Pesti Hírlap, 1993. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-27 / 49. szám

2. (152.) ÉVFOLYAM 49. SZÁM 1993. FEBRUÁR 27., SZOMBAT Pesti­ Hírlap ­ Aki télen is figyelő szemmel nézi a madarakat, olykor ke­véssé ismert, Fekete István re­gényhősével, Matulával szól­va „nem idevalósi” szárnyas vendégeket fedezhet fel a ko­­p­ár fák hegyiben. Régebben piróknak, gimplinek hívták nálunk ezeket a bordómellé­­nyes, csapatban járó madara­kat, mára — székelyek adta nevükön — süvöltőknek mondjuk azokat. Ahogy a pi­rók elnvezés a madárhímek bordó tollazatára, a süvöltő név a pintyek családjába tar­tozó szárnyasok hangjára utal. „E­z a hang olyan — ahogy Herman Ottó írja —, mint a somogyi hosszú furu­lya legszebb középhangja.” Nem kell egyébként sokat keresni a süvöltőket, mert té­len is a kisebb városi parkok­ban is feltűnhet egy-egy csa­patuk. A bordómellényes hí­mek közé szürketollú tojók MADÁR-TUKÖR Süvöltők SZEPESI ATTILA keverednek. Nagyobb szám­ban megfigyelhetők — ta­pasztalatom szerint — a Vá­rosligetben, a Margitszigeten­, a Germanus-parkban, de bár­hol előfordulhatnak, ahol egy-egy facsoport kellő biz­tonságot és elemózsiát kínál nekik. Főképp magokkal, rü­gyekkel és hajtásokkal élnek. Igazi otthonuk a magashe­gyi fenyvesek világa és annak környéke. Ezért is nem fész­kelnek fővárosunk közel­ében, csak az Alpok­alján — Kőszeg és Sopron vidékén —, meg a Bükkben. Innen jönnek — csapatostul — áttelelni a bu­dapesti parkokba, a városszéli kertekbe és ligetekbe. No meg a messzi Skandináviából, mert — a madárgyűrűzések tanúsága szerint — szép számmal sürögnek fáink he­gyében északról­ jött példá­nyok is. Olykor még a madártetőre is odaröpp­en közülük egy­­egy példány, főképp fnsége­­sebb nap­ikon. Egyébként nem igazán­­bizalmas a ma­dár, s ha teheti, kerüli az em­ber közelségét, ezzel is igazol­va, hogy a magashegyi régi­ókban érzi igazán otthon ma­gát. Érdekes, szép látvány a sü­völtő. Ha a fák hegyében egy­­egy — vöröses levélre emlé­keztető — csomót látok, min­dig megállok egy pillanatra. Aztán gyakran megesik, hogy a „levélcsomó” megelevene­dik, s ott ugrabugrál, fütyöré­­szik — süvölt — a fa hegyé­ben a bordómellényes süvöl­tőmadár, a hegyek felől érke­zett téli vándor, mintha — székelyektől kapott nevén — be akarna mutatkozni. BESZÉLGETÉS BAKÓ GÁBOR TÁNCOS-KOREOGRÁFUSSAL. ... az élet keringőjérő­l Jr, Mefisztulész táncos főszerepét játssza a Madách­­ Színház Macskák című előadásában. Tangót táncol a saját koreografálású Evitában, Júdás fekete szelleme volt a Jézus Krisztus Szupersztárban. A veszprémi Száz év magányban szerepel, a jövő c­­lipjeit, a múlt vándor­lásait, hányattatásait táncolja az Idők című balettben. Megszólal mögötte a zenekar, és sugározva villog tán­cával Negyven zenész hangszere, lelke kíséri mozdula­tait Megfagy körötte a levegő, aztán iszonyatos forró­ság önti el a színháztermet Azt vallja, a táncban a tűz a fontos. Ebben rejlik a titok. Bakó Gábor huszonöt éve­sen tanít, koreografál. Bár mindig megtalálták az út­vesztők, táncával mégis előre tört, egészen a tegnap es­ti, debreceni premierig, a Sztárcsinálókig. PINTÉR ANDREA — Mivel tudta elfogadtatni magát a debreceni társulattal? — Megpróbálok mindig fel­készülve, átgondoltan, sok öt­lettel menni a próbákra. A szí­nészeknek lelke van, amivel bánni kell, kézben tartani és a megfelelő pillanatban oldani a feszültséget. Reggelente tré­ninggel kezdünk, ott lehet iga­zán megismerni a táncosokat. Látom, hogyan dolgoznak a bemelegítés közben, ott derül ki az igazi tudás. Huszonkét ember nagyon sok, minden pillanatban érzem a feszültsé­get, mert régen dolgoztak ilyen komoly darabon. Bizonyítani akarnak, hogy a debreceni Csokonai Színházban az első ilyen táncos musicalt igényesen bemutatják. Bizonyítani aka­rok én is, hogy ezt nem csak Budapesten lehet megcsinálni. Az első válogatásokkor a színé­szeknek, táncosoknak meg kel­lett mutatniuk, mit tudnak. Ha az első lépések nem sikerül­tek, leállítottam a zenét, beáll­tam táncolni, lássák, milyen formákon kell változtatni. Az­óta lelkesedéssel dolgoznak, al­kalmazkodnak a pattogós, né­ha túlhajszoló stílusomhoz. — Több helyen tanít, kül­földön szerepel, zsűrizni hívják versenyekre. Hogy bírja ezt a tempót? — Jó érzés, amikor a ba­­lettmesternők bejönnek az óráimat nézni. Régen irigyel­ték, tabuként féltették egy­mástól a tánctudást. Én büsz­ke vagyok, ha ellesik a mozgá­somat, a koreográfiámat. Másnapra úgyis átalakul, hi­szen mindig a táncosokkal kö­zösen dolgozzuk ki a végleges formákat. Sohasem kény­szerítem őket olyan bőrbe, ami kényelmetlen. Ha a szín­padra lép, érezze, adhat vala­mit abból, amiben kicsit ő is benne van. Nemrég Nyíregy­házán zsűriztem egy ki mit tudón. Fantasztikus, de fur­csa érzés volt, hogy én írhat­tam alá zsűrielnökként az ok­levelet azok helyett, akik húsz-harminc éve a pályán vannak. E­bből merítem az erőt, érzem, szükség van a munkámra. Azért vigyázok, hogy ne forgácsolódjak szét. Ha minőséget akarok, nem vállalhatok mindent. E­gy elő­adás két-három hónap felké­szülést igényel. — Mi alapján tanít, hiszen nincs igazán magyar nyelvi irodalma a táncnak ? — Magam is sokat tanul­tam példaképeimtől. Luiginál és Rhett Dennisnél táncolhat­tam, amikor Magyarországon jártak. Türelmesek voltak, megpróbálták megértetni, amit csinálnak. Ezt szeretném én is átadni. Jó viszontlátni a mozdulatokat, amelyeket ko­­reografáltam. A tanítás vala­miféle kontaktusteremtési le­hetőség. Fontos a csillogás ta­nítványaim szemében. Abból látom, szeretik-e, amit taní­tok. Nekem ők adják az erőt az esti fellépéshez, a közönség tapsa pedig ahhoz, hogy dél­után órára menjek. — Hogy születik egy új ko­reográfia? — Éjszaka sokszor nem al­szom jól. Fölülök, beteszek egy kazettát, hallgatom. Egy p­erc múlva már kalimpál ke­­zem-lábam, és van egy új gya­korlatom. A megszokott for­mákhoz sosem ragaszkodtam görcsösen, mert napról-nap­­ra újak születnek, s talán ettől teljesedik ki egy darab. — A Sztárcsinálókon kívül készül új előadásra? — Az East—West Jazz táncegyüttessel szeptember óta próbálunk egy önálló est­re. Bár tizenévesek, kemé­nyen tudnak dolgozni. Na­gyon szeretnénk, ha sikerül­ne. Argentin tangót, néger és folklór stílusra épülő számo­kat fogunk előadni, de van benne nagyon szomorú tánc is egy kábítószeres fiúról. Az előadás másik fele még titok. Nevetős-sírós estét szeretnék. Ez lenne az első bemutatkozá­som a saját tanítványaimmal. Néha azt érzem, apa lettem, huszonkét gyerek apja. Már nem csak a lépéseikkel foglal­kozom. Ingmar Bergman mondta egyszer: ha csak ás­ványvíz és keksz kerül az asz­talodra, szenvedsz, mert éhes vagy, de nem gyengülsz el, ha a lelked a helyén van, ki tudsz nyílni, kiáramlik belőled az összegyűjtött erő. Tudom, milyen az ő korukban keresni valamit, s meglelni azt a tánc­ban. — Tizenöt éves voltam. Akkor a testvérem, Bakó Géza már Jeszenszky Endre mester­nél tanult táncolni. Engem is elhívott, próbáljam meg. Hosszú ideig lestem mozdu­lataikat a sarokból, és egy év múlva már velük táncoltam. Akkoriban hagyott el az első nagy szerelmem. Bolyongtam az utcákon, nem éreztem ta­lajt a lábam alatt. Csak a ba­lettórákba kapaszkodhattam. Meg akartam mutatni a lány­nak, érek valamit, így kezdő­dött. —Megkapta az elégtételt? — A lánytól nem. Vi­szont... A középiskolában fe­kete bárány voltam, mert már tizenhét éves koromban p­énzt kerestem a tánccal. Iga­zi elismerést az jelentett, ami­kor az iskola huszonötödik évfordulójára díszvendég­ként meghívtak. Ennél na­gyobb megtiszteltetés nem ér­het. Talán ez volt az elégtétel. — Januárban három hétig táncolt Hollandiában... — A Strauss Orchestrával turnéztunk Amszterdamban, Rotterdamban, Hágában, Ut­­rechtben. Táncoltunk Rózsa keringőt, Kék Duna keringőt és baletteket. Addig el sem tudtam képzelni, micsoda kultúrája van ott a táncművé­szeinek. Amikor Hágába ér­keztünk és megláttam az em­bernagyságú betűket: Neder­land’s Dance Theather, nem tudtam megszólalni, csak arra gondoltam, ott nem merek fellépni. Fátom, mégis csodá­latos élmény volt a sokezres koncertteremben állni. Álom volt, amely valósággá vált. Itt­hon próbateremért küzdünk, ott saját színháza van a tánc­nak. — Miből meríti a hatalmas energiát, az ambíciót? — Úgy érzem, itt már nincs mese, létre kell hoznom valamit. Tap­osom a saját ös­vényemet, amit már egyedül kell végigjárnom. A Sztárcsi­­nálók igazi lecke volt. Hetek­re elmenni Budapestről, hogy fölépítsek valamit. Sok­szor kételkedem abban, amit csinálok. Nem tudom jó-e, mert néha teljesen lent va­gyok, aztán másnap újra süt a nap, és érzem, mennem kell. Beülök az autóba, üvölt a ze­ne, keresem a tanítványaimat, hogy kezdjük már, dolgoz­zunk. Fantasztikus, amikor robbanni tudunk a próbán, és csináljuk azt, amiből együtt varázsolunk darabot. Az igazi nagy lökést testvérem halála jelentette ’89 tavaszán. Én ak­kor is dolgoztam, dupla annyi munkát vállaltam. Akkor fo­galmazódott meg bennem, helyette is, neki is táncolnom kell... — így kezdte önts? FOTÓ: NÉMETH GABRIELLA ­­t­­ DALEST A ZENEAKADÉMIÁN Télbúcsúztató Téli Utazás A Co-Nexus koncertsorozat ajándék hangversenyt rendez vasárnap este a Zeneakadémia Nagytermé­ben. Aki megvette az öt előadásra szóló bérletet, ezt az estét ajándékba, ingyen kapja. A koncerten Schu­bert A Téli Utazás című dalciklusát mutatja be Phi­lippe Huttenlocher svájci baritonista és Székely Ist­ván zongoraművész. R.ZS. — Ön a dalest zongorakísérője. Ját­szotta már máskor is ezt a művet? — Nem, csak részleteket adtam elő belőle, és örülök, hogy most végre egyben el­­játszhatom az egész darabot, hiszen nagyon szeretem Schubertet, csodálatos szerző­nek tartom. A programot kü­lönben Philippe Huttenlo­cher választotta. Vele még nem dolgoztam együtt, bár néhány évvel ezelőtt már volt egy közös próbánk. Akkor is egy dalestre készültünk, de aztán ez a hangverseny vala­mi miatt nem valósult meg. — Ön legtöbbször szólómű­vészként szerepel. Mennyiben más kísérni valakit, mint egyedül kon­certezni? — Gyakran azt hiszik, zon­gorán közreműködni egysze­rűbb, hiszen itt kottából lehet játszani és a felelősség is meg­oszlik. Pedig sokkal nehezebb kísérni valakit. Teljesen alkal­mazkodni kell a másikhoz, ami nem könnyű feladat an­nak, aki egyedül szokott mu­zsikálni. Emellett nemcsak magamért, hanem még a partnerért is felelős vagyok. Nagyon sok múlik azon, hogy tudom-e a másik zenei gon­dolatát követni. A koncert ér­dekében, időnként az ember­nek el kell fogadnia az övével teljesen ellentétes véleményt is. De ahogy visszagondolok a svájci baritonistával folytatott gyakorlásra, úgy emlékszem, hasonló elképzeléseink voltak a művek előadásáról. A Schu­­bert-dalok mindegyikének sa­játos hangulata van, és csak rajtunk, előadókon múlik, hogy mennyire tudjuk ezt át­adni a közönségnek. A dara­bok úgy vannak megírva és összeválogatva, hogy az egésznek van egy izgalmas ritmusa. Nagyon érdekes mű és én ezzel a Téli Utazással szeretném a telet is búcsúzt*­tatni. — Szívesen játszik kísérőként? — Ritkán van hozzá ked­vem és hangulatom, mert nem inspirál igazán. Bár ezek a koncertek felüdülést jelen­tenek a szólózongorázások között. Székely István és Philippe Huttenlocher FOTÓ : ILLÉS ÁDÁM/I MAGAZIN 27

Next