Képes Vasárnap, 1939. január-június (61. évfolyam, 1-26. szám)

1939-01-01 / 1. szám

A toreádor eloltotta a villanyt, két gyertyát gyújtott meg, s az asztal közepén, fekete bársony párnán, elfektette a tőrt, mellyel legszebb dia­dalait aratta. Aztán leült a lobogó gyertyák közé, homlokát, kissé szinészies mozdulattal, tenyerébe nyugtatta, majd magasra emelte töl­tőtollát, s írni kezdett. „Kedvesem — írta —, a bikával mégis köny­­nyebb volt. Ezt én nem tudtam akkor. Maga ott ült a páholyban, feketében és aranyban, s egyik kezében a rózsát tartotta, hanyag és csontszín ujjakkal, a vörösfekete rózsát, melyet repülő­gépen hozattam Sevillából, a kertből, ahol elő­ször csókoltam meg szoknyája szegélyét. Mind­ez kissé mutatványszerű volt, de végre is, cir­kuszban voltunk, vagy mi a szösz? A cirkusz népe Magát nézte és tapsolt. Szerelmünkről sut­togott a város és néha különkiadást rendeztek a pletykalapok. S én lenn álltam a porondon, ahogy illik, kezemben a tőrrel és karomon a muleta­val, szemközt a fenevaddal, melyet saj­náltam. Talán itt kezdődött a végzet: nem sza­bad sajnálni azt, akit megölünk. Maga tudja, kedvesem, hogy nem voltam soha érzékeny em­ber, szerettem mesterségemet, a vért, a tömeget, a cirkuszt, a halált és a művészetet, melynek egyik finom, különös üteme lüktetett idegeim­ben és izmaimban, mikor kinyújtottam a tőrt a remegő fenevad felé. Igen, szerettem a művé­szetet. Tudtam és tudom ma is, hogy a mozdu­lat, ez a hideg és kemény, pontos és elegáns mozdulat, mellyel szügyön döftem a bikát, foly­tatása volt csak a mozdulatnak, mellyel Cer­vantes, az isteni, pontot tett a „Don Quijote“ végére, vagy Greco felvázolt egy vonást, az utolsót, azt a bizonyosat, Don Fernando Nin­o de Guevara főinkvizitor úr arcképére. Szeret­tem a pillanatot és e mozdulatot, mert spanyol vagyok; szerettem a művészetet, mely bennem élt tovább, a hagyományban, a vérben és az öl­döklésben, a veszélyben és a méltóságban, mellyel odaálltam a veszély elé, a test öntuda­tában és a mozdulat biztonságában, igen, még a bikában is élt valami a hagyományból és a mű­vészetből ... ne nevessen ki. Én művész voltam, tudja jól. És az arénában tűzvészt gyújtott a nap. S köröskörül minden tele volt virággal és gyümölccsel, s emberfejekkel, melyek szikráz­tak a napfényben, szikrát vetettek az élet örö­métől és a halál megértő kedvtelésétől, ó, ked­vesem, én szerettem e pillanatot. Az aréna ho­mokja már véres volt ilyenkor, a bika hátából pikák lógtak ki, s a banderilleros­ok már el­menekültek a kerítésen át. Ez volt a pillanat, mikor könnyedén magasba emeltem a kendőt, meglengettem a halál vörös zászlaját, s pillan­tásom találkozott a rettegő és fejvesztett állat pillantásával. Egyetlenem, e pillanatért érde­mes volt élni. Milyen csönd volt e percekben! Csak a napfény sistergett az aréna fölött, mint­ha az élet és a halál érintkezéséből villanyos sugarak csaptak volna elő. Micsoda mesterség! De akkor Maga felsikoltott, s kezem, ez a biztos kéz, Spanyolország egyik legbiztosabb keze még tegnap — ma igazán csak arra érdemes, hogy levágják és tűzre vessék! — megremegett. Maga felsikoltott, s én egyszerre sajnálni kezdtem va­lamit, vagy valakit, talán a halálra szánt állatot, talán valami mást. Lehet, hogy önmagamat sajnáltam? . . .“ Magasba emelte a tollat, várt egy kicsit, finom és kimunkált kezének mutatóujjával könnyedén megérintette szemhéjait, mintha egy könnycseppet morzsolna el. Aztán buzgón, nagy, szálkás és gyakorlatlan betűkkel írta to­vább: „Egyetlen és csodálatos Hölgyem, miért sikoltott? Maga már sok bikaviadalt látott, sok toreádort, sok véres küzdelmet, sok halált. Miért nem sikoltott soha azelőtt? Én büszkén állottam a porondon, viseltem titokban a maga színeit, csuklóm köré csavarva, észrevétlenül, azt a lila-arany selyemkendőt, melyet múlt hé­ten ajándékozott nekem, hajnal felé, mikor megvallottam magának szerelmem, s Madrid fölött már halványkék volt az ég s a piacokon kiteregették az asszonyok a kosarakban a ten­ger és a föld gyümölcseit . . . Büszkén és biz­tosan álltam a fenevad előtt, mint mindig más­kor is, mint mindig életemben, mert harcra ne­velték, mert az életet sem láttam soha másként, mint harcot, a világot sem láttam soha másnak, mint fenevadnak, melyet a mesterség nemes szabályai szerint kell majd legyőzni, biztos, művészi és hideg mozdulattal. Én szerettem az életet, csodálatos Hölgy, s mikor megismertem Magát, végre megtudtam, hogy néha testet ölt a világ, s mindaz, amit szeretünk benne, így álltam a porondon, a fenevad előtt, hogy meg­öljem, oly szépen és biztosan, mint soha azelőtt, oly szépen, hogy az esti lapok kritikusai vezér­cikket írjanak remekművemről, a hagyomány 1039 január 1­1. szám KEPES VASA It­­­AI* A TOREADOR IRTA: MÁRA­ SÁNDOR 3

Next