Pesti Hirlap Vasárnapja, 1931. július-december (53. évfolyam, 27-51. szám)
1931-10-11 / 41. szám
kitörő örömmel konstatálja, hogy bizonyára azért nyomta ki a pumpa az olajat, mert tegnap a szűrő megtisztítása után nem tudta, hogy hová tegye az egyik tömítést. Elő is veszi nagy büszkén a tárcájából, mert úgymond, ,,ő azért nem dobta el a kis tömítő gyűrűt!“ A tömítés viszszakerült a helyére, a kiömlött olajat benzinnel lemossák hangos „ttttün ismek memnudur“ (dohányozni tilos) kiáltásokkal és újra megtöltik a motort olajjal. Start. Minden rendben. A két nyugodt hajnali órát elvesztettük ezzel az incidenssel és ahogyan a Saharia-Trínak völgye fölött állandóan húzzuk a gépet fölfelé az Anatol fennsíkra, kegyetlenül megdobál a hőségtől izzó hegyormokról felszálló légáramlat. A Geuk Dagh szűk hegyszorosában már nem is emelhetjük a gépet az ormok fölé és gyors elhatározással bedirigálom Zichyt a szakadékba. Ilyen helyeken mindig ő kormányoz és én navigálok, mondhatom kölcsönös megelégedésünkre. A szorosan átáramló levegő szédületes sebességgel visz előre és Zichy tökéletes technikával veszi az éles fordulókat. Néhány izgalmas perc múlva kint vagyunk a fensik fölött és én átveszem a kormányt, hogy társam benzint pumpálhasson a tartaléktartályból. A hőség alaposan dobálja a gépet és jól kiizzadok a kormány állandó gyors kezelésében. Két és fél óra múlva alattunk a Putsak Chai széles lapálya. Teljesen sivatag jellegű vidék, kevés vegetatióval. Itt van Törökország legnagyobb repülőtelepe, az Eskisbehir katonai repülőtér, ahol külön engedéllyel leszállhatunk üzemanyag-pótlásra. Valóban impozáns a teljesen modern, gyönyörű elrendezésű repülőtér, melynek nagysága messze fölülmúlja az európai tereket. Megkérdeztem a repülőgépparancsnok ezredest további útvonalunkra vonatkozólag. A Londonban szerzett térképen tudniillik kurzusvonalunkat a Taurusz hegységen át rajzolták be, mindenütt a vasútvonal mentén. Mikor esténként tanulmányoztam a térképet, az a gondolatom támadt, hogy nem lenne-e jobb, ha egyenesen délkeletnek tartva, kitérnék a Taurusz 3500 méteres hegylánca elől és még az Anti Tauruszt is megkerülve, a Buzakdji Ohai völgyében próbálnám elérni a Földközi tenger partját. A tapasztalt öreg pilóta teljesen helyeselte gondolatomat. „Ebbenaz évszakban nagyon nehéz a Tauruszon való átkelés és csakis nagyon korán hajnalban lehet megkísérelni. Pláne az önök kis sportgépével, melynek nincsen olyan emelkedő képessége, mint a mi erős katonai gépeinknek. Ajánlom, repüljenek ma Koma-ig és holnap hajnalban az Anti Taurusztól nyugatra a tengerpartig. Sajnos, Adana városánál már nincsen repülőterünk, de majd keressenek helyet kényszerleszállásra és ott pótolhatják a nagy kerülővel elhasznált üzemanyagot.“ Ebéd után azután munkába vettek a fiatalabb tisztek. „Ne térjenek le a berajzolt kurzusról és ne hagyják el a vasútvonalat! Ha Kordától délre bárhol motorhibájuk val, ottteljesen lakatlan terület fölött vannak. Ha le kell szállniuk, nincsen falu, nincsen táviró vagy országút. Még napok múlva sem találnak segítségre !“ Ezek voltak a fő argumentumok. Különösen az egyik főhadnagy kardoskodott amellett, hogy a Taurusz fölött csak 50 km. „nehéz“, a többi gyerekjáték, míg az általam javasolt útvonalon .300 km-t kell megtennünk, minden segítségtől távol. Zichy is inkább a Taurusz mellett volt, azt hiszem nagyobbára sportszellemből. Így hát holnapra halasztottam a döntést. Még megkérdeztem a főhadnagyot, hogy ő már átrepülte-e a Tauruszt? Nem volt a határozott, de annál biztatóbb válasz. Megvártuk míg a déli hőségkissé elmúlt, bár így is árnyékban 38 fok is volt. Lefeküdtünk az egyik hangárban aludni, de a sok légy miatt kevés sikerrel. Fél négykor kitolattuk a gépet, melyet a mechanikusok gyönyörűen megtisztítottak és hamarosan elstartoltunk. Eskiskehir 900 m.magasan fekszik a tenger színe fölött, a levegő csak úgy rezgett a hőségtől. Elhatároztam, hogy Konia felé nem követem a berajzolt kurzust, hanem a lakatlan fensik fölött iránytű után rövidítek Keletnek. Nagyon nyugtalan volt a levegő, minduntalan akkorákat dobott rajtunk, hogy csak lassan mászhattunk fölfelé. Egy óra múlva magas hegyekhez értünk és csak itt vettem észre, hogy túlságosan keletnek tartunk. Nem könnyű navigálni ott, ahol teljesen kopár, elhagyatott a vidék. Sehol egy országút, vagy falu, csak néhány kacskaringós patak, egyik olyan, mint a másik és az 1:1.000.000 léptékű nagyon hiányos térképbe még az sincs berajzolva. Ilyenkor elő kell venni a ceruzát és szúrnitgatni, hogy mennyi ideje repül az ember, mily sebességgel, mely irányba. Azután az eredményt felmérni a térképre és nagyjában korrigálni a kurzust, az iránytű szerint. A hőségtől rezgő levegőben nem látoo láthatárt, a magas hegyek is csak akkor bak, kannak fel, amikor már egész közel vannak. Délnek fordítom a gépet, mert valahol ott van a vasútvonal. Már több mint 2 órája repülünk, míg végre föltűnnek előttünk a hegyek. Most már hamarosan tájékozódom. Messze nyugatra felcsillanik az Akshehr-Geul tónak tükre, néhány perc múlva meglátom a vasútvonalat is, mire föléje érünk, örömmel látom, hogy tévedésemmel még inkább rövidítettünk utunkon, igaz, hogy több mint 300 km-t tettünk meg teljesen lakatlan vidék fölött! Látom, hogy a térkép itt már nagyon hiányos, és hogy a nagyobb hegyláncok körvonalait mutatja, azokat sem valami pontosan. Magas hegyek vannak ott is, ahol a térképen csak fensik van rajzolva. Itt bizony az iránytű a legjobb barát. Koma városától hét km.-re van egy leszállóhely. Mikor elérkezünk a kérdéses terep fölé, hiába keringünk egészen alacsonyan a mocsár és a rétek fölött, a repülőtér jelzését már benőtte a fű. Végül is megharagszom és egy sárgás fűvel borított kis rétet kinevezek repülőtérnek. Mégegyszer elsuhanunk fölötte, aztán Zichy elegánsan leteszi a gépet egy kör közepébe, melyről csak itt a földön lehet megállapítani, hogy valamikor ez volt a repülőtér jelzése. Néhány török pásztor jön hozzánk és tőlük kérdem a körülfekvő hegyek nevét, hogy könnyebben tájékozódhassak másnap, összecsukjuk a szárnyakat, lezsírozom a futószerkezetet. Mindent előkészítünk egy kora hajnali startra és egy őszszakállú törökre bízva a gépet, a gödrös, siralmas állapotban levő országúton bedöcögünk Konióba. (Folytatjuk.) Almásy E. László és ifj. arról Zichy Nándor.