Pesti Hírlap, 1842. január-június (105-156. szám)

1842-06-02 / 148. szám

Csütörtök Pesti Megjelenik e’hírlap minden héten kétszer: csütörtökön és vasárnap. Félévi előfizetés a­ két fővárosban házhozhordással 5 frt, borítékban 6 ft, postán borítékkal 6 ft pengő pénzben.­­ Előfizet­hetni helyben Landerer Lajos kiadó tulajdonosnál, hatvani utcza Horváth-házban 483-ik szám alatt, egyébütt minden császári királyi postahivatalnál. Az ausztriai birodalomba ’s egyéb külföldi tartományokba küldetni kívánt példányok Iránt a’ megrendelés csak a’ bécsi császári főpostahivatal utján történhetik. — Mindenféle hirdetmények fölvétetnek, ’s egy-egy hasábsorért petit betűkkel 5 pengő krajczár számittatik. Junius 2. 1842* 153?* Előfizetés a’ „Pesti Hírlapb­a. Közelgvén a’ félévi előfizetés ideje, bátorkodunk a’ tisztelt közönséget tisztelettel figyelmeztetni, hogy a’ kik lapjainknak ez év julius 1-je napjával kezdendő II. felére az előfizetést nálunk kívánják megtenni, erre a’ Medárd-napi pesti vásárt legalkalmatosabban használhatják. — Az előfizetési föltételek változatlanul az eddi­giek maradnak. Helyben házhozhordással 5 frt, postán 6 frt p. p. — Külföldre járatni kívánt példányok iránt a’ megrendelések csak a’ bécsi cs. főpostahivatal útján történhetnek. Landerer Lajos, _______________________________________ a’ „Pesti Hírlap“ kiadó tulajdonosa. TARTALOM.Vezérczikk. (Adalék a’ nemzeti önismeret­­h­e­z). Tudomásul. Emlékeztetés iparegyesületi közgyűlésre. Egye­sületek. Adakozások. Fővár, ujdons. Erdélyi országgyűlés. Megyei dolgok:,Vas (népnevelési önkéntes-adó hosszas küzdés után megbukott, hamis levélgyártás miatti bűnvádi eljárás helyeselve, népviség), Zólyom s Géczy István főispán ha­lotti tisztelete, I­n­k­e­y főispánhelyettes levele, a’ másod alispán elleni gyilkos és rabló merények és fenyegetés, vallásváltozta­tás, magyar egyház, szliácsi biztos, átcsinálás). Közgyűlési ha­tárnapok. Kir. vár. köréből: Szabadka (vélemény a’ Sopronvárosi körlevél iránt). Külföldi napló. Franczhon. Schweiz. Németföld. Értekező: A’ városok országgyűlési szavazata ügyében. Hivat. Tudósítások. Hirdetések. MAGYARORSZÁG és ERDÉLY. Vezérczikk. (Ad­alék a’ nemzeti önisme­rethez.) Ama’ bús komolyság, mellyel vagy ne­münk eredete, vagy egy évezred viszotttagságai , nemzetünk jellemet színezek, kedélyessé tette a’ ma­gyart. Örömét egy bizonyos búsongás hálózza körül, mintha sejtené búra fordultát; de bánatában felbuz­gó hévvel fogadja az első reménysugárt, ’s mint ama’ hős, kire veszélyest bízott vezére, mondá : „ha le­hetséges , már megvan“ , olly könnyen hiszen egy jobb jövendőt. És higyünk! mert jól esik reménytel­jesen látni munkához. Reménytelenül csak vagy az emberi gyarlóságon felülemelkedett nagyság, vagy a’ kétségbeesés képes tartós küzdésben fáradni. Higyünk és bízzunk csillagzatunkban; de bizodal­­munk horgonyát az akarat, erő’s munkakitürés fe­nekére vessük; mert —bizony mondom — még csak reggel van, még a’ dél hevét át kell izzadnunk, hogy, mielőtt pihenni fogunk volna, e’ nemzet ügyét győzelemmel kecsegtethessük. Midőn e’ sorokat irnak, a’ magyar nemzetiség szent ügye lebeg szemeink előtt. Tudjuk, hogy a’ nyelv maga nem nemzetiség, de tudjuk azt is, hogy nemzeti nyelv nélkül nemzetiség nincs; ’s azért ma­gyar sajátságos készséggel felejtve azon napok em­lékezetét , mellyekben Berzsenyink velőket rázó szavai szerint a’„h­aj­d­a­n erős magyar r­o­m­­l­á­s­n­a­k i­n­d­u­lt“ — mi is, mint mindnyájan ma­gyarok , nyílt keblet táránk az öröm- ’s reménynek, mellyet nyelvünk terjedése, emelkedése ’s (minő szégyen fekszik e’szóban!) saját honunkban meg­­honosulása egy jobb jövendő felől ébresztett; ez örö­met azonban ismét amai magyar sajátságos búson­gás hálózza körül, mert jelenetek tünedeznek föl szemeink előtt az életben, sajnálatosan bizonyítga­tok, hogy Magyarhonban magyar nyelv és nemzeti érzet még korán sincs olly szilárd poleton, misze­rint ügyét kivívottnak ’s jövendőjét aggodalmon kí­vülinek gondolhatnék. A’ civilisatio, mellynek nemzeties jelleme nincs, hasonlít a’ levágott gyümölcsvirághoz , melly pohár­ban még egy-két nap elteng, de gyümölcsöse soha sem leszen. Idegen civilisatio lépést tart a’ nemzet sülyedésével. Mig a’római hős Ennius nyelvét tar­totta becsben, mig a’ Scipiók sírboltja a’ calabriai költő képszobrát díszének tartá, addig Róma ereje megtörhetetlen jövendőt ígért; de midőn a’ görög ci­vilisatio (civilisatio, hanem idegen) a’ római nem­zetiség fölibe emelkedett, miután a’nyers Marius már görög dalnok felé mosolygott, ki a’ kimber há­borút megénekelé, ámbár a’ civilisatio folyama, mint a’ rétlapályon szétbocsátott víz, a’ nép soraiba is le­­terjedett, annyira, hogy Pom­pejus tábora han­gos helyeslésbe törne ki, midőn a’ nagynak nevezett ▼ezér Theophanest, a’ mitylenei történetírót római polgárjoggal ajándékozá meg; és Quintus Fulvius eléggé müvelt volt, hogy a’ győzelmi zsákmány had­vezéri részét nem Marsnak — a’ mikint szokásban vala— hanem a’ Musáknak áldozná, mégis már ek­kor Róma hanyatlásnak indult. Ez nem történetes találkozás. Még egyszer mondjuk : idegen civilisatio lépést tart a’ nemzet sülyedésével. És ez az, a’ mi minket aggódtat. A’ polgárisodás minálunk is, mint mindenütt, felülről hat lefelé, a’ kik alant állnak, a’ felsőbbek szokásait követik akarva akaratlanul; ’s e’ hatás hatalma annyira erős, hogy közönségesen még a’ nevetséges is majmoltatnék. De minálunk — fájdalom! — ime’ hatás még maiglan is mindig nemmagyar; minálunk a’csínosbulás nemzetiségünk­kel nemcsak karöltve nem jár, sőt ellenkező irány­ban indul; mert mig az idegenszerű pallérozódás ter­mészetesen felülről lefelé hat, addig a’ nemzetiség alulról kénytelen magát fölküzdeni, ’s nehéz utat vi a’ magyar nép törpe vityillóiból föl a’gazdagok palo­táiba. És fájdalom ! ott még ma sem honos. — Je­gyezzük pedig meg jól, uraim! mig nyelvünk sze­­retete a’ csínosbuli osztályok­­soraival össze nem forr , mig literaturánk a’ műveltebb osztályok min­dennapi eledelévé nem lesz, mig a’ felsőbb körben mozgó hölgy nem honi dalnokok szózatában találja föl keble kimondhatlan sejtelmeinek kifejezését, mig a’ műveltebb ifjit nem honi költők lángszavain gyűl föl a’ szabadság enthusiasmusára, szóval: mig tár­sadalmi életünket gyökeresen magyarrá nem refor­máljuk , addig a’ diadal, mit a’ törvényhozás nemes küzdése nyelvünk ügyében a’ törvény holt betűibe leteszen, nemzetiségünk jövendőjét biztosítani soha sem fogja. Erre a’ törvényben­ reform nem elég, itt socialis reform szükséges; mire a’ törvény lehet ha­tással , de azt egyedül nem teremtheti. Nem akarjuk vitatni, mennyiben igaz Chateau­briand azon állítása , hogy a’ nemzetek literaturája költészeten kezdődik ’s regényekkel végződik, mi­szerint a’ népek gyermekkorát ’s vénségét egyaránt a’ költemények jelölnék. Azt sem szándékunk vitat­ni, a’ fejleménynek minő fokán áll literaturánk ’s mennyire képes, kivált a’ komolyabb tudományos nemben az idegen fűszeren nevelt nemzedék ínyének tetszeni. Csak azon alaptényt állítjuk föl, hogy le­gyen bár a’ nemzetek életében gyermekkor az, melly­nek literaturája kirekesztőleg csak költőket képes mutatni, de a’ melly nemzetnek műveltebb osztályai el nem korcsosodtak annyira, hogy a’ nemzetiség szent érzelmét csak gyéren ismernék,—az illy nem­zetnél , éljen bár — ha úgy nevezni tetszik — gyer­mek, férfiú, avvagy aggott kort, a’nemzeti költé­szet bájhangjai örökké becsben fognak állani; ’s hol ezek becsben nem állanak, hol a’ honszerelemnek a’ szívvedők oltárán lángoló tüzet a’ nemzeti költé­szet istenfugalma nem élteti, ott népcsorda lehet, de nemzet nincs; nincs, még csak gyermekkorában sincs. Nemzeti költészet lövelli állócsillagkint a’ nemes érzelmek fénysugarát a’ népekre alkonytala­­nul; az üdvözíti nemes gerjedelemmel a’ boldogokat; az csepegtet balzamírt a’ boldogtalan vérző keblé­be; az emeli a’népdicsőséget föl egy mennyei di­adalig; az risztja föl marathoni csatára a’bilincs­ fe­­nyegette szabad hon szabad fiát; az idéz magasztos mosolyt ajkaira, midőn a’honért, ha kell, halni megy; az bir ama’ bűverő tehetségével, melly az egyéni élet prózai mezejének minden szögletén a’ köznemzeti individualitás húrját megrezgeti; sőt miután a’ múlandóság úja a’ nemzet életét megilleté, miután a’ capitolium keresztény főpapi lakká válto­zott , Pompejus oszlopának talapzatánál egy vándor beduin üté föl sátorát, Palmyra romjai közt a’ sa­­kat ordít, ’s Jupiter temploma boltkoszorúján egy Szánton kunyhója áll, midőn a’nemzet rég elve­szett, mint elvész a’por, mellyet tenyerünkről le­seprünk , költészete, melly őt nevelé, egy nagysze­rű sírvers gyanánt hangzik át idegen nemzetek ivadé­­kira, ’s annak halála után, a’ mellynek írva volt, az emberiség nevelőjévé változik. És most, miután avatatlan tollal megkísértettük a’ nemzeti költészet becsének ’s különösen a’ hon­szerelem ’s általában a’ nemzeties érzelmekkel­ ösz­­szeköttetésének néhány sorban vázlatát adni, le­gyen szabad egy botránkoztató tényt idéznünk ada­tul a’ nemzeti önismerethez.— A’ tény koszorús dal­nokunkat, literaturánk egyik magasztalt bajnokát, a’ „Szózat“ halhatatlan nevű költőjét Vörösmar­ty Mihályt illeti; ’s bár a’tény közlésére enge­­delmét kikérni nem volt alkalmunk, ’s bár tudjuk , hogy a’ gyöngédséggel párosult nemes önérzet őt bi­zonyosan magasbra emeli, mintsem a’ magyar olva­só közönség nemzeties hajlamába vetett bizalmának meghiúsultát nyilvános panasz tárgyává tenni nem restellené, de a’ dolognak közügyi oldala van, ’s mint illyen, nyilvánosságra való. Ha van benne va­lami botránkoztató,­­miatta pirulni nem ő neki, ha­nem a’ nemzetnek kell. — A’ tény egyszerű mezte­lenségben ennyiből áll: Vörösmarty, miután‘a’ közvélemény által már rég a’ nemzeti költészet első rangú képviselői közé soroztaték, lángszellemének szétszórt müveit összeszedé ’s önköltségére kinyom­­tattatá, és —piruljunk uraim! — Vörösma­rty munkáiból, ki ha mást soha nem irt volna bár, mint a’„Szózat“-ot, ezen egy müvével is hervadhat­­lan koszorút körített homlokára. — Vörösmarty munkáiból alig kelt el 3—4 év alatt a’ két magyar hazában 200 példány! ’s ő e’ napokban közel volt ahoz, hogy a’ nyomtatási költségek miatt bírói fog­lalás alá kerüljön; mert nem vett be annyit, a’meny­nyi csak e’ költségeket is födözhetné!!-----­Nem vagyunk olly balgák, hogy minden magyar versnek, csak azért, mivel magyar, részvétet, párto­lást igényelnénk. Isten óvjon attól, hogy a’nemze­tiség tekintete ügyetlenségnek adóztatási levelet ad­jon; nálunk is vannak (mint mindenütt) versfaragók, kik Horácz szavai szerint az istenek által rimelés­­re kárhoztatvák, mivelhogy atyjok hamvait megpisz­­kolák; ezeket nem lehet eléggé hamar felejteni. De sőt még akkor sem szólnánk, ha Vörösmartynk azok közé tartoznék, kiknek becsét az együtt élő nemzedék el nem ismeri, ’s kiknek csak sírokról vi­rul föl a’ halhatatlanság borostyánja; mert voltak, vannak ’s lesznek untalan, kiknek sorsa fölött illy balcsillagzat uralkodik, kiket— mint a’bölcs Kepp­­ler­t az éhség ’s nyomor— úgy öl meg az idő, melly munkáiknak életet ad , kik meghalnak a’ nélkül, hogy tudnák, mikép ők halhatatlanok. —■ De Vörös­marty ezek közé nem tartozik, őneki, mint nemze­ti lelkes költőnek, becse közönségesen el van ismer­ve. ,Szózat­­a már is nemzeti hymnussá vált,melly a’ honfi kebelt lángra gyúlasztja , ’s nem egy verse­­zet van műveiben, mit ellensége úgy, valamint ba­rátja literaturánk gyöngyei közé soroz; és mégis 200 példány a’ két hazában! — Paul de Rock sikam­lós regényeiből, vagy Ge­or­g­e S­an­d fajtalan ge­­nialitásaiból több forog kézen talán magában a’ fő­városban ! — 200 példány a’ két magyar hazában! és ezek közül még hány van olly szegény ifjú kez­ei közt, ki nélkülöző takarékossággal zsugorgata talán össze az egy-két forintot, mellyel magának e’szel­lemi éldeletet megszerezé; vonjuk ezt mind le,’s más részről adjunk magunknak számot, hány magyar ne­­vű h­ölgy asztalán láttunk silány külföldi regények ’s drága német almanachok mellett Vörösmarty munkáiból egy példánykát? és futtassuk végig em­lékezetünket csak a’ két fővárosbani tehetős magyar családneveken, ’s kérdjük meg a’ budapesti könyv­árusokat : hány példány magyar könyvet vettek tő­lük ezek éveken át ? e’ mellett nézzünk végig a’ ma- 87

Next