Pesti Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-03 / 2. szám

III. ÉVFOLYAM 2. SZÁM MÁR VAGY MÉG — MÉG VAGY MÁR Csak egy betű Gazság helyett igazságot! R. K. A televízió egyes csatornája, sokéves hagyománya szerint szilveszteri legfőbb produkciójának szánta Hofit. Erről tanúskodott a sugárzás időpontja is, aki a képernyő előtt töltötte az estét és az éjszakát, vagy legalábbis annak jó idejét, valószínűleg nézte a műsort 11 óra után, közvetlenül éjfél előtt. Hofi műsora bizonyára az érdeklődéssel várt programok közé tartozott. Hogyisne, hisz a betegség után visszatérő humorista nézői hite szerint most sem kímél senkit — miként évtizedek óta —, most sem takarékoskodik majd az aktuális mondanivalóval, az ide-odamondogatással. Miként régen, természetesen tegezve, dehát ez az Isten-tudja-honnan-eredő egyoldalú pertu már csak kijár neki. Meg ne sértsük, hisz emlékeznünk kell mindig arra, hogy nincs a magyar művészvilágnak még egy olyan sértődékeny, s a „sértést” azonnal meg is torló személyisége, mint Hofi. Gondoljunk csak nyilvános föllépéseinek „kiszólásaira”, nézőt ledorongoló veszekedéseire, már-már megengedhetetlen levonulására a színpadról, csak azért, mert a nagyérdemű nem viselkedett „rendesen”. Mindezt most csak azért érzem szükségesnek leírni, mert figyelve alaposan előkészített, az altatás és altatás nem ids találékonyságával fölépített műsorát, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy úgy középtájt, amikor már végképp elfogyni látszott a humor, s a mondanivalónak is híján volt a produkció, az a régi, „fegyelmezetesen” néző, ha nem képernyőn nézi a műsort, talán odaszólt volna: hová lett a jól ismert, az igazi Hofi? Talán a súlyos és szomorú betegség vette el komédiás kedvét? Dehát ezt ecsetelte hosszan, részletesen, elemezgetve, „bele-bele lehet fáradni”. S, hogy mibe? A betegségbe? Az életbe? A körülöttünk lévő világba? Mindebbe együtt? Hofi válasza nem volt egyértelmű. Sejthető, nem nézte a maga elnyújtott teljesítményét, mert akkor megérezte volna, a fölsoroltak mellett alighanem még abba is. Föloldandó a betegség ismertetését, következett „Olga néni” históriája. A börtönviselt öregasszonyét parókában, fogát piszkálva, amúgy sanyarúan, hogy máris átvezessen a nyugdíjas tréfás-drámai álmába. S itt már sejthető volt, visszatérőben a régi, sokat próbált humorista, a politikus elme. De nézzük az órát, a műsort és az éjfél közeledtét: alig öt perce maradt, hogy igazi formáját hozza. Nos, eljött az is, bár ne jött volna, mert akkor legalább az emléke megmaradt volna annak, hogy élt itt közöttünk egykor — mikor is v úgy a hetvenesnyolcvanas években—egy kitűnő, érzékeny humorista, akinek jogosítványa” arra szólt, hogy bátran kimondja, amit gondolt. A mostani Hofi viszont — s nem mentegetőzhet, hogy nem kapta meg a lehetőséget arra, hogy bármit, s bárhogy kimondjon —, estje betetőzéseként dalra fakadt, mégpedig egy kiöregedett vadászkutya nótáját „vonyította” önmaga hűségéről, az új kutyákról, a csaholásról és a kátyúról. Értse, ki, hogyan akarja! S aztán ég felé emelt kézzel üvöltötte, „ugatni már szabad” — „ugatni még szabad”. Már vagy még? A kérdésre nem jött felelet, pedig, ha valaki ezt őszintén megfelelhetné, úgy Hofi bizonyára az. De ehhez már nem volt ereje, inkább még utolsó hangjaival egy betűt, egy elveszett „i” betűt siratott — búsan és szívből jövőn. Hátrahagyva egy óhatatlan gondolatot: Tisztelt Művész Úr! Éppen Ön ne tudná, hogy az efféle célozgatás csak akkor talál, ha nagyon pontos, ha iránya határozott és kiszámított, különben visszaüt — és célt ér —, mint az a réges-régi bumeráng? _______BOKOR IMRE_______ A tv szilveszteri műsorának összeállítói és — egyes — szereplői tapsvihart gerjesztő humoros produkciókkal figurázták ki új rendszerünk mértéktelen fogyatékosságát, közismert politikusaink mélységesen elítélendő baklövéseit. Mosolyt és nevetést fakasztva hívták fel figyelmünket demokráciánkat fenyegető veszélyekre, egyre növekvő nehézségeinkre. A humor nyilacskáival szurkáltak mindenkit!?), akik felelősök lehetünk azért, hogy idáig süllyedtünk olyan gazdag örökség után, amelyet az előző rendszer ránk hagyott. Ne nevessünk hazánk fiai, hanem sírjuk vissza azt az „átkos” kádári korszakot, amikor nem voltak ingyenkonyhák és nem volt munkanélküliség. Mert negyvenévi boldogság után, a legvidámabb barakkból a legszomorúbb és legelesettebb barakká változtunk! Körülöttünk mindenki bőségben dúskál! A volt szocialista államok között mi vagyunk a legroszszabb helyzetben. Semmit sem csinálunk jól, úgy mint azelőtt... Két év alatt mindent tönkretettek új vezetőink, amit négy évtized alatt létrehoztunk! Nincs munkásőrség, sajtószabadság, szólásszabadság, megtorlás, számonkérés, proletárdiktatúra, cenzúra, egypártrendszer, Sztálin-szobor, lenini út, szocialista demokrácia, Varsói Szerződés, ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatkontingens, szovjet atomfegyver, jól fizető keleti piac, csak rossz van és a rosszabbnál is rosszabb. Ezen kellene nevetnünk szilveszterkor, ezt sugallja a Magyar Televízió, ezt tolmácsolják azok a művészeink, akik régen is nyomorogtak és most is kölcsönökből élnek. Ezért kell emelni a tv előfizetési díját is, a nívós műsorokat meg kell fizetni! A kritikai szellemet és a „bátor” szókimondást vissza kell állítani, miként az egypártrendszerben volt, nem ilyen óvatoskodó módon, mint ’91 szilveszterén! Az IGAZSÁG elől ne hiányozzon az !, mert a GAZSÁG-ból elég volt, sokáig fizetjük még (vissza) kemény valutával, ingyenkonyhákkal és munkanélküliséggel. A tv szilveszteri műsorában láthattuk, hogy tömegesen adták le (önként) agyonstrapált (10-15 éves!) kétütemű járműveiket az emberek. Talán már elfelejtették, hogy — annak idején — évekig várták a Merkúrtól az átvételi kiértesítést. Most reménykedhetünk, hogy megszabadulunk a környezetszennyező „csúcstechnikától”, reménykedhetünk, hogy a törlesztés nehéz időszaka után — lassan, de biztosan —talpra állunk és jobbra fordult a sorsunk. Ettől a reménytől próbál megfosztani bennünket intrikával, kritikával, humorral vagy képmutató nosztalgiával. Ráadásul azt is elvárják, hogy fizessünk érte, nevessünk és tapsoljunk. Elismeréssel adózzunk a szerzők, szerkesztők és a művészek bátorságának is, hiszen egy ilyen antidemokratikus,nélküli, igazságos rendszerben nem csekély rizikót vállaltak megnevettetésünk érdekében. Drukkoljunk tehát, hogy ne legyen bántódásuk, felvehessék a honoráriumot, és ne kényszerüljenek az ingyenkonyhán étkezni! KARIKATÚRÁJA „Nagyon fontos, hogy képesek legyünk feldolgozni a kudarcainkat. Még fontosabb azonban, hogy sikereinkkel megbirkózzunk. ” Kirk Douglas Los Angelesben a Beverly Hilton Hotelben az Amerikai Filmintézet köszöntötte Kirk Douglast. A házigazda a fia, Michael volt. Életműdíjat nyújtottak át a bevándorló orosz parasztcsalád leszármazottjának, az egykori Issur Danielovicsnak. Színházi emberként harmincévesen fedezte fel azt a lehetőséget, amit a film kínál az igazi színészegyéniség kialakulásához. A most 75 éves művész nem kevesebb, mint 80 filmet forgatott 1946 óta. A színész-rendező-producer-író így vélekedik a sikerről és a kudarcról: „Mindig tudni kell különbséget tenni üzleti és művészi siker vagy kudarc között. A Spartacus például — amelyet igen nagyra tartok — üzletileg is sikeres volt. Minden attól függ, milyen szemszögből szemléljük. Magányos harcosokat, karizmatikus figurákat, igazi hősöket mindig szívesen alakított. Sohasem tartozott a nagy hollywoodi stúdiókhoz. Egyedül járta útját. És élvezte ezt a helyzetet. Fittyet hányt az akkoriban szokásos kapcsolódásokra. Stúdióháttér nélkül került a mozi legnagyobbjai közé. James Stewart, Douglas, Gregory Peck és Jack Lemmon az ünnepségen ^^h Hírlap 1992. JANUÁR 3., PÉNTEK Kell egy slicc! PILHÁL GYÖRGY Nem kéne már örökké ezekkel a politikusokkal viccelődni, mert azért mindennek van teteje. Bekapcsolja az ember szilveszterkor a rádiót, erre kijön belőle egy rakás Torgyán, frakcióstul, mindenestül, meg Kónya Imre, amint éppen leleplezi Pető Iván igazi arcát. Két percre rá a fölparcellázott Szovjetunióval ékelődik a konferanszié, azt mondja, az oroszok már onnan is kimentek... Valami ősi rítus lehet a kabarészerzőknél, hogy a szilveszteri műsort tele kell tömni politikával meg politikusokkal, attól majd könnyesre röhögi magát a hallgató, hiszen az úgy vicces, ahogy van. Elég kimondani, hogy Thürmer Gyula vagy Petrasovits Anci, mire az ember hörögve leveti magát a szőnyegre, és karmolni kezdi a rojtokat. Ezzel szemben a dolog ma már nem így működik. A rendszerváltott magyar ember már az év közben kiröhögi magát Torgyán vezéren, és mire eljön az óévbúcsúztató, már a legszaftosabb parlamenti blődlik sem érdeklik, mert csömör is van a világon. (Nekem különben már akkor unalmasnak tűnt az egész, amikor még Jani bácsi, a sakknagymester volt a kabaréfőszereplő, amint éppen leveszi a parasztokat...) Amióta egész évben megy a politikai kabaré, azóta az ember egyetlen molekulája sem kívánja a párt- és állami humort, ezt tessék elhinni. Szilveszterkor persze elnevetgél az ember sok mindenen, ezt azonban nem szabad félreérteni, mert Szilveszterkor az ember a szövegkörnyezettől elvonatkoztatva is nevetgélni szokott, főleg, ha van mit innia. Én például mindig azon hahotázom, hogy milyen idétlenül nevet valaki a közönség között, hogyan lehet ilyen idétlenül nevetni... Ez persze így nem túl intellektuális megközelítés, szilveszterkor azonban nincs intellektuális megközelítés, csak maligánfoktok vannak, ami viszont nem a kabarészerzők érdeme. Szerencsére azért apróbb jelekből arra lehet következetni, hogy egyik-másik kabarészerzőnk érzi az idők szavát. Üdítőleg hatott például a Karinthy Színpad műsorában Arkus József kedves története arról, miként lett rúzsfoltos a nadrágslicce egy televíziós forgatás alkalmával. Ezen őszintén és felszabadultan nevethettünk mindanynyian, pártállástól függetlenül — legföljebb a szerző kedves felesége nem, de az egy másik kérdésilyen és ehhez hasonló apró kabarétörténetekere lenne szüksége ennek a megfáradt nemzetnek szilveszterkor, hogy visszanyerje régi derűjét, és újból harminckét foggal tudjon kacagni, ha még van neki annyi. És még valami. A bolsevikokkal se érőjjünk már a szilveszteri kabaréban, mert az álmoskönyv szerint ez azt jelenti, hogy csapadékos lesz a nyarunk, meg a talajvíz is feljön. És ugye, ki akar itt dagonyázni a latyakban, amikor még ki sem jöttünk belőle? Akkor már inkább a Torgyán, ha nagyon muszály. Crodinar így, szép magyaros ”c”-vel. Ahogy déli szomszédaink jóelőre elnevezték hazájuk latinos neve alapján rövidítve: Croatiai, vagyis Cro. Szóval önálló horvát pénz. Ideje hozzászoknunk a gondolathoz, megismernünk a képét-színét, zizegését. Előbb-utóbb valami hasonlóval kell majd fizetnie annak, aki az Adria partján nyaral. Alig egy hét állt a rendelkezésére annak a horvátországi horvátnak, aki át akarta váltani régi, még összjugoszláv dinárját az új fizetőeszközre. Nem csoda hát, hogy akadt két olyan nap is, amikor többen vesztették életüket a pénzváltóhelyeken, mint az ország önvédelmi harcának frontjain.