Pesti Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-17 / 114. szám
ÉVFOLYAM 114. SZÁM FIÓKBA ZÁRT KÉZIRATOK Egy eltussolt helyreigazítás Szabó Pált mindig úgy mutatták be az irodalomkritikusok, mint aki „a népi írók balszárnyához tartozik”, ami nyilván bocsánatos bűnnek számított a politikai hatalmasok szemében. De hogy ez pontosan mit jelent, senki nem magyarázta meg. Hol kezdődik a bal és hol a jobbszárny? Mennyiben s miben bal a bal és jobb a jobb? Ugyanakkor hozzátették: „A szegénység belső világát helyenként eszményíti a külső valósággal és az úri világ fakultságával szemben, s ez sok tekintetben provinciális szemléletéből fakad.” Még kevésbé érthető megállapítás: milyen belső világ lehet az, amit az úri „fakultságával” ellentétben idealizálni merészelt? S vajon miért provinciális ezért? Mert magyar, mert nemzeti, mert népi? Buta rébuszok. Ennek előtte még abban találták vétkesnek, hogy regényeiben — Isten malmai, Tavaszi szél, Új föld — nem tudja kellőképpen éreztetni a párt vezető erejét. Mindmáig jelentős könyvei: a Békalencse (1930), mely a lexikonok szerint első regénye; az Emberek (1930) valószínűleg azért, mert „Móricz Zsigmond is lelkesen üdvözölte”; a Szakadék (1939) a vidéki értelmiség tragikus meghasonlásáról szól; a Harangoznak (1940) egy lelenclány útját követi a faluvégi viskótól a módos gazda portájáig; a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső (1942—43) trilógiájából készült Bán Frigyes filmremeklése, a Talpalatnyi föld A nagy temető (1947) megrázó Dózsa-krónikája az antiidőknek és az idilli hangú Szépülő szegénység (1969). Hogy a korabeli sémák szerint fogalmazzunk: a szövetkezés útját választó parasztság életét, a falu szocialista átalakulását művek sorában dolgozta föl, de ezek, sajnos, meglehetősen közepes munkák, s napjainkban már kihullanak a rostán. Különleges csemegét ígér ma két útirajzának — Szabad népek hazájában (1947). Három hét a Szovjetunióban (1950) — elolvasása. A Felszabadult föld (1950) forgatókönyvét jobb elfeledni, bár érte kapott Kossuth-díjat 1951-ben, ám a Csempészeket (1958) megőrzi emlékezetünk Máriássy Félix képköltésében. Szabó Pál 1959-ig az Elnöki Tanács és a Hazafias Népfront elnökségi tagja. Leváltják. Megszégyenülten írja alá az „önkéntes lemondását” igazoló nyilatkozatát. Oka: megtagadta, hogy kézjegyével hitelesítse Nagy Imre és társainak ítéletét. Szabóék jó barátságban voltak Ignácz Rózsával. Összejártak, együtt nyaraltak a szigligeti alkotóházban, gyakran váltottak levelet. Az itt következő, Szabó Pál írói önérzetének dokumentuma. Szigligetre küldte az írónőnek, dátum nélkül. Látni, idegesen, feszültségben vetette papírra gondolatait. A baráti soraihoz mellékelt közleményben — ahol a keltezést megleljük — a munkásságát érintő téves adatok, hamis állítások ellen tiltakozik, természetesen hiába. Helyreigazítását, mint jósolja is, sehol nem közölték le. Most pótoljuk az irodalomkritika és a sajtó mulasztását. H.B. Magáról csupán, örülök, hogy dolgozik, lássa, én egyelőre csápolok itten összevissza, mint a vízbehaló. Mellékelve küldök belőle valamit, mivel nem hiszem, hogy lenne lap, amely leközölné. Emlegetjük Magát, többet, mint ahogyan gondolja, már csak a család, persze. Mert én egyre kevesebbet találkozom emberekkel. Mikor jön haza? Kezét csókolom, Etelka (az Asszony) csókolja, jó munkát, s jó egészséget. Szabó Pali Bevallom, hogy utoljára a vizsgaelőadásán láttam, kereken harminc évvel ezelőtt. Kérem, hogy foglalja össze röviden három évtizede történetét. — Hogy én zárkózott és visszafogott voltam a főiskolán? De hiszen mindenki visszafogott volt valamiképp. Megtanultuk, hogy jobb, ha befogjuk a szánkat, nem nyilvánítunk véleményt, ha el akarjuk végezni a főiskolát. Én bevallom, a KISZ- be is jelentkeztem, a második év vége felé, a nagy rostavizsgák előtt. Néhányan úgy gondoltuk, hátha ez is ér valamit...De nem vettek fel. Lugosi Laci és Schiffer Pali nem tartottak elég „fejlettének politikailag ... azóta se jelentkeztem sehova, egyetlen párt és szervezet se érdekel. Később, amikor a Csiliben dolgoztam, hívtak a SZOT-ba. A kulturális osztályra. Hármunknak tettek ajánlatot. Nem valamiféle ellenállási hajlamból tértem ki előle, csak „feszesebb” lett volna a helyzetem. Például párttagsággal járt volna, erre meg nem tartottam igényt. Na, de gondolom, nem erre vagy kíváncsi, hanem a pályámra, a „pályamódosításra” pontosan. A hatvanas évek vége felé önállósítottam magam. Úgy döntöttem: a lehetőségeimhez képest szabad leszek. Azt hiszem, enyém volt hosszú idők múltán az első magánvándorszínházak egyike. Miniatűr társulatomnak a fénykorában 10 —12 tagja volt. Vándorolgattunk az országban a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején. Később gyerekszínházzá szerveződtünk. Ez szerény, de biztosnak látszó megélhetést adott. Közben újra feltámadt a szunnyadó szociológiai érdeklődésem és elvégeztem az ELTE bölcsészkarán a szociológia szakot. De nem lettem tőle kapósabb, bevallhatom... A hetvenes évek végén a Csiliben kaptam állást. Kapcsolat- VASFÜGGÖNY-NEMZEDÉK SZILÁRD SÁNDOR Halk szavú, amolyan magának való fiatalember volt. Kicsit úgy járt-kelt a szünetekben a főiskolán, akár egy filozófushallgató. Tuzenbachot játszotta az emlékezetes Három nővér vizsgaelőadáson. Harmadmagával Veszprémbe került, majd egyszer csak eltűnt a színpadról, eltűnt a volt évfolyamtársak szeme elől. Vándorszínésztársulatot szervezett, gyerekelőadásokkal járták az ország művelődési házait. Majd a pesterzsébeti Csiliben dolgozott, s most néhány éve a budafoki művelődési köz-. pontban főmunkatárs. RAB NÓRÁ ba kerültem egy irodalmi színpadnak álcázott körrel, amolyan szabadabbul gondolkodókkal, Kenedi Jánossal, Csalog Zsolttal többek között. Volt olyan törekvésünk is, hogy szegénységvizsgálat... de ezt a témánkat „eltanácsolták.” Akkor nem lehetett... Aztán jöttek a nyolcvanas évek, a változások évei. Egy mai szemmel is felvilágosultnak mondható ember volt a vezetőnk, jól lehetett dolgozni vele. Azután 84-ben megszerveztem újra a minitársulatot. Ötödik éve pedig a XXII. kerületi művelődési központban dolgozom, de azt bízvást elmondhatom, hogy ma nincs a kulturális életben kegyetlenebből vergődő terület, mint éppen a miénk. Vergődik a színház, a képzőművészet, a film, az oktatásügy is, de a miénk már-már a halál. Elég, ha annyit mondok, hogy a bejelentett támogatási igényünk 54,9 százalékát kaptuk meg, fele annyit, mint tavaly. És hol vannak a tavalyihoz képest a kiadásaink... ígéret szerint június végén felülvizsgálják a költségvetést. De ez, mint a kutya vacsorája, bizonytalan. Mi bizonyos fokig számítottunk erre, két éve kiabálunk, hogy át kell alakítani a szerkezetet. Van egy csomó elgondolásunk, de szóba se állt velünk a tanács. Az új önkormányzat meg azt mondta, nem lesz semmi gond. Hát lett... Úgy tűnik föl, hogy társadalmi léptékben győznek ma is a gátlástalan emberek, vagy a naiv, széplelkű álmodozók kerülnek előtérbe. Történelmi változások során ez szinte törvényszerű. Lehet, hogy engem a kezdődő szenilitás fogott el, meg az ifjúkori, 56-os nosztalgia, amikor elhittem, hogy valami egészen más világ kezdődik most. Dehát eltemették, akiket eltemettek és mégis feledkeztek róluk rendesen. Döbbenetes ez a szelektív történelemszemlélet. Pedig úgy látszott: a magyar történelemben ez az első sikeres forradalom. De már megint túl öntudatosak és tévedhetetlenek a vezetők. Mégiscsak úgy általában, az emberiségben lehet valami végzetes hiba... Gyakran gondolok arra, a múltat körezve, a családomra emlékezve, hogy engem is — sokakkal együtt — az a sors fenyeget, mint 1945-ben az ötven év körüli átlagemberek sokaságát, a kis-középosztálybelieket. Emlékszem apám, a nagybátyáim hogyan tébláboltak abban a hirtelen megváltozott világban, nem lévén se fasiszták, se kommunisták, se győztesek, se áldozatok. Volt egy réteg — gondolom, nem is kicsi —, amelyiknek valahogy kiszaladt az ország a lába alól... nem a föld, hanem a haza, ahol otthon kellene éreznünk magunkat valamiképp. Én attól félek, hogy egyszercsak végképpen nem fogom itthon érezni Magyarországon magamat. Mert eddig legalább nyilvánvaló volt számomra, hogy miért van ez így, hogy mi az oka, de most... Én azt hiszem, hogy a mi színészévfolyamunkban olyan sokunk „pálya szélére sodródásának” oka sem nemzedéki kérdés — és persze nem is a tehetség hiánya, hiszen 3500-ból már lehetett választani —, hanem az, hogy milyen helyzetben voltak a tanáraink is... Pártost épp akkor szorították ki a Madáchból, Sulyok Mária, Básti... mit tehetett a tanítványaiért egy bármilyen jó színész? — De hogyan tovább ? Nem kellene újra önállósítanod magadat? — Lehetetlen. Egyrészt pénzügyi okból. Másrészt: a színház nem olyan kardinális kérdés ma, mint a reformkorban volt. Nem csak nekem, a közönségnek se, azt hiszem. Ha megpróbálok elszámolni magammal, hogy miért is akartam színész lenni, valószínűleg azért, mert némi függetlenségre vágytam. Mit tudtam én, hogy micsoda függőség a színész élete! De talán azért nem volt olyan gyötrelmes számomra a pályától való fokozatos elválás sem. Hogy vajon társadalomtudományi pályán milyen lehetőségeim lettek volna? Hát... nem tudom. — De mégse mondtál búcsút a színészetnek, hiszen úgy találtalak meg a Csiliben, hogy éppen előadásotok volt... De erről valahogy nincs kedve beszélni. Csak ennyit mond: — Gyerekelőadásunk volt. Az utóbbi időben már szerző is vagyok... univerzális ember, mint Erdélyi Miska annak idején... Hiába faggatom tovább. Csak annyit tudok meg, hogy egy általa dramatizált Mátyás király-történetet adtak elő. — Mátyás aranyszőrű báránya — ez a címe. És ezzel elköszön. A Három nővér vizsgaelőadásán Majczen Marival „Civilben” —három évvel ezelőtt. MAGAZIN Pestitt Hírlap A levél Kedves Rózsa! Nagyon szépen köszönöm sorait, s pár napot vártam a válasszal, mivel folyton csak az járt az eszemben, hogy... miért éppen énhozzám ennyire kátéren? Hiszen... hiába csörgettem a telefont... De még jó, hogy csak most lehetett hűtlen. Nem ezelőtt 30-40 évvel. Koczogh Ákoséktól hallottam A közlemény A negyedik osztályos gimnáziumi tanulók számára íródott Irodalomtörténet III. része csak most került a kezembe. A Tankönyvkiadó Vállalat kiadása, 1964. Egyik szerkesztője Diószegi András, a másik szerkesztője, ha jól írtam fel: Takács Pál. Az íróféle ember se egészen szent, és mi több, nem is fából van faragva, de tán enélkül is érthető, ha magamra is találtam a könyvben. Miszerint: „...Szabó Pál...első regénye a Békalencse 1932-ben jelent meg...és azonnal csatlakozott a népi irodalomhoz... ” Hát idehallgassanak szerkesztő urak és irodalomtörténész és kritikus urak! Sok ismertetésben láttam már önmagam, és mindössze is a Herczeg Ferencék lexikonjában akadtam pontosan három és fél évvel ezelőtt egy elferdítésre, de még az is hagyján! De ez a mostani, illetve tavalyi... Én, szerkesztő és kritikus és irodalomtörténész uraimék, 1928-ban írtam le az első cikkem, ami meg is jelent azonnal egy napilapban. Az első regényem nem a Békalencse, hanem egészen más volt, és ami megjelent nyomtatásban 1929 karácsonyára, az 1930 új esztendejének első napjaiban került könyvkereskedésekbe. Nem volt olyan napilap, hetilap Magyarországon (itt-ott még azon is túl), hogy ne írott volna róla. Hogy? Én csatlakoztam a népi írókhoz? Viccnek is rossz. Éppen azért én most erről egy szót se szólok, mert nincsen jó kedvem. De! Az első betűm leírásától mindmáig voltak hol enyhébben, hol vehemensebben, akik azt hitték, hogy jobban élnek, ha engem tángálnak, de íme, én túl vagyok a hetvenen, és „hova lett a tavalyi hó”? Kár volt ezt maguknak is így csinálni, hallják, mert: „A hold süt, a kutya ugat, és a karaván halad.” Szabadsághegy, 1965. febr. 22. Sz.P 1991. MÁJUS 17., PÉNTEK Fiókba zárt kéziratok Kedves Olvasóink! Új rovatot indítunk. Kéthetenként mindig ugyanazon az oldalon, a fenti címmel találhatják meg Hegyi Béla gazdag kéziratgyűjteményének egy-egy különleges darabját, magyarázó, értékelő bevezetővel. A kéziratgyűjtemény az elmúlt harminc év alatt gyarapodott igazán, Hegyi Béla irodalmi és szerkesztői munkássága során, baráti adományokból, írói hagyatékból és redukciókból. A legkülönfélébb műfajú írások ezek, levelek, cikkek, jegyzetek, személyes vallomások, amelyeket egyetlen közös szál fűz össze, nem jelenhettek meg. Nem jelenhettek meg, mert sértette valamilyen okból a párthatalmat, illetve azokat, akik ezt a hatalmat gyakorolták. Ezért vagy azért, de átlépték azt a bizonyos tűréshatárt, mely még elviselhető volt a politika számára. Úgy látjuk, most már elérkezett az ideje annak is, hogy a fiókok megnyíljanak, és az eddig tilos vagy titkos iratok napvilágra jussanak. Reményeinkben nem szeretnénk csalódni. A Szerkesztőség