Pesti Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-25 / 121. szám

II. ÉVFOLYAM 121. SZÁM 1991. MÁJUS 25., SZOMBAT PestiJi Hírlap S­ZÍNHÁZ AZ EGÉSZ... Zuhanyozz kézen állva! RÓNA KATALIN A Katona József Színház színpadán Vajda Miklós tisz­ta fordításában David Hare darabját játsszák, élik. Tán ez utóbbi szó a helyes arra a ter­mészetes, egyszerű és külön­legesen pontosan motivált já­tékmódra, ahogy a Zsámbéki Gábor rendezte kis csapat a néző elé tárja Hare mai törté­netét. A nyolcvanas évek Angliájáról, a helyüket, útju­kat kereső jellegzetes figu­rákról, s mindarról, ami akár ha itt nálunk, napjainkban is játszódhatna. Mert David Hare tökélete­sen angol hősei akár magya­rok is lehetnének, drámai helyzetei akár Magyarorszá­gon is megeshetnének. S Zsámbéki előadásának épp az a tökéletessége, hogy egy pil­lanatra sem kívánja „ideren­dezni”, „ideszólalni”, némi­leg „magyarítani” a játékot. Tudja jól, megteszi az maga is, minden erőszakosság, erő­­szakoltság nélkül. A titkos elragadtatás szá­zadvégi hármasa az érzel­mekről és a vasszívről, a hu­manizmusról és a jéghideg el­szántságról, az emberségről és a megátalkodott emberte­lenségről, az empátia teljes hiányáról beszél. Három asszony sodródik óhatatlanul egymás mellé, kerül egymás­sal tökéletes ellentétbe, mi­közben egymásrautaltságuk­hoz aligha fér kétség: az el­hunyt apa két lánya és kései felesége. A karrier isteni­ em­­bert nem ismerő államtitkár­nője, a szerény, a szenvedésre, áldozatra született tiszta fia­talabbik lány és a talaját vesz­tett alkoholista mostoha­anya. S hogy „szövetségük” nyomán minden elpusztul, minden tönkremegy? Az üz­let, a kicsinyke tervező cég éppúgy, mint a szerelem. S hogy ez előre látható volt? Er­ről szól David Hare kor- és kórképe — magával ragadó szellemességgel, remek pár­beszédekkel, pontos helyze­tekkel és tökéletesen jellem­zett alakokkal. Nem azt aka­rom persze mindezzel mon­dani, hogy shakespeare-i mélységű vagy örökérvényű­en többszólamú David Hare drámája, de azt igenis, hogy végre olyan művet tűzött mű­sorára a Katona József Szín­ház, amely valóban legköze­lebbi érdeklődési körünkről szól, amely nem a múltból igyekszik mai kérdéseket elő­kaparni, s amelynek játék­módja is jelentékeny teljesít­ményre készteti az együttest. Vajha több energiát fordí­tanának színházi dramatrug­­jaink efféle, az értelemre és a lélekre egyszerre hatni képes, szenvelgés- és lilaköd-men­­tes, egyszerűen „csak ” jó da­rabok fölkutatására. (Ugyan­is ezek azok a művek, ame­lyek segítségével megkímél­­tetnénk a húszas-harmincas évek fölösleges pótlék-nosz­talgiázásától!) David Hare ráadásul nem­csak az embert, de a színészt is ismeri, így aztán remek szerepekkel örvendezteti meg a művészeket, akik — legalábbis a Katona József Színházban — élvezettel for­málják alakjait. Básti Juli az elveszett élet, a rombolási vágy minden szenvedélyével mutatja meg az alkoholiz­musban, mint egyedül üdvö­zítőben meglelt asszonyi sors vélt értelmét. Bodnár Erika hideg szenvtelensége, ki-ki­­robbanó hisztériái, amikor arcáról egy pillanat alatt eltű­nik a politikusi máz, aztán csöndes, megtisztulni látszó döbbenete, a biztonság és a bizonytalanság egyensúlyá­nak megteremtése tökéletes színészi alakítás. Miként Ud­varos Dorottyáé is, aki a leg­kényesebb szerepben, a tisz­taságot, a humanizmust, a megbékélést és az önfeláldo­zást szentesítő Isobel alakjá­ban természetesen tud létez­ni. Hármójuk mellett Berta­lan Ágnes látványosan, a gro­teszk iránti érzékenységgel mutatja meg a politikust áhí­tattal szemlélő lány figuráját. A derék hívő, s tán némileg hitét vesztő üzletember Bal­­kay Géza megjelenítésében hibátlan. Ternyák Zoltán éle­tében egyszer tévedő terve­­zőcskéje rémületében és el­szánt vágyakozásában pon­tos. Antal Csaba a jelenetvál­tásokban építkező, elgondol­kodtató díszlete, Schaffer Ju­dit jellemző kosztümjei töké­letesen szolgálják az előadást. Az értékeit vesztett társada­lom képét mutatva, amely, ha úgy tetszik, kézen állva is zu­hanyozhat. -------------------------------------------------------------------------­ Básti Juli, Udvaros Dorottya és Bodnár Erika HUZELLA A ZALÁN: TÚLOLDALON JÁMBOR GYULA Szomorú aktualitást ad en­nek az írásnak az a kis ferdén felragasztott papírcsík, amely a Thália Stúdió bejáratánál fogadta a Huzella Péter önálló estjére igyekvőket. Búcsúelő­adás, ízlelgetem a szót, miért fog el hallatán a szomorúság. Hiszen van benne valami fel­emelő és ünnepélyes — hát ezt is megértük! No és hát ez a világ rendje, főpróba, pre­mier, előadások, aztán jöhet a búcsú... Itt azonban valami másról van szó. Egy olyan produkció vesztette el a fedelet a feje fö­lül, ami még nem futotta ki magát. Nem untak bele az előadók, nem jön a könyökén a nagyérdeműnek, nem fü­tyülik az utcán a suszterina­sok. Sőt, javarészt még tudo­mást sem szerezhettek a léte­zéséről azok, akiknek ké­szült: rock and rollon, beaten, dzsesszen nevelkedett, a már derékhadnak mondható „nagy generáció”, a negyve­nesek. Az alkotón nem múlott. Huzella Péter egy februári Stúdió 91-ben panaszolta el, hogy maga házalt a jegyekkel, ismerősök, barátok segítségé­vel is nehezen töltötte meg a kamaraszínház nézőterét. Persze jegyet eladni manap­ság mindenhol nehéz. Nem fenékig „szevenap” az élet diszkóritmusban, sőt lako­dalmas rockban sem. A Túlol­dalon pedig, minek szépítsük, értelmiségi rétegműfaj. Ami szívfájdító a dolog­ban, hogy az előadás nagyon jó. Három, szemlátomást te­hetséges ember, Zalán Tibor költő, ifjabb Rátonyi Róbert muzsikus és Huzella Péter zeneszerző-előadó izgalmas, édes-keserű, minden ízében élvezetes és fogyasztható elő­adást hozott létre. A versek ironikusak, érdekesek, de hajlékonyan líraiak is tudnak lenni. Rátonyi játéka élmény­számba megy. Egy szál key­­borddal zenekart varázsol — kongával, bőgővel, marimbá­­val — a gitáros-énekes előadó köré, és mindezt elegánsan, könnyedén, virtuózan. Hu­zella képességeit a Kaláká­ban eltöltött évek, majd két évtized alapján jól ismerjük. Ez a vállalkozása új vonásait domborítja ki. A Kaláka derű­sebb, játékosabb, kedvesebb. A Túloldalonban több a kese­rűség, az önirónia, sötéteb­­bek a színek. Mindez nem csoda: egy pályája derekán küszködő értelmiségi szám­vetése önmaga és nemzedék­társai sikereiről, kudarcairól. Az egyenleg mínuszt mutat. Véget ért hát az előadás, legördült a — nem létező — függöny. Halk, mondhatnám szelíd jajkiáltás hangzott el a színpad irányából. Az élet pe­dig megy tovább, az ezredvégi Budapest észre sem veszi, hogy egy valóban „tiszta hang” hiányzik a lármából, zsivajból. Szerencse a szerencsétlen­ségben, hogy Módos Péter a televízió számára rögzítette az utolsó előadást. Talán le is adják, talán felfigyel rá vala­ki, talán, talán. Én pedig ab­ban reménykedem, hogy egy­szer csak túllépünk a mai kocsmán, és helye lesz a ma­gyar színpadokon a jónak, ha nem vásári, akkor is. S hogy ez a búcsú nem végleges. Búcsúelőadás AZ ÉN SZÍNÉSZEM A háztulajdonos JUHÁSZ ISTVÁN Nincsen olyan építész, aki né­hány téglából házat tudna emelni, és nincsen erdész, aki néhány facsemetéből erdőt tudna telepíteni, de van író, aki pár mondattal, pár perces színpadi jelenlét során embe­ri jellemet képes formálni, s ezáltal a színésznek jó szere­pet biztosítani. Ezt a bravúrt Molnár Ferenc elég gyakran végrehajtja, többek között az Üvegcipő című, a külső Jó­zsefvárosban játszódó vígjá­tékának Roticsnéja esetében. Ez a kuplerosnévá emeleke­­dett galamblelkű dáma a har­madik felvonásban, a kerületi rendőrkapitányság várószo­hájában jelenik meg tizenöt éve tartó gyászban, mert „másképp nem kap sehol tisz­teletet az emberiségtől”, s két-három neveletlenül fi­gyelmeztető „kuss” után, amivel átmenetileg beléfoj­­tották a szót, elsöprő lendü­lettel adja elő a maga filozofi­kus módján az esetet. Ettől kezdve csak rá lehet figyelni. Békés Itala özvegy Rotics­néja a Madách Színházban bűvöli a nagyérdeműt. Te­nyérbe mászóan kedves, ele­gánsan ordenáré, madár színvonalon bölcs. Túl azon, hogy neki van „a legjobb hírű rosszhírű háza Pesten” és a Pester Llyodra van előfizetve, még angol társalkodónőt is tart, akit természtesen magá­val hoz a kihallgatásra. Meg­teheti, hiszen több adót fizet, mint a Gerbaud. Hevesi Sándor híres, de oly nehezen megvalósítható instrukciója imigyen hang­zik: „Bejön egy ember — be­jön a világ.” Írók, színészek, rendezők egyre ritkábban tudják ezt teljesíteni, mert — miként az élet minden terüle­tén — a színházban is roha­mosan romlanak a közállapo­tok. Eluralkodott a rutinnak nevezett kényelemszeretet, a modorosság, a mamor, az una­lom, a szürkeség, a közöny. Békés Itala szívósan küzd el­lenük. És sikerrel. Bárdy, naptár szerint öregkorban SIPOSHEGYI PÉTER Bárdy György sohasem lesz nagy öreg. Kisöreg sem lesz, vélhetően semmilyen öreg sem lesz. Öreg ugyanis ettől a héttől kezdődően, de csak a naptárt követő kortáblázat szerint. Hetvenéves Bárdy György. Ránézetből ötvenva­­lahánynak látszik, legna­gyobb balszerencséjére. Egyáltalán, Bárdy balszeren­csés. A magyar színi életben nem ez a típus a nyerő. Az olyan színész, akire ránéznek és minden különösebb gon­dolkodás nélkül látható, mire predesztinált a figura. Lati­­novits is csak addig kellett, amíg szép hősembert keres­tek, vagy töprengő értelmisé­git. Sinkovits fantasztikus Mózes volt, de mostanában nem igazán tudnak mit kez­deni a ma is fantasztikus adottságú színésszel. Szabó Sándor otthon üldögél, mi­közben darabok nem tudnak színre kerülni azért, mert nincs hozzá egy elegáns és te­hetséges öregember. Bárdy nem ül otthon, ő en­nél is balszerencsésebb. Bárdy fantasztikus figura, de nem hős, nem intellektuális intrikus, mást meg nem ját­szunk. A régi magyar szín­háznak volt egy haladó ha­gyománya, mely nélkül mú­zeum, legfeljebb tanterem a színház. Létező színészekre írtak szerepeket, sőt a min­denkori direktorok jártak az élen a megrendelésben. Mára emlékké porosodott (de azért minden sarkon játszott) da­rabjaink többségét valakinek írták. E hagyomány megszű­nésének, a nagyképű semmit­­mondásnak vannak kis és nagy áldozatai. Hetvenedik születésnapja alkalmából ezennel kis áldozatból nagy áldozattá ütöm Bárdy György színművészt. Szabálytalan alkatára írni, íratni kellett volna, hiszen a kortársak tudják, hogy a durvának tet­sző arc mögött egy töprengő, gondolkodó ember pergeti napjait, s éppen ez a diszhar­mónia teremthetett volna számára igazi szerepet. Bárdyra azt mondják, nem fő­szereplő, epizódnak meg túl jelentős. Itt a baj. Először is, Bárdy főszereplő, legfeljebb nem unalmas klasszikus öm­lengésekben, másrészről egy jó epizód lehet jobb, mint egy könyvnyi főszerep. Miért tekintem lezártnak a pályát? Mert születésnapon kár hazudni. Bárdyt ismét láthattuk, ezúttal népi-kato­nai tömegműsor ezredese­ként, biztosan látjuk még sokszor, hiszen Bárdy nem úgy alulfoglalkoztatott szí­nész, hogy nem kap munkát, hanem úgy, hogy nem kap SZEREP-et. Ezúttal sem fog. A messzi Angolországban nyolcvanéves öregurakra még előadásokat találnak ki, egy hetvenéves idősödő úr meg még kis túlzással szerel­mes középkorú férfit játszik. Nálunk ez a korosztály már csak csodálkozik, mögöttük középkorú alig, csupán ügye­letes tehetség van minden év­ben egy tucat. Nem tudom, mire gondol hetvenedik születésnapján Bárdy György, milyen a ked­ve. Ha kicsi gyermekére néz, bizonyára bizakodó, hiszen a késői gyermek az élethit leg­erősebb jele. Én, régi nézője, békét és bölcsességet kívánok neki, hogy nyugodt szívvel gondoljon majd vissza mind­arra, amit Bárdy György szín­művész tett ezen a pályán. Erre a békére szüksége lesz, hiszen odakint nincs béke és hiába várjuk, nem nő magas­ra az értelem. Gondoljon Makláry Zoli bácsira, aki oly nagyszerűen mondta: Nem irigylem az ifjúságot, mert övék a jövő. Bárdynak sem kell irigyelnie senkit. Ha vé­gigmegy az utcán, tudják, va­laki jön. A Bárdy. S végül is ez a legnagyobb szerep a legna­gyobb színpadon. Kár lenne abbahagyni. KARINTHY SZÍNPAD Pucéran és öldökölve ________PÓSA ZOLTÁN________ Ösztönborzolgató vonaglá­­sok, night clubos fénypontok és csóvák. Kísértetiesen villo­gó hangeffektusoktól kísért pengevillanások. A pajzánsá­­gok és rémségek, a pucérko­dás és az öldöklés eme tobzó­dó orgiáját, a spannolások spannolásaként megspékeli az alkotó Korda György és Balázs Klári olykor ódivatún, máskor modernül palifogó számaival. A huncutul közön­ségre kacsingató produkció írója, rendezője, főszereplője Harsányi Gábor igyekszik mindent bedobni, ami szem­nek, szájnak, satöbbinek in­gere. A Sztriptízbár a cityben című tizennyolc éven felüli­eknek címzett, erotikusan bohókás rémdráma három­­szintes, akár a menipposzi szatíra. A metafizikai szfé­ráknak mindenképpen Mar­cella, Tereza, és Paulina profi módon koreografált, vonzón sejtelmes vetkőzései felelnek meg. Hogy úgy mondjam, minden csodás titokról lehull a lepel előbb-utóbb, az urak nagy örömére. A meghatóan gyönyörű idomokat nyilván habnak szánták a tortára, ami úgyannyira sikerült, hogy maga a sütemény is el­törpült, szinte eltűnt a túlé­desített massza alatt. Ugyan­is a darab második szintjét képviselő, gyermetegen áttet­sző pszicho-erotikus rémdrá­mát, melyben homoszexuális, transzvesztita, vérbosszús és cselvígjátéki elemek ülnek tort, még inkább széttöredezi a harmadik építősejt, amely­ben a Kordai Balázs házas­pár fakad dalra unos-untala­­nul. E három szálat az csomóz­za össze, hogy mi, mármint a közönség, a City-béli sztrip­tízbár fiktív vendégei vol­nánk. A nótás házaspárt el kell fogadnunk a mulató tu­lajdonosaként, ahol az emlí­tett három csodás grácia, Marcella, Tereza és Paulina táncol-balettozik egyre lepel­­telenebbül. És egy gyilkos apasztja a vendégsereget. Mit mondjak? Örüljünk, hogy végre nem döntik el he­lyettünk mások, „odafent­­ről”, hogy mivel rontsuk az ízlésünket, mivel nem. Végre megkaphatjuk a kenyér mellé a cirkuszi játékok mindenféle változatát a pénzünkért. Ma­gunk határozzuk el, amint át­léptük a nagykorúság küszö­bét, hogy milyen tömény és zavaros koktélt, illetve hígí­tott limonádét óhajtunk fo­gyasztani. Aki akar, arra is rá­ébredhet, hogy az erotikum addig lehetett csupán a sza­badság szimbóluma, amíg til­tott gyümölcsnek számított. Számomra a legfájdalma­sabb, mondhatni szentségtö­­rőbb pillanat mégis az volt, amikor idézetként elhangzott a Memory, a Macskák című Webber—Eliot musical legy­­gyönyörűbb száma. E pilla­natban a magamra erőltetett „vetkőzzük le az előítéletein­ket az igézőn meztelenre vet­kőzött lányok kedvéért” mot­­tójú önfegyelem is majdnem cserbenhagyott. De győzött a „liberális humor”. De úgyis hiába bizonygat­nám, hogy riasztó üresség tá­tong a rikító díszletek között. Az évad jegyei már jóval a nyilvános főpróba előtt elkel­tek... KULTÚRA 11

Next