Pesti Hírlap, 1883. június (5. évfolyam, 150-179. szám)

1883-06-01 / 150. szám

Barna Zsigmond. Nem bírunk kifogyni az idegrázó esemé­nyek regisztrálásából. Még reszket az ember idegrendszere a budavári gyilkosság emléke alatt s már is egy újabb szomorú eset rendíti meg a­­főváros közönségének kedélyét. Egy általánosan ism­ert, tisztelt és becsült ember, kitűnő tiszt­viselő, jó hazafi, családapa vétett erőszakos kéz­zel véget egy munkás és hasznos életnek. * Barna Zsigmond nem tartozott ama nagy­hírű emberek közé, kiknek nevét szerte emle­­etik e házában, — sokszor el se képzelhetni,­gy miért. Ő azoknak a keveseknek volt egyi­­a kik nem közönséges tehetségekkel, élénk mint érzékkel, kötelességtudattal s a mellett­iktosan kitartó munkaerővel és szakértő­­el megáldva, óvatosan kerülnek mindent, a eltűnőkké tenné s megelégedve a titok- Mást hintő harmat szerepével, mások ja­­l munkálódnak szakadatlanul, a nélkül, hogy­­ jutalmat várnának vagy elismerést s ezzel nem mindig fölstártják a szédelgő irányba terelt korszellem mellett ugy­ magán, mint közéletünk­nek azt a szolid, tartamas, becsületes régi jelle­gét, mely után oly teljes joggal vágyódnak visz­­sza jobbjaink. Barna Zsigmondnál nem volt tisztesebb, szakértőbb, munkásabb és lelkiismeretesebb tisztviselője a magyar fővárosnak. Már főjegyző órában megkülönböztetett állást foglalt el m­indenki tudta róla, micsoda jellem, micsoda anyaerő. Mint tanácsosnak az ő vállaira ne­­­zült a föladatok legsúlyosabb része s e­gyenlő lelkiismeretességgel vezette a fővárosnak úgy bonyodalmas adóügyeit, mint később gaz­dasági, végre építkezési ügyeit. S ez annyira különböző szakmák mindegyikében emberül megállotta helyét és e mellett ráért leghatalma­sabb rugója lenni annak az átváltozás procesz­­szusnak, mely az akkor oly idegen Budapestből Magyarország igazi fővárosát volt megterem­tendő, egy nyelvben, szellemben egyaránt haza­fias, magyar metropolist, mely valóban megér­demelte, hogy mint a nemzeti jellem kifejezése a magyar nemzet osztatlan rokonszenvének is közös tárgya, szellemi életének vezetője, a magyar nemzeti törekvéseknek kezdeményezője, irány­zója, valóságos lelke legyen. Kossuth Lajos ha­zafias büszkeséggel mutatott rá azokra az ör­vendetes eredményekre, melyeket a főváros élete az utolsó évtizedekben felmutatott. Ha e megtisztelő elismerést fölosztanák mindazok kö­zött, a­kiknek ahhoz joga van , Barna Zsig­mondnál alig illetne meg bárkit is nagyobb osz­tályrész abból. Hogy ez életnek ily megdöbbentő kata­sztrófával kellett végződni! Mi vihette rá a vég­zetes tettre ? Az ember szinte vigasztalást volna hajlandó keresni abban a föltevésben, hogy ta­lán a pillanatnyi megháborodása az elmének. De a­kik a Barna tanácsost közelről ismerik, aligha­nem máskép vélekednek. Van a nyestek­­nek egy hófehér faja, melyről az a hit, hogy elveszti magát, ha szőrén foltot ejtenek. Van­nak az emberek közt is olyanok, — fájdalom kevesen — a­kik ezerszer inkább választják a halált, semhogy becsületükön a gyanú árnyával is vígan éljék tovább világukat. Valami névte­len, gaz föladásról emlékszik a fáma. Nem in­dítottak az alapján vizsgálatot, mert hiszen a megtámadott tisztviselő tisztasága épúgy minden kétségen felül állt, mint a feladás elvetemült­sége. De ezzel egyúttal elütötték a megtámadot­tat a lehetőségtől, hogy tisztaságát országvilág előtt dokumentálhassa, s a rágalmat a közmeg­vetésnek vethesse. Már pedig önérzetes ember nem tűri azt, hogy őt csak gráciából tekinthesse becsületesnek bárki is. A becsület, az megpa­rancsolja a tiszteletet, de kegyelemnek nem fo­gadja el, — mert az neki joga, melyet más ember kényétől függő adománynyá ne­mm enged­het degradálni. És Barna Zsigmond e hófehér becsületü emberek közé tartozott s a legvalószí­­nübb, hogy a méltatlan gyanúval sértett becsü­letérzésnek jön áldozata. Megdöbbentő eset, de abban, hogy van­nak még ilyen embereink,­­ még­is van vala­mi fölemelő. Az lenne a közéletnek a legna­gyobb szerencsétlensége, hogy ha már kivesz­tek volna. Tudjuk, hogy nem vesztek ki. Ott a főváros tanácsában vannak még szigorú köte­­lességérzetű, tiszta becsületükre büszke és ér­zékeny, feladatukat nemes ambícióval teljesítő férfiak. Kell is, hogy legyenek. Budapest nagyot fejlett rövid idő alatt s megelégedésünkre szol­gál más helyen megismertetni azt a bécsi ön­bevallást, hogy „a császári birodalom centru­mának“ hatalmas konkurrense támadt Magyar­­ország fővárosában s hogy oly gyors haladást, mint Bécs rovására Berlin és Budapest, más európai város föl nem mutat. Hogy Berlin sikeresen versenyez az osz­trák metropolissal, azt könnyű megérteni. Eu­rópa ma leghatalmasabb birodalmának fővárosa az ős birodalmi székhely, központja egy 4­0 milliónyi nemzet főhatóságainak s maga is csá­­csári rezidencia, fényes udvartartás, beleözön­ * .PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Uj társadalom —■ A „P­e­s­t­i Hírlap“ eredeti tárcája. — Nem mondtam el még önöknek utazásunkat a magyarországi bolgárok közt? Hogy nem mondtam ? No hát el se mon­dom most. Majd egy más alkalommal. Mert gészen egyébről akarok beszélni. Károly nagybátyám valami hideglázt, ka­rt, hátrahagytuk hát az öreget egy kis bolgár­ban. Nem lehetett mellette maradnunk, mert skettőnknek sürgős dolgunk volt. A paphoz szállt, s az véletlenül tanuló­­ volt valamikor. Egymásra érmeztek s fe­­örültek egymásnak. Szinte jó — monda nagybátyám, — hogy Hegedtem. E nélkül nem láttalak volna Tering­ette, hogy vagy öreg cimbora ?­íg itt is emberek laknak, de n­igybát­yám­on nem fogott ki a hidegláz, jó kedvét megőrizte. S elmélkedett, mi­­aga vacogott. Laknak bizony — szólt a pap — még lágyon eredeti emberek. Sok érdekes dől­sz itt majd, mert remélem kipihened itt­­ néhány napig, még ha a lázad rögtön is. Helyesen öreg, — természetes, hogy itt­­. Hadd ne legyek már mindég az is­­szeme előtt a magyarok közt, jól esik­icsit változatosság okáért a háta mögött Im­. Nagybátyám szívesen maradt ott a meleg ágyban betakargatva. ,Mi pedig bizonyos meg­nyugvással hagytuk ott, hogy jó helyen van. * Egész három hónapig semmit sem halla­tott magáról az öreg. Sem levelet nem irt, sem hire nem jött. Mi történhetett vele? Tán csak nem halt meg ? Van eszében. A­kit a kolera sem bírt elvinni, azzal csak nem teszi meg azt a gyalázatos stiklit egy hitvány hidegláz. De ha nem halt meg, mit kereshet ott ? Hiszen elevenen, józan észszel csak nem marad­hatna három hónapig, azok közt a vad emberek közt ? Lehetetlen az ! Levelet irtunk neki, nem felelt, azután a papnak irtunk, az se felelt. Ez mégis bámulatos! Aztán a nagynénink is folyton a nyakunkra járt sirva-riva, hogy hova tettük a férjét? Igaz, hogy nagybátyánk szörnyű lusta ember. E három hónap, ez már mégis sok. János öcsém végre kigondolt egy radiká­lis orvosságot. Ha Károly bátyánk még életben van — — mondá­susán — el fog jönni, bármilyen vi­szonyok közt legyen is. De félek Laci, nagyon félek, hogy nem fog eljönni. Minek is hagytuk el, minek ? S könyeket törült ki szemeiből. — Mit szándékozol tenni ? kérdem tompán. — Megsürgönyzöm neki . . . íme, nézd, ezt sürgönyzöm meg neki. Átfutottam a sürgönyke néhány szavát. ..Neje ma éjjel meghalt. Jöjjön azonnal!“ — No ez bizonyosan hatni fog, — szól­tam. Egy kissé radikális szer, de legalább meg fogjuk tudni végre a valót. A sürgöny elment s harmadnap este, a­mint épen csibakozom otthon, megnyílik az ajtó s úti porral lepve nagy szürke köpenyegben be­lépett Károly nagybátyánk. — Szevusz gyerek, — szólt s megölelt. Nos hány hét a világ ? — Szent isten, a bátyám az ? Oh, oh, kiáltám örvendezve — csakhogy megkerült ! Ne üljön le kedves bácsi, üljön le és beszélje el, hol volt annyi ideig ? — Hát ott voltam. Hol lettem volna ? — Ott abban a faluban ? — Ott én, onnan jövök ... és itt ki­szálltam. — S innen hova szándékozik ? — Épen erről akarok veletek szólni. El­határoztam öcséim, hogy leteszem a tutorsá­­got, nagykorusittatlak benneteket s eladom otthon a mi kis birtokom van. — Eladja? dadogám, nagy szemeket, me­resztve. Miért adná el ? Az ősi barázdákat ? — Eladom s azon a pénzen megtelepszem a bolgárok közt. Nagyon megtetszett nekem az a hely. Elhatároztam öcsém, hogy ott töltöm le a hátralevő életemet a fiammal. Ördög adta, maholnap már nagy fiú lesz a kópé . . . — De hát az asszonyném,­­beleegyezik-e az elköltözésbe ? — Miféle asszonyném? szólt nagybátyám csodálkozó szemeket meresztve. — A nagybácsi neje. — Ejnye hát elfelejtetted te bolond, hogy meghalt szegény . . — szólt busán Károly bácsi. Erre aztán elnevettem magam. — Igaz lesz az! Oh­ol igazán bolond va­gyok. Hiszen persze, hogy mindjárt meg kellett volna mondanom. * — Mit ? kérdé szelíd szemeit rám szegezve. — Azt, hogy a Borcsa néni nem halt meg. • — ■MMwnirrr. .cfjPSgft. Budapest, 18­83. V. évf. 158. (*500 ) szám. I» w ■ ■■■■■—I ■'n­i’V imn-r—»wi TM ■■■■■ un ■ ■ .........■i—Hi.a—iHH—wmTiumnin im m min SUflMtteS tetttS ' ' m m wJSSL . I ‘ |^ ~ ** ^ egt** cm . . 80 tét =Z£TM: POLITIKAI NAPILAP.®© -==li~ ******* *Ö**U‘- ^ ^ 1 Rue Notredmae dea Victoirm ^ Mai számok 16 oldalt tartalmaz.

Next