Képes Vasárnap, 1942 (64. évfolyam, 1-53. szám)

1942-12-29 / 53. szám

szataszító. A légy nem tud rágni; tejének mellső részén trombita­­alakú ormány van felszerelve, ezt kihajlítja, az ormányon keresztül nedvet bocsát eledelére s a fel­hígult ételt (ha tetszik: italt) fel­szopogatja. Kidomborodó, nagy szemei gondoskodnak arról, hogy a közelgő veszedelmet, bárfelől jöjjön is, idejében észrevegye. Az éjjeli pillangók (1., 6. és 7. kép) feje bozontos, finom, moha­szerű pihével fedett. A hímeknek hatalmas, fésűs tapogatóik van­nak, itt egyben szaglószerveik is el vannak­­ helyezve. Az éjjeli pávaszem hímjei a kalitkába zárt nőstényt kilométerekről megér­zik és felkeresik. Szájrészeik többnyire teljesen elsatnyultak; rövid földi életük alatt legfeljebb egy kis virágmézet nyalogatnak. Némelyiknek rövid ormánya is van. Ijesztő páncélos vitéz: a szita­kötő néz ránk a 8. képen. Óriási szeme — amely, mint a többi ro­varnál is, több ezer apró kis szem­ből van összetéve — majdnem egész fejét betölti; homlokán a két szem össze is ér. Ami a fej­ből még megmaradt, azt páncé­los rágólemezek töltik ki. A szi­takötő vad, ragadozó rovar, apró legyekkel, szúnyogokkal él. Eze­ket röptében kapja el és azonnal feldarabolja. Minden irányban lát, megközelíteni igen nehéz. Mintha egy középkori templom gótikus párkányáról lépett volna­­. Két szép leány üldögél apró asztalkánál, egy apró kávémérés­ben. Az egyiket Klárának hívják, a másikat Esztikének. Klári egy­kedvű, Eszti szomorú. Olyan szo­morú, hogy végül Klári meg­kérdi: — Mi bajod? Esztike felelet helyett egy könnyet potyogtat a kávéjába. Klárinak ez is elég felelet. A ba­rátnője kezére teszi a kezét: — Gyurka? Esztike szipog. — Baj van vele? — Igen, baj van vele. — Pedig olyan kedélyes kis gömböcnek látszik. — Dehogy kedélyes. Méreg­­dugacs. — Ne beszélj. Miért mérgelő­dik? — Nincs megelégedve velem ... — Pedig boldog lehetne, hogy te vagy a menyasszonya. Egy ilyen Dundus mit képzel... — Kérlek, ne bántsd. — Jó, jó, tőlem hízhat még vagy tíz kilót. Mégis, mi a kifo­gása ellened? — Nem tetszem neki, úgy aho­gyan vagyok. — Hát mi tetszene neki? Esztike most komolyan elpitye­redett. — Te tetszel neki. — Tessék? — Úgy van, te tetszel neki. Mindig téged emleget. Én ugyanis csöndes vagyok, én csak imádom. i..Nem minden jó, amit mond. Va­gy amit cselekszik. — Ez a baja? — Ez a baja. Én csöndes va­gyok, én nem tudok dúlni-fúlni, jönni-menni, sportolni, ideges­kedni, szívet tépni. — És én tudok? — Ö azt hiszi, hogy te tudsz. Ö azt mondja, remek volna, ha két ilyen energia, mint az övé, meg a tied összecsapna. — Remek volna? — Szerinte remek volna. Ő azt mondja, megmondja őszintén, hogy melletted biztosan nem lehet unatkozni. Klára szeme szikrákat szórt. — No jó. Majd meglátjuk­ közénk a következő „arc“, az ájtatos manó vagy imádkozó sáska feje (2. kép). Ez is raga­dozó, vérszomjas rovar; hatalmas rágólem­ezeivel a kemény szöcs­kéket, legyeket, mezei poloskákat is felaprítja. Jól látjuk a száj kö­rül az apró, lábakra emlékeztető részeket, jeléül annak, hogy a rovarok szájrészei tulajdonkép­pen átalakult lábak, azért olyan ügyesek, sokoldalúak, mozgéko­nyak. Miközben a manó rágóle­mezeivel kés módjára aprítja ál­dozatát, ezek a lábhoz hasonló ré­szek kerek módjára fogják és a rágó részek közé segítik az ételt. Alsó, 5. képünk alighanem azt a tréfát juttatja eszünkbe, amelynek csattanója ez: „Ilyen madár meg nem is létezik!“ Va­lóban, az itt bemutatott tövisfejű sáska­fej — amelynek tulajdo­nosa egyébként ősszel a Rákoson és egyéb homokos, füves helye­ken található — olyan kalandos, hogy kiismernünk is nehéz rajta magunkat. Képzeljük el a közön­séges sáska fejét, két oldalról teljes erővel összenyomva: a szem feltolódott a fej búbjára, ugyanonnan nőnek ki a tapoga­tók is, a száj meg egészen alulra került, jókora segéd­lábacska rakja bele az ennivalót. A nyurga sáska így azután olyan furcsa fejre tett szart, hogy a törpe sár­kányok között bátran őt tekint­hetjük a furcsaság királyának. Esztike szepegve kérdezte: — Mit akarsz meglátni? ... — Holnap fölhívom telefonon. — Jaj... — Ne jajgass. Elhatároztam, hogy energikusan a kezembe ve­szem a dolgot. Te csak bízzál bennem. — Nézd, édes Klári, én bíznék benned, de tudom, hogy a barát­nők ... rendszerint... Klár szigorúan ránézett Eszti­kére: — Eszti! Eszti könnyeken át mosolyogva nézett vissza Klárikára: — Klári... Megcsókolták egymást. Klári dühösen mondta még magában, halkan: — Egy ilyen Dundus... II. Telefon csenget. Klári hangja — Maga az, Gyurka? Gyurka óvatosan: — Ki beszél? — Klári Gyurka széles ábrázattal. Nem igaz! Éppen magára gondoltam... — Én is magára. — Mikor látom? — Este. Vacsora. Nyolckor. Klári leteszi a kagylót. Gyurka boldog. III. Vacsora. Virágdísz. Vacsora előtt egy pohár ürmös. Gyuri be­szél, előad, azt se tudja, mit mondjon, annyi mindent akar kö­zölni a szép lánnyal: — Tudja, Klárika, maga az a nő, aki beletép egy ember éle­tébe ... Klári helybenhagyóan bólint. A szeme villan. Látszik rajta, hogy bele fog tépni az előadó életébe. — Maga az, akit keresve keres­tem, maga az érdekes nő, az igazi, az újszerű, a démoni... Klári közbevágott: — Szóval? — Szóval, akar velem tartani. Hogy sokszor láthassam magát, hogy gyakran találkozzunk ... — Feltételeim vannak. — Máris teljesítve van. — Hány kiló maga? — Nyolcvan. — A testmagassága? — Hatvanhat. Klára ennyit mondott: — Szörnyű. — Parancsolja, hogy lefogyjak? — Egyelőre ez a legfontosabb. Ma kezdjük a fogyókúrát. A vacsora remek volt. Klára megevett egy adag hideg halat, egy kis malacpecsenyét vörös­káposztával, utána túrós csuszát. Gyurinak ez alkalommal nem szabad volt mást vacsorázni, mint két kovászos uborkát. IV. Másnap már korán reggel föl­hívta Klári Gyurkát: — Nyolc órakor várjon a Nyu­gati pályaudvar indulási oldalán. Jön velem? — Édes Klárika, bárhová. Pont nyolc órakor megérkezett Klári. Gyuri már várta, óriási hátizsákot emelt le Klárika a vil­lamosról. — Fogja ezt, Dundus. — Mi ez, kérem? Hátizsák. Megyünk a Dobo­gókőre. Fölmásztak a Dobogókő leg­tetejére. Persze, hogy nem ment simán. Klári vígan járt a sziklá­kon, mint a zerge, Dundus li­hegve követte és csaknem kime­rülten rogyott le a szikla tetejére. Klári biztatta: Álljon föl, Dundus. Klárika, édes, örülök, hogy végre ülök egy kicsit. Álljon föl. Ez turistaszabály. Ilyenkor dallal kell üdvözölni a távoli völgyeket és hegyormokat. Klári dalolt, Gyurka tércelt hozzá és a fárasztó úttól térdben taktusra remegett a lába. A dal után (meg kellett a dalt ismé­telni!) Gyurka aggodalmas han­gon kérdezte: — Leülhetek? Nem, nem ülhetett le. Mert Klári közben érdeklődéssel nézett egy virágos vadalmafára. Gyurka aggodalmasan követte a tekinte­tét. Érezte, hogy ebből baj lesz. Klári természetes hangon mon­dotta: — Ilyen rózsaszínű vadalmafa­ágat haza fogunk vinni. Törjön csak két ágat, Dundus. — Én? — Persze! Maga a fiú. A fiú tétovázott. Klári édesen csillogó szemmel duruzsolt: — Mi az? Nem akar hozni Klá­rikának egy kis virágot? Vessünk fátyolt a részletekre, hogyan jutott föl Dundus a vad­almafa lombjai közé, hogyan ke­rült le onnan két hatalmas virá­gos faággal és hogyan cipelte a farakományt végig a hegy lejtő­jén, a hajóig, majd a villamoso­kon hazáig. Otthon leroskadt az ágyra és aludt, mint a bunda. V. Nem aludhatott sokáig. Hajnali fél ötkor csengetett a telefon. Csengetett és csengetett. — Ki az? Klári beszél. Hogy aludt, Dundus? — Köszönöm, még el se kezd­tem. — Pedig ez hiba. A sok alvás hizlal. Ezentúl minden hajnalban föl fogom ébreszteni. Most csak azt akarom mondani, készüljön! Ma fölevezünk Nagymarosra! VI. öt nap múlva megszólalt a Klári telefonja. Esztike hangja csendült örömteljesen, boldog iz­­ga­lomban: — Édes, drága, aranyos Klári­kám — csak azt akarom neked mondani: Dundus visszatért! Dundus visszatér írta: Farkas Imre szól: Néhány érdekes képet közlünk az alábbiakban, a keleti front állás­harcainak életéből. Képünk az utánpótlási útvonalak mindennapos „takarítását“ ábrázolja, ahol már nem segít a motor, ökörvontatású hóekékkel tisztítják meg a német katonák az utat. Északkaréliában ismét „fehér a divat“. A katonák igyekezvén a terep színéhez alkalmazkodni, összehordják rohamsisakjaikat, amelyeket (alsó két képünk) fehérre festenek be. Érdekes megfigyelni a befestett sisakokat, hogy mennyire beleolvadnak a környezet színébe, sőt for­májába is. Alsó képünkön — a rohamsisakok átfestésével foglalatoskodó katona mellett — a német téli közlekedés egyik legjobban bevált alkalma­tosságát mutatjuk be: a hernyótalpas motorkerékpárt. (Tempo foto.)

Next