Pesti Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-03 / 2. szám

10 A PESTI POSTÁJA |V y/­ Úgy tartja a néphit, ahogyan az óévet lezárjuk és kezdjük az újat, az meghatározó lesz a következő év egészére. Mi megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni a hagyományt és két, a lapban novem­berben megjelent írásra érkezett észrevételt közlünk. (A logika azt kívánná, hogy most csak szépet és jót szerkesszünk erre az oldalra, akkor talán az előttünk álló év is bővelkedne a dicsére­tekben.) Tamási Eszter halálára írt verssel bú­csúzik a népszerű tv-bemondótól zalaegerszegi olvasónk. Egy decemberi ausztriai utazás vi­szontagságairól is beszámolunk. Budapesti Szaknévsor A Pesti Hírlap 1991. novem­ber 20-i számában „Magán­­­­emberek kíméljenek!” cím­mel tudósítás jelent meg a Budapesti Szaknévsor megje­lenése kapcsán tartott sajtó­­tájékoztatóról. A sajtótájé­koztatón a HTD Kft. ügyve­zető igazgatója kifejtette, hogy a szaknévsor célja első­sorban az, hogy a fogyasztók az abban szereplő vállalkozók szolgáltatását vegyék igény­be. Elmondta azt is, a vállal­kozók — szerintünk — nem­csak mint hirdetők szerepel­nek a szaknévsorban, de az abban hirdetett szolgáltatá­sokat is elsősorban a vállalko­zók veszik igénybe. Ezért a szaknévsor mind a hirdetői, mind a fogyasztói oldalon leg­inkább a vállalkozókat tekin­ti üzletfeleinek. Mindez azon­ban nem jelenti azt, hogy a magánemberek szaknévsor­ral való ellátása ne lenne a HTD Kft. célja, azonban az ingyenes kiadvány előre meg­határozott példányszáma mi­att mindenkinek nem tudunk szaknévsort adni. A sajtótájékoztatón olyas­mi nem hagzott el, hogy a szaknévsor csak vállalkozók­nak készül, mint ahogy az az alcímben szerepel, s az ügyve­zető olyan kijelentést sem tett, hogy „Magánemberek kíméljenek!” Erre egyébként bizonyíték, hogy az Országos Szaknévsor 100 ezer példá­nyából 45 ezer példányt ma­gánemberek között osztott szét a HTD Kft., s a Budapesti Szaknévsor példányainak fe­lét is magánemberek vehet­ték át, ugyancsak térítés nél­kül. dr. Balázsy Mária ügyvezető igazgató ROUMEN SIMEONOV RAJZA Döcögtünk Obertwartba... A hévízi „Keszthely Tours” utazási iroda társasutazást hirdetett az ausztriai Ober­wartba. Az utazási költség nem volt drága, 390 forint + 10 schilling. Jelentkeztem, s december 9-én reggel a terve­zett 6 óra 15 perces indulási idő helyett, 6 óra 45-kor egy autóbusz vánszorgott a talál­kozási helyre. Az idegenveze­tő közölte, hogy a hidegben megdermedt az olaj, ezért jött ilyen későn az autóbusz. Elin­dultunk, majd a legközelebbi benzinkútnál vettek petróle­umot, hogy hígítsák a „der­medt olajat”. Reggel 8 órára megérkez­tünk Sümeg elővárosába, bu­szunk megállt, nem akart to­vábbmenni. Fél kilométert gyalogoltunk, mire egy autó­buszállomás melletti presszó­hoz értünk. Tíz órakor indulhattunk tovább. Többszöri megállás után délre jutottunk el Szom­bathelyig, ahol buszunkat a Volánnál javítgatták — per­sze nem az olajat. Végre, dél­után negyed háromkor meg­érkeztünk Oberwartba. (Ere­detileg reggel 9 órára kellett volna megérkezni.) Visszafelé, gyakori leállást követően, Szombathely és Sárvár között végleg bedög­lött a buszunk. Idegenveze­tőnk és a sofőr elmentek tele­fonálni Sümegre, hogy jöjjön értünk egy másik busz. Köz­ben hoztak egy kis forralt bort, mert nagyon hideg volt — poharanként 25 forintért. Ültünk a sötét buszban — miután a világítás is bedög­lött — majd háromnegyed ki­lenckor megérkezett a várva várt autóbusz. Beszálltunk és egy óra múlva Hévízen ki­szálltunk. Ezek után szeretném tud­ni, hogy szabad-e selejtes au­tóbusszal külföldre társas­­utazást szervezni? Viszont örömmel hallottam, hogy az Országos Idegenforgalmi Hi­vatal 1992-ben lényegesen csökkenteni kívánja az utazá­si irodák számát. Marschall Jenő Pesti Hírlap III. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 1992. JANUÁR 3., PÉNTEK Egy elfelejtett fordu­lattal élve, ezúton tudatom azon kollé­gáimmal, barátaim­mal, jó- és rosszaka­ratú ismerőseimmel, hogy e kényszerű közbeszólás írója ugyanaz a Varga Zoltán, akit a Pesti Hírlap november 27-én megjelent ,A múltamat vállalom, a jelennel szembenézek” című cikkében Pósa Zoltán kissé elrajzolt. E pontatlan, kicsontozott pályakép és ráfogás­­halmaz a Zala Megyei Pedagógiai Intézet igazgatói pályázatá­nak érvén került a széles nyilvánosság elé, tegyük hozzá, sem a szerző, sem a lap nem túl nagy dicsőségére. A tisztesség úgy kívánja, hogy néhány korrekciót és önvédelmi információt ehelyütt közreadjak, mindenekelőtt a hiteles tájékoztatás és az igazság okából. „ZANZÁSÍTOTT” ÖNÉLETRAJZ E divatos minőségjelző a fenti cikk szerzőjének eredeti stílus­tárából való, s egy olyan „általános iskolai ének—népművelés, középiskolai magyar” szakos apparátcsikot láttat, aki a „szo­cialista közművelődés” hajdani megyei irányítójaként, bukott színházigazgatóként, kreált állásban hét évig megtűrt szakfel­ügyelőként szolgálta a régi rendet, s most „a régi forgatókönyv szerint”, hajdani társainak segítségével igyekszik a hatalmát átmenteni. Ő volna e fontos posztra alkalmas, hiteles ember? — teszi fel az újságíró a költői kérdést, miután hosszan ecseteli az egyik sikertelen pályázó, egy „igazi tudomány kutatója kál­váriáját”, amelyről úgymond „szinte minden egerszegi utca­sarkon, de még a kisfalvakban is” széltében-hosszában beszél­nek. Néhány tényt e vádiratnak is beillő listához. Három pedagógus oklevelem közül a középső nem ének— népművelés, hanem magyar—ének szakos diploma, melyet a szegedi főiskola nappali tagozatán szereztem. Középiskolai magyartanár az ELTE-n lettem, ahol már gyakorló tanárként az elsők között végeztem el egy postgraduális, úgynevezett komplex kiegészítő kurzust is, mely akkor szakmai elismerés­nek számított. Népművelés és szociológiai kiegészítő tanulmá­nyokat később folytattam, amikor úgy ítéltem meg, hogy mun­kámhoz ezen tudományágakkal való ismerkedés is hozzátarto­zik. Ódzkodva említem, mert magánemberként nem haszná­lom a címet, hogy az ELTE köztudottan igényes felnőttnevelé­si tanszékén doktoráltam, s dolgozatomat az Országos Műve­lődéskutató Intézet megvásárolta kizárólagos kiadási joggal. Oktalannak tűnő pályázati szándékom indoklásaként — röstellkedve ugyan — megemlítem még, hogy az élet kegyes ajándékaként e gyarló módon összeügyeskedett papírokat a gyakorlatban is kipróbálhattam. Voltam falusi tanító, kisváro­si általános iskolai tanár, és húsz éven keresztül (!) középisko­lai tanár. S ha az ominózus cikk szerzője nem úgymond utca­sarkokon, kis falvakban és egy önérzetében sértett, sikertelen pályázótól informálódik, talán azt is megtudhatta volna hite­lesen, hogy e közel negyedszázados gyakorlati munkát a megye pedagógusközössége és az országos szakmai szervezetek ho­gyan minősítik. Az utolsó hét tanévet is, amelyet a cikkíró az eljelentéktelenítés nyilvánvaló szándékával említ rovásomra. Csakhogy itt esik a legnagyobb csapdába. Én ugyanis — ezt is most írom le először — a magyar sajtóban negyedszázada visszaolvasható vagyok. Több száz megjelent kisebb-nagyobb publikációm mintegy harmada szakmai jellegű cikk, tanulmány, könyvecske, könyv... Közölte cikkeimet a Köznevelés, a Pedagógiai Szemle, a Magyartanítás, a Szakoktatás, a Népművelés, az Iskola és Társadalom, a Tanító, hogy csak a sűrűjét említsem. Hol egy kívánatos tankönyvről, a jövő iskolájáról, Csokonai tanításá­ról, az általános nevelési központról, a szakmai gondok és át­alakulásáról, a Nemzeti Alaptantervről vagy éppen az új okta­tási törvénykoncepcióról, mindig a magam vélt igazsága irány­tűje szerint írtam. Szemléletemről tanúskodnak még azok a recenziók is, amelyeket az Élet és Irodalom közölt tőlem. Nem lett volna méltatlan az olvasókkal és velem szemben az érdemi tájékozódás és tájékoztatás. S lám, milyen huncut is az élet! Három évvel ezelőtt éppen attól az intézménytől kaptam szak­mai publikációs nívódíjat, amelynek most fondorlatos módon az élére törekszem, kvázi a leírt „hatalmat” átmentendő. Mel­lesleg az opponens akkor már ott igazgatóhelyettes volt. Medgyessy-szobor „ércnél maradan­dóbban” ott áll a za­laegerszegi színház előtt. Valakik úgy gondolták, annak ott a helye. S végül a törött villával rovásomra összehordott pártállami kupacról. Józan emberek ma már tudják, hogy az elmúlt évti­zedekben minden ágazat, szektor úgymond szocialista volt. Az ipar, a mezőgazdaság, a kultúra is. Aki dolgozott tehát, egy-egy szocialista szervezetben tudhatta magát. Hogy illő sorrendet tartsunk: akár múzeumigazgató volt, akár újságíró, akár bü­rokrata. S aki három gyermeke mellett, heti egy délután, há­rom éven át az MLEE (pontosabban: MSZMP Megyei Oktatási Igazgatósága) valamelyik szaktanfolyamán (etika, esztétika, művelődéspolitika, szociológia) kellemes értelmiségi társaság­ban filléres foglalkozásokat vezethetett, annak gondolom, nincs mit magyarázkodnia. Mellesleg hajdani hallgatóimmal — kiváló orvosok, ügyvédek, tanárok voltak — ma is köszönő viszonyban vagyok, némelyekkel barátságban is. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd efféle önigazolást is kell írnom. Akik ismernek, remélem megértik, akik meg nem, talán nem értik el. Ámbár mostanság ki tudja! Varga Zoltán SZÓVÁLTÁS Kényszerű közbeszólás A MÚLT, AMELY „BEÁRNYÉKOL” Az úgymond „szocialista közművelődés” állami irányításában eltöltött időt is rovásomra írja a szerző, miközben oppozícióba került védencének az ugyanezen az osztályon — a megyei ta­nács művelődési osztályáról van szó — eltöltött éveit mintegy pozitív lépcsőfokként említi, hogy az ezt megelőző TIT-szaktit­­kári teendőket és az összesen két (!) tanévnyi pedagógus gya­korlati időt ne is említsük. De hát minden nézőpont kérdése. Magam egy francia szakos tanácselnök, egy pedagógia- pszichológia szakos elnökhelyettes és egy többszörös tan­könyvíró osztályvezető társaságában vehettem részt egy, a me­gyei intézményrendszer kialakításában. Igen, az első cikket én írtam a jobb színházi ellátás érdekében, s aztán többet is, és részt vettem e nem könnyű teremtő munka minden mozzana­tában. Nem jutalomként, feladatként kaptam az indulás meg­szervezését — két évadra szóló szerződéssel. Két évadot telje­sítettem, s talán tovább is maradtam volna, ha nem ütközöm a művészeti vezetés által megálmodott úgynevezett bipoláris — 5 helyi játszási helyen erőszakolt — koncepcióval, melyet az akkori megyei vezetők is támogattak, s ha fejet hajtok az előtt a vágyálomnak is beillő deklaráció előtt, hogy néhány év alatt egy ilyen társadalmi összetételű vidéki kis-középvárosban nyolcezer feletti állandó nézőnek kell színházba járnia. (Ez a nyilatkozat több helyen is megtalálható a vonatkozó irodalom­ban.) Ettől volnék a bukott igazgató? Kit igazolt az élet? Az ilyen súlyos állításokat persze bíróság előtt szokták tisztázni. Javaslom a szókimondó újságírónak a Művelődési Minisztéri­um 1983. december 15-én kelt vizsgálati jegyzőkönyvének ta­nulmányozását, amelynek egyik végkövetkeztetése így sum­mázza a kezdeti másfél évad tapasztalatait: „A megalapítás többnyire igen jó körülmények, feltételek biztosításával meg­történt, a működés máris jó színvonalú, olykor kiemelkedő tel­jesítményekre is képes. ” Mellesleg nálam nagyobb formátumú emberek — Cserhalmi Imre, Gyurkó László, a Jancsó—Herná­di-duó — is tettek efféle kitérőket anélkül, hogy értelmiségi­szakmai minőségükben árkon túli hegymesterek vagy új­ bát­rak bukott embernek minősíthetnék őket. S hogy az efféle kisszerű besározási kísérlet mennyire ostoba dolog, azt ese­temben egy több millió ember előtt, három fordulóban leját­szott tévés műveltségi vetélkedő, az emlékezetes „Szivárvány” is bizonyítja, melyet a zalaegerszegi csapat vezetésemmel nyert meg nagy magyar egyetemi városok előtt. Gondolja ,jó­indulatú, népszerűsítem, hogy egy bukott színházigazgatóra efféle presztízsfeladatot rábíz egy város? Mellesleg a fődíj, a * * * TÉNYSZERŰ VISZONTVÁLASZ A múltat vállalom, a jelennel is szembenézek című riportomban főként magnófelvételek, s a jegyzőkönyv nyomán rekonstruál­tam, hogy milyen forgatókönyv szerint zajlott le Zala megyében a szeptember 26-i közgyűlés utolsó fölvonása. A formai hibáktól kezdve a törvénytelenségekig minden előfordult e napon, ami­kor is a Zala Megyei Pedagógiai Intézet igazgatójának megvá­lasztása volt a tét. Állításomat igazolja a Veszprémi Köztársa­sági Megbízotti Hivatal államtitkárának nyilatkozata, a Műve­lődési és Közoktatási Minisztérium államtitkári vizsgálata, va­lamint az Önkormányzatok Országos Szövetségének írásos vé­leménye. Már az állás meghirdetésének módja is jogszabályel­lenesen történt a Közlönyben. Ráadásul az ötvenegy tagú köz­gyűlés a pályamunkák helyett szeptember 26-án reggel kapott kézhez egy két és fél oldalas zanzásított szakmai önéletrajz-ki­vonatot három pályázó anyagából (a negyedik pályázó még a rezüméből is eltűnt, azzal az indoklással, hogy úgysem Zala megyei ember). A sajátos szinopszis szerzője, Jári Ferenc a mű­velődési osztály vezetője, a megyei tanács volt személyzetise, az MLEE egykori oktatója irományában észrevehetően dr. Varga Zoltánt, egykori helyettesét és volt marxista egyetemi oktató kollégáját ajánlotta. Így a másik két pályázó, dr. Meizel István és Nemes Ferenc jelentkezése „helyből” formálissá vált. Régi szép forgatókönyvek szerint. Készséggel teljesítettem volna dr. Varga Zoltán kérését, s kö­zöltem volna levelét kommentár nélkül, de az olvasó is láthatja, hogy Varga úr válaszából kimaradtak az ügy valódi körvona­lai. Vitapartnerem egyetlen sort sem veszteget állításaim cáfo­lására, ehelyett szakmai önéletrajzot mond föl, s engem próbál gorombán minősítgetni. Színházigazgatói „múltját”, eredmé­nyességét igazolni véli egy ősrégi 1983-as minisztériumi jegyző­könyvvel. Mit neki a szakma véleménye egy akkori bársonyszék­ben írt jelentéshez képest? Aztán bírósággal fenyegetőzik, mint­ha egy művészeti intézményben végzett tevékenység minősítése jogi kérdés volna. Ilyen alapon minden kritikáért beperelhetné az újságírót bármelyik szerző, könyvkiadó, filmszínház. Majd rejtélyesen közli, hogy a jelen őt igazolja (Miért?). Fölrója ri­portalanyomnak, dr. Meizel Istvánnak, hogy TIT-szaktitkár volt, hogy ő is dolgozott a művelődési osztályon. (Az, hogy pár­­tonkívüli, hogy több kötet társszerzője, egy folyamatos kutatási program résztvevője és megyei irányítója, az ő esetében nem számít. Egykori MSZMP-funkcionáriusok nagy előszeretettel állítják: „itt kérem mindenki a szocializmus szekerét” tolta, mindenki kollaboráns volt­. Azt, hogy Varga úr nézőpontja szerint az MSZMP megyei ok­tatási igazgatósága afféle értelmiségi úri kaszinó volt, már­­már ellenzéki dolognak számított, akár humorosan is fölfog­hatnánk. Még azt is, hogy ő nevez engem új­ bátornak (árkon tú­li hegymesternek, meg efféléknek). Magyar szakos létére lehetne talán tájákozottabb is a mai magyar próza, kritika, politika kérdéseiben. Az viszont végtelenül szomorú, hogy emberi sor­sokkal játszhatnak ma is ugyanazok az emberek és ugyanúgy, mint 1990 márciusa előtt. Mert erről szólt a cikkem, s ebben ak­­kor is igazam volna, ha Varga Zoltán volna a több kötetes ma­gyar író, s a zalai pedagógus kálváriájáról szóló riportom éle­tem első megjelent opusza volna. A tényeken, amelyeket bizonyí­tani tudok, nem változtathatna egy tekintélyesebb publikációs lista sem. Pósa Zoltán Apropó, bíróság. Akkor, szeptember 26-án, a könyöklés, az övön aluli ütések közben nem jutottak a fekete ruhás bírák Varga Zol­tán úr eszébe. Amikor „programbeszédében” a következő sza­vakkal illette Meizel Istvánt: „Csak azt tudnám, hogy is mer va­laki megszólalni. Minden, amit mondott, üres fillérek — nóta bene — még kalózkodásnak is tűnhet. ” Ez lesz, nem csak stílus­ficam. Három jogász egybehangzó véleménye szerint is becsü­letsértés és rágalmazás. HÁT ELMENTÉL (Tamási Eszter halálára) Hát elmentél. Pedig úgy szerettünk. Sokszor láttuk mosolyodat, Úgy szerettük a televíziót, Mikor hallottuk hangodat. De sokszor modtad a kedves nézőink, Bemondjuk most a híreket, S ilyenkor olyan boldogok voltunk, Hogy együtt lehettünk veled. Csak azt szeretném most elmondani, (Hogyha még hallanád) — neked, Én most is a képeddel alszom el, És a képeddel ébredek —. Polgár Lajos Zalaegerszeg

Next