Pesti Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-24 / 172. szám

II. ÉVFOLYAM 172. SZÁM 1991. JÚLIUS 24., SZERDA ERDÉLYI ISTVÁN: ÁRVÁN A KREMATÓRIUMBAN Néhány hét múlva megjele­nik egy botránykönyv arról, hogy milyen halottcserék, halottgyalázások, visszaélé­sek történnek a temetkezés területén? Az író, a Tranger­­ügy „nyomozója”, az emlí­tett esetből kiindulva pró­bált annak is utánajárni mi­lyen maffiák működnek a halottasházakban, s a teme­tőkben? Nem akarok reklá­mot csinálni a könyvnek, azonban igenis célom az, hogy nagyobb nyilvánossá­got adjak e kötetnek, hiszen megdöbbentő képei, törté­netei talán felnyitják a köz­vélemény szemét a temetke­zés területén működő maffi­ákra Számomra is hihetet­len történeteket hallottam az írótól: azokról a virágáru­sokról, akik egy nap kétszer szedik le a sírokról, és há­romszor adják el koszorúi­kat; azokról a kábítószere­sekről, akik a sírkövek alatt élvezik az injekció hatását; a temetői stricikről, a temetői kurvákról... SÁRI KATA — Hogyan jutott arra az elha­tározásra, hogy megírjon egy ilyen könyvet? A Tranger-ügy adta az ötletet, hogy jobban belemélyedjen ebbe a témába, avagy fordítva, a temetkezés területén végzett nyomozás so­rán jutott el ehhez az esethez ? — Híreket hallottam, hogy visszaélések, halottcse­rélések történnek a temetke­zések alkalmával. Az első gondolatom az volt, hogy a Fővárosi Temetkezési Inté­zet visszaél monopolhelyze­tével. A Tranger Kristóf féle ügy — igaz elég felszínesen — tudomásomra jutott. Arra gondoltam, ez az a világ, aho­va az elmúlt évtizedekben senkinek nem volt módja be­tekinteni. Fél éven át végigjártam a halottak összes állomását: a kórházakat, a Kórbonctani Intézetet, a Krematóriumot. Bepillantást nyerhettem a halottszállítók, a temetői maffiák világába, és beszél­tem a halottak hozzátartozó­ival. Sajnos, attól a pillanattól kedzve, ahogy a halottainktól elválunk, addig a pillanatig, — sőt, még ezen túl is — amíg hamvaikkal, maradványaik­kal ismét találkozunk, az egész világ koszos, és emberi hanyagságokkal, bűncselek­ményekkel teli. — Mi volt a céja? — Azt akarom, hogy ebből legyen elég! Legyen elég a ha­­lottelcserélésekből, a szemét­be dobott halott csecsemők­ből, a halottak, és a hozzátar­tozók kifosztásából, a kegy­szerárusok, a sírkövesek, a vi­rágárusok maffiáiból! Egyá­­talán abból, hogy kegyelet­sértő módon egyszerűen tak­­nyosnak, átrázandó hülyének tekintsék azokat, akiknek meghal valakijük. — Beleköt a magyar ren­dőrségbe is... — Igen, mert felelősnek tartom a magyar rendőrsé­get, sőt, vádolom is őket az­zal, hogy a nagy munkájukra való hivatkozással olyan em­­bergyalázó cselekményeken lépnek túl — esetleg egy koro­natanú kihallgatása nélkül, — amelyeket ha tudna a tár­sadalom, a halottak hozzátar­tozói, már régen a Surján, vagy a Boross -féle” miniszté­riumok előtt tüntetnének. Jogom van tehát követelni — akár mint állampolgárnak, akár mint riporternek — hogy az adófizetők pénzéből eltartott magyar rendőrség, vagy az egészségügyi szervek vezetői tegyenek eleget fel­adatuknak — avagy mondja­nak le! — Elég keményen beszél, én úgy gondolom, hogy a könyvben leírtak még a bel­ügyminiszter, a népjóléti mi­niszter számára is megdöb­bentőek lehetnek... — Nagyon örültem volna annak, ha nem kellett volna senkit megdöbbentenem, ha ezt a könyvet egyáltalán nem kellett volna megírnom. Eb­ben a könyvben konkrét bizo­nyítékokat és fényképeket adok például olyan szülők ke­zébe, akiknek gyermekeit ha­­lottgyalázó módon bevásárló­szatyorba teszik, hogy végre elégessék, vagy eltemessék őket. — Hogyan tudja bebizonyí­tani, hogy a leírtak, az adatok igazak? — Fél éjszakát végigbe­szélgettem például egy olyan anyával, akinek egyszerűen ellopták gyermekét, azt mondták neki, hogy a temető­ben, a megjelölt helyen eset­leg leteheti a virágot. Én mentem el érdeklődni, hogy vajon hol lehet gyermek, ak­kor egyszerűen közölték, hogy a gyermek szemétben van, és azt sem tudják, hogy hol. —A szemétben? — Igen, egy ládányi embe­ri hullamaradvány között. Egyébként minden beszélge­tést magnószalagra rögzítet­tem. Minden szó, minden hang nemcsak kazettán, ha­nem számítógépen is rögzítve van. —Nem fél-e a kiadó vagy ön egy ilyen könyvet kiadni ? — A kiadó meggyőződött arról, hogy minden szó, amit leírok, igaz. Itt vannak a do­kumentumok, a feljelenté­sek, a levelek, a rendőrségi végzés, s az Egészségügyi Mi­nisztérium levelezése oda­­vissza. Én pedig nem a maffi­ától félek, nem a rendőrségtől vagy a szülőktől, hanem attól, hogy nem történik semmi, és folytatnom kell egy újabb könyvben a rendelkezésemre álló dokumentumok közre­adását. — Fél éve dolgozik ezen a könyvön. Mindenki tudta, hogy mit csinál, min dolgozik. Tör­tént valami pozitív változás, esetleg nem gyalázzák tovább a halottakat? — Nemhogy változás nem történt, de még megdöbben­tőbb a kép. Elég, ha azt hozom fel példaként, hogy jelenleg is több hónapos hullák vannak— albérletben — a krematórium területén, holott a Kórboncta­ni Intézet igazgatóhelyettese elmondta, hogy egy hónapos­nál öregebb hullákkal nem rendelkeznek. Kérdésem ek­kor az, hogy miért küldött ki több ismeretlen hullát a Kór­bonctani Intézet tárolásra a krematórium hűtőibe? — Pon­tosan most is ott vannak, men­jen ki, nézze meg! — Mit remél a könyvtől ? — Az emberek azért fogják elolvasni, mert olyan világba vezetem őket, amelyeket ha­­lottaik már megjártak, de az élőket a közelébe sem engedik. Remélem, hogy a belügymi­niszter és a népjóléti minisz­ter újraindítja a vizsgálato­kat, és a szülők elé oda mer­nek állni azok vagy odaállít­ják őket, akik embertelen tet­tek végrehajtói voltak, vagy jelenleg is azok. Félek tőle, ha ma nem, akkor holnap újra folytatódnak az embertelen­ségek. Temetői maffiák Azonosító lábcédula egy halotton. Tranger Kristófról egy ilyen — a képen is látható — cédula esett le, s emiatt került a hamvasztókemencébe másik kisgyermek holtteste. A hamvakat tartalmazó urna. A képen jól látható Tranger Kristóf ne­ve, születésének s halálának időpontjával. Pestist Hírlap ELCSERÉLT HALOTT GYERMEKEK Kit vagy mit temettek el? A következő történetet Tranger-ügyként valószínűleg már sokan ismerik, hiszen néhány hónapja laptársa­ink részletesen is beszámoltak erről a „halottcseré­­ről” és halottgyalázásról. S. K. Történt, hogy tavaly év végén egy házaspár eltemette 15 hó­napos kisfiát, majd egy hó­nappal ezután levelet kapott azzal a kérdéssel, eddig miért nem vitték el el kisfiúk holt­testét? Miért nem gondos­kodtak temetéséről?—A gyá­szoló család nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen gyerme­küket, Tranger Kristófot elte­mették már. Elmentek tehát abba a kórházba, ahol fiuk meghalt, majd a Kórbonctani Intézet­be is, s megpróbálhattak vá­laszt kapni arra, hol történ­hetett valami gyalázatos, ho­gyan temethettek el mást, gyermekük helyett. De nem jöttek, nem jöhettek rá, ki a felelős a „halottcseréért”. A szülőket újra kitették annak a megpróbáltatásnak, hogy azonosítsák a holttestet. És valóban: az ő gyermekük volt még mindig a kórboncta­­non. A szülők tehát másod­szor is eltemették, de most már az „igazi” gyermekü­ket... De vajon kinek a hamvait temették el első alkalommal ? A szülők a krematórium dolgozói ellen feljelentést tet­tek a rendőrségen, azonban a rendőrség egy hónapot köve­tően pontot tett az ügy végé­re. Azt mondták, nem történt bűncselekmény, mert nem volt halott. A nyomozást anélkül zárták le, hogy kihall­gatták volna az ügy koronata­núját, a hamvasztóbiztost. Erdélyi István, a Magyar Rádió riportere megpróbált utánajárni az ügynek. Mun­káját egyrészről siker koro­názta, hiszen — a rendőrség helyett — „kihallgatta” Oláh László, hamvasztóbiztost, aki elmondása szerint a rendőr­ségnek is nyilatkozott volna, ha egyáltalán megkérdezik... A „nyomozás” során kide­rült, hogy a krematóriumban az „eredeti” Tranger Kristóf­ról leesett az úgynevezett láb-, és kézcédula, ezt követően más kisgyermek került az égetőkemencébe. Egy olyan kisgyermek, akit szüleik ké­résére fehér rugdalozóba öl­töztettek, ami ilyen esetek­ben ritkaságnak számít, hi­szen a babákon — főleg ham­vasztás előtt semmiféle ruha nincs, legtöbbször meztele­nek. Ritkaságnak számít az is, hogy a gyermeknek — va­lószínűleg valamilyen külön­leges betegség miatt — halála után piros volt az arca. (A ha­lottaknak viaszfehér az ar­cuk.) Tehát a krematóriumban igenis emlékezniük kellett — és emlékeztek is — arra, hogy elsőként kit hamvasztottak el. A rendőrség tehát miért nem járt utána, hogy vajon kit, mikor és hol temettek el, az első elégetett gyermek he­lyett? Abban az időben — másfél hónap alatt — harmincnál több gyermek került a kre­matóriumba, minden gyer­mek adata, és szülei ismertek voltak. Tehát kinyomozhat­ták volna, hogy a Tranger Kristóf helyett eltemetett fe­hér rugdalózós kisgyermek ki volt valójában, és helyette kit — vagy mit — hamvasztottak el és temettek el a hozzátarto­zók. Erdélyi István levelet írt az abban az időben meghalt gyermekek szüleinek, kinek szenvedett gyermeke olyan betegségben, hogy arca piros volt, és ki öltöztette gyerme­két fehér ruhába? Néhány le­vélre válasz érkezett, sokra nem. Félig-meddig érthető okokból, hiszen: melyik szülő akarja megtudni, hogy gyer­meke helyett mást temetett el? A „nyomozás” itt tehát le­zárult, az bebizonyosodott ugyan, hogy mulasztást kö­vettek el. Az viszont továbbra is nyitott kérdés , hogy az el­sőként eltemetett fehér rug­dalózós gyermek ki volt való­jában, és szülei kit, avagy mit temettek el? Erdélyi István az ő általa elkezdett nyomozás folytatá­sára nyílt levélben szólítja fel a belügyminiszter urat. Ezt a nyílt levelet lapunk elsőként közli. Nyílt levél dr. Boross Péterhez TISZTELT BELÜGYMINISZTER ÚR! Áttételesen az ön irányítása alá tartozó Rendőrség a hivatalos feljelentést kö­vetően — valamiféle munka — amit önök nyomozásnak hívnak! — után le­zárta az úgynevezett Tranger-ügyet. Bár a nyomozást vezető rendőrrel telefonon beszélgettem, de olyan ma­gasröptű kioktatásban részesített, hogy rájöttem, én nagyon alacsony em­berke vagyok ahhoz, hogy „tehetségte­len” kérdésekkel zavarjam az illető rendőr urat a későbbiekben. Mit tehettem ? Megkerestem a Tranger Kristóf név alatt első akalommal a krematóri­umba szállított holttest krematórium­ba rókáját. — Nemcsak az egyik ham­vasztóbiztosról van szó, hanem arról a szolgálatot ellátó emberről — halott­­biztosról —, aki személyesen gondos­kodott arról, hogy első alkalommal egy — Tranger Kristóf neve alatt és okmá­nyai alapján másik — gyermek a tűz­­térbe kerülve elhamvadjon. Tehát,Tisztelt Belügyminiszter úr, bár nem vagyok jogász, de gyanítom, hogy az ügy koronatanújáról van szó. Ezt az illetőt, a mai napig — július 17. — a rendőrség nem hallgatta ki. Az egész ügyet több hónapja, lezárták. Én —a Tisztelt Nyomozást vezető Rendőr Úr helyett — Oláh Lászlótól „felvettem” vallomását, amelyet szíve­sen az ön rendelkezésére bocsátok: Beszélgetés Oláh Lászlóval — Mondok önnek egy ne­vet...Tranger Kristóf... Ez a név eb­ben az óriási gyárszerű hamvasz­­tásban-temetésben, jelent valamit Önnek? — Hát annyiban jelent, hogy ezt a gyereket a mi csoportunk hamvasztot­ta 1990 november 9-én. — Miért emlékszik maga vissza pontosan erre a névre, és még arra is, hogy hamvasztás pontosan 1990 november 9-én tör­tént? Ilyen alapon kérdezhetném azt, hogy elmúlt év szeptember 16- án este hat órakor mit csinált? — Ez így igaz, de az újságok sajnos már többször írtak erről, és ez nagyon emlékezetes nekem. A gyermekeket hamvasztás előtt mindig meg szoktam nézni, és Tranger Kristófot is az én csoportom hamvasztotta, ezért külön emlékszem erre. — Tehát Ön határozottan azt mondja itt a mikrofonba, hogy ön első alkalommal 1990. november 9-én látta ezt a gyermeket? —Igen. Amikor megtörtént az azonosítás, levettem a lábcédulát és akkor felnyitottuk, mert le volt sze­gezve és akkor egyeztettem a másik cédulát is a címkével. — Nem tudom, hogy jól emlék­szik-e vissza? Mennyire tragikus itt a krematóriumban, ahogy egy gyermek elhamvasztása folyik?... Vagy ez itt egy teljesen kommersz dolog? — Hát... Hm... Megrázó ez, hogy gyermek... Részemre megrázó, mert hát...az a tudat, hogy még élhetett vol­na... Az igazság az, hogy nagyon gyer­mekszerető vagyok. — Tényleg ott volt ez a gyer­mek? — Hogy ott volt, az biztos. Tehát, ami címkét kivittem és a lábcédula egyezett ezzel a névvel...Hogy aztán ki volt benne a koporsóban azt én nem tudom, de a címke és a lábcédula egye­zett. Az biztos! — Természetesen azt önök nem tudhatják, hogy valójában a hi­vatalos kéz- és a lábcédula mögött ki van, hiszen fényképet nem mel­lékelnek hozzá, ez tény... Magam is körbejártam mindent... Az összes állomását ennek a Kálvári­ának... Valamiféle támpontot tudna-e adni, hogy valójában ho­gyan is nézett ki ez a gyermek ? — Megfelelt a 15 hónapos leírás­nak. —Fiúnak látszott vagy lány­nak? Egyáltalán el lehet azt itt, ilyen esetben dönteni egy 15 hóna­posnak tűnő gyermek esetében ? — Hát ez... Nem meztelen volt a picurka...Rugdalózó volt rajta. Fehér rugdalózó! —Nézze! Én mindenképpen azt szeretném, hogy cáfolhatat­lan bizonyítékokat szolgáltasson nekem arra, hogy az a gyermek részt vett abban a folyamatban, amit a krematóriumba szállítás­nak mondanak, illetve az azt kö­vető hamvasztásban... —Hat ellenőrzésen megy legalább keresztül, mire a csomagoláshoz ke­rül.. Több helyen, kézen megy át, amíg végre bekerül a hamvasz­tóból az ur­naraktárba... —És tegye hozzá, még az utolsó percben, a kemence előtt is min­dent ellenőriz az ott dolgozó... Nem csak azt, hogy ki, hanem azt is, hogy mi van a koporsóban?... Azt is, hogy egy vagy két halott van-e benne, vagy egyáltalán ha­lott-e az illető?.. —A gyermek hajszínére emlék­szik? — Kis, szökés, kis picurka, szép kis hajapska... — És az arc? —Az arca az jellegzetes volt ...Amíg élek, nem felejtem el... Mert teljesen piros volt az arca... Piros volt az arca, az biztos. —Piros foltok voltak rajta, vagy eleve az arca volt piros? —Nem! Maga az arc, az egész arc volt piros... — Ez természetes pirosság volt? — Azt tudom, hogy én élek, és hogy nekem miért piros az arcom, de, hogy ennek a gyereknek miért volt pi­ros, azt én nem tudom... —Mennyire jellemző az az ide­szállított gyermekeknél, hogy ilyen pirospozsgás legyen az ar­cuk? — Ritka... Ritka, mert általában sápadtak... —Mennyire jellemző az, hogy fehér rugdalózó van ezeken a be­szállított gyermekeken ? — Hát... A nagyobbak azok általá­ban fel vannak öltöztetve. Ez a fehér rugdalózó, hát, ez ritkaságszámba megy. — Oláh úr... Ha kettő, három, öt vagy tíz darab gyermek fényké­pet tennék ön elé, 15 hónapos gyer­mekeknek a fényképét, felismer­né, hogy akkor kit hamvasztott el? Felismerné azt az egyet? —Biztos, hogy nem ismerném fel, mert valószínű, hogy azok a fényké­pek akkor készültek a gyermekekről, amikor még éltek. És itt pedig már... A halott arca egészen más... Nagy változ­­áson megy keresztül... — Lehetetlen lenne felismer­ni? — Lehetetlen... Tisztelt Belügyminiszter úr... íme, tehát ennyi volt a beszélgetés... Van tehát egy magyar állampolgár, fel­elős beosztásban, aki büntetőjogi fel­elősségének teljes tudatában azt mond­ja magnóba, hogy az ő ellenőrzése mel­lett egy gyermek bekerült a krematóri­umba... Ez nem jelent semmit a rendőrség­nek? Annyira, hogy meg sem hallgat­ták? Ki sem kérdezték ? Természetesen a Belügyminiszter úrnak teljes mértékben jogában áll ké­telkedni mindabban, amit most én itt leírtam. Kérjem vagy követeljem, hogy újra indítsanak nyomozást, eredmény­re is jussanak? Erdélyi István HAZAI ÉLET 5

Next