Pesti Hírlap, 1993. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-20 / 43. szám

30 MAGAZIN Pesti­ Hírlap mmmmmammwiMHnnH 2. (152.) ÉVFOLYAM 43. SZÁM 1993. FEBRUÁR 20., SZOMBAT BESZÉLGETÉS PÉCSI ILDIKÓVAL A szerencse mindig megtalált Jókai Mór Noémije maga volt a csoda. Hosszú szőke ha­jával pompázott a filmvásznon, szerelmes volt belé az ország. A szimbólum bizonyított, az évek során megmu­tatta, nem csak „bombanőket” tud alakítani. Pécsi Ildi­kó, a József Attila Színház művésze rendez, dalszöveget, könyvet ír, tanít, s ma már kevésbé karcsúan, barna haj­jal, ósdi szemüvegben a nemrég alakult Újpest Színház­ban is játszik. Kitűnően formálja meg saját rendezésű darabjának, a híres Hunyadi Sándor Három sárkányá­nak egyik karakterszerepét, Zsófiát. PINTÉR ANDREA —Hogy jött az ötlet a régi dar­abra és a rendezésre? — Horváth Emil, az újpesti Ady Endre Művelődési Köz­pont igazgatója és Bessenyei Emma, az Újpest Színház mű­vészeti vezetője megkerestek, s olyasmit vártak tőlem, ami szórakoztató, régen ismert darab, amit szeretnek az em­berek. „Réges régen” a Há­rom sárkány című novellából rádiójátékot írtak, amiben én is játszottam. Ezt dramatizál­tam át zenés vígjátékká, s megírtam hozzá a dalszövege­ket. Ifj. Rátonyi Róbertet meg­nyertem a zeneszerzéshez, a játszótársakra kitűnő színé­szeket találtam Farkas Bálint, Fehér Anna, Vándor Éva, Besse­nyei Emma, Beregi Péter és Tiha­nyi Tóth Csaba személyében, aztán „nekiestünk”... — Zsófia szerepében hogy érzi magát? — Igyekszem ebbe a zsar­nokba belevinni egy kis szere­tet hiszen ugyanolyan skatu­lyaszerep, mint amilyenek ré­gen a széplányok voltak. — Készült A gyilkos én va­gyok tévéadaptációjára... — Mint annyi mindenre, erre sincs pénz. A terv úgy tű­nik, meghalt, a darab maradt, s a hónap végén játsszák a Stefánia úti művelődési ház­ban is. — Mesekönyve és egy sza­kácskönyve vár kiadásra. — A mesekönyv a Kerek erdő meséi című darabom változata, amit sokszor ját­szottunk. A szakácskönyvem­nek pedig az a címe: Mitől nem fogytam le. Jópofa saját és különböző csodareceptek vannak benne, amelyek még anyukámtól, nagymamámtól maradtak rám. —A könyvek, az írás nem hátráltatja a színészi munká­ját? — Nem, s talán azért ke­rültek előtérbe, mert ebben az életkorban, legalábbis ne­kem, nem adatik meg a nagy formátumú szerepek játszása. Ami pedig bennem van, hasz­nosítani szeretném, kikíván­kozik belőlem. Ezért kezdtem rendezni. Ha megtalálna mondjuk Dürenmatt, Az öreg hölgy látogatása szerepe, nem foglalkoznék mással. Ha szükség lenne rám, összeszed­ném magam, de miután ez nem „fenyeget", a nagyma­maszerepekre jó vagyok így is. — Pécsi Ildikó otthon is „családfő”, mint Zsófia a sár­kányokból? — Sajnos, azt hiszem, igen. Szegény családom talán szen­ved, de elfogadták ilyennek az életünket. Valószínűleg bennem is van egy kis gyarló­ság. — Meséljen kicsit az ott­honról. — Két kutyánk gondosko­dik róla, hogy ne teljen unal­masan a szabadidőnk. A „kölykök” miatt a lakás ro­mokban áll, hatalmas gödrök­kel az előszobában, mert ők abban szeretnek lakni. Ez lett a legendásan szép otthonunk­ból. Az ember a korral válto­zik, más dolgok lesznek fon­tossá. Volt idő, amikor máni­ákusan imádtam a régi búto­rokat. A lakásban rend ural­kodott, most mindez nem ér­dekel, a kutya széttépi a sző­nyeget, megeszi a bútorhuza­tot, én pedig nagyszerűen szórakozom ezen. Szerencse talán, de ami örömöt jelentett számomra, az nekem mindig megadatott. ÚJ IRODALMI FOLYÓIRAT „A szintézis kora” Néhány könyvesboltban ugyan már jó ideje kapható a HAVASOK című irodalmi folyóirat, a nagyközönség előtt mégsem ismert túlzottan. Pedig az alapítók több mint két esztendeje je­lentették meg az első számot, amit azóta öt kö­vetett. A napokban megjelenő hatodik szám már egy új időszámítás kezdetét jelenti, új né­ven, HAVASOK és RIVIÉRA-ként. E.Z. Ónodi-Fodor Tamás főszerkesz­tő „civilben” tanár, 1990-ben az ELTE Tanárképző Főisko­lán hozta létre társaival a fo­lyóiratot. Sokáig, mondhatni „szamizdat”-módra folytak a kiadási, terjesztési munkála­tok, nemrégiben azonban szponzort és kiadót talált a fiatal szerkesztőgárda. — December óta bejegyzett fo­lyóirat a HAVASOK és RIVIÉ­RA . Honnan a név, és miért érez­ték szükségét 1990 novemberében a lapalapításnak? — Vélen véleményem szerint a név önmagáért beszél, nem­csak az ody-verscím és annak tartalma miatt. A lapala­pítással egy meghatározó cé­lunk volt: végre olyan igazi fórumot teremteni a fiatal, kortárs alkotóknak, amilyen jelen pillanatban nincs Ma­gyarországon. A fiatal írók perifériára kerültek, a „be­vett” lapok nehezen szánják el magukat pályakezdők tá­mogatására. Másrészt a mi la­punk igazán alulról jövő szer­veződő, a magunk indíttatá­sára vágtunk bele egy ilyen óriási dologba, és a hihetetle­nül nehéz körülmények elle­nére is létezünk, ami önma­gáért beszél... — Avantgarde stílust szeret­nének meghonosítani? Esetleg el­lenkezőleg? — Avantgarde-ról, hagyo­mányos értelemben, nincs szó. Az avantgarde mint stílus a század tízes, húszas éveiben rendelkezett jogosultsággal, amikor antitézise volt valami­nek. A mi korunk viszont a szintézis kora. Az avantgarde és sok más stílus értékeit, eredményeit be kell olvaszta­nunk valami egész­be. Bár divatos ma relativizálni min­dent, ami él és mo­zog, hiszünk benne, hogy azért talaj még van. Ahol ha nehe­zen is, de megállha­tunk és szétnézhe­tünk egy pillanatra. Itt és most sok olyan dolog van, ami írás­ra késztet. E nélkül, tehát késztetés hiá­nyában, azt hiszem, felesleges felemelni a tollat. Magyaror­szágon jó ideje na­gyon sokan nem szükségből, belső indíttatásból írnak, csak úgy, talán megszokásból. Szö­vegeket böffentenek fel ma­gukból, hobbiként. Pedig az írás vagy szükség, vagy nem szabad csinálni. —Különös hangsúllyal ejtette ki a szöveg­­szót. — Nem véletlenül. Ma már vers, próza, novella, re­gény, mind-mind „szöveg­ként” szerepel. Azt hiszem, tá­volabb kellene tartani a tudo­mányt az irodalomtól. „Élmé­nyekből”, ha kell, ha nem, írásműveket farigcsálni tragi­kus dolog, és nincs túl sok kö­ze az igazi irodalomhoz. —Ejtsünk néhány szót a lap kiadásáról. Hogyan oldódtak meg gondjaik? — Bár eleinte roppant ro­mantikus dolog volt a semmi­ből nyomtatott újságot terem­teni, azért ez hosszú távon nem járható út. A Lakitelek Alapítvány, és főleg Zrezsák Sándor — akinek ezúton is kö­szönetet mondunk — látott erőt a lapban, és erre az évre támogatásáról biztosítottak minket, illetve az RH+ ki­adót. (Utóbbi szintén fiatal vállalkozás). A távolabbi jövőt, bízom benne, már maga a lap fogja megalapozni. — Csak fiatal, új írókkal akarják végigjárni ezt az utat? — Szándékunk szerint igen — csakhogy nemcsak írókkal! Hiszem azt, hogy az újságban közölt grafikák, fo­tográfiák minősége elüt a mai, átlagos színvonaltól, a magunk részéről tág teret akarunk biztosítani a képző­­művészetnek is, sokkal in­kább, mint más lapok. Köz­lünk műfordításokat, sőt, újra­­fordításokat is, a most megje­lent számban például Verlaine, Trakl műveiét. — Tehát a fiatalságban bíz­nak. Önmagában ez vonzóvá te­szi az újságot? — Önmagában nem. Az alkotógárda a garancia. Egy­esként az ezer példány ideális szám, és ha igazán vonzónak bizonyulunk, töb­bet nyomunk majd az újság­ból. Egyelőre kéthavonta je­lenünk meg, negyvennyolc oldalon. HAVASOK R­IVIÉRA Ezerkilencszázkilencvenhárom Február A HAVASOK és RIVIÉRA címlapja DALOS LÁSZLÓ Gyermekkoromban élt Buda­pesten egy jónevű építész, azt hiszem, akkori városházi té­nyező; eredetileg így hívták: Bierbauer Virgil. Később magyarosította a nevét, ráadásul igen ötlete­sen: Borbíró Virgil lett belőle. Ebben három érdekesség is van. 1. A „Bier”-ből vagyis a „Sör”-ből — Bor lett. 2. Meg­maradt az eredeti vezetéknév „belső alliterációja”, a két „b” hang. 3. Elő is lépett, Bauer­­ből — vagyis „parasztiból — Bíróvá. Van ez így. 2. Nemrég beugrattam valakit. Megkérdeztem tőle, tudja-e, mikor játszott a Nemzeti Szín­ház !Beesett­ darabot? Nem tudta. Mondom neki: 1871. augusztus 18-án...Csakhogy azt a Beckettet természetesen nem Sámuelnek hívták (így nem azonos a Godot-ra várva írójával, hogyan is lehetne?!), hanem Gilbertnek, angol hu­morista, 1811 és 1856 között élt, vígjátékokat írt. A Nemze­ti Színházban bemutatott da­rabjának címe: A dicsőség baj­jal jár. (Lehetséges, hogy ez a cím ,Íratott” a Gore ot urna című Grigojedou-vígjáték ma­gyar címére, amely pedig jön: Az ész bajjal jár...) 3. S ha már a neveknél időzünk, hadd mondjam el: három olyan Laciról tudok a magyar szellemi életben, akik közül­­ egyik sem volt László c­íme: az 1880-ban született Hatvany Lajos, író és költőket fölfede­­ző-támogató (ma szponzor­nak mondanák); az 1893-as Korda Sándor, világhírű film­rendező; az 1899-es születésű Horváth Árpád, színházi ren­dező, aki a fasizmus áldozata lett. Hozzátartozók, barátok, ismerősök mind a hármukat így becézték: Laci. Egy Lajost, egy Sándort, egy Árpádot. Vajon miért? , 4. Egyoldalú párbeszéd, vizuális csattanóval: — Melyik a legerotikusabb magyar város? — ????? — Szexárd... 5. Nem tudom, miért jutott eszembe a napokban. Amikor Sztálin 1953-ban meghalt, mindenki úgy vélte: Malenkov lesz az utód. Erről beszélgettünk valakivel, tár­sam végül megjegyezte: — Figyeld meg, most kez­dődik el Malenkov beisteníté­­se... Micsoda egy főnév! Azóta sem találkoztam vele. Pedig szótagolva még hatásosabb: be-is-te-ní-tés. 6. Szemközt, az utca páratlan ol­dalán lakik a költő. Valame­lyik este a kaputelefonon fel­csöngetek hozzá. Ő leszól, hogy megnyomja a csengőt, a búgó hangra én meg a kaput nyomjam meg enyhén. Vá­rok. Se búgó hang, se semmi. Szerencsére megáll mellet­tem egy hölgy, kulcsot vesz elő, kinyitja a kaput. Tisztes­séggel megszólítom, mehes­sek vele be, mert így meg így jártam. Mire a hölgy legyint: — Ó, ez a kaputelefon egy rakás kalap... É­rtem én, kezicsókolom. ZSEBKÖNYV Az ész bajjal jár TÁJÉPÍTÉSZET ÉS MŰEMLÉKVÉDELEM Szélmalmok A hollandiai építészetben már a tizenhatodik században kialakult a sajátos nemzeti építőmódszer, a faragott kő­vel kombinált tégla-architektúra. Az Északi-tenger part­ján fekvő országban ma is sok, hagyományos stílusban épült tanya, kastély és vár látható. S hogy hogyan óvják épületeiket, tájaikat Hollandiában, arról az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Táncsis Mihály utcai kiállító­­termében tekinthető meg egy bemutató, február 28-ig. R.ZS. Friesland Megyei Önkor­mányzata tárlaton mutatja be tájépítészetét és műemlékvé­delmét. Rajzok illusztrálják a fríz föld kialakulásának törté­netét, időszámításunk előtt háromszáztól napjainkig. Az építészeti mintáik pedig közel egy évszázadot ölelnek fel. Hollandiában nemcsak a kas­télyok, templomok restaurá­lására, karbantartására figyel­nek. A tanyák építkezése is a régi stílust követi, az újonnan épült szárnyak illeszkednek az eredeti épülethez. A házak fotója és alaprajza mellett egy-egy metszet vagy grafika látható, amely eredeti állapo­tukban ábrázolja a házakat. A várakban ma is laknak, akár­csak a kastélyokban, kúriák­ban és a kerti lakókban, ame­lyek páratlan szépségűek. Mi­vel Hollandiában vagyunk, természetesen szélmalmokat, vízemelő malmokat és zsilipe­ket­ is találunk. Műszaki fel­építésüket rajzok mutatják be. Ha összehasonlítjuk vé­dett városok légifelvételét és egykori térképeit, látjuk, a hollandok mennyire igyekez­tek megőrizni településeik ré­gi arculatát. Néhány kép be­mutatja a gipszdíszek helyre­­állítását, a felállványozott épületeket, magát a restaurá­lás folyamatát. A frízek büsz­kék a hagyományaikra, táj-és műemlékvédelmük példamu­tató. BEMUTATÓ A VIDÁM SZÍNPADON A félmeztelen féligazság Az előadás hosszadalmas nyitójelenetében tettem föl magamnak a kérdést: mi a különbség egy színházi szer­ző és egy színházi ügynök között? A szerző neve ismert: Marc Camolettinek hívják, olasz származású francia, eredeti foglalkozása építész. Az ügynök nevét jótékony homály fedi. Camoletti úr bohózatait a világ számos or­szágában színre vitték, nálunk a Vidám Színpad társula­ta játszotta évekkel ezelőtt nagy sikerrel a Leszállás Pá­rizsban címűt, a darab új szereposztásban ismét látható. Remek szórakozás, mulatságos helyzetekkel, kitűnő szerepekkel. S itt jelenik meg az ügynök: bizonyára az ő bravúros fellépésének köszönhető, hogy a Révay utcá­ban (a nemrég „kifutott” Anna csak egy van után) a vál­tozatosság kedvéért megint egy Camoletti-komédia lát­ható, a Négy meztelen férfi. JUHÁSZ ISTVÁN Úgy hírlik, mesterünk meste­re, legalább is követendő pél­dakép formájában Georges Feydeau, a műfaj (egyik) koro­názatlan királya. Jó választás, lehet tőle tanulni. Ő ugyanis nem csupán a félreértésből adódó, könnyekig kacagtató szituációk megteremtéséhez értett, de sziporkázóan szelle­mes dialógusokat írt, és kö­rüljárható karaktereket raj­zolt. Ezzel szemben a lelkes követő mostani vállalkozásá­hoz — nem tagadva meg­ta­nult szakmáját — kizárólag körzőt, vonalzót és logarlécet használt, hogy kiszámítsa és megszerkessze a színpadi konstrukciót, s hogy a szab­ványpanelek jól illeszkedje­nek. Az alap a réges-régi ötlet: egy lakás négy lakója, ráadá­sul mind nő, különböző korú és foglalkozású, ugyanabban az időben apróhirdetést ad fel ugyanazzal a jeligével férfia­kat keresve különböző tevé­kenységre. Erre épül a továb­bi másfél óra: jönnek a férfi­ak, csak éppen nem a nekik megfelelő hirdetővel találkoz­nak. A többit nem illik elárul­ni, de azt félreértések (és nagyreményű nézői csalódá­sok) elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy a cím be­csapós, a négyek nem egészen meztelenek, és az sem igaz, hogy Camoletti rossz munkát végzett: jól megcsinált iparos­terméket állított elő. Csak ép­pen saját színvonalához ké­ptest gyöngébbet a többinél. A Vidám Színpad azonban a szó teljes értelmében játszva ledolgozza ezt a hátrányt: a létező darabnál sokkal jobb előadást hoz létre. Várkonyi Gábor rendező mint vendég a jóízlés határain belül rutino­san mozgatja a szereplőket, rengeteg élete van, s az első néhány perc vontatottságát leszámítva lendületes tempót diktál. A gördülékeny összjá­­tékot produkáló csapatba vendégeket hozott magával, testhezálló szerepet, ziccerle­hetőséget biztosítva elsősor­ban Markos Györgynek, aki el­len­állhatatlanul komédiázik. Izompacsirta Spartacusként még arra is jut ereje, hogy a figurából embert formáljon. Ruhátlan Társai, a sikőrtől bódult Straub Dezső, a piruló­­san szemérmes Böröndi Tamás és az értetlenül botladozó Boros Zoltán f.h. is alaposan kiveszik a részüket a kacagtatásból. A hirdető hölgyek: Kállai Ilona, Nyertes Zsuzsa, Détár Eni­kő és Zsíros Ágnes (utóbbi kettő szintén vendég) legjobb for­májukat mutatják jól szabott jelmezeikben (is), színes egyé­niségüket kölcsönözve kissé sápadt szerepeikhez. Már a ruhatárban fogal­mazódott meg a kérdésre ad­ható válasz: a színdarabgyár­tás mesterség, ám eladása művészet, és az ügynök akkor jó üzletszerző, ha tudja, hogy a szerző jó üzlet.

Next