Pesti Hírlap, 1993. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-20 / 43. szám
30 MAGAZIN Pesti Hírlap mmmmmammwiMHnnH 2. (152.) ÉVFOLYAM 43. SZÁM 1993. FEBRUÁR 20., SZOMBAT BESZÉLGETÉS PÉCSI ILDIKÓVAL A szerencse mindig megtalált Jókai Mór Noémije maga volt a csoda. Hosszú szőke hajával pompázott a filmvásznon, szerelmes volt belé az ország. A szimbólum bizonyított, az évek során megmutatta, nem csak „bombanőket” tud alakítani. Pécsi Ildikó, a József Attila Színház művésze rendez, dalszöveget, könyvet ír, tanít, s ma már kevésbé karcsúan, barna hajjal, ósdi szemüvegben a nemrég alakult Újpest Színházban is játszik. Kitűnően formálja meg saját rendezésű darabjának, a híres Hunyadi Sándor Három sárkányának egyik karakterszerepét, Zsófiát. PINTÉR ANDREA —Hogy jött az ötlet a régi darabra és a rendezésre? — Horváth Emil, az újpesti Ady Endre Művelődési Központ igazgatója és Bessenyei Emma, az Újpest Színház művészeti vezetője megkerestek, s olyasmit vártak tőlem, ami szórakoztató, régen ismert darab, amit szeretnek az emberek. „Réges régen” a Három sárkány című novellából rádiójátékot írtak, amiben én is játszottam. Ezt dramatizáltam át zenés vígjátékká, s megírtam hozzá a dalszövegeket. Ifj. Rátonyi Róbertet megnyertem a zeneszerzéshez, a játszótársakra kitűnő színészeket találtam Farkas Bálint, Fehér Anna, Vándor Éva, Bessenyei Emma, Beregi Péter és Tihanyi Tóth Csaba személyében, aztán „nekiestünk”... — Zsófia szerepében hogy érzi magát? — Igyekszem ebbe a zsarnokba belevinni egy kis szeretet hiszen ugyanolyan skatulyaszerep, mint amilyenek régen a széplányok voltak. — Készült A gyilkos én vagyok tévéadaptációjára... — Mint annyi mindenre, erre sincs pénz. A terv úgy tűnik, meghalt, a darab maradt, s a hónap végén játsszák a Stefánia úti művelődési házban is. — Mesekönyve és egy szakácskönyve vár kiadásra. — A mesekönyv a Kerek erdő meséi című darabom változata, amit sokszor játszottunk. A szakácskönyvemnek pedig az a címe: Mitől nem fogytam le. Jópofa saját és különböző csodareceptek vannak benne, amelyek még anyukámtól, nagymamámtól maradtak rám. —A könyvek, az írás nem hátráltatja a színészi munkáját? — Nem, s talán azért kerültek előtérbe, mert ebben az életkorban, legalábbis nekem, nem adatik meg a nagy formátumú szerepek játszása. Ami pedig bennem van, hasznosítani szeretném, kikívánkozik belőlem. Ezért kezdtem rendezni. Ha megtalálna mondjuk Dürenmatt, Az öreg hölgy látogatása szerepe, nem foglalkoznék mással. Ha szükség lenne rám, összeszedném magam, de miután ez nem „fenyeget", a nagymamaszerepekre jó vagyok így is. — Pécsi Ildikó otthon is „családfő”, mint Zsófia a sárkányokból? — Sajnos, azt hiszem, igen. Szegény családom talán szenved, de elfogadták ilyennek az életünket. Valószínűleg bennem is van egy kis gyarlóság. — Meséljen kicsit az otthonról. — Két kutyánk gondoskodik róla, hogy ne teljen unalmasan a szabadidőnk. A „kölykök” miatt a lakás romokban áll, hatalmas gödrökkel az előszobában, mert ők abban szeretnek lakni. Ez lett a legendásan szép otthonunkból. Az ember a korral változik, más dolgok lesznek fontossá. Volt idő, amikor mániákusan imádtam a régi bútorokat. A lakásban rend uralkodott, most mindez nem érdekel, a kutya széttépi a szőnyeget, megeszi a bútorhuzatot, én pedig nagyszerűen szórakozom ezen. Szerencse talán, de ami örömöt jelentett számomra, az nekem mindig megadatott. ÚJ IRODALMI FOLYÓIRAT „A szintézis kora” Néhány könyvesboltban ugyan már jó ideje kapható a HAVASOK című irodalmi folyóirat, a nagyközönség előtt mégsem ismert túlzottan. Pedig az alapítók több mint két esztendeje jelentették meg az első számot, amit azóta öt követett. A napokban megjelenő hatodik szám már egy új időszámítás kezdetét jelenti, új néven, HAVASOK és RIVIÉRA-ként. E.Z. Ónodi-Fodor Tamás főszerkesztő „civilben” tanár, 1990-ben az ELTE Tanárképző Főiskolán hozta létre társaival a folyóiratot. Sokáig, mondhatni „szamizdat”-módra folytak a kiadási, terjesztési munkálatok, nemrégiben azonban szponzort és kiadót talált a fiatal szerkesztőgárda. — December óta bejegyzett folyóirat a HAVASOK és RIVIÉRA . Honnan a név, és miért érezték szükségét 1990 novemberében a lapalapításnak? — Vélen véleményem szerint a név önmagáért beszél, nemcsak az ody-verscím és annak tartalma miatt. A lapalapítással egy meghatározó célunk volt: végre olyan igazi fórumot teremteni a fiatal, kortárs alkotóknak, amilyen jelen pillanatban nincs Magyarországon. A fiatal írók perifériára kerültek, a „bevett” lapok nehezen szánják el magukat pályakezdők támogatására. Másrészt a mi lapunk igazán alulról jövő szerveződő, a magunk indíttatására vágtunk bele egy ilyen óriási dologba, és a hihetetlenül nehéz körülmények ellenére is létezünk, ami önmagáért beszél... — Avantgarde stílust szeretnének meghonosítani? Esetleg ellenkezőleg? — Avantgarde-ról, hagyományos értelemben, nincs szó. Az avantgarde mint stílus a század tízes, húszas éveiben rendelkezett jogosultsággal, amikor antitézise volt valaminek. A mi korunk viszont a szintézis kora. Az avantgarde és sok más stílus értékeit, eredményeit be kell olvasztanunk valami egészbe. Bár divatos ma relativizálni mindent, ami él és mozog, hiszünk benne, hogy azért talaj még van. Ahol ha nehezen is, de megállhatunk és szétnézhetünk egy pillanatra. Itt és most sok olyan dolog van, ami írásra késztet. E nélkül, tehát késztetés hiányában, azt hiszem, felesleges felemelni a tollat. Magyarországon jó ideje nagyon sokan nem szükségből, belső indíttatásból írnak, csak úgy, talán megszokásból. Szövegeket böffentenek fel magukból, hobbiként. Pedig az írás vagy szükség, vagy nem szabad csinálni. —Különös hangsúllyal ejtette ki a szövegszót. — Nem véletlenül. Ma már vers, próza, novella, regény, mind-mind „szövegként” szerepel. Azt hiszem, távolabb kellene tartani a tudományt az irodalomtól. „Élményekből”, ha kell, ha nem, írásműveket farigcsálni tragikus dolog, és nincs túl sok köze az igazi irodalomhoz. —Ejtsünk néhány szót a lap kiadásáról. Hogyan oldódtak meg gondjaik? — Bár eleinte roppant romantikus dolog volt a semmiből nyomtatott újságot teremteni, azért ez hosszú távon nem járható út. A Lakitelek Alapítvány, és főleg Zrezsák Sándor — akinek ezúton is köszönetet mondunk — látott erőt a lapban, és erre az évre támogatásáról biztosítottak minket, illetve az RH+ kiadót. (Utóbbi szintén fiatal vállalkozás). A távolabbi jövőt, bízom benne, már maga a lap fogja megalapozni. — Csak fiatal, új írókkal akarják végigjárni ezt az utat? — Szándékunk szerint igen — csakhogy nemcsak írókkal! Hiszem azt, hogy az újságban közölt grafikák, fotográfiák minősége elüt a mai, átlagos színvonaltól, a magunk részéről tág teret akarunk biztosítani a képzőművészetnek is, sokkal inkább, mint más lapok. Közlünk műfordításokat, sőt, újrafordításokat is, a most megjelent számban például Verlaine, Trakl műveiét. — Tehát a fiatalságban bíznak. Önmagában ez vonzóvá teszi az újságot? — Önmagában nem. Az alkotógárda a garancia. Egyesként az ezer példány ideális szám, és ha igazán vonzónak bizonyulunk, többet nyomunk majd az újságból. Egyelőre kéthavonta jelenünk meg, negyvennyolc oldalon. HAVASOK RIVIÉRA Ezerkilencszázkilencvenhárom Február A HAVASOK és RIVIÉRA címlapja DALOS LÁSZLÓ Gyermekkoromban élt Budapesten egy jónevű építész, azt hiszem, akkori városházi tényező; eredetileg így hívták: Bierbauer Virgil. Később magyarosította a nevét, ráadásul igen ötletesen: Borbíró Virgil lett belőle. Ebben három érdekesség is van. 1. A „Bier”-ből vagyis a „Sör”-ből — Bor lett. 2. Megmaradt az eredeti vezetéknév „belső alliterációja”, a két „b” hang. 3. Elő is lépett, Bauerből — vagyis „parasztiból — Bíróvá. Van ez így. 2. Nemrég beugrattam valakit. Megkérdeztem tőle, tudja-e, mikor játszott a Nemzeti Színház !Beesett darabot? Nem tudta. Mondom neki: 1871. augusztus 18-án...Csakhogy azt a Beckettet természetesen nem Sámuelnek hívták (így nem azonos a Godot-ra várva írójával, hogyan is lehetne?!), hanem Gilbertnek, angol humorista, 1811 és 1856 között élt, vígjátékokat írt. A Nemzeti Színházban bemutatott darabjának címe: A dicsőség bajjal jár. (Lehetséges, hogy ez a cím ,Íratott” a Gore ot urna című Grigojedou-vígjáték magyar címére, amely pedig jön: Az ész bajjal jár...) 3. S ha már a neveknél időzünk, hadd mondjam el: három olyan Laciról tudok a magyar szellemi életben, akik közül egyik sem volt László címe: az 1880-ban született Hatvany Lajos, író és költőket fölfedező-támogató (ma szponzornak mondanák); az 1893-as Korda Sándor, világhírű filmrendező; az 1899-es születésű Horváth Árpád, színházi rendező, aki a fasizmus áldozata lett. Hozzátartozók, barátok, ismerősök mind a hármukat így becézték: Laci. Egy Lajost, egy Sándort, egy Árpádot. Vajon miért? , 4. Egyoldalú párbeszéd, vizuális csattanóval: — Melyik a legerotikusabb magyar város? — ????? — Szexárd... 5. Nem tudom, miért jutott eszembe a napokban. Amikor Sztálin 1953-ban meghalt, mindenki úgy vélte: Malenkov lesz az utód. Erről beszélgettünk valakivel, társam végül megjegyezte: — Figyeld meg, most kezdődik el Malenkov beistenítése... Micsoda egy főnév! Azóta sem találkoztam vele. Pedig szótagolva még hatásosabb: be-is-te-ní-tés. 6. Szemközt, az utca páratlan oldalán lakik a költő. Valamelyik este a kaputelefonon felcsöngetek hozzá. Ő leszól, hogy megnyomja a csengőt, a búgó hangra én meg a kaput nyomjam meg enyhén. Várok. Se búgó hang, se semmi. Szerencsére megáll mellettem egy hölgy, kulcsot vesz elő, kinyitja a kaput. Tisztességgel megszólítom, mehessek vele be, mert így meg így jártam. Mire a hölgy legyint: — Ó, ez a kaputelefon egy rakás kalap... Értem én, kezicsókolom. ZSEBKÖNYV Az ész bajjal jár TÁJÉPÍTÉSZET ÉS MŰEMLÉKVÉDELEM Szélmalmok A hollandiai építészetben már a tizenhatodik században kialakult a sajátos nemzeti építőmódszer, a faragott kővel kombinált tégla-architektúra. Az Északi-tenger partján fekvő országban ma is sok, hagyományos stílusban épült tanya, kastély és vár látható. S hogy hogyan óvják épületeiket, tájaikat Hollandiában, arról az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Táncsis Mihály utcai kiállítótermében tekinthető meg egy bemutató, február 28-ig. R.ZS. Friesland Megyei Önkormányzata tárlaton mutatja be tájépítészetét és műemlékvédelmét. Rajzok illusztrálják a fríz föld kialakulásának történetét, időszámításunk előtt háromszáztól napjainkig. Az építészeti mintáik pedig közel egy évszázadot ölelnek fel. Hollandiában nemcsak a kastélyok, templomok restaurálására, karbantartására figyelnek. A tanyák építkezése is a régi stílust követi, az újonnan épült szárnyak illeszkednek az eredeti épülethez. A házak fotója és alaprajza mellett egy-egy metszet vagy grafika látható, amely eredeti állapotukban ábrázolja a házakat. A várakban ma is laknak, akárcsak a kastélyokban, kúriákban és a kerti lakókban, amelyek páratlan szépségűek. Mivel Hollandiában vagyunk, természetesen szélmalmokat, vízemelő malmokat és zsilipeket is találunk. Műszaki felépítésüket rajzok mutatják be. Ha összehasonlítjuk védett városok légifelvételét és egykori térképeit, látjuk, a hollandok mennyire igyekeztek megőrizni településeik régi arculatát. Néhány kép bemutatja a gipszdíszek helyreállítását, a felállványozott épületeket, magát a restaurálás folyamatát. A frízek büszkék a hagyományaikra, táj-és műemlékvédelmük példamutató. BEMUTATÓ A VIDÁM SZÍNPADON A félmeztelen féligazság Az előadás hosszadalmas nyitójelenetében tettem föl magamnak a kérdést: mi a különbség egy színházi szerző és egy színházi ügynök között? A szerző neve ismert: Marc Camolettinek hívják, olasz származású francia, eredeti foglalkozása építész. Az ügynök nevét jótékony homály fedi. Camoletti úr bohózatait a világ számos országában színre vitték, nálunk a Vidám Színpad társulata játszotta évekkel ezelőtt nagy sikerrel a Leszállás Párizsban címűt, a darab új szereposztásban ismét látható. Remek szórakozás, mulatságos helyzetekkel, kitűnő szerepekkel. S itt jelenik meg az ügynök: bizonyára az ő bravúros fellépésének köszönhető, hogy a Révay utcában (a nemrég „kifutott” Anna csak egy van után) a változatosság kedvéért megint egy Camoletti-komédia látható, a Négy meztelen férfi. JUHÁSZ ISTVÁN Úgy hírlik, mesterünk mestere, legalább is követendő példakép formájában Georges Feydeau, a műfaj (egyik) koronázatlan királya. Jó választás, lehet tőle tanulni. Ő ugyanis nem csupán a félreértésből adódó, könnyekig kacagtató szituációk megteremtéséhez értett, de sziporkázóan szellemes dialógusokat írt, és körüljárható karaktereket rajzolt. Ezzel szemben a lelkes követő mostani vállalkozásához — nem tagadva megtanult szakmáját — kizárólag körzőt, vonalzót és logarlécet használt, hogy kiszámítsa és megszerkessze a színpadi konstrukciót, s hogy a szabványpanelek jól illeszkedjenek. Az alap a réges-régi ötlet: egy lakás négy lakója, ráadásul mind nő, különböző korú és foglalkozású, ugyanabban az időben apróhirdetést ad fel ugyanazzal a jeligével férfiakat keresve különböző tevékenységre. Erre épül a további másfél óra: jönnek a férfiak, csak éppen nem a nekik megfelelő hirdetővel találkoznak. A többit nem illik elárulni, de azt félreértések (és nagyreményű nézői csalódások) elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy a cím becsapós, a négyek nem egészen meztelenek, és az sem igaz, hogy Camoletti rossz munkát végzett: jól megcsinált iparosterméket állított elő. Csak éppen saját színvonalához képtest gyöngébbet a többinél. A Vidám Színpad azonban a szó teljes értelmében játszva ledolgozza ezt a hátrányt: a létező darabnál sokkal jobb előadást hoz létre. Várkonyi Gábor rendező mint vendég a jóízlés határain belül rutinosan mozgatja a szereplőket, rengeteg élete van, s az első néhány perc vontatottságát leszámítva lendületes tempót diktál. A gördülékeny összjátékot produkáló csapatba vendégeket hozott magával, testhezálló szerepet, ziccerlehetőséget biztosítva elsősorban Markos Györgynek, aki ellenállhatatlanul komédiázik. Izompacsirta Spartacusként még arra is jut ereje, hogy a figurából embert formáljon. Ruhátlan Társai, a sikőrtől bódult Straub Dezső, a pirulósan szemérmes Böröndi Tamás és az értetlenül botladozó Boros Zoltán f.h. is alaposan kiveszik a részüket a kacagtatásból. A hirdető hölgyek: Kállai Ilona, Nyertes Zsuzsa, Détár Enikő és Zsíros Ágnes (utóbbi kettő szintén vendég) legjobb formájukat mutatják jól szabott jelmezeikben (is), színes egyéniségüket kölcsönözve kissé sápadt szerepeikhez. Már a ruhatárban fogalmazódott meg a kérdésre adható válasz: a színdarabgyártás mesterség, ám eladása művészet, és az ügynök akkor jó üzletszerző, ha tudja, hogy a szerző jó üzlet.