Pesti Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 2. szám
10 A PESTI POSTÁJA |V y/ Úgy tartja a néphit, ahogyan az óévet lezárjuk és kezdjük az újat, az meghatározó lesz a következő év egészére. Mi megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni a hagyományt és két, a lapban novemberben megjelent írásra érkezett észrevételt közlünk. (A logika azt kívánná, hogy most csak szépet és jót szerkesszünk erre az oldalra, akkor talán az előttünk álló év is bővelkedne a dicséretekben.) Tamási Eszter halálára írt verssel búcsúzik a népszerű tv-bemondótól zalaegerszegi olvasónk. Egy decemberi ausztriai utazás viszontagságairól is beszámolunk. Budapesti Szaknévsor A Pesti Hírlap 1991. november 20-i számában „Magánemberek kíméljenek!” címmel tudósítás jelent meg a Budapesti Szaknévsor megjelenése kapcsán tartott sajtótájékoztatóról. A sajtótájékoztatón a HTD Kft. ügyvezető igazgatója kifejtette, hogy a szaknévsor célja elsősorban az, hogy a fogyasztók az abban szereplő vállalkozók szolgáltatását vegyék igénybe. Elmondta azt is, a vállalkozók — szerintünk — nemcsak mint hirdetők szerepelnek a szaknévsorban, de az abban hirdetett szolgáltatásokat is elsősorban a vállalkozók veszik igénybe. Ezért a szaknévsor mind a hirdetői, mind a fogyasztói oldalon leginkább a vállalkozókat tekinti üzletfeleinek. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a magánemberek szaknévsorral való ellátása ne lenne a HTD Kft. célja, azonban az ingyenes kiadvány előre meghatározott példányszáma miatt mindenkinek nem tudunk szaknévsort adni. A sajtótájékoztatón olyasmi nem hagzott el, hogy a szaknévsor csak vállalkozóknak készül, mint ahogy az az alcímben szerepel, s az ügyvezető olyan kijelentést sem tett, hogy „Magánemberek kíméljenek!” Erre egyébként bizonyíték, hogy az Országos Szaknévsor 100 ezer példányából 45 ezer példányt magánemberek között osztott szét a HTD Kft., s a Budapesti Szaknévsor példányainak felét is magánemberek vehették át, ugyancsak térítés nélkül. dr. Balázsy Mária ügyvezető igazgató ROUMEN SIMEONOV RAJZA Döcögtünk Obertwartba... A hévízi „Keszthely Tours” utazási iroda társasutazást hirdetett az ausztriai Oberwartba. Az utazási költség nem volt drága, 390 forint + 10 schilling. Jelentkeztem, s december 9-én reggel a tervezett 6 óra 15 perces indulási idő helyett, 6 óra 45-kor egy autóbusz vánszorgott a találkozási helyre. Az idegenvezető közölte, hogy a hidegben megdermedt az olaj, ezért jött ilyen későn az autóbusz. Elindultunk, majd a legközelebbi benzinkútnál vettek petróleumot, hogy hígítsák a „dermedt olajat”. Reggel 8 órára megérkeztünk Sümeg elővárosába, buszunk megállt, nem akart továbbmenni. Fél kilométert gyalogoltunk, mire egy autóbuszállomás melletti presszóhoz értünk. Tíz órakor indulhattunk tovább. Többszöri megállás után délre jutottunk el Szombathelyig, ahol buszunkat a Volánnál javítgatták — persze nem az olajat. Végre, délután negyed háromkor megérkeztünk Oberwartba. (Eredetileg reggel 9 órára kellett volna megérkezni.) Visszafelé, gyakori leállást követően, Szombathely és Sárvár között végleg bedöglött a buszunk. Idegenvezetőnk és a sofőr elmentek telefonálni Sümegre, hogy jöjjön értünk egy másik busz. Közben hoztak egy kis forralt bort, mert nagyon hideg volt — poharanként 25 forintért. Ültünk a sötét buszban — miután a világítás is bedöglött — majd háromnegyed kilenckor megérkezett a várva várt autóbusz. Beszálltunk és egy óra múlva Hévízen kiszálltunk. Ezek után szeretném tudni, hogy szabad-e selejtes autóbusszal külföldre társasutazást szervezni? Viszont örömmel hallottam, hogy az Országos Idegenforgalmi Hivatal 1992-ben lényegesen csökkenteni kívánja az utazási irodák számát. Marschall Jenő Pesti Hírlap III. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 1992. JANUÁR 3., PÉNTEK Egy elfelejtett fordulattal élve, ezúton tudatom azon kollégáimmal, barátaimmal, jó- és rosszakaratú ismerőseimmel, hogy e kényszerű közbeszólás írója ugyanaz a Varga Zoltán, akit a Pesti Hírlap november 27-én megjelent ,A múltamat vállalom, a jelennel szembenézek” című cikkében Pósa Zoltán kissé elrajzolt. E pontatlan, kicsontozott pályakép és ráfogáshalmaz a Zala Megyei Pedagógiai Intézet igazgatói pályázatának érvén került a széles nyilvánosság elé, tegyük hozzá, sem a szerző, sem a lap nem túl nagy dicsőségére. A tisztesség úgy kívánja, hogy néhány korrekciót és önvédelmi információt ehelyütt közreadjak, mindenekelőtt a hiteles tájékoztatás és az igazság okából. „ZANZÁSÍTOTT” ÖNÉLETRAJZ E divatos minőségjelző a fenti cikk szerzőjének eredeti stílustárából való, s egy olyan „általános iskolai ének—népművelés, középiskolai magyar” szakos apparátcsikot láttat, aki a „szocialista közművelődés” hajdani megyei irányítójaként, bukott színházigazgatóként, kreált állásban hét évig megtűrt szakfelügyelőként szolgálta a régi rendet, s most „a régi forgatókönyv szerint”, hajdani társainak segítségével igyekszik a hatalmát átmenteni. Ő volna e fontos posztra alkalmas, hiteles ember? — teszi fel az újságíró a költői kérdést, miután hosszan ecseteli az egyik sikertelen pályázó, egy „igazi tudomány kutatója kálváriáját”, amelyről úgymond „szinte minden egerszegi utcasarkon, de még a kisfalvakban is” széltében-hosszában beszélnek. Néhány tényt e vádiratnak is beillő listához. Három pedagógus oklevelem közül a középső nem ének— népművelés, hanem magyar—ének szakos diploma, melyet a szegedi főiskola nappali tagozatán szereztem. Középiskolai magyartanár az ELTE-n lettem, ahol már gyakorló tanárként az elsők között végeztem el egy postgraduális, úgynevezett komplex kiegészítő kurzust is, mely akkor szakmai elismerésnek számított. Népművelés és szociológiai kiegészítő tanulmányokat később folytattam, amikor úgy ítéltem meg, hogy munkámhoz ezen tudományágakkal való ismerkedés is hozzátartozik. Ódzkodva említem, mert magánemberként nem használom a címet, hogy az ELTE köztudottan igényes felnőttnevelési tanszékén doktoráltam, s dolgozatomat az Országos Művelődéskutató Intézet megvásárolta kizárólagos kiadási joggal. Oktalannak tűnő pályázati szándékom indoklásaként — röstellkedve ugyan — megemlítem még, hogy az élet kegyes ajándékaként e gyarló módon összeügyeskedett papírokat a gyakorlatban is kipróbálhattam. Voltam falusi tanító, kisvárosi általános iskolai tanár, és húsz éven keresztül (!) középiskolai tanár. S ha az ominózus cikk szerzője nem úgymond utcasarkokon, kis falvakban és egy önérzetében sértett, sikertelen pályázótól informálódik, talán azt is megtudhatta volna hitelesen, hogy e közel negyedszázados gyakorlati munkát a megye pedagógusközössége és az országos szakmai szervezetek hogyan minősítik. Az utolsó hét tanévet is, amelyet a cikkíró az eljelentéktelenítés nyilvánvaló szándékával említ rovásomra. Csakhogy itt esik a legnagyobb csapdába. Én ugyanis — ezt is most írom le először — a magyar sajtóban negyedszázada visszaolvasható vagyok. Több száz megjelent kisebb-nagyobb publikációm mintegy harmada szakmai jellegű cikk, tanulmány, könyvecske, könyv... Közölte cikkeimet a Köznevelés, a Pedagógiai Szemle, a Magyartanítás, a Szakoktatás, a Népművelés, az Iskola és Társadalom, a Tanító, hogy csak a sűrűjét említsem. Hol egy kívánatos tankönyvről, a jövő iskolájáról, Csokonai tanításáról, az általános nevelési központról, a szakmai gondok és átalakulásáról, a Nemzeti Alaptantervről vagy éppen az új oktatási törvénykoncepcióról, mindig a magam vélt igazsága iránytűje szerint írtam. Szemléletemről tanúskodnak még azok a recenziók is, amelyeket az Élet és Irodalom közölt tőlem. Nem lett volna méltatlan az olvasókkal és velem szemben az érdemi tájékozódás és tájékoztatás. S lám, milyen huncut is az élet! Három évvel ezelőtt éppen attól az intézménytől kaptam szakmai publikációs nívódíjat, amelynek most fondorlatos módon az élére törekszem, kvázi a leírt „hatalmat” átmentendő. Mellesleg az opponens akkor már ott igazgatóhelyettes volt. Medgyessy-szobor „ércnél maradandóbban” ott áll a zalaegerszegi színház előtt. Valakik úgy gondolták, annak ott a helye. S végül a törött villával rovásomra összehordott pártállami kupacról. Józan emberek ma már tudják, hogy az elmúlt évtizedekben minden ágazat, szektor úgymond szocialista volt. Az ipar, a mezőgazdaság, a kultúra is. Aki dolgozott tehát, egy-egy szocialista szervezetben tudhatta magát. Hogy illő sorrendet tartsunk: akár múzeumigazgató volt, akár újságíró, akár bürokrata. S aki három gyermeke mellett, heti egy délután, három éven át az MLEE (pontosabban: MSZMP Megyei Oktatási Igazgatósága) valamelyik szaktanfolyamán (etika, esztétika, művelődéspolitika, szociológia) kellemes értelmiségi társaságban filléres foglalkozásokat vezethetett, annak gondolom, nincs mit magyarázkodnia. Mellesleg hajdani hallgatóimmal — kiváló orvosok, ügyvédek, tanárok voltak — ma is köszönő viszonyban vagyok, némelyekkel barátságban is. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd efféle önigazolást is kell írnom. Akik ismernek, remélem megértik, akik meg nem, talán nem értik el. Ámbár mostanság ki tudja! Varga Zoltán SZÓVÁLTÁS Kényszerű közbeszólás A MÚLT, AMELY „BEÁRNYÉKOL” Az úgymond „szocialista közművelődés” állami irányításában eltöltött időt is rovásomra írja a szerző, miközben oppozícióba került védencének az ugyanezen az osztályon — a megyei tanács művelődési osztályáról van szó — eltöltött éveit mintegy pozitív lépcsőfokként említi, hogy az ezt megelőző TIT-szaktitkári teendőket és az összesen két (!) tanévnyi pedagógus gyakorlati időt ne is említsük. De hát minden nézőpont kérdése. Magam egy francia szakos tanácselnök, egy pedagógia- pszichológia szakos elnökhelyettes és egy többszörös tankönyvíró osztályvezető társaságában vehettem részt egy, a megyei intézményrendszer kialakításában. Igen, az első cikket én írtam a jobb színházi ellátás érdekében, s aztán többet is, és részt vettem e nem könnyű teremtő munka minden mozzanatában. Nem jutalomként, feladatként kaptam az indulás megszervezését — két évadra szóló szerződéssel. Két évadot teljesítettem, s talán tovább is maradtam volna, ha nem ütközöm a művészeti vezetés által megálmodott úgynevezett bipoláris — 5 helyi játszási helyen erőszakolt — koncepcióval, melyet az akkori megyei vezetők is támogattak, s ha fejet hajtok az előtt a vágyálomnak is beillő deklaráció előtt, hogy néhány év alatt egy ilyen társadalmi összetételű vidéki kis-középvárosban nyolcezer feletti állandó nézőnek kell színházba járnia. (Ez a nyilatkozat több helyen is megtalálható a vonatkozó irodalomban.) Ettől volnék a bukott igazgató? Kit igazolt az élet? Az ilyen súlyos állításokat persze bíróság előtt szokták tisztázni. Javaslom a szókimondó újságírónak a Művelődési Minisztérium 1983. december 15-én kelt vizsgálati jegyzőkönyvének tanulmányozását, amelynek egyik végkövetkeztetése így summázza a kezdeti másfél évad tapasztalatait: „A megalapítás többnyire igen jó körülmények, feltételek biztosításával megtörtént, a működés máris jó színvonalú, olykor kiemelkedő teljesítményekre is képes. ” Mellesleg nálam nagyobb formátumú emberek — Cserhalmi Imre, Gyurkó László, a Jancsó—Hernádi-duó — is tettek efféle kitérőket anélkül, hogy értelmiségiszakmai minőségükben árkon túli hegymesterek vagy új bátrak bukott embernek minősíthetnék őket. S hogy az efféle kisszerű besározási kísérlet mennyire ostoba dolog, azt esetemben egy több millió ember előtt, három fordulóban lejátszott tévés műveltségi vetélkedő, az emlékezetes „Szivárvány” is bizonyítja, melyet a zalaegerszegi csapat vezetésemmel nyert meg nagy magyar egyetemi városok előtt. Gondolja ,jóindulatú, népszerűsítem, hogy egy bukott színházigazgatóra efféle presztízsfeladatot rábíz egy város? Mellesleg a fődíj, a * * * TÉNYSZERŰ VISZONTVÁLASZ A múltat vállalom, a jelennel is szembenézek című riportomban főként magnófelvételek, s a jegyzőkönyv nyomán rekonstruáltam, hogy milyen forgatókönyv szerint zajlott le Zala megyében a szeptember 26-i közgyűlés utolsó fölvonása. A formai hibáktól kezdve a törvénytelenségekig minden előfordult e napon, amikor is a Zala Megyei Pedagógiai Intézet igazgatójának megválasztása volt a tét. Állításomat igazolja a Veszprémi Köztársasági Megbízotti Hivatal államtitkárának nyilatkozata, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium államtitkári vizsgálata, valamint az Önkormányzatok Országos Szövetségének írásos véleménye. Már az állás meghirdetésének módja is jogszabályellenesen történt a Közlönyben. Ráadásul az ötvenegy tagú közgyűlés a pályamunkák helyett szeptember 26-án reggel kapott kézhez egy két és fél oldalas zanzásított szakmai önéletrajz-kivonatot három pályázó anyagából (a negyedik pályázó még a rezüméből is eltűnt, azzal az indoklással, hogy úgysem Zala megyei ember). A sajátos szinopszis szerzője, Jári Ferenc a művelődési osztály vezetője, a megyei tanács volt személyzetise, az MLEE egykori oktatója irományában észrevehetően dr. Varga Zoltánt, egykori helyettesét és volt marxista egyetemi oktató kollégáját ajánlotta. Így a másik két pályázó, dr. Meizel István és Nemes Ferenc jelentkezése „helyből” formálissá vált. Régi szép forgatókönyvek szerint. Készséggel teljesítettem volna dr. Varga Zoltán kérését, s közöltem volna levelét kommentár nélkül, de az olvasó is láthatja, hogy Varga úr válaszából kimaradtak az ügy valódi körvonalai. Vitapartnerem egyetlen sort sem veszteget állításaim cáfolására, ehelyett szakmai önéletrajzot mond föl, s engem próbál gorombán minősítgetni. Színházigazgatói „múltját”, eredményességét igazolni véli egy ősrégi 1983-as minisztériumi jegyzőkönyvvel. Mit neki a szakma véleménye egy akkori bársonyszékben írt jelentéshez képest? Aztán bírósággal fenyegetőzik, mintha egy művészeti intézményben végzett tevékenység minősítése jogi kérdés volna. Ilyen alapon minden kritikáért beperelhetné az újságírót bármelyik szerző, könyvkiadó, filmszínház. Majd rejtélyesen közli, hogy a jelen őt igazolja (Miért?). Fölrója riportalanyomnak, dr. Meizel Istvánnak, hogy TIT-szaktitkár volt, hogy ő is dolgozott a művelődési osztályon. (Az, hogy pártonkívüli, hogy több kötet társszerzője, egy folyamatos kutatási program résztvevője és megyei irányítója, az ő esetében nem számít. Egykori MSZMP-funkcionáriusok nagy előszeretettel állítják: „itt kérem mindenki a szocializmus szekerét” tolta, mindenki kollaboráns volt. Azt, hogy Varga úr nézőpontja szerint az MSZMP megyei oktatási igazgatósága afféle értelmiségi úri kaszinó volt, mármár ellenzéki dolognak számított, akár humorosan is fölfoghatnánk. Még azt is, hogy ő nevez engem új bátornak (árkon túli hegymesternek, meg efféléknek). Magyar szakos létére lehetne talán tájákozottabb is a mai magyar próza, kritika, politika kérdéseiben. Az viszont végtelenül szomorú, hogy emberi sorsokkal játszhatnak ma is ugyanazok az emberek és ugyanúgy, mint 1990 márciusa előtt. Mert erről szólt a cikkem, s ebben akkor is igazam volna, ha Varga Zoltán volna a több kötetes magyar író, s a zalai pedagógus kálváriájáról szóló riportom életem első megjelent opusza volna. A tényeken, amelyeket bizonyítani tudok, nem változtathatna egy tekintélyesebb publikációs lista sem. Pósa Zoltán Apropó, bíróság. Akkor, szeptember 26-án, a könyöklés, az övön aluli ütések közben nem jutottak a fekete ruhás bírák Varga Zoltán úr eszébe. Amikor „programbeszédében” a következő szavakkal illette Meizel Istvánt: „Csak azt tudnám, hogy is mer valaki megszólalni. Minden, amit mondott, üres fillérek — nóta bene — még kalózkodásnak is tűnhet. ” Ez lesz, nem csak stílusficam. Három jogász egybehangzó véleménye szerint is becsületsértés és rágalmazás. HÁT ELMENTÉL (Tamási Eszter halálára) Hát elmentél. Pedig úgy szerettünk. Sokszor láttuk mosolyodat, Úgy szerettük a televíziót, Mikor hallottuk hangodat. De sokszor modtad a kedves nézőink, Bemondjuk most a híreket, S ilyenkor olyan boldogok voltunk, Hogy együtt lehettünk veled. Csak azt szeretném most elmondani, (Hogyha még hallanád) — neked, Én most is a képeddel alszom el, És a képeddel ébredek —. Polgár Lajos Zalaegerszeg