Pesti Hirlap Vasárnapja, 1931. július-december (53. évfolyam, 27-51. szám)

1931-10-11 / 41. szám

kitörő örömmel konstatálja, h­ogy bizonyára azért nyomta ki a pumpa az olajat, mert tegnap a szűrő megtisztítása után nem tudta, hogy hová tegye az egyik tömítést. Elő is veszi nagy büszkén a tárcájából, mert úgymond, ,,ő azért nem dobta el a kis tömítő gyűrűt!“ A tömítés visz­­szakerült a helyére, a kiömlött olajat benzinnel lemos­sák hangos „ttttün i­smek memnudur“ (dohányozni tilos) kiáltásokkal és újra megtöltik a motort olajjal. Start. Minden rendben. A két nyugodt hajnali órát elvesztettük ezzel az incidenssel és ahogyan a Saharia-Trínak völgye fölött állandóan húzzuk a gépet fölfelé az Anatol fennsíkra, kegyetlenül meg­dobál a hőségtől izzó hegyormokról felszálló légáramlat. A Geuk Dagh szűk hegyszorosában már nem is emel­hetjük a gépet az ormok fölé és gyors elhatározással bedirigálom Zichyt a szakadékba. Ilyen helyeken mindig ő kormányoz és én navigálok, mondhatom kölcsönös megelégedésünkre. A szorosan átáramló levegő szédüle­tes sebességgel visz előre és Zichy tökéletes technikával veszi az éles fordulókat. Néhány izgalmas perc múlva kint vagyunk a fensik fölött és én átveszem a kormányt, hogy társam benzint pumpálhasson a tartaléktartály­ból. A hőség alaposan dobálja a gépet és jól kiizzadok a kormány állandó gyors kezelésében. Két és fél óra múlva alattunk a Putsak Chai széles lapálya. Teljesen sivatag jellegű vidék, kevés vegetatióval. Itt van Törökország legnagyobb repülőtelepe, az Eskisbehir katonai repülő­tér, ahol külön engedéllyel leszállhatunk üzemanyag-pót­lásra. Valóban impozáns a teljesen modern, gyönyörű elrendezésű repülőtér, melynek nagysága messze fölül­múlja az európai tereket. Megkérdeztem a repülőgépparancsnok ezredest további útvonalunkra vonatkozólag. A Londonban szerzett térké­pen tudniillik kurzusvonalunkat a Taurusz hegységen át rajzolták be, mindenütt a vasútvonal mentén. Mikor estén­ként tanulmányoztam a térképet, az a gondolatom támadt, hogy nem lenne-e jobb, ha egyenesen délkeletnek tartva, ki­térnék a Taurusz 3500 méteres hegylánca elől és még az Anti Tauruszt is megkerülve, a Buzakdji Ohai völ­gyében próbálnám elérni a Földközi tenger partját. A tapasztalt öreg pilóta teljesen helyeselte gondola­tomat. „Ebben­­az évszakban nagyon nehéz a Tauruszon való átkelés és csakis nagyon korán hajnalban lehet megkísérelni. Pláne az önök kis sportgépével, melynek nincsen olyan emelkedő képessége, mint a mi erős kato­nai gépeinknek. Ajánlom, repüljenek ma Kom­a-ig és holnap hajnalban az Anti Taurusztól nyugatra a ten­gerpartig. Sajnos, Adana városánál már nincsen repülő­terünk, de majd keressenek helyet kényszerleszállásra és ott pótolhatják a nagy kerülővel elhasznált üzem­anyagot.“ Ebéd után azután munkába vettek a fiatalabb tisz­tek. „Ne térjenek le a berajzolt kurzusról és ne hagyják el a vasútvonalat! Ha Kordától délre bárhol motorhi­bájuk val­, ott­­teljesen lakatlan terület fölött vannak. Ha le kell szállniuk, nincsen falu, nincsen táviró vagy országút. Még napok múlva sem találnak segítségre !“ Ezek voltak a fő argumentumok. Különösen az egyik főhadnagy kardoskodott amellett, hogy a Taurusz fö­lött csak 50 km. „nehéz“, a többi gyerekjáték, m­íg az általam javasolt útvonalon .300 km-t kell megtennünk, minden segítségtől távol. Zichy is inkább a Taurusz mel­lett volt, azt hiszem nagyobbára sportszellemből. Így hát holnapra halasztottam a döntést. Még megkérdeztem a főhadnagyot, hogy ő már átrepülte-e a Tauruszt? Nem­ volt a határozott, de annál biztatóbb válasz. Megvár­tuk míg a déli hőség­­kissé elmúlt, bár így is árnyékban 38 fok is volt. Lefeküdtünk az egyik hangárban aludni, de a sok légy miatt kevés sikerrel. Fél négykor kitolat­tuk a gépet, melyet a mechanikusok gyönyörűen meg­tisztítottak és hamarosan elstartoltunk. Eskisk­ehir 900 m.­­magasan fekszik a tenger színe fölött, a levegő csak úgy rezgett a hőségtől. Elhatároztam, hogy Konia felé nem követem a berajzolt kurzust, hanem a lakat­­lan fensik fölött iránytű után rövidítek Keletnek. Nagyon nyugtalan volt a levegő, minduntalan akkorá­kat dobott rajtunk, hogy csak lassan mászhattunk föl­felé. Egy óra múlva magas hegyekhez értünk és csak itt vettem észre, hogy túlságosan keletnek tar­tunk. Nem könnyű navigálni ott, ahol teljesen ko­pár, elhagyatott a vidék. Sehol egy országút, vagy falu, csak néhány kacskaringós patak, egyik olyan, mint a másik és az 1:1.000.000 léptékű nagyon hiányos tér­képbe még az sincs berajzolva. Ilyenkor elő kell venni a ceruzát és szúrni­tgatni, hogy mennyi ideje repül az ember, mily sebességgel, mely irányba. Azután az ered­ményt felmérni a térképre és nagyjában korrigálni a kurzust, az iránytű szerint. A hőségtől rezgő levegőben nem látoo láthatárt, a magas hegyek is csak akkor bak­, kannak fel, amikor már egész közel vannak. Délnek fordítom a gépet, mert valahol ott van a vasútvonal. Már több mint 2 órája repülünk, míg végre föltűnnek előttünk a hegyek. Most már hamarosan tájékozódom. Messze nyugatra felcsillanik az Akshehr-Geul tónak tükre, néhány perc múlva meglátom a vasútvonalat is, mire föléje érünk, örömmel látom, hogy tévedésemmel még inkább rövidítettünk utunkon, igaz, hogy több mint 300 km-t tettünk meg teljesen lakatlan vidék fölött! Látom, hogy a térkép itt már nagyon hiányos, és hogy a nagyobb hegyláncok körvonalait mu­tatja, azokat sem valami pontosan. Magas hegyek vannak ott is, ahol a térképen csak fensik van rajzolva. Itt bizony az iránytű a legjobb barát. Kom­a városától hét km.-re van egy le­szállóhely. Mikor elérkezünk a kérdé­ses terep fölé, hiába keringünk egészen alacsonyan a mocsár és a rétek fölött, a repülőtér jelzését már benőtte a fű. Végü­l is megharagszom és egy sárgás fűvel borított kis rétet kinevezek re­pülőtérnek. Mégegyszer elsuhanunk fö­lötte, aztán Zichy elegánsan leteszi a gépet egy kör közepébe, melyről csak itt a földön lehet megállapítani, hogy valamikor ez volt a repülőtér jelzése. Néhány török pásztor jön hozzánk és tőlük kérdem a körülfekvő hegyek nevét, hogy könnyebben tájékozódhas­sak másnap, összecsukjuk a szárnya­kat, lezsírozom a futószerkezetet. Min­dent előkészítünk egy kora hajnali startra és egy őszszakállú törökre bíz­va a gépet, a gödrös, siralmas állapot­ban levő országúton bedöcögünk Ko­ni­óba. (Folytatjuk.) Almásy­ E. László és ifj. arról Zichy Nándor.

Next