Pesti Hírlap, 1993. június (2. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-26 / 147. szám

2. (152.) ÉVFOLYAM, 147. SZÁM 1993. JÚNIUS 26., SZOMBAT Pestig Hírlap VÉGH ALPÁR SÁNDOR: UTAK HABSBU­RG­IÁBAN (3.) Szobrok bronzból és még sok másból Bécs, tiszta égbolt, nyírott díszsövé­nyek, túloldalon a Burg. Be kéne lépnem a Kunsthistori­sches Museum kapuján, de megfog, és nem enged az előtte tornyosuló óriás bronzszobor. Mária Teréziát mutatja, s bizonnyal azoknak az aka­démiai professzoroknak egyetér­tésével készült, mint szerte Európá­ban annyi sok bronzkirály, bronz hadvezér, bronzhős­, bronzfelkelő, bronzköltő és bronzszónok, akiknek szellemi kartellja botrányt emlege­tett Rodin meztelen Balzacja, Tatlin internacionalista spirálja és Melocco Miklós Ady-oltára láttán. A császárnő nem ilyen. Az ő szobra tömegáru. Nem csupán azért, mert őfelsége valósághű ábrázolásáhához bőven kellett mérni a fémet, a márványt, a rálátást, a teret — van más ok is. A húsz méter magas szobor köv­­­vetkezetlen. Nem a művészetet illetően — ilyesmi az embernek eszébe sem jut, annyira hiányzik belőle. A történe­lemről van szó. A császárnő ugyanis kezében lobogtatja a Pragmatica Sanctiót. Ez az okirat, minden magyar is­kolásgyerek tudja, I. Ferdinánd csá­szár testamentumának következmé­nye volt, amely kimondotta: ha a Habsburg-dinasztia minden férfi tagja kimúlna, akkor leányágon folytatódik az örökösödés. Történt pedig, hogy V. Károly, a császár, a Fertő tó környékén va­­dászgatott szalonkára — 1740 októ­berét mutatta a naptár. Nagy zsák­mányt nem ejthetett, mert ebédre sült gombát kapott. Megette, és raj­tavesztett. A gombavizsgálókkal volt baj, vagy épp azokkal, akik szedték, a kár firtatni már. A császár tíz nap múlva meghalt. A mérges gomba el­vitte az öt évszázados dinasztia utol­só férfitagját. A kétszáz évvel korábban kelt ok­iratot nyomban előkotorták a fiók­ból — az ám, csakhogy két fiók volt. E Ferdinánd a végrendeletet két példányban készítette el, az egyiket Bécsben őrizték, a másikat Mün­chenben. Miután a gyilkos galóca elvégezte történelemformáló munkáját, a bé­csi udvarban megjelent a bajor vá­lasztófejedelem követe, La Peyrouse gróf, elővette a testamentumot, és közölte, hogy a trón az ő urát illeti. S valóban: Ferdinánd szándéka is az volt, hogy legidősebb lányának, An­nának utódai kerülhessenek trónra, ha megtörténik, ami tényleg meg­történt. Nem úgy van az! — közölték a bécsiek, és bemutatták a maguk ok­iratát. S lássatok csodát, a két vég­rendelet nem egyezett. Ha egyetlen szóban csupán, de a két pergamen eltért egymástól. Csak hát épp azon a szón múlott minden. Az a szó bécsi okiraton azt jelezte: a bajorok majd akkor kopogtassanak, ha nem csu­pán a férfi, de az összes törvényes születésű utód jobblétre szende­­rült... Hogyan térhetett el a két végren­delet egymástól? Ez az, amit nemhogy a magyar is­kolás gyerekek, de még az osztrák felnőttek sem tudnak. Vagy ha tud­ják is, hallgatnak róla. A Pragmatica Sanctio alapjául szolgáló végrendeletet a bécsi ud­varban meghamisították! Az ügynek­­ Bartenstein államtanácsos volt a ki­agyalója és négy tudós bencésbarát a végrehajtója. Ha nem teszik, Mária Terézia néhány megrakott fogattal kikocsikázott volna Bécsből, hogy toscanai nagyhercegnőként folytassa életét, amely számára igencsak­­ szimpla élet lett volna. De hogyan őrizze meg a trónt egy gyönge asszony? Papírja van ró­­­­la, hamisított ugyan, de valódinak látszik, ám valóság az is, mégpedig kegyetlen, hogy a bajor Károly Alb­recht katonáival már Linznél masí­roz. Sőt, kikiáltotta magát osztrák főherceggé, s már vágtázott is Prá­gába, ahol — érzése szerint — a cseh korona várja. Mária Terézia nem ment ilyen messzire, se szándékaiban, se a tér­képen. Spórolandó a zabbal, csupán Pozsonyig hajtatott. Ahhoz, hogy se­gítséget kérjen a magyar rendektől, elég volt ennyi távolság. De vajon miben bízott? Hiszen még alig hal­kult el a levert Rákóczi-lázadás csa­tazaja. Felrobbantott végvárak, lefo­gatott nemesek, gályarabságra hur­colt prédikátorok, vésztörvényszé­kek, megnyomorgatott parasztok, Rabutin tábornok torockói véreng­zése, aminek emlékére az ottani há­zak ablakai mindmáig vérvörös szín­nel szegélyezettek... Miként lehetett oly bizakodó, hogy a magyarok mindezek ellenére megsegítik? Mert így történt. A Habsburg-ház osztrák tartomá­nyait a magyarok mentették meg. A poroszok elé felvonuló kétszázezres seregből százharmincezer volt a ma­gyar. S mindez miért? Egy hamis papírért! Mi tud ebből a Bécsbe látogató idegen? Semmit. Ez Ausztria törté­nelmének része, nem Habsburgjáé. Márpedig az idegent ez utóbbi or­szág várja. És Habsburgjában csak jó császárok uralkodtak... Lám, tessék csak nézni a szobor lábánál is hány magyar látható bronzban: az ott a derék Grassalkovich, a gödöllői kas­télyépítő. A délceg lovas? Hadik ge­nerális. Mellettük Pray György, Ná­­dasdy Ferenc kell még bizo­nyíték, hogyan szerette Mária Teré­zia az ő vitéz magyarjait? Nem kell. Brigitte Hamman, Ferenc József, Erzsébet és Rudolf trónörökös sok sziruppal és mézzel dolgozó élet­rajzírója, Habsburg-lexikonában nem is ejt róluk egy szót sem: „Vi­tám et sanguinem”? Ezt csak mi em­legetjük. Amiként az utána ránk tö­rő hálátlanságot is. A beszüntetett országgyűléseket, a Bécsbe csábított arisztokráciát, a cseh urakhoz erő­szakolt főnemesi lányokat, s főleg a vámrendszert, amely gyarmattá zül­­lesztette Magyarországot. Gyönge vigasz, hogy nemcsak mi jártunk így. Sobieski János, lengyel király, 1683-ban visszaverte Kara Musztafa támadását, és megmentette a csá­szárnak Bécs városát. Ez a győzelem lett az alapja a dunai monarchia megteremtésének. A hála? Idézem Hamman asszonyt, Habsburgja első számú krónikását: „Mária Terézia 1772-ban félretette keresztényi-ter­­mészetjogi elveit, melyeket az álla­mok és népek egymás közötti kap­csolatában jogról és jogtalanságról vallott, és meghajolva József és Kau­nitz államkancellár hatalmi számítá­sai előtt, Poroszországgal és Orosz­országgal együtt részt vett a lengyel királyság felosztásában.” Más szóval abban, hogy Lengyel­­országot leradírozzák a térképről. Szobrot akarok dönteni? Nem akarok. Ahhoz túl nagy és túl megszokott szobor. Meg egyébként sem nagy di­­csű dolog az ilyen. Én ettől a szobor­tól tanulni szeretnék inkább. S nem­csak ettől: Bécs számos szobrától. Miként szeretnék tanulni Habs­burgja kiötlőitől is. S persze: törté­netíróitól. Mítoszteremtőitől. Ide­genvezetőitől. Vendéglőseitől. Bo­rosgazdáitól. S főleg attól, aki a sor végén kasszát csinál. Nem kizárólag a pénzes kasszára gondolok. Nem. A szellemire is. A történelmire főképp. De legesleginkább az emberi vi­szonylatok változásának egyenlegé­re: ki hogyan érkezik, s mivel távo­zik a végén? Nem mindegy. S ha Ausztri­ának sem az, nekünk főleg nem. Mit lehet tanulni Habsburgiától, ettől a van-nincs országtól? Legelébb tán azt, hogy a múltból a jót kell emlegetni. Azt mu­togatni. A történelem dicső lapjait olvasni. A hiányzó vagy mások ál­tal kitépett oldalakat méltóképp pótolni. A szobrok lábánál hatásos történeteket mondani. A mítoszokat naponta ápolni. A szégyen söté­­tebb foltjait ügyesen igazított fodrokkal ta­karni. Ám mindenekfe­­lett: az országot úgy be­rendezni, hogy abban otthon érezzük ma­gunkat, mert ennek hí­ján az idegen sem érzi benne jól magát. Nekem azt tanítot­ták az iskolában megfé­lemlített tanáraim, hogy Grassalkovich gazember volt. Nép­nyúzó. Habsburg-pár­­ti, aki hazaárulásból és harácsolásból szerezte vagyonát. És akit en­nek okán már egy tíz­éves gyereknek gyűlöl­ni kellett. Engem az iskolám módszeresen próbált gyűlöletre nevelni. Ké­telkedésre és hitetlen­ségre. Szobordöntésre, miközben a korábban ledöntöttek anyagából már javában formázták Joszif Visszárionovi­­csot, hogy aztán a fel­robbantott városligeti templom he­lyére állítsák. Azt kérdeztem Mária Teréziáról szólva: vajon miben bízott, amikor Pozsonyba vitette magát, a magyar arisztokrácia színe elé, hogy segítsé­güket kérje? Úgy tettem, mintha nem tud­nám. Pedig tudom, mert láttam Schönbrunnban a róla készült fest­ményeket. A fiatalasszonyról, az élettől áradó császárnőről készülte­ket... Bizonnyal mélyen dekoltált ruhában lépett a pezsgő vérű főren­dek elé. Azok egyszerre rikkantot­ták, hogy „életünket és vérünket” — de nem csupán a látványnak hódol­va. Volt köztük valaki, aki úgy vélte, így kell tenniük, és már jó előre megfogalmazta, mit és mikor kiált­sanak. Igen, Grassalkovich Antal volt az, aki egy szegény tiszttartó fiá­ból lett utóbb herceg — kizárólag a maga erejéből. Pályafutása igazi amerikai karrier — abban az időben, amikor még amerikai karrier nem létezett. Előbb budai kamarai ügyvéd, az­tán királyi jogügyi igazgató, ami el­hozza számára a meggazdagodás le­hetőségét. Él vele... A pozsonyi meg­ajánlás után grófi címet kap, és ő lesz a királyi kamara elnöke, majd Nógrád főispánja. S innen egy régi írásból idézek: „Kevés jobb közgazdásza s mezőgaz­dája volt az országnak. De mi csak a rebellis magyarokat kedveljük iga­zán. Holott a Széchenyiek és a Káro­lyiak is aulikus magatartásukkal let­tek korábban az ország legtehető­sebb arisztokratái. Fintorogni csak azért, mert valaki a maga ügyességé­ből küzdi fel magát egészen a ma­gasba? Az alulról fintorgók mindig tehetségtelenségüket leplezik. A bennük lévő energiahiányt. Grassalkovich­nak mindenre van ideje és ereje. Ő tesz először javasla­tot a magyar lótenyésztésre, arra, hogy a magyar kamarát ne rendel­jék a császári udvari kamara alá, s ő lendíti fel a magyar bor exportját észak felé. Ő restauráltatta a pozso­nyi várat, s nevéhez fűződik csak­nem harminc templom építése. Utódai két generáció alatt eltéko­­zolták a nagy előd életművét, s e „munkát” a magyar múltra bőszen köpdöső mostani félszázad csaknem bevégezte.” Hogy miért fogalmaztam így an­nak idején? Egyáltalán: miért idő­zök ily hosszan Grassalkovichnál? Mert neki nem áll szobra itthon — csupán Bécsben. Áll viszont, hozzá az ország első terén, Rákóczinak, Kossuthnak és Károlyinak. Akik munkálkodása nyomán az ország mindannyiszor iszonyatos pusztulásba süllyedt. Má­ig viseljük nyomait meggondolatlan hevességüknek, egekig szárnyaló ékesszólásuknak, történelmet sem­mibe vevő felfogásuknak. Nincs egyetlen ép várunk, nincs egyetlen barátságos szomszédunk, van vi­szont Trianonunk — ezt kaptuk tő­lük a síró tárogatómuzsikán, a Kos­­suth-bankókon és a puskába tűzött őszirózsák emlékén kívül. Meg az örökös dacot. A kuructempót. A „majd-mi-megmutatjuk-azért­ is” virtusát. Amikkel eddig se mentünk semmire. Akiktől megtanulhattuk volna a csendes építőmunkát, a békét, a ki­egyezésre való készséget, és azt, hogy a megerősödésre ki kell csikar­ni a szükséges időt, azokról nincs nóta, utca is csak falatnyi, bronz­szobruk pedig megközelíthetetlen helyen vagy Bécsben, vagy sehol. Szegény Magyarország! Mellesleg, ha már szobrokról van szó, örültem volna, ha Mária Terézi­át úgy látom bronzban, ahogy a po­zsonyi főrendek előtt valóságosan megjelent. Karcsún, izgatón... De hát az a mi szobrunk lenne, nem Habsburgiáé. Erre a térre, ide, a Kunsthistorisches Museum elé, ez il­lik. Ez a terjedelmes, tizenhat gyer­meket szült császárasszony, aki ügyességgel,­­vaskézzel, praktikákkal és bármi áron egybetartotta a biro­dalmat. Mellesleg számunkra hozott is, nem csupán vitt. Dunaalmáson járva megtudtam, hogy amint a bécsi kamara birtoká­ba került a község, azonnal nekilát­tak, és lecsapolták a belvizeket. Tor­kos Justus János pozsonyi orvossal megvizsgáltatták a régi hőforrás vi­zét, majd fürdőt emeltek fölé. Hidat építettek a komáromi révhez, és amikor Mária Terézia Magyaror­szágra látogatott, s hajója kikötött Almáson, mindez már készen volt, pedig alig másfél évük volt rá. Évek jönnek, évek mennek, s mi itt vergődünk egyre Európa szélén. A császárnő szobrára nézve arra kell gondolnom, hogy volt idő, ami­kor részesülhettünk mindenből, ami e kontinensen történt: jóból, rossz­ból egyaránt. Alig ötven év alatt, Habsburg-vezetéssel, felépülhetett nálunk egy korszerű gazdaság, egy jó külsejű haza. Ugyanennyi év adatott egy másik idegen hatalomnak, de általuk se korszerű gazdaság, se formás haza nem lett. Ahogy Ausztriának Habsburgja, nekünk is lehetne egy mutogatniva­ló, van-nincs országunk. Hogy mi­nek nevezzük? Például: Hungáriá­nak. De ennek előtte Magyarorszá­got kell rendbe tenni. „Felség, nincs valami jó ötlete?” — tekintettem föl várakozóan a ha­talmas bronzasszonyra. Nem mozdult, nem moccantotta se a fejét, se kezében a Pragmatica Sanctiót. Több kérdésem nem volt. Belép­tem a Kunsthistorisches Museum tá­gas kapuján. (folytatjuk) Mária Terézia mint magyar királynő ESSZÉ 13

Next