Képes Vasárnap, 1939. január-június (61. évfolyam, 1-26. szám)
1939-01-01 / 1. szám
A toreádor eloltotta a villanyt, két gyertyát gyújtott meg, s az asztal közepén, fekete bársony párnán, elfektette a tőrt, mellyel legszebb diadalait aratta. Aztán leült a lobogó gyertyák közé, homlokát, kissé szinészies mozdulattal, tenyerébe nyugtatta, majd magasra emelte töltőtollát, s írni kezdett. „Kedvesem — írta —, a bikával mégis könynyebb volt. Ezt én nem tudtam akkor. Maga ott ült a páholyban, feketében és aranyban, s egyik kezében a rózsát tartotta, hanyag és csontszín ujjakkal, a vörösfekete rózsát, melyet repülőgépen hozattam Sevillából, a kertből, ahol először csókoltam meg szoknyája szegélyét. Mindez kissé mutatványszerű volt, de végre is, cirkuszban voltunk, vagy mi a szösz? A cirkusz népe Magát nézte és tapsolt. Szerelmünkről suttogott a város és néha különkiadást rendeztek a pletykalapok. S én lenn álltam a porondon, ahogy illik, kezemben a tőrrel és karomon a muletaval, szemközt a fenevaddal, melyet sajnáltam. Talán itt kezdődött a végzet: nem szabad sajnálni azt, akit megölünk. Maga tudja, kedvesem, hogy nem voltam soha érzékeny ember, szerettem mesterségemet, a vért, a tömeget, a cirkuszt, a halált és a művészetet, melynek egyik finom, különös üteme lüktetett idegeimben és izmaimban, mikor kinyújtottam a tőrt a remegő fenevad felé. Igen, szerettem a művészetet. Tudtam és tudom ma is, hogy a mozdulat, ez a hideg és kemény, pontos és elegáns mozdulat, mellyel szügyön döftem a bikát, folytatása volt csak a mozdulatnak, mellyel Cervantes, az isteni, pontot tett a „Don Quijote“ végére, vagy Greco felvázolt egy vonást, az utolsót, azt a bizonyosat, Don Fernando Nino de Guevara főinkvizitor úr arcképére. Szerettem a pillanatot és e mozdulatot, mert spanyol vagyok; szerettem a művészetet, mely bennem élt tovább, a hagyományban, a vérben és az öldöklésben, a veszélyben és a méltóságban, mellyel odaálltam a veszély elé, a test öntudatában és a mozdulat biztonságában, igen, még a bikában is élt valami a hagyományból és a művészetből ... ne nevessen ki. Én művész voltam, tudja jól. És az arénában tűzvészt gyújtott a nap. S köröskörül minden tele volt virággal és gyümölccsel, s emberfejekkel, melyek szikráztak a napfényben, szikrát vetettek az élet örömétől és a halál megértő kedvtelésétől, ó, kedvesem, én szerettem e pillanatot. Az aréna homokja már véres volt ilyenkor, a bika hátából pikák lógtak ki, s a banderillerosok már elmenekültek a kerítésen át. Ez volt a pillanat, mikor könnyedén magasba emeltem a kendőt, meglengettem a halál vörös zászlaját, s pillantásom találkozott a rettegő és fejvesztett állat pillantásával. Egyetlenem, e pillanatért érdemes volt élni. Milyen csönd volt e percekben! Csak a napfény sistergett az aréna fölött, mintha az élet és a halál érintkezéséből villanyos sugarak csaptak volna elő. Micsoda mesterség! De akkor Maga felsikoltott, s kezem, ez a biztos kéz, Spanyolország egyik legbiztosabb keze még tegnap — ma igazán csak arra érdemes, hogy levágják és tűzre vessék! — megremegett. Maga felsikoltott, s én egyszerre sajnálni kezdtem valamit, vagy valakit, talán a halálra szánt állatot, talán valami mást. Lehet, hogy önmagamat sajnáltam? . . .“ Magasba emelte a tollat, várt egy kicsit, finom és kimunkált kezének mutatóujjával könnyedén megérintette szemhéjait, mintha egy könnycseppet morzsolna el. Aztán buzgón, nagy, szálkás és gyakorlatlan betűkkel írta tovább: „Egyetlen és csodálatos Hölgyem, miért sikoltott? Maga már sok bikaviadalt látott, sok toreádort, sok véres küzdelmet, sok halált. Miért nem sikoltott soha azelőtt? Én büszkén állottam a porondon, viseltem titokban a maga színeit, csuklóm köré csavarva, észrevétlenül, azt a lila-arany selyemkendőt, melyet múlt héten ajándékozott nekem, hajnal felé, mikor megvallottam magának szerelmem, s Madrid fölött már halványkék volt az ég s a piacokon kiteregették az asszonyok a kosarakban a tenger és a föld gyümölcseit . . . Büszkén és biztosan álltam a fenevad előtt, mint mindig máskor is, mint mindig életemben, mert harcra nevelték, mert az életet sem láttam soha másként, mint harcot, a világot sem láttam soha másnak, mint fenevadnak, melyet a mesterség nemes szabályai szerint kell majd legyőzni, biztos, művészi és hideg mozdulattal. Én szerettem az életet, csodálatos Hölgy, s mikor megismertem Magát, végre megtudtam, hogy néha testet ölt a világ, s mindaz, amit szeretünk benne, így álltam a porondon, a fenevad előtt, hogy megöljem, oly szépen és biztosan, mint soha azelőtt, oly szépen, hogy az esti lapok kritikusai vezércikket írjanak remekművemről, a hagyomány 1039 január 11. szám KEPES VASA ItAI* A TOREADOR IRTA: MÁRA SÁNDOR 3