Pesti Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-25 / 121. szám
II. ÉVFOLYAM 121. SZÁM 1991. MÁJUS 25., SZOMBAT PestiJi Hírlap SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ... Zuhanyozz kézen állva! RÓNA KATALIN A Katona József Színház színpadán Vajda Miklós tiszta fordításában David Hare darabját játsszák, élik. Tán ez utóbbi szó a helyes arra a természetes, egyszerű és különlegesen pontosan motivált játékmódra, ahogy a Zsámbéki Gábor rendezte kis csapat a néző elé tárja Hare mai történetét. A nyolcvanas évek Angliájáról, a helyüket, útjukat kereső jellegzetes figurákról, s mindarról, ami akár ha itt nálunk, napjainkban is játszódhatna. Mert David Hare tökéletesen angol hősei akár magyarok is lehetnének, drámai helyzetei akár Magyarországon is megeshetnének. S Zsámbéki előadásának épp az a tökéletessége, hogy egy pillanatra sem kívánja „iderendezni”, „ideszólalni”, némileg „magyarítani” a játékot. Tudja jól, megteszi az maga is, minden erőszakosság, erőszakoltság nélkül. A titkos elragadtatás századvégi hármasa az érzelmekről és a vasszívről, a humanizmusról és a jéghideg elszántságról, az emberségről és a megátalkodott embertelenségről, az empátia teljes hiányáról beszél. Három asszony sodródik óhatatlanul egymás mellé, kerül egymással tökéletes ellentétbe, miközben egymásrautaltságukhoz aligha fér kétség: az elhunyt apa két lánya és kései felesége. A karrier isteni embert nem ismerő államtitkárnője, a szerény, a szenvedésre, áldozatra született tiszta fiatalabbik lány és a talaját vesztett alkoholista mostohaanya. S hogy „szövetségük” nyomán minden elpusztul, minden tönkremegy? Az üzlet, a kicsinyke tervező cég éppúgy, mint a szerelem. S hogy ez előre látható volt? Erről szól David Hare kor- és kórképe — magával ragadó szellemességgel, remek párbeszédekkel, pontos helyzetekkel és tökéletesen jellemzett alakokkal. Nem azt akarom persze mindezzel mondani, hogy shakespeare-i mélységű vagy örökérvényűen többszólamú David Hare drámája, de azt igenis, hogy végre olyan művet tűzött műsorára a Katona József Színház, amely valóban legközelebbi érdeklődési körünkről szól, amely nem a múltból igyekszik mai kérdéseket előkaparni, s amelynek játékmódja is jelentékeny teljesítményre készteti az együttest. Vajha több energiát fordítanának színházi dramatrugjaink efféle, az értelemre és a lélekre egyszerre hatni képes, szenvelgés- és lilaköd-mentes, egyszerűen „csak ” jó darabok fölkutatására. (Ugyanis ezek azok a művek, amelyek segítségével megkíméltetnénk a húszas-harmincas évek fölösleges pótlék-nosztalgiázásától!) David Hare ráadásul nemcsak az embert, de a színészt is ismeri, így aztán remek szerepekkel örvendezteti meg a művészeket, akik — legalábbis a Katona József Színházban — élvezettel formálják alakjait. Básti Juli az elveszett élet, a rombolási vágy minden szenvedélyével mutatja meg az alkoholizmusban, mint egyedül üdvözítőben meglelt asszonyi sors vélt értelmét. Bodnár Erika hideg szenvtelensége, ki-kirobbanó hisztériái, amikor arcáról egy pillanat alatt eltűnik a politikusi máz, aztán csöndes, megtisztulni látszó döbbenete, a biztonság és a bizonytalanság egyensúlyának megteremtése tökéletes színészi alakítás. Miként Udvaros Dorottyáé is, aki a legkényesebb szerepben, a tisztaságot, a humanizmust, a megbékélést és az önfeláldozást szentesítő Isobel alakjában természetesen tud létezni. Hármójuk mellett Bertalan Ágnes látványosan, a groteszk iránti érzékenységgel mutatja meg a politikust áhítattal szemlélő lány figuráját. A derék hívő, s tán némileg hitét vesztő üzletember Balkay Géza megjelenítésében hibátlan. Ternyák Zoltán életében egyszer tévedő tervezőcskéje rémületében és elszánt vágyakozásában pontos. Antal Csaba a jelenetváltásokban építkező, elgondolkodtató díszlete, Schaffer Judit jellemző kosztümjei tökéletesen szolgálják az előadást. Az értékeit vesztett társadalom képét mutatva, amely, ha úgy tetszik, kézen állva is zuhanyozhat. ------------------------------------------------------------------------- Básti Juli, Udvaros Dorottya és Bodnár Erika HUZELLA A ZALÁN: TÚLOLDALON JÁMBOR GYULA Szomorú aktualitást ad ennek az írásnak az a kis ferdén felragasztott papírcsík, amely a Thália Stúdió bejáratánál fogadta a Huzella Péter önálló estjére igyekvőket. Búcsúelőadás, ízlelgetem a szót, miért fog el hallatán a szomorúság. Hiszen van benne valami felemelő és ünnepélyes — hát ezt is megértük! No és hát ez a világ rendje, főpróba, premier, előadások, aztán jöhet a búcsú... Itt azonban valami másról van szó. Egy olyan produkció vesztette el a fedelet a feje fölül, ami még nem futotta ki magát. Nem untak bele az előadók, nem jön a könyökén a nagyérdeműnek, nem fütyülik az utcán a suszterinasok. Sőt, javarészt még tudomást sem szerezhettek a létezéséről azok, akiknek készült: rock and rollon, beaten, dzsesszen nevelkedett, a már derékhadnak mondható „nagy generáció”, a negyvenesek. Az alkotón nem múlott. Huzella Péter egy februári Stúdió 91-ben panaszolta el, hogy maga házalt a jegyekkel, ismerősök, barátok segítségével is nehezen töltötte meg a kamaraszínház nézőterét. Persze jegyet eladni manapság mindenhol nehéz. Nem fenékig „szevenap” az élet diszkóritmusban, sőt lakodalmas rockban sem. A Túloldalon pedig, minek szépítsük, értelmiségi rétegműfaj. Ami szívfájdító a dologban, hogy az előadás nagyon jó. Három, szemlátomást tehetséges ember, Zalán Tibor költő, ifjabb Rátonyi Róbert muzsikus és Huzella Péter zeneszerző-előadó izgalmas, édes-keserű, minden ízében élvezetes és fogyasztható előadást hozott létre. A versek ironikusak, érdekesek, de hajlékonyan líraiak is tudnak lenni. Rátonyi játéka élményszámba megy. Egy szál keyborddal zenekart varázsol — kongával, bőgővel, marimbával — a gitáros-énekes előadó köré, és mindezt elegánsan, könnyedén, virtuózan. Huzella képességeit a Kalákában eltöltött évek, majd két évtized alapján jól ismerjük. Ez a vállalkozása új vonásait domborítja ki. A Kaláka derűsebb, játékosabb, kedvesebb. A Túloldalonban több a keserűség, az önirónia, sötétebbek a színek. Mindez nem csoda: egy pályája derekán küszködő értelmiségi számvetése önmaga és nemzedéktársai sikereiről, kudarcairól. Az egyenleg mínuszt mutat. Véget ért hát az előadás, legördült a — nem létező — függöny. Halk, mondhatnám szelíd jajkiáltás hangzott el a színpad irányából. Az élet pedig megy tovább, az ezredvégi Budapest észre sem veszi, hogy egy valóban „tiszta hang” hiányzik a lármából, zsivajból. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Módos Péter a televízió számára rögzítette az utolsó előadást. Talán le is adják, talán felfigyel rá valaki, talán, talán. Én pedig abban reménykedem, hogy egyszer csak túllépünk a mai kocsmán, és helye lesz a magyar színpadokon a jónak, ha nem vásári, akkor is. S hogy ez a búcsú nem végleges. Búcsúelőadás AZ ÉN SZÍNÉSZEM A háztulajdonos JUHÁSZ ISTVÁN Nincsen olyan építész, aki néhány téglából házat tudna emelni, és nincsen erdész, aki néhány facsemetéből erdőt tudna telepíteni, de van író, aki pár mondattal, pár perces színpadi jelenlét során emberi jellemet képes formálni, s ezáltal a színésznek jó szerepet biztosítani. Ezt a bravúrt Molnár Ferenc elég gyakran végrehajtja, többek között az Üvegcipő című, a külső Józsefvárosban játszódó vígjátékának Roticsnéja esetében. Ez a kuplerosnévá emelekedett galamblelkű dáma a harmadik felvonásban, a kerületi rendőrkapitányság várószohájában jelenik meg tizenöt éve tartó gyászban, mert „másképp nem kap sehol tiszteletet az emberiségtől”, s két-három neveletlenül figyelmeztető „kuss” után, amivel átmenetileg beléfojtották a szót, elsöprő lendülettel adja elő a maga filozofikus módján az esetet. Ettől kezdve csak rá lehet figyelni. Békés Itala özvegy Roticsnéja a Madách Színházban bűvöli a nagyérdeműt. Tenyérbe mászóan kedves, elegánsan ordenáré, madár színvonalon bölcs. Túl azon, hogy neki van „a legjobb hírű rosszhírű háza Pesten” és a Pester Llyodra van előfizetve, még angol társalkodónőt is tart, akit természtesen magával hoz a kihallgatásra. Megteheti, hiszen több adót fizet, mint a Gerbaud. Hevesi Sándor híres, de oly nehezen megvalósítható instrukciója imigyen hangzik: „Bejön egy ember — bejön a világ.” Írók, színészek, rendezők egyre ritkábban tudják ezt teljesíteni, mert — miként az élet minden területén — a színházban is rohamosan romlanak a közállapotok. Eluralkodott a rutinnak nevezett kényelemszeretet, a modorosság, a mamor, az unalom, a szürkeség, a közöny. Békés Itala szívósan küzd ellenük. És sikerrel. Bárdy, naptár szerint öregkorban SIPOSHEGYI PÉTER Bárdy György sohasem lesz nagy öreg. Kisöreg sem lesz, vélhetően semmilyen öreg sem lesz. Öreg ugyanis ettől a héttől kezdődően, de csak a naptárt követő kortáblázat szerint. Hetvenéves Bárdy György. Ránézetből ötvenvalahánynak látszik, legnagyobb balszerencséjére. Egyáltalán, Bárdy balszerencsés. A magyar színi életben nem ez a típus a nyerő. Az olyan színész, akire ránéznek és minden különösebb gondolkodás nélkül látható, mire predesztinált a figura. Latinovits is csak addig kellett, amíg szép hősembert kerestek, vagy töprengő értelmiségit. Sinkovits fantasztikus Mózes volt, de mostanában nem igazán tudnak mit kezdeni a ma is fantasztikus adottságú színésszel. Szabó Sándor otthon üldögél, miközben darabok nem tudnak színre kerülni azért, mert nincs hozzá egy elegáns és tehetséges öregember. Bárdy nem ül otthon, ő ennél is balszerencsésebb. Bárdy fantasztikus figura, de nem hős, nem intellektuális intrikus, mást meg nem játszunk. A régi magyar színháznak volt egy haladó hagyománya, mely nélkül múzeum, legfeljebb tanterem a színház. Létező színészekre írtak szerepeket, sőt a mindenkori direktorok jártak az élen a megrendelésben. Mára emlékké porosodott (de azért minden sarkon játszott) darabjaink többségét valakinek írták. E hagyomány megszűnésének, a nagyképű semmitmondásnak vannak kis és nagy áldozatai. Hetvenedik születésnapja alkalmából ezennel kis áldozatból nagy áldozattá ütöm Bárdy György színművészt. Szabálytalan alkatára írni, íratni kellett volna, hiszen a kortársak tudják, hogy a durvának tetsző arc mögött egy töprengő, gondolkodó ember pergeti napjait, s éppen ez a diszharmónia teremthetett volna számára igazi szerepet. Bárdyra azt mondják, nem főszereplő, epizódnak meg túl jelentős. Itt a baj. Először is, Bárdy főszereplő, legfeljebb nem unalmas klasszikus ömlengésekben, másrészről egy jó epizód lehet jobb, mint egy könyvnyi főszerep. Miért tekintem lezártnak a pályát? Mert születésnapon kár hazudni. Bárdyt ismét láthattuk, ezúttal népi-katonai tömegműsor ezredeseként, biztosan látjuk még sokszor, hiszen Bárdy nem úgy alulfoglalkoztatott színész, hogy nem kap munkát, hanem úgy, hogy nem kap SZEREP-et. Ezúttal sem fog. A messzi Angolországban nyolcvanéves öregurakra még előadásokat találnak ki, egy hetvenéves idősödő úr meg még kis túlzással szerelmes középkorú férfit játszik. Nálunk ez a korosztály már csak csodálkozik, mögöttük középkorú alig, csupán ügyeletes tehetség van minden évben egy tucat. Nem tudom, mire gondol hetvenedik születésnapján Bárdy György, milyen a kedve. Ha kicsi gyermekére néz, bizonyára bizakodó, hiszen a késői gyermek az élethit legerősebb jele. Én, régi nézője, békét és bölcsességet kívánok neki, hogy nyugodt szívvel gondoljon majd vissza mindarra, amit Bárdy György színművész tett ezen a pályán. Erre a békére szüksége lesz, hiszen odakint nincs béke és hiába várjuk, nem nő magasra az értelem. Gondoljon Makláry Zoli bácsira, aki oly nagyszerűen mondta: Nem irigylem az ifjúságot, mert övék a jövő. Bárdynak sem kell irigyelnie senkit. Ha végigmegy az utcán, tudják, valaki jön. A Bárdy. S végül is ez a legnagyobb szerep a legnagyobb színpadon. Kár lenne abbahagyni. KARINTHY SZÍNPAD Pucéran és öldökölve ________PÓSA ZOLTÁN________ Ösztönborzolgató vonaglások, night clubos fénypontok és csóvák. Kísértetiesen villogó hangeffektusoktól kísért pengevillanások. A pajzánságok és rémségek, a pucérkodás és az öldöklés eme tobzódó orgiáját, a spannolások spannolásaként megspékeli az alkotó Korda György és Balázs Klári olykor ódivatún, máskor modernül palifogó számaival. A huncutul közönségre kacsingató produkció írója, rendezője, főszereplője Harsányi Gábor igyekszik mindent bedobni, ami szemnek, szájnak, satöbbinek ingere. A Sztriptízbár a cityben című tizennyolc éven felülieknek címzett, erotikusan bohókás rémdráma háromszintes, akár a menipposzi szatíra. A metafizikai szféráknak mindenképpen Marcella, Tereza, és Paulina profi módon koreografált, vonzón sejtelmes vetkőzései felelnek meg. Hogy úgy mondjam, minden csodás titokról lehull a lepel előbb-utóbb, az urak nagy örömére. A meghatóan gyönyörű idomokat nyilván habnak szánták a tortára, ami úgyannyira sikerült, hogy maga a sütemény is eltörpült, szinte eltűnt a túlédesített massza alatt. Ugyanis a darab második szintjét képviselő, gyermetegen áttetsző pszicho-erotikus rémdrámát, melyben homoszexuális, transzvesztita, vérbosszús és cselvígjátéki elemek ülnek tort, még inkább széttöredezi a harmadik építősejt, amelyben a Kordai Balázs házaspár fakad dalra unos-untalanul. E három szálat az csomózza össze, hogy mi, mármint a közönség, a City-béli sztriptízbár fiktív vendégei volnánk. A nótás házaspárt el kell fogadnunk a mulató tulajdonosaként, ahol az említett három csodás grácia, Marcella, Tereza és Paulina táncol-balettozik egyre lepeltelenebbül. És egy gyilkos apasztja a vendégsereget. Mit mondjak? Örüljünk, hogy végre nem döntik el helyettünk mások, „odafentről”, hogy mivel rontsuk az ízlésünket, mivel nem. Végre megkaphatjuk a kenyér mellé a cirkuszi játékok mindenféle változatát a pénzünkért. Magunk határozzuk el, amint átléptük a nagykorúság küszöbét, hogy milyen tömény és zavaros koktélt, illetve hígított limonádét óhajtunk fogyasztani. Aki akar, arra is ráébredhet, hogy az erotikum addig lehetett csupán a szabadság szimbóluma, amíg tiltott gyümölcsnek számított. Számomra a legfájdalmasabb, mondhatni szentségtörőbb pillanat mégis az volt, amikor idézetként elhangzott a Memory, a Macskák című Webber—Eliot musical legygyönyörűbb száma. E pillanatban a magamra erőltetett „vetkőzzük le az előítéleteinket az igézőn meztelenre vetkőzött lányok kedvéért” mottójú önfegyelem is majdnem cserbenhagyott. De győzött a „liberális humor”. De úgyis hiába bizonygatnám, hogy riasztó üresség tátong a rikító díszletek között. Az évad jegyei már jóval a nyilvános főpróba előtt elkeltek... KULTÚRA 11