Pesti Hirlap Vasárnapja, 1932. január-június (54. évfolyam, 1-26. szám)

1932-04-03 / 14. szám

A VILÁG LEGHÍRESEBB FESTMÉNYEI. NATTIER: MME DE LA PORTE ARCKÉPE. 1640-ben meghalt Ruhms; egy év múlva követte őt nagymesterré nőtt tanítványa, Van Dyck. E két óriás örökidőkre rányomta bélyegét az arcképfestészetre. Ma már eljutottunk az abszolút művészeti szabadsághoz, amely az absztrakt piktúrában minden valóságtól füg­getleníti magát. Lehet, hogy ez a túlságos szabadság ideig-óráig kielégít egy-egy mű­vészlelket, de nem elégíti ki az összes művészeket, még kevésbé a művészeket fog­lalkoztató tömegeket, amelyek nem tudnak és nem is akarnak szabadulni a klasszikus mesterektől. Különösen az arcképfestés az, amelyet fogva tartanak a konzerva­tív áramlatok. Ha Rubens és Van Dyck még mai napig érvényesülő erő, elképzelhetjük, mily hatalmasok voltak életükben ! Azt is el­képzelhetjük, hogy a légüres tér, amely el­költözésükkel kelet­kezett, mely ellenáll­hatatlanul ragadta maga után a közel­ben tartózkodókat. Rubens jelentette az erőt, Van Dyck az eleganciát. Ang­liában is, Franciaor­szágban is az ő nyo­mukban igyekeztek haladni a legnagyobb mesterek. Ezek közé tartozott Hyacinthe Rigaud is, a francia udvar hivatalos fes­tője. Jó egy nemzedéknyi Idő telt el a nagymesterek ha­lála óta. Rigaud, aki Van Dyck másoláson „nőtt fel“ és sajátította el mindazt a technikai készséget, amelyet Van Dycknél talált, biztos ecsetkezeléssel, hatalmas vo­násokkal, töretlen színekkel s a realizmus iránti erős érzékkel tette halhatatlanná azokat az előkelőket, akik festő állványa elé álltak. A rokokó kecsességét h­iába ke­ressük nála. Ezt az áramlatot a holland származású Frangais Watteau honosította meg. Az életet, színpadot, fantáziát és festővásznat megtöltötte mitológiai jelenetek­kel, pásztorokkal és pásztorlánykákkal. Mi sem termé­szetesebb, hogy ez az új világfelfogás az arcképfestészet­ben is érvényesült, de csak addig a mértékig, amíg ezt a közönségnek e téren megnyilvánuló kényes konzerva­tivizmusa megengedte. Mert hiába: az arcképnek első­sorban hűnek kell lennie. Erős egyéniségnek kell lennie annak, aki a konoksá­­gig menő megszokást át tudja törni. Nézzük, mennyiben tudták ezt megtenni Rigaud utódai? Nézzük a két leg­kiválóbbat: La Tourt és Nattie­r-t. La Tour merészen elhagyta az olajtechnikát és a pasztellfestéshez fordult. Realizmusban túltett Rigaud-n, de ennek ruhafestési és egyéb technikai­ bravúrjaira nem vágyott, ezzel szemben hi­hetetlen éleslátással nézett be ábrázoltjainak lelki világába. Csodálatos, hogy La Tour is rokokófestő és rokokó­festő Nattier is, aki vele éppen ellenkező irányban fej­lesztette az arcképfestést, ő nem törekedett La Tour könnyed mozgására: hivatalos arcképeket festett, akár­csak Rigaud, de az élethűséget a rokokó világ romló erkölcsi felfogásának hatása alatt már a tetszetősséggel helyettesítette. El is nevezte őt az udvar „a szépség fes­tőjének és a gráciák tanítványának“. Nattier az egykorú kritikusok véleménye szerint ismerte a titkot, mint kell „csúnya asszonyokat szék­eknek festeni anélkül, hogy ez a hasonlóság rovására menne“. Ez a titok bizony sokat ér s még mai nyomor a korunkban is felváltható apró­pénzre. Persze a legszigorúbb festőművészeti felfogás nem helyesli ezt, annyi azonban bizonyos, hogy Nattier nem­csak korát bűvölte el, hanem oly abszolút szépségű alko­tásokat hagyott reánk, amelyekben mindenkor gyönyö­rűségünket lelhetjük. Jean Marc Nattier (­1685—­1766) festőtechnikai tudá­sát szüleitől örökölte. Atyja, Marc Nattier arcképfestő volt, édesanyja, Marie Courtois, miniatűrfestő. Atyja ta­nította őt, majd a Luxembourg-képtárban másolások közben képezte magát tovább. Tizenötéves korában már díjat nyert az Akadémián és módjában lett volna Rómába mennie a francia akadémiára. Ez azonban nem volt ínyére a gyermekifjúnak, aki öt évvel később , húsz­éves korában inkább Amszterdamba ment. Ott sikerült magára vonnia Nagy Feder cárnak és Ka­talin cárnőnek ügyel­mét, aki úgy a saját arcképét, mint Kata­lin cárnőét megfes­tette vele. A képek annyira sikerültek, hogy a cár meghívta őt udvarába Oroszor­szágba. Nattier ezt is visszautasította, de azért elvállalta a cárnak különböző nagyszabású kompo­zíciókra vonatkozó megrendeléseit. 1720-ban pénzügyi krízis rázta meg Franciaországot és tette tönkre az im­már vagyonos fiatal Nattiert is, aki ezentúl fokozott mértékben az Arcképfestésre vetette magát. A­­ pouipa- és művészetszerető XV­. Lajos udvarának hölgyei gyor­san megkedvelték Nattiernek könnyen érthető és tetsze­tős művészetét. Kitűnően sikerült a királynénak, Lesz­­czinska, Máriának arcképe; csak természetes, hogy a többi dámák is ilyen szép képet akartak önmagukról. Nat­tier képei elárulják a tiszteletet, amelyet a művész elő­kelő modelljei iránt tanúsított. Igen, a hercegasszonyok és grófnék, ha nem is voltak ilyenek, ilyenek szerettek volna lenni. Nattier megteremti a nők XV. Lajos-típu­­sát! Tetszett ez akkor és tetszik most is, bár ugyancsak messze esik a XX. század fias­ nőideáljától. Valóságban ta­lán kevésbé tetszenek, de képen szívesen nézzük e rózsás arcot a fehér paróka alatt. Hogy pedig teljes legyen az illú­zió: Nattier egy színpadi festő ötletességével varázsolja át az arisztokrata dámát olimpusi istennővé, így jelenik meg előttünk Diana fiával De La, Forte asszony, aki valószí­nűleg zavarba jött volna, hogyha egyy íjat valóban meg kellett, volna feszítenie. •/. U. Sallitz női portréi. * I

Next