Pesti Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-05 / 285. szám
II. ÉVFOLYAM 285. SZÁM 1991. DECEMBER 5., CSÜTÖRTÖK Pesti Hírlap EMLÉKEZÉS Mozart mindenkié DALOS LÁSZLÓ Ne gyászolj! Halál-évforduló ez a mai nap, igaz, a kétszázadik azóta, hogy Wolfgang Amadeus Mozart Bécsben lehunyta szemét. Ne az elmúlásra emlékeztessen ez a december ötödike. Jusson eszedbe inkább az, mit mondott neked egy Szöktetés-előadás után a feledhetetlen Belmonte, a Mozart-tenorista Rosier Endre: — Ezt a napsugarat, amelyet ma este kaptál, őrizd meg magadban... Nem lehet nem gondolnod arra sem (és ez már nem az énekes intő szava, ez magánbeszéd magadhoz, hány száz (hány ezer?) oldalas lehetne az a Köchel-jegyzék mintájára készülő új lajstrom, amely összegyűjtené a Mozartról írott valamennyi könyvnek, tanulmánynak, cikknek, emlékbeszédnek, meditációnak, sőt költeménynek pusztán a címét... írni? Mit? Elapad a golyóstoll, elhalványul az írógépszalag. Áttekintés? Összefoglalás? Summázás? Van még, amit meg nem írtak? Alázatosan hajtsd le a fejed. Mozart mindannyiunké, kinek-kinek a magáé. Te például el nem felejtheted az Ave verum corpus basszusszólamát, gimnazista fejjel egy vegyes karban énekelted, ma is benned van a dallam, fél évszázad múltán, ha a rádióban hallod, te is beállsz a kórusba. Vagy az Egy kis éji zenei Emlékszel? Amikor már félig-meddig játszani tudtál a csellón, ott húztad vonóddal a hangszernek rendelt melódia-részeket az iskolai zenekarban. Sarudi tanár úr vezényelt. Egyszer egy albumban azt olvastad: a Pesti Magyar Színház 1839. május 29-én, Magdolna napján mutatta be a Don Giovannit, s a premieren ott lehetett Vörösmarty Mihály, a költő, aki a kor nagy-nagy színibírálója volt úgyszintén... Neked megadatott, százegynehány esztendővel később, hogy Svéd Sándort halld a címszerepben, Leporellóéban pedig az egyszer volt csodahangú Székely Mihályt, amint szétnyílik — ül kezében a leporelló a meghódított asszonyok s leányok jegyzéke: „Hatszáznegyven Itália földjén...” Lépj a lemezjátszóhoz, hallgasd Pataky Kálmánt, megszólal a Dalia sua pace meg az Il mio tesoro infanto megismételhetetlen csodája több, mint fél évszázad glyndebourne-i messzeségéből. S ha az imént a Csongor és Tünde poétájára gondoltál, most—szertelen Mozart-váltással — Csokonai Vitéz Mihály legyen a következő gondolatod: ő fordította le magyarra először A varázsfuvolát — amelyet ebben a bicentenáriumi évben a bécsi ősbemutató színházának nézőterén hallgathattál-nézhettél végig. Odafigyelsz? Minden napodat átszövi a salzburgi lángelme muzsikája. Ne gyászolj! Válts lemezt, figyelj a D- dúr fuvolaversenyre, Drahos Béla játssza, majd ne gyújts villanyt, idézd föl azt a régi csillagos estét a Károlyi-kertben, amikor a Jupiter-szimfónia szólt... Egy perc még, s máris Anda Géza komoly szemüveges arca villan föl, valamelyik zongoraversenyt játssza, talán a B-dúrt. Aztán visszamegy Svájcba, meghalni. Milyen lehetett Mozart arca? Egyszer, Balázs Béla drámájában Benkő Gyula kölcsönözte oda a magáét. Néhány esztendeje a fiatal Gálffi László mutatta meg, a maga módján, a rakoncátlan zsenit Shaffer Amadeusában. Neked mégis a „legmozartibb” színész az orosz, Innokentyij Szmoktunovszkij — aki korábban, Hamletként, már a lét és nemlét megoldatlan kérdésével viaskodott —, ő játszotta a Mozart és Salieri című Puskin-dráma két filmváltozatában — az operáiban is, ahol a láthatatlan tenorista hangjára mozgatta ajkát — , igen, ő vette már magára Mozart angyal arcát. S egyszerre megjelenik benned a bécsújhelyi Neuklosterkirche, amelyben valamikor lehunyt szemmel hallgattad a Requiemet, és az osztrák Oscar Werner menynyei mosolyú arca: a zeneköltő a halottas ágyon, a Mozart című filmben, s utána a hóvihar 1791 decemberében, a bécsi utcákon, a magányos halottaskocsi, az el-elmaradó kísérők a szörnyű időben. És most Szabó Lőrincet látod a Volkmann utcai könyvtárszobában, magas, mint egy modern Don Quijote, szemüvege csillog, haja homlokába hull, összetéveszthetetlen hangján a Mozart hallgatása közben című versét mondja, s jobbjának mutatóujjával, szokása szerint, saját szavait gyorsírás-rövidítéssel a levegőbe úja: „...gyógyíts meg, Zene,/ te, Mindenségé, édes üteme/ a fájdalomnak, Varázsfuvola,/ varázsjáték, te, tündér mámora/ hitnek, reménynek...” Igen, most ne írj ünnepi cikket, rajzolj te is jeleket a levegőbe, és — „Non numero horas nisi serenas!” — csak a derűs órákat számláld. Wolfgang Amadeus Mozart(1756-1791) Durranásból is megárt a sok HOLLÓS LÁSZLÓ Játék! — kiáltanék fel, ha a Calypso Rádió műsorvezetője lennék. Játsszunk hát, kedves olvasó! A játék lényege: az nyer, aki a Nagy durranás! című „őrületben” a legtöbb amerikai filmet fedezi fel. Az Airplane- és a Csupasz pisztoly-filmek „pihent” alkotógárdája ugyanis megint vicces kedvében volt: az elmúlt ötven év meghatározó amerikai repülősfilmjeinek klisészerűen felhasznált történeteit nem csak jó és kevésbé jó poénokkal tűzdelte meg, hanem kaján pimaszsággal még vagy harminc!?) klasszikus filmsiker-részletet is hozzákevert. Régi és újabb „nagy durranások” egy-egy jelenete, vagy éppenséggel csak egy-egy apró tárgyi utalás köszön vissza a vászonról. Jim Abrahams és társai olyan filmeket „hoztak össze”, mint a Farkasokkal táncoló, a Superman, az Elfújta a szél, a Rocky, a 9 és 1/2 hét, a West Side Story, a Maraton életre halálra, A keresztapa, és még sorolhatnám. (De nem teszem, hiszen mi maradna akkor a játékos kedvű olvasónak?) A Nagy durranás! alaptörténetét azért elsősorban a Top Gun, az Air Force és a többi hasonszőrű repülősfilm idilli világának gúnyrajza adja. Van itt apja elveszettnek hitt becsületéért küzdő délceg repülőhadnagy (Charlie Sheen), gyönyörű pszichiáternő, aki mellékesen műlovarnő, fémszobrász és bártündér is (Valeria Golino), őrült parancsnok és kétbalkezes legénység, vannak indiánok, kosárlabdázók és receptek, van aprócska kutya, macska, eszkimó. Még II. János Pál pápa is feltűnik egy pillanatra. Természetesen a lelkiismeretlen gyárosok, a gonosz ellenség és a hajmeresztő kalandok sem maradhatnak el. Jim Abrahams rendező-író és csapata szárazon, vízen és levegőben űzihajtja hőseit, nem kímélve sem embert, sem Istent, sem filmet, sem nézőt. Kegyetlenül kigúnyolja az utóbbi idők hazafiságról és hősiességről prédikáló amerikai filmjeit, s közben megkísérli szünet nélkül nevettetni (sőt, inkább röhögtetni) a nézőt. És a néző sokáig nevet is a néhány, kétségkívül ötletes jeleneten, a sok komolytalan zagyvaságon. Aztán elfárad. Nem győzi rekeszizommal Abrahams úr és kollégáinak paródia-parádéját. Durranásból is megárt a sok! PÓSA ZOLTÁN Az alkotó ember kíváncsiságát mégis izgatja lélektani szempontból: mit éreznek azok az emberek, akik nyilvánvalóan sejtették, hogy kényszeredett ünneplések, alig titkolt ellenszenv vette őket körül még akkor is, amikor peresztrojkáról, glasznosztyról álmodni sem mertek, a nagy birodalomban sem. A tisztjeik jól érezték magukat a megszállott övezetben. De még a közlegények is tudták, Magyarországon relatív jólét van, a többi kis európai országhoz mérten is. Egy kis túlzással ugyan, de azzal nyugtatták magukat — talán „büntetésben” is — a kiskatonák, hogy ez még mindig jobb, mint valahol a csecsenek, a burjátok földjén éhezni, a hanti-manysi vidéken fagyoskodni. így nyilvánvaló, hogy ők ellendrukkerként, nem kis szorongással figyelték a szocialista rendszer várható, és mégis váratlan széthullását. Lukáts Andor, kinek színészi tehetségéről, azt hiszem, kevés film- és színházlátogatót kell meggyőznünk, revelációerejű ötlettel Csehov A három nővér című drámáját korszerűsítette. Anton Pavlovics mester világvégi, oroszországszéli városkáját fölcseréli egy sivár magyarországi orosz katonatiszti teleppel. A cselekmény nagy része két, egymásba nyíló panellakásban játszódik. A XIX. század végéről 1987-be kerülünk át. A három nővér, Olga, Mása és Irina egy megboldogult szovjet ezredes leányai. Az apa halálának egyesztendős évfordulóján, egyben Irina nevenapján kezdődik a szomorú színjáték. Csupa távlatát vesztett, lehangoló sors vonul el előttünk. A nővértriász által korábban valósággal istenített fivér, Andrej (Máté Gábor) puhánnyá hízott moszkvai családfővé „konszolidálódott”, föladván azokat a tudományos ambíciókat, amelyeket magyarországi diákként táplált. Csebutikin (Garas Dezső) alkoholista orvos. Versinyin (Andorai Péter) újonnan hazánkba helyezett ezredes — aki csak sejti, hogy hamarosan vissza kell térnie Moszkvába. Lukáts filmjének alaphelyzete valóban hasonlatos az eredeti műben teremtett szituációhoz. Ám a szereplők hangulata kétszer olyan pokoli, mint a dráma hőseié. S napról napra csak rosszabb és rosszabb lesz, minél közelebb kerülünk a dicstelen távozás termikusához. A befejezés pillanatában egyedül Mása (Tóth Ildikó) érezhet némi reményt. „Itt” maradhat, mivel magyar férje van. Együtt élheti át „velünk” békés forradalmunk, szomorkás győzelmünk, vajúdásokkal teli rendszerváltásunk hétköznapjait. A katonákat pedig talán már a hazatérésük napján tovább vezénylik valamelyik válságövezetbe. Fegyveres harcra, amelyben talán soha életükben nem volt részük. Lukáts Andor jó érzékkel adaptálja Csehov mondatait, szinte alig változtat rajtuk. A politikum háttérbe szorul, az emberi drámára koncentrál elsősorban. Az aktualitást híradórészletek, a kivonuló szovjet hadseregről szóló felvételek adják — háttérként. A végeredmény: egy szolid, igényes magyar film. FILMLEVÉL Csehov-fantázia Nyilván sok mindenkit ingerel már a téma is. Hogyan élték meg a megszálló szovjet hadsereg tisztjei a birodalom végnapjait, bukását, a kivonulást Magyarországról. Érthető az ellenszenv. Mindenekelőtt azok érdemelnek részvétet, akik elnyomottként szenvedték végig a Vörös Hadsereg jelenlétét. Még akkor is, ha az 1956-os forradalom idején egészen kicsiny gyerekek voltak, vagy jóval később születtek. Tudják, hogy a mostani gazdasági mélypontért elsősorban a nagyhatalom felelős, melynek árnyékában sorvadtunk idáig negyvenöt esztendőn át. Ha abszurd dolog is személy szerint „hibáztatni” minden egyes katonát, a magyarok előtt nem volt titok, hogy a legutolsó pillanatig kiváltságos helyzetet élveztek. Még azzal is megpróbálkoztak, hogy ők követeljenek kártérítést, ami a cinizmus csimborasszója. Miközben lepusztult kaszárnyafalakat, ökológiai szempontból mérgezett „makro- és mikrostruktúrákat” hagytak maguk mögött... Garas Dezső alakítja a szovjet alkoholista katonaorvost KULTÚRA 11 Párhuzamos szerzői est E. Z. Mielőtt Bella István költő néhány szóval bevezethette volna az írószövetség Bajza utcai székházában megrendezésre került szerzői estet, a két költő-író (Szabó Ágnes és Szántó T Gábor) műsorát, a közreműködő színművészek egy váratlanul megszólaló telefoncsörgés jelére már megkezdték az estet. Seress Zoltán és Vallai Péter (utóbbi igen gyakran vállal közreműködést kortárs írók és költők szerzői estjein), nagyszerű stílusban adták elő az írásokat, pillanatnyi megingás, szünet, belebonyolódás nélkül. Az alkotók sem szorultak háttérbe, (annál is inkább, merthogy szemben ültek a népes közönséggel) Szántó T. Gábor maga is olvasott fel verseket, prózai írásokat, Szabó Ágnes pedig kedves meglepetéssel szolgált: két művét borítékolta, ezzel azonnali felbontásra és felolvasásra ítélve a színészeket. A jó hangulatú esten több jeles író, költő — például Faludy György — jelent meg, hogy meghallgassák a fiatalokat. Versek, prózaversek, humoros, ironikus kis novellák sorjáztak egymás után, felváltva hangzottak el a szerzők művei. Szabó Ágnes folyamatos mosollyal nyugtázta, hogy az írásokban szereplő poénok maradéktalan sikert arattak, Szántó T. Gábor kicsit komorabban figyelte a közönséget. Bella István zárásként mondhatta el az előszónak tervezett mondatokat: azt a történetet idézte, amikor egy kiskocsma nagy asztalához, Vörösmarty, Bajza társaságához „odadobbantott” a kisebb helyiségben addig csendesen borozgató Petrovics Sándor, felhívván a figyelmet magára. Arra kérte az urakat, hogy vegyék tudomásul: ő Petőfi Sándor! Ez a fiatalos lendület, egyáltalán az ifjak megjelenése az igazán örömteli dolog, mondta Bella István, boldogan nyugtázván, hogy az 1970-es eset nem ismétlődhetne meg napjainkban. Akkor ugyanis az írószövetség elnökválasztása kapcsán derült ki: egyetlen olyan fiatal sem tagja a szövetségnek, aki fiatalabb lenne, mint Petőfi volt — halálakor...