Pesti Hírlap, 1993. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-27 / 49. szám
2. (152.) ÉVFOLYAM 49. SZÁM 1993. FEBRUÁR 27., SZOMBAT Pesti Hírlap Aki télen is figyelő szemmel nézi a madarakat, olykor kevéssé ismert, Fekete István regényhősével, Matulával szólva „nem idevalósi” szárnyas vendégeket fedezhet fel a kopár fák hegyiben. Régebben piróknak, gimplinek hívták nálunk ezeket a bordómellényes, csapatban járó madarakat, mára — székelyek adta nevükön — süvöltőknek mondjuk azokat. Ahogy a pirók elnvezés a madárhímek bordó tollazatára, a süvöltő név a pintyek családjába tartozó szárnyasok hangjára utal. „Ez a hang olyan — ahogy Herman Ottó írja —, mint a somogyi hosszú furulya legszebb középhangja.” Nem kell egyébként sokat keresni a süvöltőket, mert télen is a kisebb városi parkokban is feltűnhet egy-egy csapatuk. A bordómellényes hímek közé szürketollú tojók MADÁR-TUKÖR Süvöltők SZEPESI ATTILA keverednek. Nagyobb számban megfigyelhetők — tapasztalatom szerint — a Városligetben, a Margitszigeten, a Germanus-parkban, de bárhol előfordulhatnak, ahol egy-egy facsoport kellő biztonságot és elemózsiát kínál nekik. Főképp magokkal, rügyekkel és hajtásokkal élnek. Igazi otthonuk a magashegyi fenyvesek világa és annak környéke. Ezért is nem fészkelnek fővárosunk közelében, csak az Alpokalján — Kőszeg és Sopron vidékén —, meg a Bükkben. Innen jönnek — csapatostul — áttelelni a budapesti parkokba, a városszéli kertekbe és ligetekbe. No meg a messzi Skandináviából, mert — a madárgyűrűzések tanúsága szerint — szép számmal sürögnek fáink hegyében északról jött példányok is. Olykor még a madártetőre is odaröppen közülük egyegy példány, főképp fnségesebb napikon. Egyébként nem igazánbizalmas a madár, s ha teheti, kerüli az ember közelségét, ezzel is igazolva, hogy a magashegyi régiókban érzi igazán otthon magát. Érdekes, szép látvány a süvöltő. Ha a fák hegyében egyegy — vöröses levélre emlékeztető — csomót látok, mindig megállok egy pillanatra. Aztán gyakran megesik, hogy a „levélcsomó” megelevenedik, s ott ugrabugrál, fütyörészik — süvölt — a fa hegyében a bordómellényes süvöltőmadár, a hegyek felől érkezett téli vándor, mintha — székelyektől kapott nevén — be akarna mutatkozni. BESZÉLGETÉS BAKÓ GÁBOR TÁNCOS-KOREOGRÁFUSSAL. ... az élet keringőjéről Jr, Mefisztulész táncos főszerepét játssza a Madách Színház Macskák című előadásában. Tangót táncol a saját koreografálású Evitában, Júdás fekete szelleme volt a Jézus Krisztus Szupersztárban. A veszprémi Száz év magányban szerepel, a jövő clipjeit, a múlt vándorlásait, hányattatásait táncolja az Idők című balettben. Megszólal mögötte a zenekar, és sugározva villog táncával Negyven zenész hangszere, lelke kíséri mozdulatait Megfagy körötte a levegő, aztán iszonyatos forróság önti el a színháztermet Azt vallja, a táncban a tűz a fontos. Ebben rejlik a titok. Bakó Gábor huszonöt évesen tanít, koreografál. Bár mindig megtalálták az útvesztők, táncával mégis előre tört, egészen a tegnap esti, debreceni premierig, a Sztárcsinálókig. PINTÉR ANDREA — Mivel tudta elfogadtatni magát a debreceni társulattal? — Megpróbálok mindig felkészülve, átgondoltan, sok ötlettel menni a próbákra. A színészeknek lelke van, amivel bánni kell, kézben tartani és a megfelelő pillanatban oldani a feszültséget. Reggelente tréninggel kezdünk, ott lehet igazán megismerni a táncosokat. Látom, hogyan dolgoznak a bemelegítés közben, ott derül ki az igazi tudás. Huszonkét ember nagyon sok, minden pillanatban érzem a feszültséget, mert régen dolgoztak ilyen komoly darabon. Bizonyítani akarnak, hogy a debreceni Csokonai Színházban az első ilyen táncos musicalt igényesen bemutatják. Bizonyítani akarok én is, hogy ezt nem csak Budapesten lehet megcsinálni. Az első válogatásokkor a színészeknek, táncosoknak meg kellett mutatniuk, mit tudnak. Ha az első lépések nem sikerültek, leállítottam a zenét, beálltam táncolni, lássák, milyen formákon kell változtatni. Azóta lelkesedéssel dolgoznak, alkalmazkodnak a pattogós, néha túlhajszoló stílusomhoz. — Több helyen tanít, külföldön szerepel, zsűrizni hívják versenyekre. Hogy bírja ezt a tempót? — Jó érzés, amikor a balettmesternők bejönnek az óráimat nézni. Régen irigyelték, tabuként féltették egymástól a tánctudást. Én büszke vagyok, ha ellesik a mozgásomat, a koreográfiámat. Másnapra úgyis átalakul, hiszen mindig a táncosokkal közösen dolgozzuk ki a végleges formákat. Sohasem kényszerítem őket olyan bőrbe, ami kényelmetlen. Ha a színpadra lép, érezze, adhat valamit abból, amiben kicsit ő is benne van. Nemrég Nyíregyházán zsűriztem egy ki mit tudón. Fantasztikus, de furcsa érzés volt, hogy én írhattam alá zsűrielnökként az oklevelet azok helyett, akik húsz-harminc éve a pályán vannak. Ebből merítem az erőt, érzem, szükség van a munkámra. Azért vigyázok, hogy ne forgácsolódjak szét. Ha minőséget akarok, nem vállalhatok mindent. Egy előadás két-három hónap felkészülést igényel. — Mi alapján tanít, hiszen nincs igazán magyar nyelvi irodalma a táncnak ? — Magam is sokat tanultam példaképeimtől. Luiginál és Rhett Dennisnél táncolhattam, amikor Magyarországon jártak. Türelmesek voltak, megpróbálták megértetni, amit csinálnak. Ezt szeretném én is átadni. Jó viszontlátni a mozdulatokat, amelyeket koreografáltam. A tanítás valamiféle kontaktusteremtési lehetőség. Fontos a csillogás tanítványaim szemében. Abból látom, szeretik-e, amit tanítok. Nekem ők adják az erőt az esti fellépéshez, a közönség tapsa pedig ahhoz, hogy délután órára menjek. — Hogy születik egy új koreográfia? — Éjszaka sokszor nem alszom jól. Fölülök, beteszek egy kazettát, hallgatom. Egy perc múlva már kalimpál kezem-lábam, és van egy új gyakorlatom. A megszokott formákhoz sosem ragaszkodtam görcsösen, mert napról-napra újak születnek, s talán ettől teljesedik ki egy darab. — A Sztárcsinálókon kívül készül új előadásra? — Az East—West Jazz táncegyüttessel szeptember óta próbálunk egy önálló estre. Bár tizenévesek, keményen tudnak dolgozni. Nagyon szeretnénk, ha sikerülne. Argentin tangót, néger és folklór stílusra épülő számokat fogunk előadni, de van benne nagyon szomorú tánc is egy kábítószeres fiúról. Az előadás másik fele még titok. Nevetős-sírós estét szeretnék. Ez lenne az első bemutatkozásom a saját tanítványaimmal. Néha azt érzem, apa lettem, huszonkét gyerek apja. Már nem csak a lépéseikkel foglalkozom. Ingmar Bergman mondta egyszer: ha csak ásványvíz és keksz kerül az asztalodra, szenvedsz, mert éhes vagy, de nem gyengülsz el, ha a lelked a helyén van, ki tudsz nyílni, kiáramlik belőled az összegyűjtött erő. Tudom, milyen az ő korukban keresni valamit, s meglelni azt a táncban. — Tizenöt éves voltam. Akkor a testvérem, Bakó Géza már Jeszenszky Endre mesternél tanult táncolni. Engem is elhívott, próbáljam meg. Hosszú ideig lestem mozdulataikat a sarokból, és egy év múlva már velük táncoltam. Akkoriban hagyott el az első nagy szerelmem. Bolyongtam az utcákon, nem éreztem talajt a lábam alatt. Csak a balettórákba kapaszkodhattam. Meg akartam mutatni a lánynak, érek valamit, így kezdődött. —Megkapta az elégtételt? — A lánytól nem. Viszont... A középiskolában fekete bárány voltam, mert már tizenhét éves koromban pénzt kerestem a tánccal. Igazi elismerést az jelentett, amikor az iskola huszonötödik évfordulójára díszvendégként meghívtak. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhet. Talán ez volt az elégtétel. — Januárban három hétig táncolt Hollandiában... — A Strauss Orchestrával turnéztunk Amszterdamban, Rotterdamban, Hágában, Utrechtben. Táncoltunk Rózsa keringőt, Kék Duna keringőt és baletteket. Addig el sem tudtam képzelni, micsoda kultúrája van ott a táncművészeinek. Amikor Hágába érkeztünk és megláttam az embernagyságú betűket: Nederland’s Dance Theather, nem tudtam megszólalni, csak arra gondoltam, ott nem merek fellépni. Fátom, mégis csodálatos élmény volt a sokezres koncertteremben állni. Álom volt, amely valósággá vált. Itthon próbateremért küzdünk, ott saját színháza van a táncnak. — Miből meríti a hatalmas energiát, az ambíciót? — Úgy érzem, itt már nincs mese, létre kell hoznom valamit. Taposom a saját ösvényemet, amit már egyedül kell végigjárnom. A Sztárcsinálók igazi lecke volt. Hetekre elmenni Budapestről, hogy fölépítsek valamit. Sokszor kételkedem abban, amit csinálok. Nem tudom jó-e, mert néha teljesen lent vagyok, aztán másnap újra süt a nap, és érzem, mennem kell. Beülök az autóba, üvölt a zene, keresem a tanítványaimat, hogy kezdjük már, dolgozzunk. Fantasztikus, amikor robbanni tudunk a próbán, és csináljuk azt, amiből együtt varázsolunk darabot. Az igazi nagy lökést testvérem halála jelentette ’89 tavaszán. Én akkor is dolgoztam, dupla annyi munkát vállaltam. Akkor fogalmazódott meg bennem, helyette is, neki is táncolnom kell... — így kezdte önts? FOTÓ: NÉMETH GABRIELLA t DALEST A ZENEAKADÉMIÁN Télbúcsúztató Téli Utazás A Co-Nexus koncertsorozat ajándék hangversenyt rendez vasárnap este a Zeneakadémia Nagytermében. Aki megvette az öt előadásra szóló bérletet, ezt az estét ajándékba, ingyen kapja. A koncerten Schubert A Téli Utazás című dalciklusát mutatja be Philippe Huttenlocher svájci baritonista és Székely István zongoraművész. R.ZS. — Ön a dalest zongorakísérője. Játszotta már máskor is ezt a művet? — Nem, csak részleteket adtam elő belőle, és örülök, hogy most végre egyben eljátszhatom az egész darabot, hiszen nagyon szeretem Schubertet, csodálatos szerzőnek tartom. A programot különben Philippe Huttenlocher választotta. Vele még nem dolgoztam együtt, bár néhány évvel ezelőtt már volt egy közös próbánk. Akkor is egy dalestre készültünk, de aztán ez a hangverseny valami miatt nem valósult meg. — Ön legtöbbször szólóművészként szerepel. Mennyiben más kísérni valakit, mint egyedül koncertezni? — Gyakran azt hiszik, zongorán közreműködni egyszerűbb, hiszen itt kottából lehet játszani és a felelősség is megoszlik. Pedig sokkal nehezebb kísérni valakit. Teljesen alkalmazkodni kell a másikhoz, ami nem könnyű feladat annak, aki egyedül szokott muzsikálni. Emellett nemcsak magamért, hanem még a partnerért is felelős vagyok. Nagyon sok múlik azon, hogy tudom-e a másik zenei gondolatát követni. A koncert érdekében, időnként az embernek el kell fogadnia az övével teljesen ellentétes véleményt is. De ahogy visszagondolok a svájci baritonistával folytatott gyakorlásra, úgy emlékszem, hasonló elképzeléseink voltak a művek előadásáról. A Schubert-dalok mindegyikének sajátos hangulata van, és csak rajtunk, előadókon múlik, hogy mennyire tudjuk ezt átadni a közönségnek. A darabok úgy vannak megírva és összeválogatva, hogy az egésznek van egy izgalmas ritmusa. Nagyon érdekes mű és én ezzel a Téli Utazással szeretném a telet is búcsúzt*tatni. — Szívesen játszik kísérőként? — Ritkán van hozzá kedvem és hangulatom, mert nem inspirál igazán. Bár ezek a koncertek felüdülést jelentenek a szólózongorázások között. Székely István és Philippe Huttenlocher FOTÓ : ILLÉS ÁDÁM/I MAGAZIN 27