Pesti Hírlap, 1992. augusztus (1. évfolyam, 145-169. szám)
1992-08-19 / 160. szám
1. (151.) ÉVFOLYAM 160. SZÁM 1992. AUGUSZTUS 19., SZERDA Pesti Hirlap István felesége, Gizella PR. CSONKA HITI KÁROLY A magyar királyi hitvesek sorából magasan kiemelkedik a külföldről, Bajorországból hazánkba költözött jámbor herceglány, Gizella, Szent István királyunk felesége. Bajor földön, Scheyenben, 996- ban (vagy már 995-ben) tartott esküvője után egész udvartartásával, lovagok hadával Esztergomba költözött, s minden erejével részt vett a 997- től fejedelmi, majd 1000- től királyi urának térítő munkájában. Okkal áldozta fel hőn áhított hivatását — apácának készült — annak az ifjú fejedelemnek a kedvéért, aki arra készült, hogy pogány népét keresztvíz alá s ezáltal a nyugati keresztény nemzetek társaságába vigye. Gizella királyné pogányok térítésével, az új hitre tértek gondozásával igyekezett a magyar népet a római katolikus egyház kebelébe terelni. A lelkek gondozásán kívül néhány maradandó, napjainkig ható cselekedete hirdeti annak a Gizella királynénak az emlékét, akinek boldoggá avatására már 1911-ben tárgyalásokat kezdtek az egyházi körök. Szent István ugyanis abban a híres rendeletében, amelyben előírja a templomépítés kötelezettségét, azt is kimondja, hogy „....ruhákról és oltártakarókról pedig a király gondoskodjék.”. Gizella tehát udvarhölgyeivel sorra-rendre varrta, hímezte a szebbnél-szebb egyházi miseruhákat és oltárterítőket, takarókat a templomok részére. És így alakult ki az ún. „magyar öltés”, a „point de Hongrie”, amelyet — a hagyomány szerint — ő alkalmazott először, és amely így terjedt el az egész világon. Ez halszálkás pásztákból álló zegzugmintás, egész felületet elborító selyemvagy gyapjúhímzés, amelyet önállóan, árnyalt színváltozatokban vagy virágos hímzésű térítők alapjaként alkalmaznak. A királyné keze nyomát viseli a magyar koronázási palást is, amelyet a Veszprém völgyi apácákkal együtt készített 1030-ban, majd ajándékozott 1031-ben a székesfehérvári Nagyboldogasszony székesegyháznak. Eredetileg miseruha volt. Bizánci eredetű selyemszövetét arany- és selyemfonállal hímzett képek és latin nyelvű leoninusok (rímes időmértékes verssorok) díszítik. Stílusa reichenaui és regensburgi hatást mutat. Gallérját későbbi, palásttá történt átalakításakor, a XII. században kapta Nem a királyné nevéhez fűződik, mert ő csináltatta a művészettörténetben ismert és róla elnevezett, aranylemezekből való, famagra helyezett széles keresztet, amelynek előlapját drágakövekből és rekeszzománcos levelekből összeállított szegély keretezi. Rajta öntött arany Krisztus, lábainál Gizella fején koronával és édesanyja apácaruhában. Elő- és hátlapján latin feliratok tanúsítják, hogy anyja regensburgi sírjára készítette 1008-ban, a magyar királyi udvarban. Gizella több — valószínűleg három — fiúgyermekkel és egy kisleánnyal ajándékozta meg urát, de csak a később szentté avatott Imre érte meg a nagykorúságot. Egy mecseki vadászaton azonban, 1031-ben ott, ahol ma a nádasdi kápolna áll, az ifjú herceget halálra sebezte egy vadkan. Az anya belenyugodott Isten akaratába. Ám az özvegy abba már nem törődött bele, hogy Orseolo Péter király mindenéből kiforgassa és Veszprémbe száműzze. A III. Henrik császár és Aba Sámuel király közt 1043. november 30-án kötött béke értelmében visszakapta minden vagyonát. Ezután az özvegy és méltatlanul megbántott királyné 1045 júniusában visszatért hazájába, Bajorországba, ahol a nagynénje igazgatása alatt álló passaui bencés apácakolostorba lépett, amelynek később ő lett a fejedelemasszonya Feltűnően magas kort megérve hunyt el 1095-ben. Itt, Passauban, a niedernburgi kolostor templomában temették el, sírkövének ma is tisztán olvasható a felirata: „Gisyla abbatissa”. Gizella királyné sírköve Passatban A palásttá alakított misonida rekonstrukciója Gizella királyné avarrykeresztje 1008-ból HAZAI ÉLET S KISEBBSÉGEK MAGYARORSZÁGON, MAGYAROK KISEBBSÉGBEN Liberális szellemű törvény 1868 novemberében terjesztették be a képviselőháznak a nemzetiségi törvény tervezetét, amely a korábbi változathoz képest jóval inkább tükrözte a magyar ajkú megyei nemesség érdekeit. Egyelőre viszont ez a szöveg sem említette a magyar politikai nemzet fogalmát. IFJ UTOR LÁSZLÓ A törvényjavaslat szerint a törvényhatóságok hivatalos nyelve a magyar, megengedve más nyelven is az ügyvitelt, ha azt a képviselőknek legalább a 20 százaléka úgy óhajtja. A paragrafusok közül néhány igencsak tág értelmezésre adott lehetőséget. Például az is, amelyik arra vonatkozott, hogy a törvényhatósági tisztviselők a felekkel szemben a „lehetőségig” azok anyanyelvét használják. A korábbi változat szerint ez kötelező lett volna. A szöveg érdekes módon nem tért ki a központi állai szervek nyelvhasználatára, a magyart mint hivatalos nyelvet csak a törvényhatóságok kapcsán említette. A korábbi tervezettel ellentétben kimaradt a törvényjavaslatból az a kitétel, hogy a nemzetiségek egyenjogúsága az ország sarkalatos törvénye. Deák Ferenc volt az első hozzászóló a vitában. Azt hangsúlyozta mindenekelőtt, hogy „Magyarországban csak egy politikai nemzet létezik: az egységes és oszthatatlan magyar nemzet. A nemzet említett politikai egységénél fogva az, ami az állam összes nevében történik, nem történhetik többféle nyelven, annak az állam nyelvén, magyar nyelven kell történnie.” Viszont a megyéknél, községeknél, az egyháznál és a törvényhatóságoknál Deák nem akarta kizárólagos hivatalos nyelvvé tenni a magyart. A nemzetiségi képviselők élesen bírálták az eredetileg benyújtott törvényjavaslatot is, Deák módosító indítványát meg különösen elvetették. Továbbra is a saját, az 1867- es törvényjavaslatuk mellett foglaltak állást, amit egyébként az emigrációban élő Kossuth is támogatott. Svetozar Miletic szerb képviselő arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarország nem tekinthető nem Tatár. HUinsk Horvátország és Erdély vonatkozásában területi autonómiát szorgalmazott, és azt indítványozta, hogy a szűkebb értelemben vett Magyarországon önkormányzati szinten valósuljon meg a nemzetiségek egyenjogúsága. Egyre élesebb vitákra került sor a képviselőházban, néhányan Deák javaslatát is túl liberálisnak tartották. Végül a honatyák a 48-as igazságügy-miniszter módosító javaslatával szavazták meg a nemzetiségi törvényt. Huszonnégy ellenzéki nemzetiségi képviselő tiltakozásul kivonult a teremből. A törvényt a nemzetiségi politikusok részéről főleg két okból érte bírálat: részben azért, mert végül mégis kimondta, hogy Magyarországon egyetlen egységes politikai nemzet létezik, részben pedig azért, mert nem ismerte el a nemzetiségeket jogi személyeknek, nem mondta ki a magyarországi nációk kollektív jogait. Az 1848-as forradalom előtti állapotokhoz képest azonban számos pozitívuma volt a törvénynek. A községi, a törvényhatósági és az egyházi gyűléseken mindenki anyanyelvén nyújthatta be beadványait a hatóságokhoz, még a kormányhoz is. A törvényeket minden nemzetiség nyelvén ki kellett adni. A községek maguk dönthettek az ügyvitel nyelvéről, figyelembe véve a 20 százalékot maghaladó kisebbség érdekeit is. Alsófokon anyanyelven lehetett pereskedni, fellebbezés esetén pedig a felsőbb állami bíróságoknak kellett gondoskodniuk az iratok lefordításáról. A végzést is közölni kellett azon a nyelven, amin a beadványt írták. Az Országgyűlés és a kormány nyelve persze a magyar maradt. Az egyházak, egyházközségek nyelve szabadon választható lett. Mindenki korlátozás nélkül hozhatott létre közművelődési egyesületeket, kulturális intézményeket, szabadon meghatározva azok nyelvét. A későbbiek során persze ez a lehetőség tágabb teret adott a nemzetiségiek számára a politizálásra. Kötelezővé tette a törvény az állam számára, hogy gondoskodjon a nemzetiségi területeken az anyanyelvi oktatásról. A végleges szöveg azt is tartalmazta, hogy senki anyanyelve sem képezheti akadályát közhivatal vagy országos méltóság elnyerésének. Ezenkívül kilátásba helyezte a törvény, hogy az országos hivatalokat — lehetőség szerint — a környéken többségben lévő nemzetiség anyanyelvét ismerő személyek fogják betölteni. A parázs viták elülte után a nemzetiségi vezetők többsége belátta, hogy liberális szellemű szabályozás született. A hangsúlyt ettől kezdve inkább arra helyezték, hogy számonkérjék a a törvény betartását. A korabeli Európában csak Svájcban szabályozták hasonló módon a nemzetiségek jogait. Európa számos országában enyhén szólva korlátozott volt a nemzetiségek egyenjogúsága, így volt ez Oroszországban a lengyelekkel és a finnekkel, a franciaországi Bretagne-ban pedig előfordult, hogy megbüntették a tanítót, ha a diákok a szünetben az anyanyelvükön beszélgettek. Minden vita ellenére a magyar politikai vezetők többsége úgy gondolta, hogy Magyarországon — különösen a kontinensen egyedülálló nemzetiségi összetétele miatt — semmiképpen sem lehet reális célul kitűzni a nemzetiségek beolvasztását. A törvény azonban nem szankcionálta a megsértését, szövege sok kibúvóra adott alkalmat. A dualizmus magyar kormányai és alsóbb fokú hatóságai nem egy esetben — következmények nélkül — a nemzetiségi törvény szellemével ellentétesen cselekedtek. (folytatjuk) Deák Ferenc — korabeli metszet