Pesti Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-24 / 172. szám
II. ÉVFOLYAM 172. SZÁM 1991. JÚLIUS 24., SZERDA ERDÉLYI ISTVÁN: ÁRVÁN A KREMATÓRIUMBAN Néhány hét múlva megjelenik egy botránykönyv arról, hogy milyen halottcserék, halottgyalázások, visszaélések történnek a temetkezés területén? Az író, a Trangerügy „nyomozója”, az említett esetből kiindulva próbált annak is utánajárni milyen maffiák működnek a halottasházakban, s a temetőkben? Nem akarok reklámot csinálni a könyvnek, azonban igenis célom az, hogy nagyobb nyilvánosságot adjak e kötetnek, hiszen megdöbbentő képei, történetei talán felnyitják a közvélemény szemét a temetkezés területén működő maffiákra Számomra is hihetetlen történeteket hallottam az írótól: azokról a virágárusokról, akik egy nap kétszer szedik le a sírokról, és háromszor adják el koszorúikat; azokról a kábítószeresekről, akik a sírkövek alatt élvezik az injekció hatását; a temetői stricikről, a temetői kurvákról... SÁRI KATA — Hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy megírjon egy ilyen könyvet? A Tranger-ügy adta az ötletet, hogy jobban belemélyedjen ebbe a témába, avagy fordítva, a temetkezés területén végzett nyomozás során jutott el ehhez az esethez ? — Híreket hallottam, hogy visszaélések, halottcserélések történnek a temetkezések alkalmával. Az első gondolatom az volt, hogy a Fővárosi Temetkezési Intézet visszaél monopolhelyzetével. A Tranger Kristóf féle ügy — igaz elég felszínesen — tudomásomra jutott. Arra gondoltam, ez az a világ, ahova az elmúlt évtizedekben senkinek nem volt módja betekinteni. Fél éven át végigjártam a halottak összes állomását: a kórházakat, a Kórbonctani Intézetet, a Krematóriumot. Bepillantást nyerhettem a halottszállítók, a temetői maffiák világába, és beszéltem a halottak hozzátartozóival. Sajnos, attól a pillanattól kedzve, ahogy a halottainktól elválunk, addig a pillanatig, — sőt, még ezen túl is — amíg hamvaikkal, maradványaikkal ismét találkozunk, az egész világ koszos, és emberi hanyagságokkal, bűncselekményekkel teli. — Mi volt a céja? — Azt akarom, hogy ebből legyen elég! Legyen elég a halottelcserélésekből, a szemétbe dobott halott csecsemőkből, a halottak, és a hozzátartozók kifosztásából, a kegyszerárusok, a sírkövesek, a virágárusok maffiáiból! Egyátalán abból, hogy kegyeletsértő módon egyszerűen taknyosnak, átrázandó hülyének tekintsék azokat, akiknek meghal valakijük. — Beleköt a magyar rendőrségbe is... — Igen, mert felelősnek tartom a magyar rendőrséget, sőt, vádolom is őket azzal, hogy a nagy munkájukra való hivatkozással olyan embergyalázó cselekményeken lépnek túl — esetleg egy koronatanú kihallgatása nélkül, — amelyeket ha tudna a társadalom, a halottak hozzátartozói, már régen a Surján, vagy a Boross -féle” minisztériumok előtt tüntetnének. Jogom van tehát követelni — akár mint állampolgárnak, akár mint riporternek — hogy az adófizetők pénzéből eltartott magyar rendőrség, vagy az egészségügyi szervek vezetői tegyenek eleget feladatuknak — avagy mondjanak le! — Elég keményen beszél, én úgy gondolom, hogy a könyvben leírtak még a belügyminiszter, a népjóléti miniszter számára is megdöbbentőek lehetnek... — Nagyon örültem volna annak, ha nem kellett volna senkit megdöbbentenem, ha ezt a könyvet egyáltalán nem kellett volna megírnom. Ebben a könyvben konkrét bizonyítékokat és fényképeket adok például olyan szülők kezébe, akiknek gyermekeit halottgyalázó módon bevásárlószatyorba teszik, hogy végre elégessék, vagy eltemessék őket. — Hogyan tudja bebizonyítani, hogy a leírtak, az adatok igazak? — Fél éjszakát végigbeszélgettem például egy olyan anyával, akinek egyszerűen ellopták gyermekét, azt mondták neki, hogy a temetőben, a megjelölt helyen esetleg leteheti a virágot. Én mentem el érdeklődni, hogy vajon hol lehet gyermek, akkor egyszerűen közölték, hogy a gyermek szemétben van, és azt sem tudják, hogy hol. —A szemétben? — Igen, egy ládányi emberi hullamaradvány között. Egyébként minden beszélgetést magnószalagra rögzítettem. Minden szó, minden hang nemcsak kazettán, hanem számítógépen is rögzítve van. —Nem fél-e a kiadó vagy ön egy ilyen könyvet kiadni ? — A kiadó meggyőződött arról, hogy minden szó, amit leírok, igaz. Itt vannak a dokumentumok, a feljelentések, a levelek, a rendőrségi végzés, s az Egészségügyi Minisztérium levelezése odavissza. Én pedig nem a maffiától félek, nem a rendőrségtől vagy a szülőktől, hanem attól, hogy nem történik semmi, és folytatnom kell egy újabb könyvben a rendelkezésemre álló dokumentumok közreadását. — Fél éve dolgozik ezen a könyvön. Mindenki tudta, hogy mit csinál, min dolgozik. Történt valami pozitív változás, esetleg nem gyalázzák tovább a halottakat? — Nemhogy változás nem történt, de még megdöbbentőbb a kép. Elég, ha azt hozom fel példaként, hogy jelenleg is több hónapos hullák vannak— albérletben — a krematórium területén, holott a Kórbonctani Intézet igazgatóhelyettese elmondta, hogy egy hónaposnál öregebb hullákkal nem rendelkeznek. Kérdésem ekkor az, hogy miért küldött ki több ismeretlen hullát a Kórbonctani Intézet tárolásra a krematórium hűtőibe? — Pontosan most is ott vannak, menjen ki, nézze meg! — Mit remél a könyvtől ? — Az emberek azért fogják elolvasni, mert olyan világba vezetem őket, amelyeket halottaik már megjártak, de az élőket a közelébe sem engedik. Remélem, hogy a belügyminiszter és a népjóléti miniszter újraindítja a vizsgálatokat, és a szülők elé oda mernek állni azok vagy odaállítják őket, akik embertelen tettek végrehajtói voltak, vagy jelenleg is azok. Félek tőle, ha ma nem, akkor holnap újra folytatódnak az embertelenségek. Temetői maffiák Azonosító lábcédula egy halotton. Tranger Kristófról egy ilyen — a képen is látható — cédula esett le, s emiatt került a hamvasztókemencébe másik kisgyermek holtteste. A hamvakat tartalmazó urna. A képen jól látható Tranger Kristóf neve, születésének s halálának időpontjával. Pestist Hírlap ELCSERÉLT HALOTT GYERMEKEK Kit vagy mit temettek el? A következő történetet Tranger-ügyként valószínűleg már sokan ismerik, hiszen néhány hónapja laptársaink részletesen is beszámoltak erről a „halottcseréről” és halottgyalázásról. S. K. Történt, hogy tavaly év végén egy házaspár eltemette 15 hónapos kisfiát, majd egy hónappal ezután levelet kapott azzal a kérdéssel, eddig miért nem vitték el el kisfiúk holttestét? Miért nem gondoskodtak temetéséről?—A gyászoló család nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen gyermeküket, Tranger Kristófot eltemették már. Elmentek tehát abba a kórházba, ahol fiuk meghalt, majd a Kórbonctani Intézetbe is, s megpróbálhattak választ kapni arra, hol történhetett valami gyalázatos, hogyan temethettek el mást, gyermekük helyett. De nem jöttek, nem jöhettek rá, ki a felelős a „halottcseréért”. A szülőket újra kitették annak a megpróbáltatásnak, hogy azonosítsák a holttestet. És valóban: az ő gyermekük volt még mindig a kórbonctanon. A szülők tehát másodszor is eltemették, de most már az „igazi” gyermeküket... De vajon kinek a hamvait temették el első alkalommal ? A szülők a krematórium dolgozói ellen feljelentést tettek a rendőrségen, azonban a rendőrség egy hónapot követően pontot tett az ügy végére. Azt mondták, nem történt bűncselekmény, mert nem volt halott. A nyomozást anélkül zárták le, hogy kihallgatták volna az ügy koronatanúját, a hamvasztóbiztost. Erdélyi István, a Magyar Rádió riportere megpróbált utánajárni az ügynek. Munkáját egyrészről siker koronázta, hiszen — a rendőrség helyett — „kihallgatta” Oláh László, hamvasztóbiztost, aki elmondása szerint a rendőrségnek is nyilatkozott volna, ha egyáltalán megkérdezik... A „nyomozás” során kiderült, hogy a krematóriumban az „eredeti” Tranger Kristófról leesett az úgynevezett láb-, és kézcédula, ezt követően más kisgyermek került az égetőkemencébe. Egy olyan kisgyermek, akit szüleik kérésére fehér rugdalozóba öltöztettek, ami ilyen esetekben ritkaságnak számít, hiszen a babákon — főleg hamvasztás előtt semmiféle ruha nincs, legtöbbször meztelenek. Ritkaságnak számít az is, hogy a gyermeknek — valószínűleg valamilyen különleges betegség miatt — halála után piros volt az arca. (A halottaknak viaszfehér az arcuk.) Tehát a krematóriumban igenis emlékezniük kellett — és emlékeztek is — arra, hogy elsőként kit hamvasztottak el. A rendőrség tehát miért nem járt utána, hogy vajon kit, mikor és hol temettek el, az első elégetett gyermek helyett? Abban az időben — másfél hónap alatt — harmincnál több gyermek került a krematóriumba, minden gyermek adata, és szülei ismertek voltak. Tehát kinyomozhatták volna, hogy a Tranger Kristóf helyett eltemetett fehér rugdalózós kisgyermek ki volt valójában, és helyette kit — vagy mit — hamvasztottak el és temettek el a hozzátartozók. Erdélyi István levelet írt az abban az időben meghalt gyermekek szüleinek, kinek szenvedett gyermeke olyan betegségben, hogy arca piros volt, és ki öltöztette gyermekét fehér ruhába? Néhány levélre válasz érkezett, sokra nem. Félig-meddig érthető okokból, hiszen: melyik szülő akarja megtudni, hogy gyermeke helyett mást temetett el? A „nyomozás” itt tehát lezárult, az bebizonyosodott ugyan, hogy mulasztást követtek el. Az viszont továbbra is nyitott kérdés , hogy az elsőként eltemetett fehér rugdalózós gyermek ki volt valójában, és szülei kit, avagy mit temettek el? Erdélyi István az ő általa elkezdett nyomozás folytatására nyílt levélben szólítja fel a belügyminiszter urat. Ezt a nyílt levelet lapunk elsőként közli. Nyílt levél dr. Boross Péterhez TISZTELT BELÜGYMINISZTER ÚR! Áttételesen az ön irányítása alá tartozó Rendőrség a hivatalos feljelentést követően — valamiféle munka — amit önök nyomozásnak hívnak! — után lezárta az úgynevezett Tranger-ügyet. Bár a nyomozást vezető rendőrrel telefonon beszélgettem, de olyan magasröptű kioktatásban részesített, hogy rájöttem, én nagyon alacsony emberke vagyok ahhoz, hogy „tehetségtelen” kérdésekkel zavarjam az illető rendőr urat a későbbiekben. Mit tehettem ? Megkerestem a Tranger Kristóf név alatt első akalommal a krematóriumba szállított holttest krematóriumba rókáját. — Nemcsak az egyik hamvasztóbiztosról van szó, hanem arról a szolgálatot ellátó emberről — halottbiztosról —, aki személyesen gondoskodott arról, hogy első alkalommal egy — Tranger Kristóf neve alatt és okmányai alapján másik — gyermek a tűztérbe kerülve elhamvadjon. Tehát,Tisztelt Belügyminiszter úr, bár nem vagyok jogász, de gyanítom, hogy az ügy koronatanújáról van szó. Ezt az illetőt, a mai napig — július 17. — a rendőrség nem hallgatta ki. Az egész ügyet több hónapja, lezárták. Én —a Tisztelt Nyomozást vezető Rendőr Úr helyett — Oláh Lászlótól „felvettem” vallomását, amelyet szívesen az ön rendelkezésére bocsátok: Beszélgetés Oláh Lászlóval — Mondok önnek egy nevet...Tranger Kristóf... Ez a név ebben az óriási gyárszerű hamvasztásban-temetésben, jelent valamit Önnek? — Hát annyiban jelent, hogy ezt a gyereket a mi csoportunk hamvasztotta 1990 november 9-én. — Miért emlékszik maga vissza pontosan erre a névre, és még arra is, hogy hamvasztás pontosan 1990 november 9-én történt? Ilyen alapon kérdezhetném azt, hogy elmúlt év szeptember 16- án este hat órakor mit csinált? — Ez így igaz, de az újságok sajnos már többször írtak erről, és ez nagyon emlékezetes nekem. A gyermekeket hamvasztás előtt mindig meg szoktam nézni, és Tranger Kristófot is az én csoportom hamvasztotta, ezért külön emlékszem erre. — Tehát Ön határozottan azt mondja itt a mikrofonba, hogy ön első alkalommal 1990. november 9-én látta ezt a gyermeket? —Igen. Amikor megtörtént az azonosítás, levettem a lábcédulát és akkor felnyitottuk, mert le volt szegezve és akkor egyeztettem a másik cédulát is a címkével. — Nem tudom, hogy jól emlékszik-e vissza? Mennyire tragikus itt a krematóriumban, ahogy egy gyermek elhamvasztása folyik?... Vagy ez itt egy teljesen kommersz dolog? — Hát... Hm... Megrázó ez, hogy gyermek... Részemre megrázó, mert hát...az a tudat, hogy még élhetett volna... Az igazság az, hogy nagyon gyermekszerető vagyok. — Tényleg ott volt ez a gyermek? — Hogy ott volt, az biztos. Tehát, ami címkét kivittem és a lábcédula egyezett ezzel a névvel...Hogy aztán ki volt benne a koporsóban azt én nem tudom, de a címke és a lábcédula egyezett. Az biztos! — Természetesen azt önök nem tudhatják, hogy valójában a hivatalos kéz- és a lábcédula mögött ki van, hiszen fényképet nem mellékelnek hozzá, ez tény... Magam is körbejártam mindent... Az összes állomását ennek a Kálváriának... Valamiféle támpontot tudna-e adni, hogy valójában hogyan is nézett ki ez a gyermek ? — Megfelelt a 15 hónapos leírásnak. —Fiúnak látszott vagy lánynak? Egyáltalán el lehet azt itt, ilyen esetben dönteni egy 15 hónaposnak tűnő gyermek esetében ? — Hát ez... Nem meztelen volt a picurka...Rugdalózó volt rajta. Fehér rugdalózó! —Nézze! Én mindenképpen azt szeretném, hogy cáfolhatatlan bizonyítékokat szolgáltasson nekem arra, hogy az a gyermek részt vett abban a folyamatban, amit a krematóriumba szállításnak mondanak, illetve az azt követő hamvasztásban... —Hat ellenőrzésen megy legalább keresztül, mire a csomagoláshoz kerül.. Több helyen, kézen megy át, amíg végre bekerül a hamvasztóból az urnaraktárba... —És tegye hozzá, még az utolsó percben, a kemence előtt is mindent ellenőriz az ott dolgozó... Nem csak azt, hogy ki, hanem azt is, hogy mi van a koporsóban?... Azt is, hogy egy vagy két halott van-e benne, vagy egyáltalán halott-e az illető?.. —A gyermek hajszínére emlékszik? — Kis, szökés, kis picurka, szép kis hajapska... — És az arc? —Az arca az jellegzetes volt ...Amíg élek, nem felejtem el... Mert teljesen piros volt az arca... Piros volt az arca, az biztos. —Piros foltok voltak rajta, vagy eleve az arca volt piros? —Nem! Maga az arc, az egész arc volt piros... — Ez természetes pirosság volt? — Azt tudom, hogy én élek, és hogy nekem miért piros az arcom, de, hogy ennek a gyereknek miért volt piros, azt én nem tudom... —Mennyire jellemző az az ideszállított gyermekeknél, hogy ilyen pirospozsgás legyen az arcuk? — Ritka... Ritka, mert általában sápadtak... —Mennyire jellemző az, hogy fehér rugdalózó van ezeken a beszállított gyermekeken ? — Hát... A nagyobbak azok általában fel vannak öltöztetve. Ez a fehér rugdalózó, hát, ez ritkaságszámba megy. — Oláh úr... Ha kettő, három, öt vagy tíz darab gyermek fényképet tennék ön elé, 15 hónapos gyermekeknek a fényképét, felismerné, hogy akkor kit hamvasztott el? Felismerné azt az egyet? —Biztos, hogy nem ismerném fel, mert valószínű, hogy azok a fényképek akkor készültek a gyermekekről, amikor még éltek. És itt pedig már... A halott arca egészen más... Nagy változáson megy keresztül... — Lehetetlen lenne felismerni? — Lehetetlen... Tisztelt Belügyminiszter úr... íme, tehát ennyi volt a beszélgetés... Van tehát egy magyar állampolgár, felelős beosztásban, aki büntetőjogi felelősségének teljes tudatában azt mondja magnóba, hogy az ő ellenőrzése mellett egy gyermek bekerült a krematóriumba... Ez nem jelent semmit a rendőrségnek? Annyira, hogy meg sem hallgatták? Ki sem kérdezték ? Természetesen a Belügyminiszter úrnak teljes mértékben jogában áll kételkedni mindabban, amit most én itt leírtam. Kérjem vagy követeljem, hogy újra indítsanak nyomozást, eredményre is jussanak? Erdélyi István HAZAI ÉLET 5