Pesti Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-18 / 219. szám

II. ÉVFOLYAM 219. SZÁM 1991. SZEPTEMBER 18., SZERDA Pestfa Hirlap AZ ÖTÖDIK FÖLDRÉSZEN Kultúránk szószólója Kelemen Csabáról, az Egri Gárdonyi Géza színház egyik vezető színészéről kevesen tudják, hogy a közelmúltban 66 ezer ausztráliai magyar számára közvetítette Sinkovits Imrével, s ismert közéleti személyiségekkel együtt az örömhírt: Magyarországot el­hagyta a rossz emlékű vörös hadsereg. De arról még kevesebben hallottak, hogy nem először tölti be az anyaországi irodalom szószólójának, követének szerepét az ötödik kontinensen élő magyarok előtt. Személyesen is járt Ausztráliában még a diktatúra végnapjaiban. Arról faggatom először a Radnóti Színpad egykori tagját egy hangula­tos budakeszi étteremben, hogy érzi magát Egerben. PÓSA ZOLTÁN — Immár két esztendeje va­gyok a Gárdonyi Géza Szín­ház tagja. Szeptember köze­pétől játszom tavalyi darabja­inkban, először azokat újítjuk föl. Az első új bemutatónkon — a nyár közepe táján tud­tam meg — nem kaptam sze­repet. Egy kicsit föj ez nekem, hiszen Samuel Beckett Go­­dot-ra várva című darabját mutatjuk be El Emii Sonja rendezésében. — A „szeretem", vagy a „nem szeretem” típusú fel­adataid vannak túlsúlyban ? — Mindegyik szerepben meg kell találni a szeretniva­lót. A saját példámon, káro­mon tanultam meg ezt a böl­csességet. Ha az ember va­lamit látványosan utál, az előbb-utóbb rettenetessé vá­lik. Mumussá. Ráül az ember kedélyére, s nem tud szaba­dulni tőle. Na persze, ne ta­gadjuk, mint mindenben, a szakmában is vannak dolgok, amiket jobban, s vannak, amiket kevésbé szeretünk. A legutóbbit, a kedves gengsz­ter figuráját az egri Padlás­ban különösen kedveltem. Nagyon szeretjük mindnyá­jan, az egyik legjobban sike­rült előadás volt eddig vala­mennyi közül. Nem panasz­­kodhatom. Az utóbbi évek­ben öt bemutatóm volt. Sha­­kespeare-drámában, musi­­calban, vígjátékban egyaránt fölléptem. A vidéki színház­nak nagy előnye, hogy széle­sebb közönségréteget kell ki­szolgálnia, mint bármelyik fővárosi társulatnak. Egy szí­nésznek igenis használ, ha tá­gasabb skálán, több oldalról is próbára teheti a képessége­it. A magyar vidéki városok­ban egy színház működik — esetleg több helyszínen, ahol erre lehetőség van. De egy társulatnak kell minden ré­tegigényt kielégítenie. A Rad­nóti Színpad meglehetősen szűk réteget szolgál ki — ha kiszolgálja egyáltalán. —De legalább annyira sze­reted a verseket is. Hiszen ez­zel hódítottátok meg az auszt­ráliai magyar közönséget „már akkor”. — Sebestyén András bará­tommal tizenhárom éven át dolgoztunk együtt — hogy az elejéről kezdjem a történetet. Először főiskolásként, majd a Radnóti Színpados időkben jártuk az országot előadóes­tekkel. 1986-ban a dolog kü­lönösen intenzívvé vált, szám szerint tizennégy műsort szerkesztettünk össze. Eb­ben az esztendőben egy isme­rős hölgy meghívott bennün­ket Kanadába azzal, hogy megszervez számunkra egy föllépést. Saját költségünkön utaztunk abban a tudatban, hogy egyszer megmutatjuk magunkat azoknak, akik kí­váncsiak ránk. De olyan jól si­került az est, hogy még ötször pódiumra állhattunk. A leg­utolsó alkalommal találkoz­tunk Andrikovits Péter úrral, aki két évvel korábban még Sidney-ben élt, az ottani Ma­gyar Ház vezetője volt. Az ő közvetítésével, segítségével jutottunk el két év múlva Ausztráliába. Három hóna­pig voltunk kinn... — Hát ez nem semmi. Eh­hez képest szinte alig hallot­tunk híradást az ottani sze­repléseitekről magyar hírfor­rásokból... — Akkor még más világ volt, s mi nem hivatalosan voltunk kinn. Csak az Orszá­gos Füharmónia közvetítésé­vel juthattak külföldi vendég­­szerepléshez magyar művé­szek, s azok kivétel nélkül mindig könnyű műfajt szállí­tottak. Az ausztráliai ma­gyarság nem nagyon szerette ezeket a dolgokat. Ki is nyil­vánították.,, Úgy látszik, az anyaországbeliek lenéznek bennünket. Azt hiszik ró­lunk, hogy csak a kabaré, a nóta, az operett befogadására vagyunk képesek.” E tévhit eleven cáfolatáról saját sze­münkkel győződhettünk meg. Az akkori hazai hivata­los felfogás szerint műsora­ink merészen politikusnak számítottak. A­­ magyarság összetartásának eszméjét fe­jezték ki. Petőfi, Ady, Radnó­ti, s a nagy Nyugatosok, Ba­bits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula és huszonnégy, hetvenes években élő, alkotó magyar költő verseiből állí­tottunk össze tizennégy szer­kesztett műsort. Három hó­nap alatt tizenhat föllépést tudtunk összehozni, mind­egyik műsorunk legalább há­rom óra hosszáig tartott, nagy színházteremben. Fan­tasztikus igényekkel, szépér­zékenységgel találkoztunk. Volt olyan alkalom, amelyre egészen rövid előadóestet ter­veztünk, s négy óráig nem en­gedtek le a színpadról. Sza­valtunk is, énekeltünk is, sa­ját megzenésítésben magyar költeményeket. Szoros kap­csolatba kerültünk a kinti magyarsággal. A műsorok után hosszú, éjszakákba is belenyúló beszélgetéseink voltak... S bizony, a barátom nem is tért haza. Ott él ma is Ausztráliában. — Hála a műholdas adás­lehetőségnek, legalább a han­god neked is visszatért oda a közelmúltban. — Soós Miklóssal, a Sid­­ney-i Magyar Rádió elnökével már 1988-ban összejöttünk. Akkor, amikor megkérdez­tük, mikor találkozunk ott­hon, kijelentette: amíg orosz katona tartózkodik Magyar­­országon, nem jön haza. Idén június 21-én így minden elő­zetes bejelentés nélkül meg­jelent, s megkért engem, hogy a Magyar Rádióból sugároz­zunk egy élő adást az ausztrá­liai magyarságnak műholdon keresztül. Éjjel egy órakor kezdődött, akkor Sidney-ben reggel kilenc óra volt. Egy hé­tig készültünk erre a műsor­ra, tizenhárom riportot készí­tettünk politikusokkal, püs­pökökkel, általában olyan személyiségekkel, akik ko­moly véleményt tudtak mon­dani a függetlenné válás je­lentőségéről. Ausztráliában hatvanötezer magyar él, zöm­mel végighallgatják a hetente háromszor egy órányi ma­gyar adást. Mivel a konti­nensnyi országban nincs ma­gyar színház, a rádió össze­tartó, kohéziós erőként mű­ködik. A mi műsorunkat egyébként is, tekintettel az ünnepi alkalomra, igen­csak beharangozták. Sokan ké­szültek rá, partykat szervez­tek. Összejött ötven-hatvan ember, s amikor elkezdődött az adás Magyarországról, el­­csöndesedtek, s csak a műsor létezett. Megállt az élet, s mindenki bennünket hallga­tott. Azért ez fölemelő érzés volt. Jó hangulat uralkodott a magyar stúdióban, s élő kap­csolatban voltunk a Sidney-i magyar adó munkatársaival is. Volt részünk izgalmakban bőven, nem jött be azonnal Sidney, s adódtak időegyezte­tési problémák, ugyanis az összműsoridőnek pontosan hatvan percesnek kell lennie. Nem lehetett sem több, sem kevesebb. Ám annyira csodá­latos volt az összmunka vé­gül, s annyira fölemelően si­került az éteren át sugárzott magyar üzenet a magyarok­nak, hogy azóta is ismételnek belőle részleteket. S átvették — s veszik más országok, földrészek magyar adói is... — S vajon érdekli-e a ma­gyarországi magyarokat is a költészet ? Nem szabad feled­nünk: a pauperizálódás, a kultúra iránti közöny a hetve­nes évek közepén kezdődött, még csak nem is a nyolcvanas esztendők elején. — Mint mondottam, lé­nyegében tizenhárom évig jártuk az országot Sebestyén Andrással. Terjesztettük pró­zában, dalban Magyarorszá­gon a magyar költészetet. De szinte csak iskoláktól kap­tunk meghívást, rendhagyó irodalmi órákra. Máshol csak a vidám dolgok mentek, meg a gyerekműsorok. És mivel hogy a műsoraink kettőnkre voltak,, kitalálva,” amióta András Ausztráliában él, va­lahogy megszakadt a dolog fo­lyamatossága. Hogy meddig, nem tudom... KULTÚRA 11 Huszadik századi barlangrajzok Csak úgy röpködtek a különböző művészeti irányzatok, a posztavantgárd, a koncept- és pop-art a Fiatal Művészek Klubjában múlt héten nyílt kiállításon L. Menyhért László művészettörténész szájából. Mint elmondta, a most meghí­vott három müncheni képzőművész mégsem szorítható be egyetlen kategóriába sem. Festményeik huszadik századi barlangrajzok, emblematikus képek olyan megfogalma­zásban, amely az egyszerűségben keres menedéket NICHL ANDREA Fink Ossi üvegképei „a ter­mészet maradékának pere­méről” szólnak hozzánk. Va­lójában talán nem is az üve­gekre zsírkrétával rajzolt for­mák a műalkotások, hanem azok az árnyképek, amelyek a nem falhoz simuló, hanem at­tól eltartott üvegek mögé képződtek. A rajz tehát csak eszköz valaminek a létreho­zására. A kék zsírkrétával festett egyszerű alakzatok használati eszközeinkre is emlékeztethetnek. Az egyik kép villanykörtéhez hasonló, bár kicsit szabálytalanabb, a másik kuglófsütőt formáz. S ha visszaszaladunk néhány évet egyik kedvenc könyvünk hősének rajzáig, itt újból vi­szontlátjuk azt. A kis herceg elefántot elnyelő óriáskígyója emészt nyugodtan Ossi­ üve­­gén és az üveg mögötti falon. Axel Kraus csontvázai ha­sonló nyugalommal ücsörög­nek a földön heverő tátott szájú állatfogsorok előtt. Tudni nem lehet, hogy az el­fogyasztott vacsora maradé­kát látjuk, vagy esetleg kő­korszaki ősünk nálánál is ré­gebbi leletre talált. A mellette lévő másik képen befőttes­­üvegek sorakoznak. Intim együttlétük a felbontott és félig kiüresedett üvegek sor­sának melankolikus rajzola­ta. Még egyszerűbb forma az avokádólevelek egymásra hajló együttese, melyet szin­tén Axel Kraus örökített meg. Theresa Hefele „papirusz­­tekercsei” a kiállítás harma­dik művészét képviselik. Mint kínai írásjelek sorakoz­nak egymás alatt, függőleges gondolat- és történettöredé­kei, hajlongó nőalakjai, elmo­sódott foltokba vesző figurái. Felfedezhető ugyanis a lát­szólag "nonfiguratív képeken a szürke-barna-fekete nyo­matok kapcsolatából megszü­letett ember. Elkészítésük technikája a régi gyermekjá­tékhoz áll közel, a krumpli­nyomóval festett képekhez. Lenyomatai ezek hol elmúlt koroknak, hol valaha élt nők mozdulatainak. Valóságos és árnyékalakok élnek e képe­ken. Hármójuk jelképrendsze­re rokonságban áll egymás­sal, csupán a téma más. Jelek, emblémák az utókor számá­ra, huszadik századi üzene­tek, amelyek nem mindig él­nek a huszadik század iko­nográfiájával. Vagy lehet, hogy mégis? Lehet, hogy ez az egyik út, amely a jövőbe ve­zet? S lehet, hogy a körforgás visszavet bennünket abba a korba, amelyik a művészet kezdeteit hordozta magában? Axel Kraus csontvázai fotó: szigetváry zsolt Ki olvas ma esszét? HORPÁCSI SÁNDOR Kezdő írástudónak hasznos példaképet, követendő mes­tert választani. Az se nagy szégyen, ha másolgat, átvesz fogásokat, elsajátít egy-egy stílust, gondolkodásmódot. Magánügy, de e sorok írója Barta János, Benedek Mar­cell, Illés Endre, Rónai György, Szerb Antal és Gyer­­gyai Albert írásaiért lelkese­dett (lelkesedik) néhány évti­zede. Heves vitába is kevere­dett a „marxista esztétikára esküdő kollegáival, akik eb­ben a névsorban nem találtak semmi közös vonást-nevezőt. Pedig nem! A skála, mely Bar­ta János németes alaposságá­tól ível a franciás eleganciájú Gyergyai Albertig nem teljes, s eleve önkényes, de közösnek éreztem bennük az igényes­séget, az európai tájékozott­ságot, a nehéz súlyok köny­­nyed felemelését. Őket olvas­va sosem nyomaszt a hatal­mas tudásanyag, amelyet fel­dolgoznak, az irodalmat soha nem érzem életidegennek, mint ahogyan a tudományt sem. Miért mondom ezt? Mert bármilyen paradoxon, nincs unalmasabb, szára­zabb, mint az irodalomról szóló irodalom. „A versről írt tanduma” annyit ér, mint a kipisilt sör” — jut eszembe Ladányi Mihály verssora. Nagy örömmel fedeztem föl, s olvastam végig a So­mogy legfrissebb számában a Gyergyai Albert emlékezete című összeállítást. Ez a nagy műveltségű, finom lelkű és stílusú azért imponált, mert kritikáival, elő- és utószavai­val bátran állt oda a legújabb irodalmi törekvések mellé. Ő fogalmazta meg az elsők kö­zött, hogy a proletársorból ki­emelkedő Kassák szinkron­ban volt kora európai művé­szetével, hogy Kassák (Ady és a Nyugat után) nem csupán témában hozott újat, de stí­lusban, világlátásban is. Szí­vesen idézek a mestertől egy bekezdésnyit, éppen a Kas­sákra vonatkozót. Tüskés Ti­bor (Találkozások Gyergyai Alberttel) idézi föl Kassák és Gyergyai pécsi látogatásának emlékét. Kassák a maga kere­setlen modorában fejtette ki a véleményét élőkről és holtak­ról. Többek közt Németh Lászlóról is. E sorok írója egyetemistaként kereste fel a lakásán, s ekkor mondta (1961-ben), hogy „Németh László kétségtelenül korunk legnagyobb írója, de már ő is tudja, mit kell írni...” Hogy jobban értsük: akkoriban mutatták be N.L. Utazás cí­mű drámáját, amelyben a Szovjetunióban tett utazását, apológiáját írta volt meg. Gyergyai Albert így nyugtatja meg a fiatal Tüskés Tibort: „Tudod, te még fiatal vagy. Ha most Németh Lászlót hal­lanád, talán ugyanezt monda­ná Kassákról. Az írók egy nagyságrend fölött nehezen viselik el egymást. És élőszó­ban mindig személyesebbek, elfogultabbak, érdesebbek. Ez az irodalom emberi arca. De te a műveket nézzed. Egy könyvespolcon számtalan könyv megfér. A különböző értékek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Te szer­kesztő vagy és kritikus. Egy folyóiratszámban azokat is együtt kell közölni, akik az életben talán nem ülnének egymás mellé. A Nyugat ezt tette. Azóta se volt jobb ma­gyar folyóirat, amit példa­ként egy szerkesztő maga elé állíthat. Nincs kétféle ma­gyar irodalom, urbánus meg népi. Csak egyetlen és egysé­ges magyar irodalom van, amelyben Babitsnak, Kas­sáknak, Németh Lászlónak egyaránt helye van. Én ezt ta­nultam a Nyugattól. És ezt adom át neked, a fiataloknak is”. Köszönjük mester!

Next