Képes Vasárnap, 1943 (65. évfolyam, 1-52. szám)

1943-07-20 / 29. szám

— Csak egy kis időre, nagysá­gos igazgató úr! Ezek engem itt nem értenek — könyörgött a ci­pész. — Szó sem lehet erről. Nekem a cirkuszban kell lennem. Ha én nem vagyok ott, akkor semmi sem megy rendben. Kopik mester megvakarta a fejét és olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy az igazgató megsaj­nálta. — Hát tudja mit, most — ha már itt vagyok — megnézem ma­gát Most még van egy kis időm, „próbáljon“ — próbálja el itt előttem a „számát“, megnézem. Kopik Marci nagyot ugrott örömében, majd a műhely sarká­ba penderült A látszólag tunya ember egyszerre fürge lett és fel­nyitva ládáját, néhány színes ru­hadarabot meg festéket vett elő. Hirtelenében tarkára kente az arcát, aztán ledobva munkaköté­nyét, magára kapkodta a színes rongyokat, és figurázni kezdett. Harkabusz Péter, mint szakértő, eleinte fenntartással szemlélte a „bolond susztert“, de minél to­vább mókázott a cipész, annál jobban figyelt rá. Végül jóked­vűen fölkerekedett, megveregette az előadó vállát és így szólt: — Hát mondja, Kopik Márton — így hívják, úgy-e? — maga nem szereti a susztermestersé­get? ! — Nem én uram egy csöppet sem, szívem szerint — fekete a ci­pész. — És jobban szeret figurázni, mókázni? — Akár mindig azt csinálnám... Dehát kenyeret kell keresni. — Hát majd még beszélgetünk erről egy-két korsó sör mellett, ha eljön vasárnap délben a „Fe­hér bikába“. Úgyis tartozom ma­gának a javításért. No, Isten vele, aztán pontos legyen! — búcsúzott az igazgató. 2. Kopik Márton el sem mondta feleségének, kivel sörözött vasár­nap délben, nem, hogy arról be­szélt volna, amiért az igazgató a vendéglőbe hívta. Azóta a va­sárnap dél óta hallgatag ember lett belőle és szorgalmasan dol­gozott. — Úgy látszik, megjött az eszed! — dicsérte meg egy napon a felesége — amióta együtt va­gyunk, nem kerestél annyit, mint mostanában. Annál nagyobb volt a „szép Kopikné“ meglepetése, mikor a vándorcirkusz költözését követő este hiába várta haza az urát. Végül is elálmosodott, lefeküdt és csak másnap délben tudta meg, hogy elhagyott asszony lett belőle. — Rosszul bánt az urával a szép Kopikné — mondogatták a szomszédok — örökösen korhol­ta. Megunta a rossz bánásmódot és elment. Hónapok múlva derült csak ki, hogy mi történt Kopik Márton­nal. Egyszer egy Újpesten járt szerelő hozta meg a hírt Rákos­­szentmihályra, hogy — bohóc lett a bolond suszter. — Saját szememmel láttam — bizonygatta a hírhozó — Újpes­ten a dilis Marcit a cirkuszban, kipingálva, maskarába bújva bo­londozott a porondon. Aztán be­széltem is vele, tiszteltet minden­kit.­­ A „szép Kopiknél napokig nem mert az utcára lépni és azután is szemlesütve kerülgette az isme­rősöket, annyira szégyelte, hogy — ő most már bohócnak a felesége. Fivérei — mindketten tekintélyes helybeli iparosok — megsajnálták és, mint mondták, elhatározták, hogy tesznek vala­mit a szegény Böske érdekében. 3. Egy napon aztán megtudták, hogy a Harkabusz-cirkusz Pes­ten, a Haller téri piacon működik. Felültek a helyiérdekű vonatra és belátogattak Pestre. A „szép Kopikné“ legszebb ruháját és legvonzóbb mosolyát vette ma­gára. Két ünneplőbe öltözött fivérével beült a cirkuszba, ők bizony komoly képpel nézték vé­gig Kopik mester bohóckodásait, egyiküknek sem volt kedve ne­vetésre. Előadás után Mihály, az idősebbik fivér megvárta, majd meginvitálta Marci bohócot a kö­zeli kocsmába egy kis barátságos borozásra. Poharazás közben, amikor már jó néhány fröccs szaladt le a tor­kukon, a sógorok megpróbálták rábeszélni Kopik Mártont, hogy térjen észre, hagyja abba a kóbor­lást és a bolondozást, jöjjön visz­­sza szép és dolgos feleségéhez, amint az egy becsületes iparos­férjhez illik. Kopik Márton ko­moran nézett maga elé és a fejét ingatta: — Nem bírom én már azt a mesterséget, a suszterságot. Felesége megpróbálta emlékez­tetni a régi szép időkre. — Hát nem emlékszel már arra, hogy hány szép cipőt, meg hány gyönyörű papucsot csináltál nekem vőlegénykorodban? És milyen szívesen, egyiket a má­sik után! — De nem azért, mert szeret­tem a susztermesterséget — fe­lelte halkan, bátortalanul kopik — hanem azért — folytatta szemlesütve — mert szerettem mértéket venni a szép lábadról. — Azért, mert az ember szeret mókázni, még nem megy bohóc­nak — vágott közbe Mihály. — Nekem milyen hangom volt! Én fújtam a tenort a dalár­dában. A karnagy úr azt mondta, hogy operaénekes lehetnék Pes­ten ezzel a hanggal. Mégis aszta­losmester lettem! — jelentette ki Mihály sógor meggyőződéssel és büszkén. — Idehallgassatok! — szólt ek­kor a bohóc nekibátorodva — Megmondom, hogyan van ez, de ti úgy sem értitek meg. Nem is értett meg eddig engem senki más, csak Harkabusz Péter, az igazgató. Nem is szeretek gon­dolni a régi időkre... Csak állt a kezemben az ár, a dikics, meg a kalapács, nem tudtam kézbe­venni a munkát. Éreztem, hogy nem erre születtem én! Utáltam a bőrszagot, meg a csiriz szagát, az egész műhelyt. Rabnak éreztem mindig magamat. Sokszor érez­tem, hogy nem ez az én dolgom a világon. Erzsi meg csak szidott egyre, nem hagyott már mértéket sem venni a lábáról... Csak ak­kor felejtettem el a sok bajomat, ha bolondoztam! — Bolond vagy te sógor, egé­szen! — Bolond? Csak azt mondha­tom nektek, hogy most mindig jól érzem magamat. Amikor be­lisztezem, kifestöm a képemet és fölveszem a jelmezemet, úgy ér­zem magam, mint a boldog sze­relmes. Nem tudjátok ti, mi az, a nagy fényben kimenni a po­rondra és alig lépek, alig szólok, alig teszek valamit, az egész cir­kusz nevet­és közben mindig szól a zene. — Hát egyszóval, nem jössz vissza Böskéhez?! — Nem. Tudjátok meg — a művész elhagyja apját, anyját, feleségét, mindenkit elhagy, csakhogy művész lehessen. — És te művész vagy? Eredj a pokolba, te bolond! Hát csak kó­borolj és ugra-bugrálj, a végén úgyis éhenhalsz. De addig a tar­tásdíjat fizeted! — kiáltotta dü­hösen az asztalos. — Nem is kellesz! Nem leszek és város csúfjára bohóc felesége! — zárta le a vitát sértődötten a szép Kopikné. Marci bohóc pedig, szomorúan, mint akit nem értettek meg, fel­állt Fizetett és szótlanul távo­zott, mintha idegeneket látna maga előtt. UJ Negyven évvel ezelőtt, 1903 -ban, egyesült a két nagy német rádiótársaság a Slaby-Arco (AEG) és Braun tanár (S & H). Mindkét társaság alapvető szabadalmakkal rendelkezett. Azoknak továbbfejlesztésére egyesültek és megszületett a világ legelső rádió­kutató laboratóriuma: TELEFUNKEN. Rövid idő múlva Telefunken az akkor még ifjú rádiótechnikai titkok tudományos alapon való feltárásának központja lett. A drótnélküli távíró fejlesztése terén, valamint a rádiótechnika titkainak csodálatosan gyors feltárása körül Telefunken felül­ TELEFUNKEN N • N3>INnd3131-N3»NnJ313i-N3»Nnd3131-N3)INnd3131-N3)INnJ313i-N3»Nnj3131-N3>INnd3131-N^ múlhatatlan érdemeket szerzett. Joggal sorozza magát a világ azon kevés úttörő vállalkozásai közé, melyek fáradhatatlan kutatómunkával az emberiség hasznát és előrehaladását szolgálják. A drótnélküli távíró és rádiózás történetének számos csúcstel­jesítménye és sok közismert világhírű feltaláló neve elválasztha­tatlan a Telefunken névtől. Ezer és ezer Telefunken találmány, köztük számos alapvető szabadalom, bizonyítja a Telefunken felbecsülhetetlen munkájának korszakalkotó jelentőségét. TELEFUNKEN TELEFUNKEN K­FT. BUDAPEST, VI. ANDRÁSSY­ ÚT 59 '*6­0 TELEFUNKEN TELEFUNKEN TELEFUNKEN TELEFUNKEN -TELEFUNKEN -TELEFUNKEN-TELEFUNKEN -TELEFUNKEN -TELEFUNKEN -TELEFUNKEN • TEV.^ 461

Next