Pesti Hirlap Vasárnapja, 1932. január-június (54. évfolyam, 1-26. szám)
1932-04-03 / 14. szám
A VILÁG LEGHÍRESEBB FESTMÉNYEI. NATTIER: MME DE LA PORTE ARCKÉPE. 1640-ben meghalt Ruhms; egy év múlva követte őt nagymesterré nőtt tanítványa, Van Dyck. E két óriás örökidőkre rányomta bélyegét az arcképfestészetre. Ma már eljutottunk az abszolút művészeti szabadsághoz, amely az absztrakt piktúrában minden valóságtól függetleníti magát. Lehet, hogy ez a túlságos szabadság ideig-óráig kielégít egy-egy művészlelket, de nem elégíti ki az összes művészeket, még kevésbé a művészeket foglalkoztató tömegeket, amelyek nem tudnak és nem is akarnak szabadulni a klasszikus mesterektől. Különösen az arcképfestés az, amelyet fogva tartanak a konzervatív áramlatok. Ha Rubens és Van Dyck még mai napig érvényesülő erő, elképzelhetjük, mily hatalmasok voltak életükben ! Azt is elképzelhetjük, hogy a légüres tér, amely elköltözésükkel keletkezett, mely ellenállhatatlanul ragadta maga után a közelben tartózkodókat. Rubens jelentette az erőt, Van Dyck az eleganciát. Angliában is, Franciaországban is az ő nyomukban igyekeztek haladni a legnagyobb mesterek. Ezek közé tartozott Hyacinthe Rigaud is, a francia udvar hivatalos festője. Jó egy nemzedéknyi Idő telt el a nagymesterek halála óta. Rigaud, aki Van Dyck másoláson „nőtt fel“ és sajátította el mindazt a technikai készséget, amelyet Van Dycknél talált, biztos ecsetkezeléssel, hatalmas vonásokkal, töretlen színekkel s a realizmus iránti erős érzékkel tette halhatatlanná azokat az előkelőket, akik festő állványa elé álltak. A rokokó kecsességét hiába keressük nála. Ezt az áramlatot a holland származású Frangais Watteau honosította meg. Az életet, színpadot, fantáziát és festővásznat megtöltötte mitológiai jelenetekkel, pásztorokkal és pásztorlánykákkal. Mi sem természetesebb, hogy ez az új világfelfogás az arcképfestészetben is érvényesült, de csak addig a mértékig, amíg ezt a közönségnek e téren megnyilvánuló kényes konzervativizmusa megengedte. Mert hiába: az arcképnek elsősorban hűnek kell lennie. Erős egyéniségnek kell lennie annak, aki a konokságig menő megszokást át tudja törni. Nézzük, mennyiben tudták ezt megtenni Rigaud utódai? Nézzük a két legkiválóbbat: La Tourt és Nattier-t. La Tour merészen elhagyta az olajtechnikát és a pasztellfestéshez fordult. Realizmusban túltett Rigaud-n, de ennek ruhafestési és egyéb technikai bravúrjaira nem vágyott, ezzel szemben hihetetlen éleslátással nézett be ábrázoltjainak lelki világába. Csodálatos, hogy La Tour is rokokófestő és rokokófestő Nattier is, aki vele éppen ellenkező irányban fejlesztette az arcképfestést, ő nem törekedett La Tour könnyed mozgására: hivatalos arcképeket festett, akárcsak Rigaud, de az élethűséget a rokokó világ romló erkölcsi felfogásának hatása alatt már a tetszetősséggel helyettesítette. El is nevezte őt az udvar „a szépség festőjének és a gráciák tanítványának“. Nattier az egykorú kritikusok véleménye szerint ismerte a titkot, mint kell „csúnya asszonyokat székeknek festeni anélkül, hogy ez a hasonlóság rovására menne“. Ez a titok bizony sokat ér s még mai nyomor a korunkban is felváltható aprópénzre. Persze a legszigorúbb festőművészeti felfogás nem helyesli ezt, annyi azonban bizonyos, hogy Nattier nemcsak korát bűvölte el, hanem oly abszolút szépségű alkotásokat hagyott reánk, amelyekben mindenkor gyönyörűségünket lelhetjük. Jean Marc Nattier (1685—1766) festőtechnikai tudását szüleitől örökölte. Atyja, Marc Nattier arcképfestő volt, édesanyja, Marie Courtois, miniatűrfestő. Atyja tanította őt, majd a Luxembourg-képtárban másolások közben képezte magát tovább. Tizenötéves korában már díjat nyert az Akadémián és módjában lett volna Rómába mennie a francia akadémiára. Ez azonban nem volt ínyére a gyermekifjúnak, aki öt évvel később , húszéves korában inkább Amszterdamba ment. Ott sikerült magára vonnia Nagy Feder cárnak és Katalin cárnőnek ügyelmét, aki úgy a saját arcképét, mint Katalin cárnőét megfestette vele. A képek annyira sikerültek, hogy a cár meghívta őt udvarába Oroszországba. Nattier ezt is visszautasította, de azért elvállalta a cárnak különböző nagyszabású kompozíciókra vonatkozó megrendeléseit. 1720-ban pénzügyi krízis rázta meg Franciaországot és tette tönkre az immár vagyonos fiatal Nattiert is, aki ezentúl fokozott mértékben az Arcképfestésre vetette magát. A pouipa- és művészetszerető XV. Lajos udvarának hölgyei gyorsan megkedvelték Nattiernek könnyen érthető és tetszetős művészetét. Kitűnően sikerült a királynénak, Leszczinska, Máriának arcképe; csak természetes, hogy a többi dámák is ilyen szép képet akartak önmagukról. Nattier képei elárulják a tiszteletet, amelyet a művész előkelő modelljei iránt tanúsított. Igen, a hercegasszonyok és grófnék, ha nem is voltak ilyenek, ilyenek szerettek volna lenni. Nattier megteremti a nők XV. Lajos-típusát! Tetszett ez akkor és tetszik most is, bár ugyancsak messze esik a XX. század fias nőideáljától. Valóságban talán kevésbé tetszenek, de képen szívesen nézzük e rózsás arcot a fehér paróka alatt. Hogy pedig teljes legyen az illúzió: Nattier egy színpadi festő ötletességével varázsolja át az arisztokrata dámát olimpusi istennővé, így jelenik meg előttünk Diana fiával De La, Forte asszony, aki valószínűleg zavarba jött volna, hogyha egyy íjat valóban meg kellett, volna feszítenie. •/. U. Sallitz női portréi. * I