Pesti Hírlap, 1993. június (2. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
2. (152.) ÉVFOLYAM, 147. SZÁM 1993. JÚNIUS 26., SZOMBAT Pestig Hírlap VÉGH ALPÁR SÁNDOR: UTAK HABSBURGIÁBAN (3.) Szobrok bronzból és még sok másból Bécs, tiszta égbolt, nyírott díszsövények, túloldalon a Burg. Be kéne lépnem a Kunsthistorisches Museum kapuján, de megfog, és nem enged az előtte tornyosuló óriás bronzszobor. Mária Teréziát mutatja, s bizonnyal azoknak az akadémiai professzoroknak egyetértésével készült, mint szerte Európában annyi sok bronzkirály, bronz hadvezér, bronzhős, bronzfelkelő, bronzköltő és bronzszónok, akiknek szellemi kartellja botrányt emlegetett Rodin meztelen Balzacja, Tatlin internacionalista spirálja és Melocco Miklós Ady-oltára láttán. A császárnő nem ilyen. Az ő szobra tömegáru. Nem csupán azért, mert őfelsége valósághű ábrázolásáhához bőven kellett mérni a fémet, a márványt, a rálátást, a teret — van más ok is. A húsz méter magas szobor kövvetkezetlen. Nem a művészetet illetően — ilyesmi az embernek eszébe sem jut, annyira hiányzik belőle. A történelemről van szó. A császárnő ugyanis kezében lobogtatja a Pragmatica Sanctiót. Ez az okirat, minden magyar iskolásgyerek tudja, I. Ferdinánd császár testamentumának következménye volt, amely kimondotta: ha a Habsburg-dinasztia minden férfi tagja kimúlna, akkor leányágon folytatódik az örökösödés. Történt pedig, hogy V. Károly, a császár, a Fertő tó környékén vadászgatott szalonkára — 1740 októberét mutatta a naptár. Nagy zsákmányt nem ejthetett, mert ebédre sült gombát kapott. Megette, és rajtavesztett. A gombavizsgálókkal volt baj, vagy épp azokkal, akik szedték, a kár firtatni már. A császár tíz nap múlva meghalt. A mérges gomba elvitte az öt évszázados dinasztia utolsó férfitagját. A kétszáz évvel korábban kelt okiratot nyomban előkotorták a fiókból — az ám, csakhogy két fiók volt. E Ferdinánd a végrendeletet két példányban készítette el, az egyiket Bécsben őrizték, a másikat Münchenben. Miután a gyilkos galóca elvégezte történelemformáló munkáját, a bécsi udvarban megjelent a bajor választófejedelem követe, La Peyrouse gróf, elővette a testamentumot, és közölte, hogy a trón az ő urát illeti. S valóban: Ferdinánd szándéka is az volt, hogy legidősebb lányának, Annának utódai kerülhessenek trónra, ha megtörténik, ami tényleg megtörtént. Nem úgy van az! — közölték a bécsiek, és bemutatták a maguk okiratát. S lássatok csodát, a két végrendelet nem egyezett. Ha egyetlen szóban csupán, de a két pergamen eltért egymástól. Csak hát épp azon a szón múlott minden. Az a szó bécsi okiraton azt jelezte: a bajorok majd akkor kopogtassanak, ha nem csupán a férfi, de az összes törvényes születésű utód jobblétre szenderült... Hogyan térhetett el a két végrendelet egymástól? Ez az, amit nemhogy a magyar iskolás gyerekek, de még az osztrák felnőttek sem tudnak. Vagy ha tudják is, hallgatnak róla. A Pragmatica Sanctio alapjául szolgáló végrendeletet a bécsi udvarban meghamisították! Az ügynek Bartenstein államtanácsos volt a kiagyalója és négy tudós bencésbarát a végrehajtója. Ha nem teszik, Mária Terézia néhány megrakott fogattal kikocsikázott volna Bécsből, hogy toscanai nagyhercegnőként folytassa életét, amely számára igencsak szimpla élet lett volna. De hogyan őrizze meg a trónt egy gyönge asszony? Papírja van róla, hamisított ugyan, de valódinak látszik, ám valóság az is, mégpedig kegyetlen, hogy a bajor Károly Albrecht katonáival már Linznél masíroz. Sőt, kikiáltotta magát osztrák főherceggé, s már vágtázott is Prágába, ahol — érzése szerint — a cseh korona várja. Mária Terézia nem ment ilyen messzire, se szándékaiban, se a térképen. Spórolandó a zabbal, csupán Pozsonyig hajtatott. Ahhoz, hogy segítséget kérjen a magyar rendektől, elég volt ennyi távolság. De vajon miben bízott? Hiszen még alig halkult el a levert Rákóczi-lázadás csatazaja. Felrobbantott végvárak, lefogatott nemesek, gályarabságra hurcolt prédikátorok, vésztörvényszékek, megnyomorgatott parasztok, Rabutin tábornok torockói vérengzése, aminek emlékére az ottani házak ablakai mindmáig vérvörös színnel szegélyezettek... Miként lehetett oly bizakodó, hogy a magyarok mindezek ellenére megsegítik? Mert így történt. A Habsburg-ház osztrák tartományait a magyarok mentették meg. A poroszok elé felvonuló kétszázezres seregből százharmincezer volt a magyar. S mindez miért? Egy hamis papírért! Mi tud ebből a Bécsbe látogató idegen? Semmit. Ez Ausztria történelmének része, nem Habsburgjáé. Márpedig az idegent ez utóbbi ország várja. És Habsburgjában csak jó császárok uralkodtak... Lám, tessék csak nézni a szobor lábánál is hány magyar látható bronzban: az ott a derék Grassalkovich, a gödöllői kastélyépítő. A délceg lovas? Hadik generális. Mellettük Pray György, Nádasdy Ferenc kell még bizonyíték, hogyan szerette Mária Terézia az ő vitéz magyarjait? Nem kell. Brigitte Hamman, Ferenc József, Erzsébet és Rudolf trónörökös sok sziruppal és mézzel dolgozó életrajzírója, Habsburg-lexikonában nem is ejt róluk egy szót sem: „Vitám et sanguinem”? Ezt csak mi emlegetjük. Amiként az utána ránk törő hálátlanságot is. A beszüntetett országgyűléseket, a Bécsbe csábított arisztokráciát, a cseh urakhoz erőszakolt főnemesi lányokat, s főleg a vámrendszert, amely gyarmattá züllesztette Magyarországot. Gyönge vigasz, hogy nemcsak mi jártunk így. Sobieski János, lengyel király, 1683-ban visszaverte Kara Musztafa támadását, és megmentette a császárnak Bécs városát. Ez a győzelem lett az alapja a dunai monarchia megteremtésének. A hála? Idézem Hamman asszonyt, Habsburgja első számú krónikását: „Mária Terézia 1772-ban félretette keresztényi-természetjogi elveit, melyeket az államok és népek egymás közötti kapcsolatában jogról és jogtalanságról vallott, és meghajolva József és Kaunitz államkancellár hatalmi számításai előtt, Poroszországgal és Oroszországgal együtt részt vett a lengyel királyság felosztásában.” Más szóval abban, hogy Lengyelországot leradírozzák a térképről. Szobrot akarok dönteni? Nem akarok. Ahhoz túl nagy és túl megszokott szobor. Meg egyébként sem nagy dicsű dolog az ilyen. Én ettől a szobortól tanulni szeretnék inkább. S nemcsak ettől: Bécs számos szobrától. Miként szeretnék tanulni Habsburgja kiötlőitől is. S persze: történetíróitól. Mítoszteremtőitől. Idegenvezetőitől. Vendéglőseitől. Borosgazdáitól. S főleg attól, aki a sor végén kasszát csinál. Nem kizárólag a pénzes kasszára gondolok. Nem. A szellemire is. A történelmire főképp. De legesleginkább az emberi viszonylatok változásának egyenlegére: ki hogyan érkezik, s mivel távozik a végén? Nem mindegy. S ha Ausztriának sem az, nekünk főleg nem. Mit lehet tanulni Habsburgiától, ettől a van-nincs országtól? Legelébb tán azt, hogy a múltból a jót kell emlegetni. Azt mutogatni. A történelem dicső lapjait olvasni. A hiányzó vagy mások által kitépett oldalakat méltóképp pótolni. A szobrok lábánál hatásos történeteket mondani. A mítoszokat naponta ápolni. A szégyen sötétebb foltjait ügyesen igazított fodrokkal takarni. Ám mindenekfelett: az országot úgy berendezni, hogy abban otthon érezzük magunkat, mert ennek híján az idegen sem érzi benne jól magát. Nekem azt tanították az iskolában megfélemlített tanáraim, hogy Grassalkovich gazember volt. Népnyúzó. Habsburg-párti, aki hazaárulásból és harácsolásból szerezte vagyonát. És akit ennek okán már egy tízéves gyereknek gyűlölni kellett. Engem az iskolám módszeresen próbált gyűlöletre nevelni. Kételkedésre és hitetlenségre. Szobordöntésre, miközben a korábban ledöntöttek anyagából már javában formázták Joszif Visszárionovicsot, hogy aztán a felrobbantott városligeti templom helyére állítsák. Azt kérdeztem Mária Teréziáról szólva: vajon miben bízott, amikor Pozsonyba vitette magát, a magyar arisztokrácia színe elé, hogy segítségüket kérje? Úgy tettem, mintha nem tudnám. Pedig tudom, mert láttam Schönbrunnban a róla készült festményeket. A fiatalasszonyról, az élettől áradó császárnőről készülteket... Bizonnyal mélyen dekoltált ruhában lépett a pezsgő vérű főrendek elé. Azok egyszerre rikkantották, hogy „életünket és vérünket” — de nem csupán a látványnak hódolva. Volt köztük valaki, aki úgy vélte, így kell tenniük, és már jó előre megfogalmazta, mit és mikor kiáltsanak. Igen, Grassalkovich Antal volt az, aki egy szegény tiszttartó fiából lett utóbb herceg — kizárólag a maga erejéből. Pályafutása igazi amerikai karrier — abban az időben, amikor még amerikai karrier nem létezett. Előbb budai kamarai ügyvéd, aztán királyi jogügyi igazgató, ami elhozza számára a meggazdagodás lehetőségét. Él vele... A pozsonyi megajánlás után grófi címet kap, és ő lesz a királyi kamara elnöke, majd Nógrád főispánja. S innen egy régi írásból idézek: „Kevés jobb közgazdásza s mezőgazdája volt az országnak. De mi csak a rebellis magyarokat kedveljük igazán. Holott a Széchenyiek és a Károlyiak is aulikus magatartásukkal lettek korábban az ország legtehetősebb arisztokratái. Fintorogni csak azért, mert valaki a maga ügyességéből küzdi fel magát egészen a magasba? Az alulról fintorgók mindig tehetségtelenségüket leplezik. A bennük lévő energiahiányt. Grassalkovichnak mindenre van ideje és ereje. Ő tesz először javaslatot a magyar lótenyésztésre, arra, hogy a magyar kamarát ne rendeljék a császári udvari kamara alá, s ő lendíti fel a magyar bor exportját észak felé. Ő restauráltatta a pozsonyi várat, s nevéhez fűződik csaknem harminc templom építése. Utódai két generáció alatt eltékozolták a nagy előd életművét, s e „munkát” a magyar múltra bőszen köpdöső mostani félszázad csaknem bevégezte.” Hogy miért fogalmaztam így annak idején? Egyáltalán: miért időzök ily hosszan Grassalkovichnál? Mert neki nem áll szobra itthon — csupán Bécsben. Áll viszont, hozzá az ország első terén, Rákóczinak, Kossuthnak és Károlyinak. Akik munkálkodása nyomán az ország mindannyiszor iszonyatos pusztulásba süllyedt. Máig viseljük nyomait meggondolatlan hevességüknek, egekig szárnyaló ékesszólásuknak, történelmet semmibe vevő felfogásuknak. Nincs egyetlen ép várunk, nincs egyetlen barátságos szomszédunk, van viszont Trianonunk — ezt kaptuk tőlük a síró tárogatómuzsikán, a Kossuth-bankókon és a puskába tűzött őszirózsák emlékén kívül. Meg az örökös dacot. A kuructempót. A „majd-mi-megmutatjuk-azért is” virtusát. Amikkel eddig se mentünk semmire. Akiktől megtanulhattuk volna a csendes építőmunkát, a békét, a kiegyezésre való készséget, és azt, hogy a megerősödésre ki kell csikarni a szükséges időt, azokról nincs nóta, utca is csak falatnyi, bronzszobruk pedig megközelíthetetlen helyen vagy Bécsben, vagy sehol. Szegény Magyarország! Mellesleg, ha már szobrokról van szó, örültem volna, ha Mária Teréziát úgy látom bronzban, ahogy a pozsonyi főrendek előtt valóságosan megjelent. Karcsún, izgatón... De hát az a mi szobrunk lenne, nem Habsburgiáé. Erre a térre, ide, a Kunsthistorisches Museum elé, ez illik. Ez a terjedelmes, tizenhat gyermeket szült császárasszony, aki ügyességgel,vaskézzel, praktikákkal és bármi áron egybetartotta a birodalmat. Mellesleg számunkra hozott is, nem csupán vitt. Dunaalmáson járva megtudtam, hogy amint a bécsi kamara birtokába került a község, azonnal nekiláttak, és lecsapolták a belvizeket. Torkos Justus János pozsonyi orvossal megvizsgáltatták a régi hőforrás vizét, majd fürdőt emeltek fölé. Hidat építettek a komáromi révhez, és amikor Mária Terézia Magyarországra látogatott, s hajója kikötött Almáson, mindez már készen volt, pedig alig másfél évük volt rá. Évek jönnek, évek mennek, s mi itt vergődünk egyre Európa szélén. A császárnő szobrára nézve arra kell gondolnom, hogy volt idő, amikor részesülhettünk mindenből, ami e kontinensen történt: jóból, rosszból egyaránt. Alig ötven év alatt, Habsburg-vezetéssel, felépülhetett nálunk egy korszerű gazdaság, egy jó külsejű haza. Ugyanennyi év adatott egy másik idegen hatalomnak, de általuk se korszerű gazdaság, se formás haza nem lett. Ahogy Ausztriának Habsburgja, nekünk is lehetne egy mutogatnivaló, van-nincs országunk. Hogy minek nevezzük? Például: Hungáriának. De ennek előtte Magyarországot kell rendbe tenni. „Felség, nincs valami jó ötlete?” — tekintettem föl várakozóan a hatalmas bronzasszonyra. Nem mozdult, nem moccantotta se a fejét, se kezében a Pragmatica Sanctiót. Több kérdésem nem volt. Beléptem a Kunsthistorisches Museum tágas kapuján. (folytatjuk) Mária Terézia mint magyar királynő ESSZÉ 13