elemzi, hogy e bonyolult és a legtöbb tudást birtokló lény, az ember képes egyedül arra, hogy megmentse a Földet, ha sikerül változtatnia gyilkos szemléletén, ha belátja végre, hogy életünknek és nem kényünk-kedvünk szerinti való pusztításainknak színtere a való világ. „Gyerekkorunktól úgy tekintünk az élőlényekre, hogy „Hi-hi-hi, nézd, ez bogár, nézd, ez pfúj-bogár, ez csúnya bogár, ez csúnyi-bogár!... Általában ha a természethez a transzcendencia által szőrtelenné szentelt emberkezeddel hozzáérsz, akkor mintha leprást, mintha testidegent érintenél. Pedig mi vagyunk idegenek ezek a földön” — ad Sebeők János író új könyvében arra a nehéz kérdésre feleletet, hogy mi emberek kik és milyenek vagyunk. Kik vagyunk mi — filozófiánk szerint uralkodók és megváltottak —, akik szorgosan irtjuk magunk körül az élet megnyilvánulásának százezerféle faját, olyan tempóval, hogy akár már röpke évek alatt sikerül minden életet — magunkkal együtt — elpusztítanunk. Kik vagyunk, akik megrontottuk a föld védelmező légburkát, akik képtelenek vagyunk azzal a felelősséggel számolni, amely embervoltunk képességeivel adatott. „Hogyan szabadítható fel a Bioszféra akkor, ha nem valósulhat meg a kiplingi mese? Ha nem kelhetnek fel az elefántok ormányukkal hangos trombitaszót fújva? Mi a teendő akkor, ha a vadállatok csak János Jelenéseiben félelmetesek? Ha a Bioszféra képtelen saját magát a hajánál fogva kihúzni a mocsárból, mert ő a mocsár és lecsapolják — legfeljebb akár egy agonizáló anyóka hörgi majd — „vizet, vizet, vizet!”...? ...Hogyan lázadhat fel a Bioszféra hadosztály, fegyver és lőszer nélkül? Hogyan lázadhat fel a Bioszféra, ha veszni hagyja a fullánkjait? ...Miképp lázadhat fel a Bioszféra, ha hitchkocki rémálomként a madarak szárnyaikkal nem kívánnak a politikusok szeme fölé takaróként borulni? Ki szabadítja fel a Bioszférát és miképp szabadítható fel a Bioszféra alólunk? Úgy, hogy mégsem váljunk az áldozatává? Miképp szabadítható fel alólunk és általunk a Bioszféra úgy, hogy ne a fogai közt végezzük, hogy ne emésztőcsatornájában oldódjunk fel? Miképp nyerhet elégtételt a Bioszféra úgy, hogy az ne bosszú volna rajtunk? Hisz minden ellene elkövetett tettünk bosszúért kiált! Hogyan lázadhat a Bioszféra, ha cselekvőképtelen?” E kérdésekre keres választ Sebeők János mélyen elgondolkodtató új könyve, e lebilincselően érdekes és olvasmányos mű, amely a Kossuth Kiadó gondozásában az idei könyvhéten, májusban jelenik meg. AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉTRE JÖN EGY KÖNYV, AMELYNEK SZÁMOS OLVASÓJA LESZ MERT SZÁMOS OLVASATA VAN