Pesti Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-17 / 114. szám

ÉVFOLYAM 114. SZÁM FIÓKBA ZÁRT KÉZIRATOK Egy eltussolt helyreigazítás Szabó Pált mindig úgy mutat­ták be az irodalomkritikusok, mint aki „a népi írók balszár­nyához tartozik”, ami nyil­ván bocsánatos bűnnek szá­mított a politikai hatalmasok szemében. De hogy ez ponto­san mit jelent, senki nem ma­gyarázta meg. Hol kezdődik a bal­ és hol a jobbszárny? Mennyiben s miben bal a bal és jobb a jobb? Ugyanakkor hozzátették: „A szegénység belső világát helyenként esz­ményíti a külső valósággal és az úri világ fakultságával szemben, s ez sok tekintetben provinciális szemléletéből fa­kad.” Még kevésbé érthető megállapítás: milyen belső vi­lág lehet az, amit az úri „fa­­kultságával” ellentétben idealizálni merészelt? S vajon miért provinciális ezért? Mert magyar, mert nemzeti, mert népi? Buta rébuszok. Ennek előtte még abban ta­lálták vétkesnek, hogy regé­nyeiben — Isten malmai, Ta­vaszi szél, Új föld — nem tud­ja kellőképpen éreztetni a párt vezető erejét. Mindmáig jelentős köny­vei: a Békalencse (1930), mely a lexikonok szerint első regé­nye; az Emberek (1930) való­színűleg azért, mert „Móricz Zsigmond is lelkesen üdvö­zölte”; a Szakadék (1939) a vidéki értelmiség tragikus meghasonlásáról szól; a Ha­rangoznak (1940) egy lelenc­lány útját követi a faluvégi viskótól a módos gazda portá­jáig; a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső (1942—43) trilógiájá­ból készült Bán Frigyes film­remeklése, a Talpalatnyi föld­ A nagy temető (1947) megrázó Dózsa-krónikája az antiidőknek és az idilli hangú Szépülő szegénység (1969). Hogy a korabeli sémák szerint fogalmazzunk: a szö­vetkezés útját választó pa­rasztság életét, a falu szocia­lista átalakulását művek so­rában dolgozta föl, de ezek, sajnos, meglehetősen köze­pes munkák, s napjainkban már kihullanak a rostán. Kü­lönleges csemegét ígér ma két útirajzának — Szabad népek hazájában (1947). Három hét a Szovjetunióban (1950) — el­olvasása. A Felszabadult föld (1950) forgatókönyvét jobb elfeledni, bár érte kapott Kos­­suth-díjat 1951-ben, ám a Csempészeket (1958) megőrzi emlékezetünk Máriássy Félix képköltésében. Szabó Pál 1959-ig az Elnö­ki Tanács és a Hazafias Nép­front elnökségi tagja. Levált­ják. Megszégyenülten írja alá az „önkéntes lemondását” igazoló nyilatkozatát. Oka: megtagadta, hogy kézjegyé­vel hitelesítse Nagy Imre és társainak ítéletét. Szabóék jó barátságban voltak Ignácz Rózsával. Összejártak, együtt nyaral­tak a szigligeti alkotóházban, gyakran váltottak levelet. Az itt következő, Szabó Pál írói önérzetének dokumentuma. Szigligetre küldte az írónő­nek, dátum nélkül. Látni, ide­gesen, feszültségben vetette papírra gondolatait. A baráti soraihoz mellékelt közle­ményben — ahol a keltezést megleljük — a munkásságát érintő téves adatok, hamis ál­lítások ellen tiltakozik, ter­mészetesen hiába. Helyreiga­zítását, mint jósolja is, sehol nem közölték le. Most pótol­juk az irodalomkritika és a sajtó mulasztását. H.B. Magáról csupán, örülök, hogy dolgozik, lássa, én egyelőre csápolok itten összevissza, mint a vízbehaló. Mellékelve küldök belőle valamit, mivel nem hiszem, hogy lenne lap, amely leközölné. Emlegetjük Magát, többet, mint ahogyan gondolja, már csak a család, persze. Mert én egyre kevesebbet találkozom emberekkel. Mikor jön haza? Kezét csókolom, Etelka (az Asszony) csókolja, jó munkát, s jó egészséget. Szabó Pali B­­evallom, hogy utoljára a vizsgaelőadásán láttam, kereken harminc évvel ezelőtt. Kérem, hogy foglalja össze röviden há­rom évtizede történetét. — Hogy én zárkózott és visszafogott voltam a főiskolán? De hiszen mindenki visszafogott volt valamiképp. Megtanultuk, hogy jobb, ha befogjuk a szánkat, nem nyilvánítunk véle­ményt, ha el akarjuk végezni a főiskolát. Én bevallom, a KISZ- be is jelentkeztem, a második év vége felé, a nagy rostavizsgák előtt. Néhányan úgy gondoltuk, hátha ez is ér valamit...De nem vettek fel. Lugosi Laci és Schiffer Pali nem tartottak elég „fejlettének politikailag ... azóta se jelentkeztem sehova, egyetlen párt és szervezet se érdekel. Később, amikor a Csili­ben dolgoztam, hívtak a SZOT-ba. A kulturális osztályra. Hár­munknak tettek ajánlatot. Nem valamiféle ellenállási hajlam­ból tértem ki előle, csak „feszesebb” lett volna a helyzetem. Például párttagsággal járt volna, erre meg nem tartottam igényt. Na, de gondolom, nem erre vagy kíváncsi, hanem a pá­lyámra, a „pályamódosításra” pontosan. A hatvanas évek vége felé önállósítottam magam. Úgy dön­töttem: a lehetőségeimhez képest szabad leszek. Azt hiszem, enyém volt hosszú idők múltán az első magánvándorszínhá­­zak egyike. Miniatűr társulatomnak a fénykorában 10 —12 tagja volt. Vándorolgattunk az országban a hatvanas évek vé­gén, a hetvenes évek elején. Később gyerekszínházzá szerve­ződtünk. Ez szerény, de biztosnak látszó megélhetést adott. Közben újra feltámadt a szunnyadó szociológiai érdeklődésem és elvégeztem az ELTE bölcsészkarán a szociológia szakot. De nem lettem tőle kapósabb, bevallhatom... A hetvenes évek végén a Csiliben kaptam állást. Kapcsolat- VASFÜGGÖNY-NEMZEDÉK SZILÁRD SÁNDOR Halk szavú, amolyan magának való fiatalember volt. Ki­csit úgy járt-kelt a szünetekben a főiskolán, akár egy fi­lozófushallgató. Tuzenbachot játszotta az emlékezetes Három nővér vizsgaelőadáson. Harmadmagával Veszp­rémbe került, majd egyszer csak eltűnt a színpadról, el­tűnt a volt évfolyamtársak szeme elől. Vándorszínész­társulatot szervezett, gyerekelőadásokkal járták az or­szág művelődési házait. Majd a pesterzsébeti Csiliben dolgozott, s most néhány éve a budafoki művelődési köz-. pontban főmunkatárs. RAB NÓRÁ­ ba kerültem egy irodalmi színpadnak álcázott körrel, amolyan szabadabbul gondolkodókkal, Kenedi Jánossal, Csalog Zsolt­tal többek között. Volt olyan törekvésünk is, hogy szegénység­vizsgálat... de ezt a témánkat „eltanácsolták.” Akkor nem le­hetett... Aztán jöttek a nyolcvanas évek, a változások évei. Egy mai szemmel is felvilágosultnak mondható ember volt a veze­tőnk, jól lehetett dolgozni vele. Azután 84-ben megszerveztem újra a minitársulatot. Ötödik éve pedig a XXII. kerületi műve­lődési központban dolgozom, de azt bízvást elmondhatom, hogy ma nincs a kulturális életben kegyetlenebből vergődő te­rület, mint éppen a miénk. Vergődik a színház, a képzőművé­szet, a film, az oktatásügy is, de a miénk már-már a halál. Elég, ha annyit mondok, hogy a bejelentett támogatási igényünk 54,9 százalékát kaptuk meg, fele annyit, mint tavaly. És hol vannak a tavalyihoz képest a kiadásaink... ígéret szerint júni­us végén felülvizsgálják a költségvetést. De ez, mint a kutya vacsorája, bizonytalan. Mi bizonyos fokig számítottunk erre, két éve kiabálunk, hogy át kell alakítani a szerkezetet. Van egy csomó elgondolá­sunk, de szóba se állt velünk a tanács. Az új önkormányzat meg azt mondta, nem lesz semmi gond. Hát lett... Úgy tűnik föl, hogy társadalmi léptékben győznek ma is a gátlástalan embe­rek, vagy a naiv, széplelkű álmodozók kerülnek előtérbe. Tör­ténelmi változások során ez szinte törvényszerű. Lehet, hogy engem a kezdődő szenilitás fogott el, meg az if­júkori, 56-os nosztalgia, amikor elhittem, hogy valami egészen más világ kezdődik most. Dehát­­ eltemették, akiket eltemet­tek és mégis feledkeztek róluk rendesen. Döbbenetes ez a sze­lektív történelemszemlélet. Pedig úgy látszott: a magyar törté­nelemben ez az első sikeres forradalom. De már megint túl ön­tudatosak és tévedhetetlenek a vezetők. Mégiscsak úgy általá­ban, az emberiségben lehet valami végzetes hiba... Gyakran gondolok arra, a múltat körezve, a családomra em­lékezve, hogy engem is — sokakkal együtt — az a sors fenye­get, mint 1945-ben az ötven év körüli átlagemberek sokaságát, a kis-középosztálybelieket. Emlékszem apám, a nagybátyáim hogyan tébláboltak abban a hirtelen megváltozott világban, nem lévén se fasiszták, se kommunisták, se győztesek, se áldo­zatok. Volt egy réteg — gondolom, nem is kicsi —, amelyiknek valahogy kiszaladt az ország a lába alól... nem a föld, hanem a haza, ahol otthon kellene éreznünk magunkat valamiképp. Én attól félek, hogy egyszercsak végképpen nem fogom itthon érezni Magyarországon magamat. Mert eddig legalább nyil­vánvaló volt számomra, hogy miért van ez így, hogy mi az oka, de most... Én azt hiszem, hogy a mi színészévfolyamunkban olyan so­kunk „pálya szélére sodródásának” oka sem nemzedéki kérdés — és persze nem is a tehetség hiánya, hiszen 3500-ból már le­hetett választani —, hanem az, hogy milyen helyzetben voltak a tanáraink is... Pártost épp akkor szorították ki a Madáchból, Sulyok Mária, Básti... mit tehetett a tanítványaiért egy bármi­lyen jó színész? — De hogyan tovább ? Nem kellene újra önállósítanod ma­gadat? — Lehetetlen. Egyrészt pénzügyi okból. Másrészt: a szín­ház nem olyan kardinális kérdés ma, mint a reformkorban volt. Nem csak nekem, a közönségnek se, azt hiszem. Ha meg­próbálok elszámolni magammal, hogy miért is akartam szí­nész lenni, valószínűleg azért, mert némi függetlenségre vágy­tam. Mit tudtam én, hogy micsoda függőség a színész élete! De talán azért nem volt olyan gyötrelmes számomra a pályától va­ló fokozatos elválás sem. Hogy vajon társadalomtudományi pályán milyen lehetőségeim lettek volna? Hát... nem tudom. — De mégse mondtál búcsút a színészetnek, hiszen úgy ta­láltalak meg a Csiliben, hogy éppen előadásotok volt... De erről valahogy nincs kedve beszélni. Csak ennyit mond: — Gyerekelőadásunk volt. Az utóbbi időben már szerző is vagyok... univerzális ember, mint Erdélyi Miska annak ide­jén... Hiába faggatom tovább. Csak annyit tudok meg, hogy egy általa dramatizált Mátyás király-történetet adtak elő. — Mátyás aranyszőrű báránya — ez a címe. És ezzel elköszön. A Három nővér vizsgaelőadásán Majczen Marival „Civilben” —három évvel ezelőtt. M­AGAZIN Pestitt Hírlap A levél Kedves Rózsa! Nagyon szépen köszönöm so­rait, s pár napot vártam a vá­lasszal, mivel folyton csak az járt az eszemben, hogy... miért éppen énhozzám ennyire káté­ren? Hiszen... hiába csörget­tem a telefont... De még jó, hogy csak most lehetett hűt­len. Nem ezelőtt 30-40 évvel. Koczogh Ákoséktól hallottam A közlemény A negyedik osztályos gimná­ziumi tanulók számára író­dott Irodalomtörténet III. ré­sze csak most került a kezem­be. A Tankönyvkiadó Vállalat kiadása, 1964. Egyik szer­kesztője Diószegi András, a másik szerkesztője, ha jól ír­tam fel: Takács Pál. Az íróféle ember se egé­szen szent, és mi több, nem is fából van faragva, de tán enél­­kül is érthető, ha magamra is találtam a könyvben. Misze­rint: „...Szabó Pál...első regé­nye a Békalencse 1932-ben je­lent meg...és azonnal csatla­kozott a népi irodalomhoz... ” Hát idehallgassanak szer­kesztő urak és irodalomtörté­nész és kritikus urak! Sok is­mertetésben láttam már ön­magam, és mindössze is a Herczeg Ferencék lexikonjá­ban akadtam pontosan há­rom és fél évvel ezelőtt egy el­ferdítésre, de még az is hagy­­ján! De ez a mostani, illetve tavalyi... Én, szerkesztő és kritikus és irodalomtörténész urai­­mék, 1928-ban írtam le az el­ső cikkem, ami meg is jelent azonnal egy napilapban. Az első regényem nem a Béka­lencse, hanem egészen más volt, és ami megjelent nyom­tatásban 1929 karácsonyára, az 1930 új esztendejének első napjaiban került könyvkeres­kedésekbe. Nem volt olyan napilap, hetilap Magyaror­szágon (itt-ott még azon is túl), hogy ne írott volna róla. Hogy? Én csatlakoztam a né­pi írókhoz? Viccnek is rossz. Éppen azért én most erről egy szót se szólok, mert nincsen jó kedvem. De! Az első betűm leírásá­tól mindmáig voltak hol eny­hébben, hol vehemensebben, akik azt hitték, hogy jobban élnek, ha engem tángálnak, de íme, én túl vagyok a hetve­nen, és „hova lett a tavalyi hó”? Kár volt ezt maguknak is így csinálni, hallják, mert: „A hold süt, a kutya ugat, és a karaván halad.” Szabadsághegy, 1965. febr. 22. Sz.P 1991. MÁJUS 17., PÉNTEK Fiókba zárt kéziratok Kedves Olvasóink! Új rovatot indítunk. Kéthetenként min­dig ugyanazon az oldalon, a fenti címmel találhatják meg Hegyi Béla gazdag kéziratgyűjteményének egy-egy különle­ges darabját, magyarázó, értékelő bevezetővel. A kéziratgyűjtemény az elmúlt harminc év alatt gyara­podott igazán, Hegyi Béla irodalmi és szerkesztői munkás­sága során, baráti adományokból, írói hagyatékból és re­dukciókból. A legkülönfélébb műfajú írások ezek, levelek, cikkek, jegyzetek, személyes vallomások, amelyeket egyetlen közös szál fűz össze, nem jelenhettek meg. Nem jelenhettek meg, mert sértette valamilyen okból a párthatalmat, illetve azokat, akik ezt a hatalmat gyakorol­ták. Ezért vagy azért, de átlépték azt a bizonyos tűréshatárt, mely még elviselhető volt a politika számára. Úgy látjuk, most már elérkezett az ideje annak is, hogy a fiókok meg­nyíljanak, és az eddig tilos vagy titkos iratok napvilágra jussanak. Reményeinkben nem szeretnénk csalódni. A Szerkesztőség

Next