Pesti Hírlap, 1993. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-19 / 193. szám

12 KULTÚRA Pesti­ Hírlap 2. (152.) ÉVFOLYAM 193. SZÁM 1993. AUGUSZTUS 19., CSÜTÖRTÖK BESZÉLGETÉS LEZSÁK SÁNDORRAL, AZ ATILLA SZÖVEGÍRÓJÁVAL „Egy egységes Európa előképe” Fából ácsolt tornyok, pápai címer, lófőkkel, turulma­dárral díszített trónszék, vágtató méneket s Atillát ábrá­zoló szőttesek a szabadtéri színpadon. Folynak a mar­gitszigeti szuperprodukció próbái. A hunok fejedelmé­ről számos színmű, regény, értekezés szól, s most egy rockopera is bemutatja az ázsiai néptörzs vezérét, aki meghódította a mai Németország germán törzseit, Pan­nóniát és a mai Szlovéniát, aki Róma ellen is szervezett hadjáratot, s akit az Isten ostorának neveztek a rettegő népek. Szörényi Levente: Atilla — Isten kardja című művének verseit — Nemeskürty István szövegkönyvé­nek felhasználásával — Lezsák Sándor írta. RÉFI ZSUZSANNA — A Szörényi—Bródy szerző­páros után hogyan született a Szörényi—Lezsák team ? — A tavalyi év elején na­gyon sokat beszélgettünk Atil­láról, s Levente egy nap ne­kem szegezte a kérdést, hogy meg tudnám-e írni egy erről a témáról szóló rockopera verseit. Bennem is a Szöré­nyi—Bródy szerzőpáros élt, de aztán meg kellett értenem, hogy Levente nem tudja Bródy Jánossal elkészíteni a darabot. Ennek okát, megval­lom őszintén, nem firtattam, ez Levente magánügye. Nyá­ron próbaképpen írtam há­rom dalt, s aztán elkezdtem gyűjteni az anyagot, és neki­láttam a munkának. — A rockopera a 450-es években játszódik, s szerepel benne törzsfő, nyugatrómai hadvezér és keletrómai püspök is. Miért aktuális a hun vezér története, mi a mondanivalója a mai nézőknek? — A szélsőségek, akik azt hiszik, hogy ez a darab politi­kai manipulációkra használ­ható fel, csalódni fognak. Az Atilla erre nem alkalmas. De az a nagy többség, amely nemcsak Atilla, hanem kora iránt is érdeklődik, az talál mondandót. Sajátos, hogy az Atilla-mítosz érintetlen ma­radt az elmúlt másfél évez­redben, bár gyakran festet­tek, itthon és külföldön is, szörnyű képet a hun fejede­lemről, „véreskezű barbár­nak” nevezték, vagy akár a fa­sizmus előképének, az éppen adott politikai érdekek sze­rint. Csak az elmúlt két-há­­rom évtizedben tisztult le s alakult át ez a kép, s tudo­mányos tanácskozásokat tar­tottak, könyveket jelentettek meg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is Atilla koráról, személyiségéről. Ezekben már megfogalmazó­dott, hogy az egyik legna­gyobb államszervező, politi­kus és hadvezér volt, aki ké­pes volt arra is, hogy létre­hozzon egy óriási birodalmat és viszonylag jólétben mű­ködtesse. Államában sok nép kivirágoztathatta saját képes­ségeit, s élhetett egymás mel­lett a saját színeivel, s itt kez­dődik a tanulság. Hogy ki tet­te tönkre és hogyan ezt a bi­rodalmat, milyenek voltak a hun törvények, a hun gazda­ság, a hun hadsereg, ezek iz­galmas kérdések. A fejedelem nemcsak törvényeket alko­tott, hanem kapcsolatban állt más államokkal is, s ahogy Szörényi Levente sokszor em­legeti, Atilla és Aetiusz római hadvezér kézfogásában egy egységes Európa előképe je­lenik meg. S mindezt nem külső ellenség, hanem belső ármány teszi tönkre. Atilla halála és birodalmának buká­sa minden szereplő drámájá­vá válik. — A hun vezér alakja meg­ihlette Giuseppe Verdit is. Operájában Atilla pozitív tu­lajdonságokkal rendelkező hős, de vesznie kell, mert ő maga akar Isten lenni. Nemzeti Szín­házunkban 1852-ben mutatták be a művet, s hiába volt jó a darab zenéje, a pesti közönség megbuktatta az előadást, mert ellenszenvesnek találta Atilla figuráját.­­ A magyar köztudat na­gyon egészségesen elhárított magától minden Atillára utó­lag ráhúzott cselekvést vagy sajátos érdekek alapján moz­gatott képet, és így a mítosz sértetlen maradt. Szörényi Levente és Nemeskürty tanár úr többéves kutatómunkájá­nak köszönhetően mi ebben a produkcióban történelmileg hiteles tényeket próbáltunk megjelentetni. Igyekszünk valós képet adni Atilláról és koráról, de természetesen ez a mű megfelel egy opera drá­mai követelményeinek is, és nem dokumentumjáték. El­őször egy forgatókönyvet ké­szítettünk, s ehhez Szörényi megkomponálta a zenét. Én tudtam, melyik helyzetben ki szólal meg, mekkora szótag­számmal, s a cselekményváz­lat alapján tudtam azt is, mi történik. Így született meg a több mint száz dal, s az na­gyon jólesett, hogy Nemes­kürty tanár úr egyetlen szót, egyetlen jelzőt sem húzott ki a szövegeimből. — Ön író, költő, tanár és politikus. Miért fontos és izgal­mas önnek részt venni egy rockoperában? — Nagyon fegyelmezett­nek kell hozzá lenni, s egé­szen más, mint az eddigi fel­adataim, azonosulni kell a rockzenei szemlélettel. Volt, amikor elsőre jó volt egy dal, de volt, amikor csak többszöri nekifutásra sikerült. S ezek a versek születtek, mert nem éreztem, hogy kényszerűen írom őket. A zene verstanilag is nagyon sokat adott. — A margitszigeti produk­cióban részt vesznek könnyű- és komolyzenészek, néptáncosok, katonák és lovas kaszkadőrök. — A többség rockénekes. Élmény velük dolgozni, mert érzik, hogy egy nem minden­napi vállalkozás és feladat ré­szesei. Sokat és keményen ké­szülnek a szerepeikre, Vikidál Gyula például hónapok óta gyakorolja a mozdulatokat, az arcjátékot, hogy minden szemrebbenésében Atilla le­gyen. — Tíz éve mutatták be az István, a királyt, s ez a darab mára már jelképpé vált. Jelen­tős kihívást, nagy megmérette­tést jelent ennek a rockoperá­nak a nyomdokait követni. — Én úgy érzem, az Ist­ván, a király egyszeri és meg­ismételhetetlen csoda, zené­ben, szövegben, előadásban és történelmi helyzetben. Itt egy másik csoda szerveződik, és a csodákat nem szokták összehasonlítani. Ami talán azonos a két mű között, az az, hogy ez az előadás is egy felfe­dezés reményében született. Ennek a darabnak a szövegét és a zenéjét nehezebb befo­gadni. A rock jelző igazán csak a rendezésbeli felfogásra, a mozgásra és az előadásra igaz, maga a zene inkább ope­rai. S talán nevezhetjük az Atillát nemzeti operánknak. — Mennyire lehet magyar jelkép a hun fejedelem? — Amennyiben a mítosz a valóság része, Atilla küldetés­tudata magyar küldetéstudat, ennek a tisztasága, törekvései jelennek meg benne. De a szövegből is egyértelműen ki­derülnek a magyarságra s napjainkra vonatkozó utalá­sok. Nagyon nehéz felfedezni egy korszakot, de ez igenis nemzeti történelmünknek, emlékezetünknek egy meg­határozó része, amivel szem­be kell nézni és meg kell talál­ni a mítoszon kívül a valósá­got is. — Hogy érzi magát a pre­mier előtt? — Nagy feszültség és vára­kozás van bennem. Nem is igazán a bemutatót várom, hanem arra vagyok kíváncsi, hogyan fog ez a darab meg­szólalni fél év múlva. Ha ér­ték, akkor kezd el igazán dol­gozni, hatni. Jó előjelnek tar­tom, hogy leszámítva a politi­kai sandaságokat és megjegy­zéseket, az Atillával kapcsolat­ban egy egészséges várakozás tapasztalható. „Itt egy másik csoda szerveződik” FOTÓ: NÉMETH GABRIELLA Ami megmaradt íme a mítosz testet ölt, muzsikát zeng és szól emberi hangon! Mennyi fondorlat, hamisító téboly, a kirekesztő gyűlölet másfél évezredes nyirkos hidege! A múltat tudatosan tervezők gyilkos rohamai! Rovó­sák jegyeit égetők, sírhalmokat gyalázók, köveket folyóvízbe süllyesz­tők, krónikák lapjaira hazug jelzőket, taszító történeteket illesztők! A lábjegyzet hóhérai! Mégis: a történelmi bűnözők ellenére a mítosz él, íme testet ölt, muzsikát zeng és szól emberi hangon! Ez is a valóság része. Ami megmaradt. Amit megőrzött a nép emlékezete. Ősi jeleket, dallamo­kat, mondatokat, mesterségek kézműves mozdulatait. Amihez vonzó­dik eleitől fogva. Amivel azonosulhat. Atilla drámai története a magyar küldetéstudat napsugarat fény­lő forrásvidéke. Az európai jövendőt felforgató történelmi léthelyzet­ben együtt az oly sokszor megismételt kelléktár: méregpohár, gyilkos kardvas, a belső tülekedők, a türelmetlenek idegbajos szédülete, a hideg számítók és a hatalmi gőg kitenyésztett áldozatai. Az európai méltóság bukásának történelmi évszaka ez. S tátog­­hat utána évszázadok illatos kórusa is, emberi hang nem jöhet a tor­kán. Ami megmarad: Atillának, népének istenes próbatétele, emberi közösséget, életet szervező képessége, példázata. Küldetésünk bizony­sága. A gyönyörű mítosz, ami most testet ölt, muzsikát zeng és szól emberi hangon. Adjon erőt a nehéz napokban, hitet a cselekvésben. Lakitelek, 1993. augusztus Lezsák Sándor A NEMZETI EPOSZ AZ AMFITEÁTRUMBAN Strehler és Vergilius A római tengerpart, Ostia antik színháza ezekben a na­pokban a régmúltat idézi. A kert, amely a görög múltról beszél a korabeli római jelenben, s a hősi római múltról szól, hogy Itáliában a mára figyeljen. RÓNA KATALIN, MILÁNÓ Volt-e valaha nemzetibb s nemzetfölöttibb költő és re­mekmű, mint Vergilius és ha­talmas eposza, az Aeneis? So­kan, sokszor föltették már a kérdést. S a válasz mindig is egyértelmű volt. „Az Aeneis az első nemzeti eposz a vilá­gon. S a többi mind­ennek utánzata” — Babits Mihály fo­galmazott így Az európai iro­dalom történetében. Hozzá­téve persze rögtön: a bujdo­­sás története egy latin Odüsszeia, a jövő városának megalapozása pedig iliászi hangulatot idéz. „Így olvad itt elválaszthatatlanul eggyé gö­rög hatás és nemzeti monda­nivaló. A római költészet megtelt nemzeti tartalommal, s éppen evvel folytatta a görö­göt és készítette elő az újkorit. Nemzeti és világirodalom egyszerre.” Nos, Aeneas históriájának, a menekülésnek Trója alól, a vándorlásnak a tengeren, a találkozásnak, az utazásnak Charon ladikján, a Latiumba érkezés idejének s a végső harcoknak pillanatai, szavak­ba fogalmazott gondolatai je­lennek meg Giorgio Strehler rendezésében az antik kör­nyezetben. Részletek „csu­pán”, ha úgy jobban tetszik, Strehler Vergilius-verziója, ahogy azt a rendező ma látja, láthatja. Mindenekfölött a költé­szet, a líra, a szerelem oldalá­ról, amely azonban minden mozzanatában, minden gesz­tusában, rezdülésében ott hordja a művészet és hivatás­­tudat tökéletes egységét. Amit Vergilius a görög elődöktől tanult, s amivé maga tette a históriát. A gyöngéd és szelíd költő megfogalmazta a római nép hivatástudatát és felada­tát, nem feledve a legfőbbet, törvényt adni az embereknek, uralkodni és leigázni a döly­­föst. Úgy, ahogy Strehler sem beszél másról „utazása” so­rán Aeneas tengerein, mint az emberi és művészi hivatástu­datról. BUDÁTÓL VISEGRÁDIG Magyar várak „A puszta kőfal megmozdít­hatatlan. Évtized, évszázad beletelik, míg egy-egy köve elmozdul, s legördül a fal tö­véig, vagy annál lejjebb, a mélybe. A bozótok, tüskebok­rok, folyondárok s egyéb nö­vénytársulások levélezredei illegetik magukat a szélben, esőben. Ember nem látta sű­rűjükbe csak az egykori re­metebarlangok zord lakói ha­toltak be, somot, mogyorót szüretelni” — Vargha Balázs egyszerre szakszerű és él­ményszerű szavai vezetik be a képes albumot (Magyar Vá­rak), melyet az Officina Nova kiadó tett közzé. A szép kötet­ben Gink Károly várakról s azok környezetéről készített hangulatos fotográfiái sora­koznak: Budától Visegrádig, betűrend szerint, némiképp tekintettel „a szomszédok ér­zékenységére” — ahogy mondani szokás —, hisz nem pillantanak a trianoni ország­határokon túlra. Vargha Ba­lázs idézett szavai persze nem feledtethetik el, hogy évszáza­dok teltek-múltak váraink fe­lett, s nem csupán a természet játszott közre abban, hogy „egy-egy kő elmozdult, s le­gördült a fal tövéig”. Ami nem pusztult el török, német — s mindenféle „magyari bel­­háború” — jóvoltából a Rá­­kóczi-szabadságharcig, azt a Habsburgok igyekeztek le­rombolni, kordában tartandó — biztos, ami biztos — rebel­lis magyarjaikat. Csoda, hogy annyi megmaradt a hajdan volt várakból, amennyi látha­tó belőlük, némelyikük egész „jó” állapotban, Boldogkő, Gyula, Sárvár és Patak, Si­­montornya és Sümeg. Mások viszont, Csókakő, Regéc, Rezi és Sirok, Szigliget és Tátika, igencsak viharverten. A szép és hangulatos kötet némi íze­lítőt ad a magyar várak — képzeletben kiegészíthető — múltjából és jelenéből. A szí­nesen felvillanó képek sorát ki-ki folytathatja, egy-egy ne­ki kedves vár emlékének fel­idézésével — magam hirtele­­nében a viszonylag ép nógrá­dit s a csaknem porig pusztult szandait sorolom elő. Aki pe­dig eddig nemigen vetette pillantását a múltidéző ma­gyar várakra, az­tán kedvet kap egy kis országjáró baran­golásra. Akad még a szűkre szabott határok között is elég látni- és felfedeznivaló. SZEPESI ATTILA

Next