Képes Vasárnap, 1943 (65. évfolyam, 1-52. szám)

1943-02-09 / 6. szám

Utazás Casablancába A hajó szirénája mélyen, hoszrugdalva félre a taxisofőröket,szán feldugott. Az előárbócra csikorogva kúszott fel a sok tarka zászlócska, melyeknek mindegyike az előttünk lévő csatahajó egy-egy kérdésére felelt. — Dites moi, miért állít meg ez is bennünket? — kérdeztem a mellettem könyöklő fedélzetmestertől. — Hiszen ez francia csatahajó! , — Az igaz, Monsieur — felelte —, de ő nem biztos abban, hogy mi semlegesek vagyunk-e. Tudja, Monsieur, ebben a háborúban reá", számít, hogy milyen zászló van az árbocra felhúzva. Aztán itt, Casablanca közelében, nagyon vigyáznak. Az a pár utas, aki meg merte kockáztatni ezt a hajóutat, kíváncsian, de a sok álmatlan éjszakától meggyötört arccal nézte a szép, hatalmas csatahajót, Franciaország akkor már erősen megtépázott tekintélyének ezt a még mindig büszke képviselőjét. — Na, hál’ Istennek, ez a casablancai portyázóhajó! — dörzsölte kezét jobboldali szomszédom, egy repülőtiszt. — Már nemsokára szilárd földön állunk. Igen, ez a majdnem tíznapos hajóút, Dakartól idáig, mindenkinek kikezdte az idegeit. Háromszor állítottak meg bennünket különböző nemzetiségű hadihajók, igazoltattak, átkutattak, kivallattak. Éjszakákat töltöttünk mentőövekkel a mentőcsónakok mellett, mert úszóaknáikat jelezték, melyeket idáig sodortak le az áramlatok. Érthető volt tehát lelkesedésem, mikor aznap késő délután, mikor a lebukó nap fénye egész valószínűtlenül ibolyaszínűre festette a messzi Mogadori-hegyeket, Jamiot, az elsőtiszt, megérintette a karomat: — Et voilá! Az előárbóctól a tribordon két vonal két percnyire fehér torony — mondja, miközben felém nyújtja a látcsövét. — Az Casablanca! Hozzá voltam már szokva ehhez a tengerészbeszédhez és ezért hamar meg is találtam a jelzett tornyot. Másnap reggel szokatlan csendre ébredtem fel. A hajó gépszíve, melynek állandó, nyugodt lüktetéséhez már annyira hozzászoktam, most nem járt. Csak a hajó falához verődő hullámok csobogása hallatszott A fedélzeten csodás látvány fogadott. A szikrázó reggeli napfényben, mikor minden olyan tisztának, frissen mosottnak látszik, mint óriási cukortömbök és tornyok meredtek a mélykék égre Casablanca pálmáktól övezett 10 —20 emeletes palotái, tornyai. A máskor óriási forgalmú kikötő most elég csendes volt. Alig egy-két hajó rakodott ott lassan, nyikorogva, szinte látszott rajtuk, hogy nem szívesen cserélik el a kikötő viszonylagos biztonságát a nyílt tenger orvul leselkedő veszedelmeivel. Első háborús látvány, portugál kórházhajó, melyről fehérruhás ápolónők gyerekeket és asszonyokat sétáltattak a napfényben a parton. __Kik ezek? — kérdeztem egy ott álló rendőrtől. — Idegsokkos, őrült nők és gyerekek, akiket ez a portugál hajó szállít Angliából Madeira szigetére — mondja a rendűr* készségesen Hogy Casablanca modern város, azt mindjárt a kikötőn látni. A vámvizsgálat egy gyönyörű, modern, nagy csarnokban történt, ahol — ellentétben a legtöbb vámhelyiséggel — minden tiszta. A sámtisztekről azonban már nem lehetett ugyanezt elmondani. A vámcsarnok mögött furcsa vöröses-sárgán ott feküdt a félig kész „Jean Bart“, harmincötezertonnás csatahajó, a Richelieu testvérhajója. Kilépve a vámcsarnokból, hamisítatlan kelet fogad: ordítozó, tülekedő teherhordók, taxisoffőrök, hotelszolgák, akik torkuk szakadtából igyekeztek egymást túlordítani. Szokva lévén az effajta tumultushoz, az egyetlen lehető módot választottam, hogy innen kijussak. A lehető leggyorsabban kiválasztottam a legbizalomkeltűbb képű hotelszolgát, akinek a többiek feje felett odadobva egy kis koffert, hivatalosan is kineveztem ,,drogman“-omnak, vagyis vezetőmnek. Az ilyen módon kitüntetett férfiú az Excelsior hotel embere volt, aki aztán nem sejtett energiával elvezetett ahhoz, akitől — természetesen becsületes előzetes megállapodás alapján — százalékot kapott a „forgalomból". Csak most láttam, hogy voltaképpen milyen óriási ez a casablancai kikötő. Taxim jó öt percig döcögött a legelső kijáratig. Nagy áruraktárak, óriási emelődaruk mellett elhaladva, elértük végre a kikötő főbejáratát, mely egyenesen Casablanca legszebb, nyílegyenes boulevard-jára nyílik. — Votre passeport, Monsieur! — hallom a kocsi ablakán behajoló vámőr kérdését. Szedem is elő az útlevelemet, mikor látom, hogy „drogman“-om leugrik a soffőr mellől és nekiesik a vámőrnek, hogy így, meg úgy, nem látod, hogy ez egy nagy úr és mindene rendben van és velem van, Ali Mahmoud ben Diamával? Ezzel mintegy azt akarta mondani, hogy az, aki vele van, az csak egy nagy úr és végtelenül rendes ember lehet. Alig sikerült, őket szétválasztanom. Továbbhaladva a legcsodásabb látványban volt részem. Az előbb említett hatalmas, széles boulevard-nak csak egyik oldalát szegélyezték az amerikai stílusú felhőkarcolók, míg a másik oldalát beépítetlen telkek és kis, agyagból épült, fehérre meszelt arab házak tarkították. Ez volt t. i. az európai és az arab város határmesgyéje. Jobbra a hamisítatlan kelet színes zsibongásával, rengeteg kis arab kávéházával, melyekből jellegzetes arab zene szólt, nyugodtan, méltóságteljesen lépkedő sejkjeivel, ordítozó utcai árusaival, vízhordó szamaraival és lefátyolozott asszonyaival. Balra, ámuló szemeim egy hatalmas forgalmú, csillogó, nyugtalan nagyváros forgatagán röpködnek ide-oda. Hatalmas paloták, márvány és márvány mindenütt. Három, négy, nyolc, tizenkét, huszonegy emeletes amerikai rendszerű házak. Neonok: Shell, Texas Oil, Crédit Lyonnais, Aire France, Banco di Roma, Plaza Hotel, Gaberiel Lafayette, nem is győzöm őket olvasni. Szédülve dűlök hátra autóm kétes tisztaságú ülésén. Két és fél évi nyugatafrikai utazás után, ahol az üzleteknek egyáltalán nincsenek kirakataik — már ahol egyáltalában vannak üzletek —, most egyszerre sok nekem ezek az óriási, Párisra, Londonra emlékeztető csillogó kirakatok, széles, pálmákkal szegélyezett utcák, fényes márvány portálok, suhanó autók, elegáns, sétáló emberek. Sok nekem a civilizációnak ez a rámzúduló tömege. Az étteremben érdeklődve figyeltem az elegáns közönséget. Leginkább az erősen kifestett, nőkön csodálkoztam, míg ismét rá nem eszméltem, hogy itt nincs már 40—50 fok meleg, amitől a túlságosan tetszeni vágyó hölgy remekműve egy negyedórán belül szürke, fekete, piros és narancssárga patakocskákban csörgedezik alá csinos arcocskáján. Figyelmemet azonban nemsokára a pompás étlapnak szenteltem, melyen még alig lehetett érezni a korlátozásokat. De nem is csoda. Marokkó ritka ország. Búzája annyi van, hogy óriási mennyiségeket exportál. Azonkívül ipara, különösen élelmiszeripara egészen kiváló. Nagy szardínia termelése van. Bora, ásványvize, étolaja híresek. Van keksz-, pezsgő-, konzerv-, szappan-, sajtgyára, bányái, szarvasmarha- és juhfarmjai stb. És mivel a fölösleg elhelyezése sohasem jelentett gondot, a kereskedelmi élet — kivitel és behozatal egyaránt — fantasztikusan élénk. Marokkó az „Empire Sheriffien“ önkormányzattal bíró francia protektorátus és mint ilyen, saját hatáskörében minimálisra csökkentette a vámokat, annyira, hogy a behozott francia, angol, német, olasz, amerikai árucikkek sokszor ugyanazon az áron voltak kaphatók, mint az illető előállító országban. Ezeken gondolkoztam, mikor az Avenue de France gyönyörű kirakatait, csillogó nagy kávéházait nézegettem. Szép volt, tagadhatatlanul nagyon szép ez a lüktető, fiatal, alig húszéves modern város, de valahogy nem illett ide, Afrikába. Valami kis szomorúságot éreztem, mikor erre gondoltam. Körtvélyessy Dénes: Magyar találmány az ötvenéves porlasztó A mai, az egész világra kiterjedő háború szinte elképzelhetetlen lenne motorok nélkül. A belsőégésű motorok közül legelterjedtebb a mindenütt jól használható benzinmotor. Ennek leglényegesebb alkatrésze, mondhatnánk szíve, a karburátor, most ünnepli feltalálásának 50 esztendős évfordulóját. Két kiváló egyéniségű magyar embernek köszönhető a tökéletes karburátor (porlasztó) feltalálása Mindkettőjük nevét a tudományos világon túl is jól ismeri az átlagos tudású olvasó is, de ezt a találmányukat, jobban mondva találmányuknak feltétlen elsőbbségét még nem ismertették. Ez a két kiváló technikus Bánki Donát és Csonka János. Bánki Donát 1859-ben a vadregényes Bakonyalján, Bakonybánk községben született. Már egyetemi hallgató korában a belsőégésű motorok kötik le érdeklődését és 1879-ben a gázgépekről szóló értekezése pályadíjat nyer. Behatóan foglalkozik a gázmotorok alapvető elméleti kérdéseivel és eredményeit egy nagy feltűnést keltő értekezésben foglalja össze. 1898-ban a Józsefműegyetem meghívja az egyik gépszerkezeti tanszék tanárának, majd 1900-ban átveszi az akkor megüresedett hydraulika és hydrogépek tanszékét. Bánki Donát még műegyetemi hallgató korában ismerkedik meg a nála jóval idősebb Csonka Jánossal, a Műegyetem gépműhelyének vezetőjével. Csonka János 1852-ben született Szegeden, régi magyar családból. Már kora ifjúságában érdeklődik a gépek iránt s alig serdül fel, vándorútra indul, bejárja egész Európát, sokat olvas, műveli önmagát és fejleszti szaktudását. Később sokat csodált, bámulatos műszaki készségét Párisban sajátítja el. Alig 23 éves, amikor átveszi a Műegyetem gépműhelyének vezetését. Itt működik sokezer technikust oktatva, közel fél évszázadig. A gázmotorokkal is itt ismerkedik meg, amikor elkészíti a műegyetemi műhely részére az első magyar gázmotort, amit 1884-ben szabadalmaztat. Bánkival való ismeretségéből hamarosan komoly barátság fejlődött. Bánki nagyon jól értette a gázmotorok elméletét, de gyakorlata ezeknek megépítésében még nem volt. Csonka pedig éppen ezen a téren volt erős. A két jóbarát a 80-as évek közepétől egy évtizedig dolgozott együtt a robbanómotorok fejlesztése terén. A Ganz-gyár ebben az időben vette meg a leállított leobersdorfi gépgyárat és az ottlévő sok el nem készült robbanómotort. Bánki Donátot bízták meg a motorok rendbehozatalával, aki lankadatlan szorgalommal dolgozott Csonka Jánossal együtt a motorok átszerkesztésén. Hamarosan bejelentették első közös szabadalmukat, ami a gázgépek újítására vonatkozott. Éjjelt nappallá téve dolgozott a két jóbarát, azonban mindketten érezték, hogy még egy nagy probléma vár megoldásra. A petelgázosítása nem kielégítő. Lázasizgalommal fogtak hozzá, hogy ezt a nehézséget is kiküszöböljék. Hatalmas munkájukat nemsokára eredmény koszorúzta: létrehozták az első, mai értelemben is használható porlasztót. 1893 február 11-én „Újítás petróleummotorokon“ címen jelentették be ezt a nevezetes és a technikatörténetben eddig még ismeretlen szabadalmat. Ez a szabadalom tartalmazza a világ legelső porlasztójának leírását, ami még ma is minden robbanómotoron, autón, repülőgépen alkalmazásban van és amelynél egyszerűbbet és jobbat azóta sem sikerült feltalálni. Eddig általában az egész világ a német Maybachnak tulajdonította a karburátor feltalálását, aki azt Párisban 1893 augusztus szabadalmaztatta. Az Országos Levéltárban megtalálható eredeti szabadalmi leírás kétségtelenné teszi azonban, hogy ezt — Maybachot egy fél esztendővel megelőzve — 1893 február 11-én Bánki Donát és Csonka János találták fel. Vajda Pál R. Csonka János, az első benzinporlasztó feltalálója. Az első benzinporlasztó készülék. Csonka találmányának lényege a mai napig sem változott. — Alsó kép: Bánki Donát műegyetemi tanár — akinek nevéhez egyébként a Bánki-vízturbina feltalálása fűződik — Csonka János munkatársa. 9!