Pesti Hírlap, 1879. augusztus (1. évfolyam, 210-240. szám)

1879-08-01 / 210. szám

­­ sága legelőször az államszolgálatból kilépte után merült föl a megerősített birodalmi ta­nácsban és igen keserűen panaszolta el, ezen alkalommal, hogy Rieger őt azon emlékiratá­ban, melyet a császárnak átnyújtott, épen nem sorolja a cseh nemzet bizalmi férfiai közé. Ez­által akkor, mint maga kijelenté, elesett a tár­cától. Rieger igazat mondott, mert akkor Smecna urával semminemű viszonyban nem állott. A februári pátens után Clam gróf meg­jelent a cseh országgyűlésen és tiltakozott a régi rendek háttérbe szo­rítása ellen. A nemzet elmellőz­­tetése hidegen­ hagyta őt és Palackynak a választási rend megváltoztatására célzó indítványa ellen szavazott. A bécsi birodalmi tanácsban a cseh képviselőket a parlament elhagyására tüzelte, amiatt, mert a német többség ő Nagyméltósá­gát jegyzővé választotta. A lengyelek felé hajlása, a gróf iránt még a krakkói tartományi főnök korában szerzett ellenszenvet tetemesen megnö­velte. A következő években elkárhoztatott min­dennemű nemzeti mozgalmat Csehországban, és igyekezett egy egész sereg Ausztriához intézett alattvalói feliratot összeszerezni. Midőn az 1867-iki országgyűlési választá­sokon megbukott, rábeszélte dr. Riegert a par­lament elhagyására, megmutatandó ezáltal a bécsi udvari köröknek, hogy nála nélkül a nem­zeti pártra sem tarthatnak számot. E mellett azonban az 1868 iki „forradalmi“ nyilatkozat­hoz nem járult, s csak 1870-ben, midőn Po­­tocky alatt észrevette, hogy ez a „rendi" szó­szólók elmellőzésével a nemzeti pártot akarja megnyerni, állott nagy sietséggel e nyilatkozat mellé, kijátszandó ezáltal dr. Riegert s az alku­dozások fonalát saját kezébe átjátszandó. A ki­egyezés ennélfogva megszakadott; s midőn Ho­henwart gróf ugyanazon feladatba vágott, még az alap­cikkek sem voltak készen, Clam gróf és társai máris el kezdettek Hohenwart gróf el­len áskálódni s őt le akarták szorítani. Hohenwart bukása után következett be a merev pas­ivitás hosszú korszaka, melyben Clam gróf ismét a nagy hangot vitte, de az egész hosz­­szú unalmas idő alatt egyetlen lépést sem tett, mivel a cseh nép politikai előnyére munkált volna. Szülőhelye választókerületében az ó cseh vezérek minden ajánlgatása dacára is megbukott 5 exclája ; külön kerületet kellett számára keresni. Politikai tétlensége miatt a „rendiek“ is odahagy­ták a Martinitz táborát s miután a nagybirto­kon újjá-megvála­sztásra semmi kilátása sem volt, ő exclája Auersperg herceg által szerezte­tett magának mandátumot a Taaffe gróf iránti közbenjárása folytán. Ezen igen kevéssé fényes eredmények da­cára is még folyvást dr. Rieger legtekintélye­sebb tanácsadója gyanánt akar szerepelni ő exoiája, s értekezleti művészetét a paszivitás folytatására tovább is akarja folytatni. Igen kérjük ő exoiáját, hogy 18 éves politikai mű­ködését rekapitulálja röviden s abból mutasson­ságot gyakorolna, ha rendelne neki egy kis balatonfürdőt, talán belevesznék. Az Annabál iránti tekintetből délután be­köszöntött egy kis förgeteg, és ismét úgy meg­nyíltak az egek csatornái, hogy nem is kellett a Balatonba menni, hogy nedvesek legyünk. Én azonban nem elégeltem meg az áldást fölülről, — hogy ne mondhassam miszerint voltam Ró­mában és nem láttam pápát .... nemcsak­­ láttam, de még ittam is. — A Balatont magyar­­ tengernek szokták nevezni, mely csúfnér által­­ ez annyira megbántva érzi magát, hogy néha­­ háborog és a benne fürdőket megitatja, — mert sehogysem képzelheti magát tengernek, mikor még az a jellemző tulajdonsága is hiányzik, hogy fürdőiben a hölgyek együtt fürödnének az erősebb nemmel, vagyis jobban mondva ez ama­zokkal. Ötkor betrombitálják az embert színházba. Látszik tehát, hogy Wagner nem hiába műkö­dött Bayreuthben, mert nemcsak az énekesek rekedtsége származott el a nagy operákba, ha­nem a trombitajel már Füredig is elterjedt; a­mi azonban nem képez akadályt arra nézve, hogy a színházba senki se menjen, kivéve né­hány még ki nem ábrándult fürdőzsidót, úgy­szintén a „Nemzet Báróját", ki teli torokkal tapsol, mikor inkább mindkét markával kellene sírnia a kenyér után járó művészet szomorú já­téka felett. A mai színészet mindinkább a külső kiál­lítás fényére néz, s e tekintetben a füredi külö­nösen sokra vitte: egészen eltekintve a foszlott kulisztáktól, a színház gépezetei mesterileg van­nak szerkesztve, így pl. az esőgép annyira tö­kéletesen működik, hogy ámbár a darab nem is játszik szabadban, mégis nemcsak a színészek áznak meg, de még maga t. c. közönség is. Minthogy Füred városból a Balatont nem látni, a társaság egy része este­felé a kiáradt tó pocsolyáihoz vonul tálvizet venni, és magát azon élvezetben részesíteni, hogy onnét megint Füred világvárost ne lássa, — a­mi már ma­gában véve is elég változatosság volna, de még más mulatságokban is részt lehet ott venni. A hölgyek bámulják ott magukat és azt képzelik, hogy mások bámulják őket. Némely férfiak pedig, kiket az ebéd még nem tett egészen „schwarz“-cá, fogadnak arra, hogy az immár látható hajó nem érkezik-e meg egy bizonyos percben, vagy pedig meg­érkezik-e egy másikban. Ártatlan mulatságok, de nem lehet elhallgatni, mert kiegészítő részét képezik az idei zajos (!) fürdő-idyllnek. Miután a hajó meghozta az utolsó adag epedve várt táncost, a hölgyvilág visszavonul, mert sokkal több foglalkozni valót ad az Anna­bál bajaik, decolleu­it — cipőik, ráncba szedet­­len szemöldjeik, nemkülönben piros orraik, és különféle más copfokkal, semhogy egy óra alatt elkészülhetnének a zöldségárulás hivatalos toi­lette-jével. Este előtti két órától kezdve már teljesen „köd előttem, köd utánnam“ voltak a hölgyek, s még egy „100 Dukaten für eine­r Dame pályázat“ is eredménytelenül ma­radt volna, vagy legalább is úgy jár, mint az akadémiai drámapályázatok járnak ama bizonyos 101. §. segítségével. Aki nem hiszi, hogy a tegnapi bál Anna­bál volt, annak csak egy tekintetet kell vetnie PESTI HÍRLAP­ fel csak egyetlen epizódot, mely őt feljogosítja, hogy továbbra is befolyásolni akarja nemzetünk politikai magatartását. Ahányszor a gróf érvé­nyesítette befolyását a cseh ügyek vezetésére, mindig szerencsétlenségünkre vált az, s mintha csak a cseh politikának démonja lenne, mind oly határozatokra jut, melyek népünket megbé­nították, küzdelmünknek nemzeti és parlamenti fontosságát háttérbe szorították s a cseheket mind jobban desorganizálták." E cikkhez nem sok mondani­valónk van. Megmutattuk, hogy gondolkoznak a csehek új vezére felől az ellenséges táborban. Minden államférfi politikai múltját lehet magasztalni és becsmérelni, azon szempont szerint, melyet azzal szemközt elfoglalunk. Ciam-Martinitz gróf a „nagyzási hóbortban“ szenvedő párt minden piszkolódása dacára is azon férfi, kire Csehor­szágban egyedül tekintenek reménynyel. Nála legalább nem hiányzik az, mi az „Epoche" cikkírójánál semmi esetre sem található föl: a praktikus fölfogás és a józan ész. Tisza miniszterelnök, a jövő hó elején hosz­­szabb szabadságidőre, tengeri fürdőbe megy. Az újvidéki „Zasztava“ a lapokban felme­rült hírekből, hogy Boszniában véres zavargások fordultak elő, azt következteti, hogy Boszniában és Hercegovinában a mostani állapottal nincse­nek nagyon megelégedve. Az ottani osztrák­magyar kormányzat nem objektív és nem igaz­ságos, mert a legcsekélyebb számú katholikus elemet támogatja, s a mellett a mohammedá­­nokkal kacérkodik a legtúlnyomóbb számú görö­kel. vallású elem rovására. Bosznia nem boldog és nem nyugodt az új kormányzat alatt. S ép ez az, a­mi idővel a legerősebb vád lehet Ausztria-Magyarország ellen, hogy t. i. szemére vetik, miszerint oly dologba fogott, melyhez nem ért s a melyre nem érett. A humanitárius mi­­szto, rongyos palást, mely alól az önzés lólábai kilátszanak, Hogy mennyire tartja tiszteletben a je­lenlegi kormány a képviselőház határozatait, azt — mint a „M­­­g“ írja — azon eljárása mutatja meg leg­jobban, melyet az uzsora korlátolása körül tanúsít. A képviselőház a rendőri törvény tárgyalása alkalmával, határozatilag utasította a kormányt, hogy ezen kérdést behatóan tanulmányozza és őszkör arra vonatkozólag előterjesztést tegyen. E határozatot azonban régen elfe­ledték és most sem gondolna rá senki, ha véletlenül egy segéd fogalmazócska a régi iratokban keresgélve fel nem fedezte volna ezt a határozatot. Amint az elfe­ledett határozat ily után fölfedeztetett, rögtön kiadták a parancsot, hogy enyuéte hivassák össze, s e célra min­den miniszter rendeljen ki egy törzstisztet, aki a tarka bi­zottságban kiválóan bölcs nézetével fog tündökölni. A ki­küldött bizottság hamar megvolt, mert ezekkel lehet pa­rancsolni. De hiányzott az elnök. Egyik miniszter sem akarta az augusztus havi dolce faruientét az uzsorások­nak föláldozni, s igy elnök nélkül az egész bizottság majdnem ad calendas graecas napoltatott el. Azonban Tisza végre megunta a dolgot, s „kimondta“, hogy ennek az uzsora enquétenek, ha előreláthatólag a leg­ 1879. augusztus 1. kisebb eredménye sem lesz is, meg kell tartatni. Panier akkor nagyon megijedt, mert az egész éven át eleget elnökölt oly ügyekben, melyek lényegéről csak igen homályos sejtelmekkel bírt. A szükség azonban lelemé­nyessé tesz. Eszébe jutott valakinek, hogy a k­­­r. tábla alelnökét úgyis legközelebb valamely k­i­­tüntetésben kell részesíteni. Tudták azt is, hogy az alelnök úr, mindig egy tucat új fekete nyakravalót és öt tisztára kefélt fekete sálon kabátot tart készen, azon eshetőségre, ha valahol hirtelen el­nökölni kell. Ennélfogva nem is tehettek jobb válasz­tást az uzsora enquetére, mint hogy fölkérjék a min­dig kész alelnököt. A kiküldendő törzstisztek az egyes minisztériumokból nem olyan bureaukrata fény­­csillagok, hogy tág körű szak- és irodalmi ismere­teikkel nagyon kitűnnének az enqueten, s így­ az egész tárgyalás alig lesz más, mint a Tisza-kormány isme­retes szemfényvesztő manőverjeinek egyike, melynek eredménye rendesen: nesze semmi, fogd meg­­ jól. Ilyen előrelátható eredmények mellett az uzsorások igen nyugodtan tovább uzsoráskodhatnak, s baj nélkül fosztogathatják továbbra is áldozataikat. POLITIKAI EZEILE. Rég nem találkozott politikai esemény oly egyhangú ítélettel, mint a legutóbbi konstanti­nápolyi miniszterváltozás. Az összes európai sajtó a legkeményebben megbélyegzi a Bospo­rus partjain uralkodó szerailgazdálkodást. A „Journal des Débats" Rarifi basát Kheireddin utódát gyönge jellemű embernek mondja, ki még hozzá csekély tehetséggel bir. Kinevezte­­tése azt bizonyítja, hogy a szultán folytatni akarja a személyes uralmat. A porta már rég­óta mythosszá vált és észszerűbb és a valóságnak megfelelőbb volna, ha jövőben a diplomáciai nyelvben a „magas porta" és „diván" kifeje­zéseket a „palota" szóval cserélnék föl. A „Temps" szerint Kheireddin terve abból állt, hogy a birodalmat reformálja és megmentse egy szabadelvű kormány életbeléptetése által. A szabadelvű kormány előfeltétele azonban az volt, hogy szakítani kell a mohamedán hagyo­mányokkal. — Ennek következtében a Sheik-ul- Izlamtól és az Ulemáktól bizonyára nem lehe­tett várni, hogy Kheireddin programmját elfo­gadják. A „Standard" így ír : „Néhány nap múlva Aarifi pasa alkalmasint átadja helyét M­a­h­­m­u­d N­e­d­i­m basának, kinek megjelenését Konstantinápolyban kezdettől fogva ominózus­nak tartották. Bárhova nézünk Törökországban, mindenütt politikai, társadalmi és pénzügyi c­aost találunk, mely Konstantinápolyban érte el tető­pontját. Kérdéses, hogyan fogadják az európai hatalmak a miniszer­változást. Franciaország állítólag kijelentette követe által, hogy nem ismeri el a miniszterváltozást, mindaddig míg a gö­rög igények kérdése el nem döntetik. Hírlik, hogy Angolország tiltakozott Kheireddin baja letétele ellen mindaddig, míg reformter­veinek megvalósítását legalább is meg nem kezdte. Állítólag Németország együtt fog járni Angol- és Franciaországgal, sőt az orosz követ a naptárba, hogy azonnal meggyőződjék, m­isze­­­­rint tegnap szent Pantaleon napja volt; ezzel azonban mitsem törődjék, hanem örüljön a fel­­világosodottság haladásának, melynélfogva mai­­napság már szent Pantaleon napján is lehet rendezni Annabált, mert hiszen Anna napján nem is volna mesterség. A bál kilenckor kezdődvén, természetesen háromnegyed tízkor a teremben már három frakk, két rózsaszínhaju élő csontváz és másfél apai emberpoint hemzsegett, a többiek mind tizen­egy felé jöttek,­­­e hogy kikerüljék a tö­meget. Hogy milyen volt ? Nehéz megmondani. Én részemről úgy vagyok a bálokkal, mint a japániak mivelünk: ők azt találják, hogy mi mindnyájan szörnyen hasonlítunk egymáshoz.... Hogy mégis némely adatokkal szolgálhassak, kérdezősködtem több oldalon; az igazgatóság ezen kérdésem hallatára rögtön egy három ki­logrammot nyomó stereotyp-lapot húzott ki zse­béből, melyet már több év előtt készíttetett Heckenast műintézetében, hasonló alkalmakra; ez azt tartalmazta, hogy ennyi embert és külö­nösen ilyen díszes hölgykoszorút még soha sem látott a füredi szent Pantaleonból, — amit, mint aféle stereotip-lapot — fordítva kellett olvas­nom. El is mondta az ott lézengő hírneves fér­fiak nomenklatúráját, mellyel azonban ne boly­gassunk senkit: „nomina sunt odiosa". . . volt köztük sok hosszú ember, magasak gyérebben — nagyot nem láttam. — A pincé­rek azon csodálkoztak, hogy miből lakhatott jól ez a vendégsereg, hiszen ebédre semmit sem adtak neki enni. — Némelyek széles kedvvel

Next