Pesti Hírlap, 1993. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-19 / 193. szám
12 KULTÚRA Pesti Hírlap 2. (152.) ÉVFOLYAM 193. SZÁM 1993. AUGUSZTUS 19., CSÜTÖRTÖK BESZÉLGETÉS LEZSÁK SÁNDORRAL, AZ ATILLA SZÖVEGÍRÓJÁVAL „Egy egységes Európa előképe” Fából ácsolt tornyok, pápai címer, lófőkkel, turulmadárral díszített trónszék, vágtató méneket s Atillát ábrázoló szőttesek a szabadtéri színpadon. Folynak a margitszigeti szuperprodukció próbái. A hunok fejedelméről számos színmű, regény, értekezés szól, s most egy rockopera is bemutatja az ázsiai néptörzs vezérét, aki meghódította a mai Németország germán törzseit, Pannóniát és a mai Szlovéniát, aki Róma ellen is szervezett hadjáratot, s akit az Isten ostorának neveztek a rettegő népek. Szörényi Levente: Atilla — Isten kardja című művének verseit — Nemeskürty István szövegkönyvének felhasználásával — Lezsák Sándor írta. RÉFI ZSUZSANNA — A Szörényi—Bródy szerzőpáros után hogyan született a Szörényi—Lezsák team ? — A tavalyi év elején nagyon sokat beszélgettünk Atilláról, s Levente egy nap nekem szegezte a kérdést, hogy meg tudnám-e írni egy erről a témáról szóló rockopera verseit. Bennem is a Szörényi—Bródy szerzőpáros élt, de aztán meg kellett értenem, hogy Levente nem tudja Bródy Jánossal elkészíteni a darabot. Ennek okát, megvallom őszintén, nem firtattam, ez Levente magánügye. Nyáron próbaképpen írtam három dalt, s aztán elkezdtem gyűjteni az anyagot, és nekiláttam a munkának. — A rockopera a 450-es években játszódik, s szerepel benne törzsfő, nyugatrómai hadvezér és keletrómai püspök is. Miért aktuális a hun vezér története, mi a mondanivalója a mai nézőknek? — A szélsőségek, akik azt hiszik, hogy ez a darab politikai manipulációkra használható fel, csalódni fognak. Az Atilla erre nem alkalmas. De az a nagy többség, amely nemcsak Atilla, hanem kora iránt is érdeklődik, az talál mondandót. Sajátos, hogy az Atilla-mítosz érintetlen maradt az elmúlt másfél évezredben, bár gyakran festettek, itthon és külföldön is, szörnyű képet a hun fejedelemről, „véreskezű barbárnak” nevezték, vagy akár a fasizmus előképének, az éppen adott politikai érdekek szerint. Csak az elmúlt két-három évtizedben tisztult le s alakult át ez a kép, s tudományos tanácskozásokat tartottak, könyveket jelentettek meg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is Atilla koráról, személyiségéről. Ezekben már megfogalmazódott, hogy az egyik legnagyobb államszervező, politikus és hadvezér volt, aki képes volt arra is, hogy létrehozzon egy óriási birodalmat és viszonylag jólétben működtesse. Államában sok nép kivirágoztathatta saját képességeit, s élhetett egymás mellett a saját színeivel, s itt kezdődik a tanulság. Hogy ki tette tönkre és hogyan ezt a birodalmat, milyenek voltak a hun törvények, a hun gazdaság, a hun hadsereg, ezek izgalmas kérdések. A fejedelem nemcsak törvényeket alkotott, hanem kapcsolatban állt más államokkal is, s ahogy Szörényi Levente sokszor emlegeti, Atilla és Aetiusz római hadvezér kézfogásában egy egységes Európa előképe jelenik meg. S mindezt nem külső ellenség, hanem belső ármány teszi tönkre. Atilla halála és birodalmának bukása minden szereplő drámájává válik. — A hun vezér alakja megihlette Giuseppe Verdit is. Operájában Atilla pozitív tulajdonságokkal rendelkező hős, de vesznie kell, mert ő maga akar Isten lenni. Nemzeti Színházunkban 1852-ben mutatták be a művet, s hiába volt jó a darab zenéje, a pesti közönség megbuktatta az előadást, mert ellenszenvesnek találta Atilla figuráját. A magyar köztudat nagyon egészségesen elhárított magától minden Atillára utólag ráhúzott cselekvést vagy sajátos érdekek alapján mozgatott képet, és így a mítosz sértetlen maradt. Szörényi Levente és Nemeskürty tanár úr többéves kutatómunkájának köszönhetően mi ebben a produkcióban történelmileg hiteles tényeket próbáltunk megjelentetni. Igyekszünk valós képet adni Atilláról és koráról, de természetesen ez a mű megfelel egy opera drámai követelményeinek is, és nem dokumentumjáték. Először egy forgatókönyvet készítettünk, s ehhez Szörényi megkomponálta a zenét. Én tudtam, melyik helyzetben ki szólal meg, mekkora szótagszámmal, s a cselekményvázlat alapján tudtam azt is, mi történik. Így született meg a több mint száz dal, s az nagyon jólesett, hogy Nemeskürty tanár úr egyetlen szót, egyetlen jelzőt sem húzott ki a szövegeimből. — Ön író, költő, tanár és politikus. Miért fontos és izgalmas önnek részt venni egy rockoperában? — Nagyon fegyelmezettnek kell hozzá lenni, s egészen más, mint az eddigi feladataim, azonosulni kell a rockzenei szemlélettel. Volt, amikor elsőre jó volt egy dal, de volt, amikor csak többszöri nekifutásra sikerült. S ezek a versek születtek, mert nem éreztem, hogy kényszerűen írom őket. A zene verstanilag is nagyon sokat adott. — A margitszigeti produkcióban részt vesznek könnyű- és komolyzenészek, néptáncosok, katonák és lovas kaszkadőrök. — A többség rockénekes. Élmény velük dolgozni, mert érzik, hogy egy nem mindennapi vállalkozás és feladat részesei. Sokat és keményen készülnek a szerepeikre, Vikidál Gyula például hónapok óta gyakorolja a mozdulatokat, az arcjátékot, hogy minden szemrebbenésében Atilla legyen. — Tíz éve mutatták be az István, a királyt, s ez a darab mára már jelképpé vált. Jelentős kihívást, nagy megmérettetést jelent ennek a rockoperának a nyomdokait követni. — Én úgy érzem, az István, a király egyszeri és megismételhetetlen csoda, zenében, szövegben, előadásban és történelmi helyzetben. Itt egy másik csoda szerveződik, és a csodákat nem szokták összehasonlítani. Ami talán azonos a két mű között, az az, hogy ez az előadás is egy felfedezés reményében született. Ennek a darabnak a szövegét és a zenéjét nehezebb befogadni. A rock jelző igazán csak a rendezésbeli felfogásra, a mozgásra és az előadásra igaz, maga a zene inkább operai. S talán nevezhetjük az Atillát nemzeti operánknak. — Mennyire lehet magyar jelkép a hun fejedelem? — Amennyiben a mítosz a valóság része, Atilla küldetéstudata magyar küldetéstudat, ennek a tisztasága, törekvései jelennek meg benne. De a szövegből is egyértelműen kiderülnek a magyarságra s napjainkra vonatkozó utalások. Nagyon nehéz felfedezni egy korszakot, de ez igenis nemzeti történelmünknek, emlékezetünknek egy meghatározó része, amivel szembe kell nézni és meg kell találni a mítoszon kívül a valóságot is. — Hogy érzi magát a premier előtt? — Nagy feszültség és várakozás van bennem. Nem is igazán a bemutatót várom, hanem arra vagyok kíváncsi, hogyan fog ez a darab megszólalni fél év múlva. Ha érték, akkor kezd el igazán dolgozni, hatni. Jó előjelnek tartom, hogy leszámítva a politikai sandaságokat és megjegyzéseket, az Atillával kapcsolatban egy egészséges várakozás tapasztalható. „Itt egy másik csoda szerveződik” FOTÓ: NÉMETH GABRIELLA Ami megmaradt íme a mítosz testet ölt, muzsikát zeng és szól emberi hangon! Mennyi fondorlat, hamisító téboly, a kirekesztő gyűlölet másfél évezredes nyirkos hidege! A múltat tudatosan tervezők gyilkos rohamai! Rovósák jegyeit égetők, sírhalmokat gyalázók, köveket folyóvízbe süllyesztők, krónikák lapjaira hazug jelzőket, taszító történeteket illesztők! A lábjegyzet hóhérai! Mégis: a történelmi bűnözők ellenére a mítosz él, íme testet ölt, muzsikát zeng és szól emberi hangon! Ez is a valóság része. Ami megmaradt. Amit megőrzött a nép emlékezete. Ősi jeleket, dallamokat, mondatokat, mesterségek kézműves mozdulatait. Amihez vonzódik eleitől fogva. Amivel azonosulhat. Atilla drámai története a magyar küldetéstudat napsugarat fénylő forrásvidéke. Az európai jövendőt felforgató történelmi léthelyzetben együtt az oly sokszor megismételt kelléktár: méregpohár, gyilkos kardvas, a belső tülekedők, a türelmetlenek idegbajos szédülete, a hideg számítók és a hatalmi gőg kitenyésztett áldozatai. Az európai méltóság bukásának történelmi évszaka ez. S tátoghat utána évszázadok illatos kórusa is, emberi hang nem jöhet a torkán. Ami megmarad: Atillának, népének istenes próbatétele, emberi közösséget, életet szervező képessége, példázata. Küldetésünk bizonysága. A gyönyörű mítosz, ami most testet ölt, muzsikát zeng és szól emberi hangon. Adjon erőt a nehéz napokban, hitet a cselekvésben. Lakitelek, 1993. augusztus Lezsák Sándor A NEMZETI EPOSZ AZ AMFITEÁTRUMBAN Strehler és Vergilius A római tengerpart, Ostia antik színháza ezekben a napokban a régmúltat idézi. A kert, amely a görög múltról beszél a korabeli római jelenben, s a hősi római múltról szól, hogy Itáliában a mára figyeljen. RÓNA KATALIN, MILÁNÓ Volt-e valaha nemzetibb s nemzetfölöttibb költő és remekmű, mint Vergilius és hatalmas eposza, az Aeneis? Sokan, sokszor föltették már a kérdést. S a válasz mindig is egyértelmű volt. „Az Aeneis az első nemzeti eposz a világon. S a többi mindennek utánzata” — Babits Mihály fogalmazott így Az európai irodalom történetében. Hozzátéve persze rögtön: a bujdosás története egy latin Odüsszeia, a jövő városának megalapozása pedig iliászi hangulatot idéz. „Így olvad itt elválaszthatatlanul eggyé görög hatás és nemzeti mondanivaló. A római költészet megtelt nemzeti tartalommal, s éppen evvel folytatta a görögöt és készítette elő az újkorit. Nemzeti és világirodalom egyszerre.” Nos, Aeneas históriájának, a menekülésnek Trója alól, a vándorlásnak a tengeren, a találkozásnak, az utazásnak Charon ladikján, a Latiumba érkezés idejének s a végső harcoknak pillanatai, szavakba fogalmazott gondolatai jelennek meg Giorgio Strehler rendezésében az antik környezetben. Részletek „csupán”, ha úgy jobban tetszik, Strehler Vergilius-verziója, ahogy azt a rendező ma látja, láthatja. Mindenekfölött a költészet, a líra, a szerelem oldaláról, amely azonban minden mozzanatában, minden gesztusában, rezdülésében ott hordja a művészet és hivatástudat tökéletes egységét. Amit Vergilius a görög elődöktől tanult, s amivé maga tette a históriát. A gyöngéd és szelíd költő megfogalmazta a római nép hivatástudatát és feladatát, nem feledve a legfőbbet, törvényt adni az embereknek, uralkodni és leigázni a dölyföst. Úgy, ahogy Strehler sem beszél másról „utazása” során Aeneas tengerein, mint az emberi és művészi hivatástudatról. BUDÁTÓL VISEGRÁDIG Magyar várak „A puszta kőfal megmozdíthatatlan. Évtized, évszázad beletelik, míg egy-egy köve elmozdul, s legördül a fal tövéig, vagy annál lejjebb, a mélybe. A bozótok, tüskebokrok, folyondárok s egyéb növénytársulások levélezredei illegetik magukat a szélben, esőben. Ember nem látta sűrűjükbe csak az egykori remetebarlangok zord lakói hatoltak be, somot, mogyorót szüretelni” — Vargha Balázs egyszerre szakszerű és élményszerű szavai vezetik be a képes albumot (Magyar Várak), melyet az Officina Nova kiadó tett közzé. A szép kötetben Gink Károly várakról s azok környezetéről készített hangulatos fotográfiái sorakoznak: Budától Visegrádig, betűrend szerint, némiképp tekintettel „a szomszédok érzékenységére” — ahogy mondani szokás —, hisz nem pillantanak a trianoni országhatárokon túlra. Vargha Balázs idézett szavai persze nem feledtethetik el, hogy évszázadok teltek-múltak váraink felett, s nem csupán a természet játszott közre abban, hogy „egy-egy kő elmozdult, s legördült a fal tövéig”. Ami nem pusztult el török, német — s mindenféle „magyari belháború” — jóvoltából a Rákóczi-szabadságharcig, azt a Habsburgok igyekeztek lerombolni, kordában tartandó — biztos, ami biztos — rebellis magyarjaikat. Csoda, hogy annyi megmaradt a hajdan volt várakból, amennyi látható belőlük, némelyikük egész „jó” állapotban, Boldogkő, Gyula, Sárvár és Patak, Simontornya és Sümeg. Mások viszont, Csókakő, Regéc, Rezi és Sirok, Szigliget és Tátika, igencsak viharverten. A szép és hangulatos kötet némi ízelítőt ad a magyar várak — képzeletben kiegészíthető — múltjából és jelenéből. A színesen felvillanó képek sorát ki-ki folytathatja, egy-egy neki kedves vár emlékének felidézésével — magam hirtelenében a viszonylag ép nógrádit s a csaknem porig pusztult szandait sorolom elő. Aki pedig eddig nemigen vetette pillantását a múltidéző magyar várakra, aztán kedvet kap egy kis országjáró barangolásra. Akad még a szűkre szabott határok között is elég látni- és felfedeznivaló. SZEPESI ATTILA