Pesti Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-18 / 219. szám
II. ÉVFOLYAM 219. SZÁM 1991. SZEPTEMBER 18., SZERDA Pestfa Hirlap AZ ÖTÖDIK FÖLDRÉSZEN Kultúránk szószólója Kelemen Csabáról, az Egri Gárdonyi Géza színház egyik vezető színészéről kevesen tudják, hogy a közelmúltban 66 ezer ausztráliai magyar számára közvetítette Sinkovits Imrével, s ismert közéleti személyiségekkel együtt az örömhírt: Magyarországot elhagyta a rossz emlékű vörös hadsereg. De arról még kevesebben hallottak, hogy nem először tölti be az anyaországi irodalom szószólójának, követének szerepét az ötödik kontinensen élő magyarok előtt. Személyesen is járt Ausztráliában még a diktatúra végnapjaiban. Arról faggatom először a Radnóti Színpad egykori tagját egy hangulatos budakeszi étteremben, hogy érzi magát Egerben. PÓSA ZOLTÁN — Immár két esztendeje vagyok a Gárdonyi Géza Színház tagja. Szeptember közepétől játszom tavalyi darabjainkban, először azokat újítjuk föl. Az első új bemutatónkon — a nyár közepe táján tudtam meg — nem kaptam szerepet. Egy kicsit föj ez nekem, hiszen Samuel Beckett Godot-ra várva című darabját mutatjuk be El Emii Sonja rendezésében. — A „szeretem", vagy a „nem szeretem” típusú feladataid vannak túlsúlyban ? — Mindegyik szerepben meg kell találni a szeretnivalót. A saját példámon, káromon tanultam meg ezt a bölcsességet. Ha az ember valamit látványosan utál, az előbb-utóbb rettenetessé válik. Mumussá. Ráül az ember kedélyére, s nem tud szabadulni tőle. Na persze, ne tagadjuk, mint mindenben, a szakmában is vannak dolgok, amiket jobban, s vannak, amiket kevésbé szeretünk. A legutóbbit, a kedves gengszter figuráját az egri Padlásban különösen kedveltem. Nagyon szeretjük mindnyájan, az egyik legjobban sikerült előadás volt eddig valamennyi közül. Nem panaszkodhatom. Az utóbbi években öt bemutatóm volt. Shakespeare-drámában, musicalban, vígjátékban egyaránt fölléptem. A vidéki színháznak nagy előnye, hogy szélesebb közönségréteget kell kiszolgálnia, mint bármelyik fővárosi társulatnak. Egy színésznek igenis használ, ha tágasabb skálán, több oldalról is próbára teheti a képességeit. A magyar vidéki városokban egy színház működik — esetleg több helyszínen, ahol erre lehetőség van. De egy társulatnak kell minden rétegigényt kielégítenie. A Radnóti Színpad meglehetősen szűk réteget szolgál ki — ha kiszolgálja egyáltalán. —De legalább annyira szereted a verseket is. Hiszen ezzel hódítottátok meg az ausztráliai magyar közönséget „már akkor”. — Sebestyén András barátommal tizenhárom éven át dolgoztunk együtt — hogy az elejéről kezdjem a történetet. Először főiskolásként, majd a Radnóti Színpados időkben jártuk az országot előadóestekkel. 1986-ban a dolog különösen intenzívvé vált, szám szerint tizennégy műsort szerkesztettünk össze. Ebben az esztendőben egy ismerős hölgy meghívott bennünket Kanadába azzal, hogy megszervez számunkra egy föllépést. Saját költségünkön utaztunk abban a tudatban, hogy egyszer megmutatjuk magunkat azoknak, akik kíváncsiak ránk. De olyan jól sikerült az est, hogy még ötször pódiumra állhattunk. A legutolsó alkalommal találkoztunk Andrikovits Péter úrral, aki két évvel korábban még Sidney-ben élt, az ottani Magyar Ház vezetője volt. Az ő közvetítésével, segítségével jutottunk el két év múlva Ausztráliába. Három hónapig voltunk kinn... — Hát ez nem semmi. Ehhez képest szinte alig hallottunk híradást az ottani szerepléseitekről magyar hírforrásokból... — Akkor még más világ volt, s mi nem hivatalosan voltunk kinn. Csak az Országos Füharmónia közvetítésével juthattak külföldi vendégszerepléshez magyar művészek, s azok kivétel nélkül mindig könnyű műfajt szállítottak. Az ausztráliai magyarság nem nagyon szerette ezeket a dolgokat. Ki is nyilvánították.,, Úgy látszik, az anyaországbeliek lenéznek bennünket. Azt hiszik rólunk, hogy csak a kabaré, a nóta, az operett befogadására vagyunk képesek.” E tévhit eleven cáfolatáról saját szemünkkel győződhettünk meg. Az akkori hazai hivatalos felfogás szerint műsoraink merészen politikusnak számítottak. A magyarság összetartásának eszméjét fejezték ki. Petőfi, Ady, Radnóti, s a nagy Nyugatosok, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula és huszonnégy, hetvenes években élő, alkotó magyar költő verseiből állítottunk össze tizennégy szerkesztett műsort. Három hónap alatt tizenhat föllépést tudtunk összehozni, mindegyik műsorunk legalább három óra hosszáig tartott, nagy színházteremben. Fantasztikus igényekkel, szépérzékenységgel találkoztunk. Volt olyan alkalom, amelyre egészen rövid előadóestet terveztünk, s négy óráig nem engedtek le a színpadról. Szavaltunk is, énekeltünk is, saját megzenésítésben magyar költeményeket. Szoros kapcsolatba kerültünk a kinti magyarsággal. A műsorok után hosszú, éjszakákba is belenyúló beszélgetéseink voltak... S bizony, a barátom nem is tért haza. Ott él ma is Ausztráliában. — Hála a műholdas adáslehetőségnek, legalább a hangod neked is visszatért oda a közelmúltban. — Soós Miklóssal, a Sidney-i Magyar Rádió elnökével már 1988-ban összejöttünk. Akkor, amikor megkérdeztük, mikor találkozunk otthon, kijelentette: amíg orosz katona tartózkodik Magyarországon, nem jön haza. Idén június 21-én így minden előzetes bejelentés nélkül megjelent, s megkért engem, hogy a Magyar Rádióból sugározzunk egy élő adást az ausztráliai magyarságnak műholdon keresztül. Éjjel egy órakor kezdődött, akkor Sidney-ben reggel kilenc óra volt. Egy hétig készültünk erre a műsorra, tizenhárom riportot készítettünk politikusokkal, püspökökkel, általában olyan személyiségekkel, akik komoly véleményt tudtak mondani a függetlenné válás jelentőségéről. Ausztráliában hatvanötezer magyar él, zömmel végighallgatják a hetente háromszor egy órányi magyar adást. Mivel a kontinensnyi országban nincs magyar színház, a rádió összetartó, kohéziós erőként működik. A mi műsorunkat egyébként is, tekintettel az ünnepi alkalomra, igencsak beharangozták. Sokan készültek rá, partykat szerveztek. Összejött ötven-hatvan ember, s amikor elkezdődött az adás Magyarországról, elcsöndesedtek, s csak a műsor létezett. Megállt az élet, s mindenki bennünket hallgatott. Azért ez fölemelő érzés volt. Jó hangulat uralkodott a magyar stúdióban, s élő kapcsolatban voltunk a Sidney-i magyar adó munkatársaival is. Volt részünk izgalmakban bőven, nem jött be azonnal Sidney, s adódtak időegyeztetési problémák, ugyanis az összműsoridőnek pontosan hatvan percesnek kell lennie. Nem lehetett sem több, sem kevesebb. Ám annyira csodálatos volt az összmunka végül, s annyira fölemelően sikerült az éteren át sugárzott magyar üzenet a magyaroknak, hogy azóta is ismételnek belőle részleteket. S átvették — s veszik más országok, földrészek magyar adói is... — S vajon érdekli-e a magyarországi magyarokat is a költészet ? Nem szabad felednünk: a pauperizálódás, a kultúra iránti közöny a hetvenes évek közepén kezdődött, még csak nem is a nyolcvanas esztendők elején. — Mint mondottam, lényegében tizenhárom évig jártuk az országot Sebestyén Andrással. Terjesztettük prózában, dalban Magyarországon a magyar költészetet. De szinte csak iskoláktól kaptunk meghívást, rendhagyó irodalmi órákra. Máshol csak a vidám dolgok mentek, meg a gyerekműsorok. És mivel hogy a műsoraink kettőnkre voltak,, kitalálva,” amióta András Ausztráliában él, valahogy megszakadt a dolog folyamatossága. Hogy meddig, nem tudom... KULTÚRA 11 Huszadik századi barlangrajzok Csak úgy röpködtek a különböző művészeti irányzatok, a posztavantgárd, a koncept- és pop-art a Fiatal Művészek Klubjában múlt héten nyílt kiállításon L. Menyhért László művészettörténész szájából. Mint elmondta, a most meghívott három müncheni képzőművész mégsem szorítható be egyetlen kategóriába sem. Festményeik huszadik századi barlangrajzok, emblematikus képek olyan megfogalmazásban, amely az egyszerűségben keres menedéket NICHL ANDREA Fink Ossi üvegképei „a természet maradékának pereméről” szólnak hozzánk. Valójában talán nem is az üvegekre zsírkrétával rajzolt formák a műalkotások, hanem azok az árnyképek, amelyek a nem falhoz simuló, hanem attól eltartott üvegek mögé képződtek. A rajz tehát csak eszköz valaminek a létrehozására. A kék zsírkrétával festett egyszerű alakzatok használati eszközeinkre is emlékeztethetnek. Az egyik kép villanykörtéhez hasonló, bár kicsit szabálytalanabb, a másik kuglófsütőt formáz. S ha visszaszaladunk néhány évet egyik kedvenc könyvünk hősének rajzáig, itt újból viszontlátjuk azt. A kis herceg elefántot elnyelő óriáskígyója emészt nyugodtan Ossi üvegén és az üveg mögötti falon. Axel Kraus csontvázai hasonló nyugalommal ücsörögnek a földön heverő tátott szájú állatfogsorok előtt. Tudni nem lehet, hogy az elfogyasztott vacsora maradékát látjuk, vagy esetleg kőkorszaki ősünk nálánál is régebbi leletre talált. A mellette lévő másik képen befőttesüvegek sorakoznak. Intim együttlétük a felbontott és félig kiüresedett üvegek sorsának melankolikus rajzolata. Még egyszerűbb forma az avokádólevelek egymásra hajló együttese, melyet szintén Axel Kraus örökített meg. Theresa Hefele „papirusztekercsei” a kiállítás harmadik művészét képviselik. Mint kínai írásjelek sorakoznak egymás alatt, függőleges gondolat- és történettöredékei, hajlongó nőalakjai, elmosódott foltokba vesző figurái. Felfedezhető ugyanis a látszólag "nonfiguratív képeken a szürke-barna-fekete nyomatok kapcsolatából megszületett ember. Elkészítésük technikája a régi gyermekjátékhoz áll közel, a krumplinyomóval festett képekhez. Lenyomatai ezek hol elmúlt koroknak, hol valaha élt nők mozdulatainak. Valóságos és árnyékalakok élnek e képeken. Hármójuk jelképrendszere rokonságban áll egymással, csupán a téma más. Jelek, emblémák az utókor számára, huszadik századi üzenetek, amelyek nem mindig élnek a huszadik század ikonográfiájával. Vagy lehet, hogy mégis? Lehet, hogy ez az egyik út, amely a jövőbe vezet? S lehet, hogy a körforgás visszavet bennünket abba a korba, amelyik a művészet kezdeteit hordozta magában? Axel Kraus csontvázai fotó: szigetváry zsolt Ki olvas ma esszét? HORPÁCSI SÁNDOR Kezdő írástudónak hasznos példaképet, követendő mestert választani. Az se nagy szégyen, ha másolgat, átvesz fogásokat, elsajátít egy-egy stílust, gondolkodásmódot. Magánügy, de e sorok írója Barta János, Benedek Marcell, Illés Endre, Rónai György, Szerb Antal és Gyergyai Albert írásaiért lelkesedett (lelkesedik) néhány évtizede. Heves vitába is keveredett a „marxista esztétikára esküdő kollegáival, akik ebben a névsorban nem találtak semmi közös vonást-nevezőt. Pedig nem! A skála, mely Barta János németes alaposságától ível a franciás eleganciájú Gyergyai Albertig nem teljes, s eleve önkényes, de közösnek éreztem bennük az igényességet, az európai tájékozottságot, a nehéz súlyok könynyed felemelését. Őket olvasva sosem nyomaszt a hatalmas tudásanyag, amelyet feldolgoznak, az irodalmat soha nem érzem életidegennek, mint ahogyan a tudományt sem. Miért mondom ezt? Mert bármilyen paradoxon, nincs unalmasabb, szárazabb, mint az irodalomról szóló irodalom. „A versről írt tanduma” annyit ér, mint a kipisilt sör” — jut eszembe Ladányi Mihály verssora. Nagy örömmel fedeztem föl, s olvastam végig a Somogy legfrissebb számában a Gyergyai Albert emlékezete című összeállítást. Ez a nagy műveltségű, finom lelkű és stílusú azért imponált, mert kritikáival, elő- és utószavaival bátran állt oda a legújabb irodalmi törekvések mellé. Ő fogalmazta meg az elsők között, hogy a proletársorból kiemelkedő Kassák szinkronban volt kora európai művészetével, hogy Kassák (Ady és a Nyugat után) nem csupán témában hozott újat, de stílusban, világlátásban is. Szívesen idézek a mestertől egy bekezdésnyit, éppen a Kassákra vonatkozót. Tüskés Tibor (Találkozások Gyergyai Alberttel) idézi föl Kassák és Gyergyai pécsi látogatásának emlékét. Kassák a maga keresetlen modorában fejtette ki a véleményét élőkről és holtakról. Többek közt Németh Lászlóról is. E sorok írója egyetemistaként kereste fel a lakásán, s ekkor mondta (1961-ben), hogy „Németh László kétségtelenül korunk legnagyobb írója, de már ő is tudja, mit kell írni...” Hogy jobban értsük: akkoriban mutatták be N.L. Utazás című drámáját, amelyben a Szovjetunióban tett utazását, apológiáját írta volt meg. Gyergyai Albert így nyugtatja meg a fiatal Tüskés Tibort: „Tudod, te még fiatal vagy. Ha most Németh Lászlót hallanád, talán ugyanezt mondaná Kassákról. Az írók egy nagyságrend fölött nehezen viselik el egymást. És élőszóban mindig személyesebbek, elfogultabbak, érdesebbek. Ez az irodalom emberi arca. De te a műveket nézzed. Egy könyvespolcon számtalan könyv megfér. A különböző értékek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Te szerkesztő vagy és kritikus. Egy folyóiratszámban azokat is együtt kell közölni, akik az életben talán nem ülnének egymás mellé. A Nyugat ezt tette. Azóta se volt jobb magyar folyóirat, amit példaként egy szerkesztő maga elé állíthat. Nincs kétféle magyar irodalom, urbánus meg népi. Csak egyetlen és egységes magyar irodalom van, amelyben Babitsnak, Kassáknak, Németh Lászlónak egyaránt helye van. Én ezt tanultam a Nyugattól. És ezt adom át neked, a fiataloknak is”. Köszönjük mester!