Pesti Hírlap, 1883. október (5. évfolyam, 270-300. szám)
1883-10-14 / 283. szám
Budapest, 1883. V. évf. 283. (1723.) szám. Vasárnap, október 14 Előfizetési árak: m __ BudapestAAV :i évre.........................Hírt • ||p hová a lap szellemi részét illető miadeia Félévre.. ......... 7 9 HBM f«»s NP Ilii WM Mmran*. B közlemény intézendő. ’negyedévre.....................8 , 60 a HB|| IgjpMara Kjff E’ j fi§£ 119 i&K EaSSim Bérmentetlen levelek csak ismer' Egy hóra.........................1 , S0 a rapgpf gj gF f|| |S §|| kezekWH^fogadtatnak el. HU Sj I 111 Sj Éjjjl ^lÉl PS Éjlj^ Budapest, nádor utca 7. síim. tA »Magyarország és a Nagyvilág“ elap BB vlllgglw H5 fijj gS ||| ||| ||| iBBIGgi BB hová az előfizetések és a lap szétköti**£7 képes lappal együtt: Bia KSfl ■■ ■■ ■■ mm désére vonatkozó felszólamlások in. . . _- - _ tézendök. egész évre ....... 20 frt. félévre.............................1. , _ _ _ , _ _ , ___ , _ Hirdetés ek “wedér — • * POLITIKAI NAPILAP Százalék ma adatik. x A lulliuin Rudolf MOSSE-nél PARis-ban, 46, Rue Notre dame des Victoires. A feltámadt Szeged. Halott volt és feltámadott. Rom volt és felépült. A nyomor és pusztulás színhelye volt, most a jólété és fejlődésé. A magyar nemzet szivén ejtett mély seb volt, most a magyar nemzet erejének tanúja. Bizonyitéka annak, mire képes a magyar nemzet és a magyar király egyesitett ereje. Négy év előtt egy sötét napon látta a király Szegedet s most újra látja. A vész komor szelleme borított akkor fekete fátyolt Szegedre, most az öröm és lelkesedés lobogó lángja világítja meg az alföldi várost. Szeged utcáin akkor a pusztító ár rohant végig, most ez utcákon boldog emberek sokasága rajoz. Akkor a király szemében köny volt, a fájdalom és mély bánat sajtolta köny. Most, ha köny van valakinek szemében, ez az öröm könye. És sírni fog örömében holnap Szeged polgársága. A királyt látja újra megjelenni. Népének atyját, aki elmegy megnézni, mikép teljesedett jövendölése: Szeged lesz és szebb lesz, mint volt. Ez a jövendölés teljesült inkább, mint valaha próféta jövendölése. Szeged elveszhetett volna örökre. Ahol most a nemzetnek egyik legszebb örömünnepe folyik, ott ártér támadhatott volna a katasztrófa után. A Tisza haragos árjai végleg elseperhették, lakossága végleg elhagyhatta volna a romba dőlt várost. Van valami szívós ragaszkodás minden város, helység lakóiban azon ponthoz, ahol azelőtt élt. A szülőföld szentelt rége nagy vonzerőt gyakorol. A Vezúv oldalán levő falvak lakói mindig újra építik a láva által lerombolt házaikat. Az ellenség által elpusztított városok újra felépülnek. De ha egy városnak oly állandóan veszélyes helyzete van, mint volt Szegednek, s egy város oly teljesen elpusztult, mint Szeged, akkor elszakadhatnak a leggyengédebb, így legerősebb kötelékek is. Szeged polgársága az iszonyú katasztrófa színhelyéről elmenekülhetett volna, mint Ninive lakossága. S a virágzó város helyét a késő utókor úgy kereshette volna, mint keresi annyi elpusztult városét. Vagy ha Szeged lakosságának egy része visszatérte által még egyszer kisértette volna is az istent és az elemeket, milyen lett volna az a Szeged, mely önmagára hagyatva támad vala fel ? Mily torzképe a régi Szegednek ! A király és a nemzet azonban közbeléptek. Az uralkodó és a nép azt mondták, azon ponton, ahol Szeged állt, nem szabad elvesznie a magyar ügynek. Ha ezen a ponton, mely beleékelődik a dél-magyarországi nemzetiségi vidékekbe, nem lesz nagy, virágzó magyar város, a magyar ügy diadalmas előre nyomulásában fel lesz tartóztatva félszázadra, vagy egyáltalán gát emelkedik előtte. S a király és a nemzet akarták, akarniok kellett, hogy a bősz elemek megfékeztessenek s megfékeztettek. Akarták, akarniok kellett, hogy a legmagyarabb folyam az ellenségnél vészesebben meg ne támadhassa a magyar ügyet s a Tisza Szeged ellen ezentúl tehetetlen. Akarták, akarniok kellett, hogy Szeged dicsőségesen támadjon fel s feltámadt dicsőségesen. Szeged ma szebb, nagyobb, mint volt. Az előtt nem volt Mert érdekes jelenség minden egyszerűsége mellett. A sok cicoma, mely kápráztatja a szemet, kábítja a figyelő elmét, hiányzik róla ; saját magát láttatja és hódít saját kedvességével. Elfeledkezünk termetének fogyatékosságáról, ruhájának luxustalanságáról; csak szelíden tündöklő szemébe tekintünk s átengedjük magunkat szavai varázsának. Elfeledkezünk szinte arról is, hogy idegen , a mi földünkön csak nevelte szerzője. A tetszés hangjába, hiába, bele kell vegyítenem a disszonáns hangot, ámbár talán hamar fel lehet oldanom ezt a disszonanciát, melyet csak azért használok, hogy kellemesebb öszhangba kísértsem meg fűzni az én megjegyzésemet és Ábrányi Kornél tehetségének elismerését. A disszonancia pedig az a gáncs (nagy emberek hatalmaznak fel rája sokszoros felszólalásukkal) , mert ment tárgyáért idegen földre, mikor itthon annyi kínálkoznék neki ? Hisz aki figyelemmel hallgatja személyeinek beszédjét, vagy mi több, el is olvassa a vígjátékot, nem veszi-e észre, hogy önkénytelenül is magyar szellem nyilatkozik ajkukon (Bódi bácsi!) dacára annak, hogy francia a ruhájuk, francia a nevük is és francia típusokká igyekezett őket tenni a szerző ? A kiváltságaik forgácsait mozaikká rakosgató, régi fényük foszlányait varrogató finnyás nemesi maradványok rajzához alig értene valaki jobban, mint ifj. Ábrányi Kornél, aki regényeiben eklatáns bizonyítékát adta ennek. S most hadd kísértsem meg a disszonancia feloldását : nem múlik el egy esztendő, hogy megajándékoz bennünket egy magyar tárgyú, magyar levegőjű, ép ily szép és költői darabbal. S hogy ezentúl állandó siker fogja a színpadhoz kötni, ebbeli meggyőződésem a tegnapi est után, úgy hiszem, csalhatatlan. A tárgy tehát francia. Páristól nem messze van a színhely, Napoleon elbai fogságának idejében. A törpe korzot megvető, fennhéjázó, hencegő Tristan a hőse. Hasonlítana némiképen a szép kivalódi város, a nyugateurópailag vett értelemben, most az. Az előtt olyan volt, mint alföldi városaink legtöbbje, most Budapest után az első magyar város. Az előtt nádfedelű házak sokasága volt, most büszke palotáival kérkedik, aminők soha sem tükröződtek a Tisza hullámaiban. Rendetlen, sáros utcái helyett most fényes boulevardjai vannak. Falusias színezete helyett most van nagyvárosias pompája, így teljesedett a király jövendölése. Így érvényesült a király és a nemzet akarata. Szeged hálakönyekben olvad fel, a lelkesedés fénysugarait löveli. Méltán teszi ezt. Nagy hálával tartozik a királynak. De a nemzetnek és a művelt világnak is, mely utóbbi szintén adakozott Szeged rekonstrukciójára. Hálával tartozik a törvényhozásnak, a kormánynak, s azon kitűnő férfiúnak, Tisza Lajosnak, aki a királybiztosság élén a fáradhatlanság, szakértelem és ízlés csodáit művelte, s a rekonstruált Szegedben örök emléket állított. De Szeged polgársága fényesen leróhatja a hála adóját. Mindaz, ami Szeged érdekében történt, egyszersmind a nemzetért történt. Mindaz a szeretet, atyai gondoskodás, melyben a király részesítette Szegedet; mind az az erőfeszítés, melyet a nemzet, a törvényhozás, a kormány, s a királybiztosság Szeged érdekében tett, egyszersmind a nemzet, a magyar faj javát célozta. A magyar ügy és Szeged érdekei szorosan össze vannak forrva Dél-Magyarországon. Szeged diadalmas feltámadása a magyar ügy diadalát jelenti. Minél nagyobb, gazdagabb, virágzóbb s minél hatalmasabb értelmi és gazdasági központ Szeged, annál bizonyosabban és gyeregóhoz; csakhogy ő nemcsak a nőkkel szemben ellenállhatatlan, egyéb jeles tulajdonokkal is kérkedik, politikai nagyságnak hirdetik, tudományáról nevezetes, benie a szó teljes értelmében. Gmtalitásából azonban nem látunk annyit, hogy alakja jól kidomborodjék. Bár minden vonás, melylyel a szerző elénk állítja, jó, markáns, hiányzik az egészből az a nagyság, melyet róla elhitetni akar. A néző szemében alig több egy törpe kérkedőnél; nem értjük meg, mi az a jeles tulajdonsága, melylyel a két nőt, Sperátát és Izoldát annyira le tudta bilincselni, hogy ők udvarolnak neki, élnekhalnak érte. Mert Speráta, Konrád neje, annyira rajong érte, hogy már érkeztének hírére is elájul. Speráta Tristánért s a városért rajong, nem állhatja ki a falut, s e hajlamát átülteti Izolda leányába is. Ennek nem kell unokaöcscse, a derék szivü, de falusias nevű, parlagi erkölcsű Pál; elébe vonja Tristánt, kit egyedül atyja, s Konrád ítél meg helyesen . Mondjákk, sokat tud , meglehet ide rám Rosszul hatott s becsülni nem tudom. Mert bármit mondjon is, mindig csak azt kívánja, hogy bámulják, mily nagy a tudománya. Dicsérni mást előtte nem szabad. Más bármit állít, ő mindent tagad, Folyvást magas szempont vezérli és ki meg nem érti, dija megvetés. Az egész ház izgatottságban lesi megérkeztét. Speráta épen nem találja helyét. Türelmetlenségét csak fokozza Boldizsárnak, a nagybátyának megjötte, ki azzal áll elő, hogy Izoldot megkéri Pálnak. Ilyen nevetséges föltevés! Hogy adja Speráta a finom leányt egy parasztnak, a milyen Pál. Speráta: Izoldot Pálnak ? Ah! mily szörnyű T:PESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A csalhatatlan. (Ifj. Ábrányi Kornél vigjátéka) — APes ti H irlap„ eredeti tárcája. — Van egy nagy társaság; pirosított arcú, delejesen villogó szemű nők, imbolygó járásuk, sajátságosan rezgő hangjuk, kacérul leplezetlen idomaik, bizonyos megmagyarázhatatlan ingert keltenek a hozzájuk közeledőben. Udvarlóik, akiket a lázas gyorsasággal siető élet a modern bálványok imádására tanított, csak értük rajongnak, ha tőlük függne, csak nekik engednék meg a jogot, hogy a földön a halandókat gyönyörködtessék, mulattassák. És belép egy szelíd arcú leány, halavány rózsaszín az arca, kecses, de vékony a termete, apró keze alig csillan ki szűk köntösének csipkés ujjából, szinte hallhatatlanul lebben végig a padlón kis lábaival, nem szórja jobbra-balra kihívó pillantásait. S a bájos teremtés egyszerre magára vonja mindenkinek figyelmét; gyönge, de nyájas, zengzetes hangját elbűvölve hallgatják s midőn befejező szavait, nincs kéz, mely forrón ne sietne üdvözölni. Az idegkápráztató darabok után, ime, tegnap egy poetikus, ihletős művet fogadott a közönség, ha nem is ideges, lázas tapsviharral, de az igaz gyönyörűség tetszésével. Nem volt szem, mely csak egy pillanatra is unottan fordult volna el a színpadtól, s nem volt senki, akit mindjárt az első percben kedvező elfogultsággal ne töltött volna el a nyelv zenei játéka, a költői gondolatok szikrázó sokasága, a dialógok finom éle, röpkesége. Ábrányi Kornél költészete tegnap igaz és megérdemelt diadalnak örvendhetett. Szinte csodáljuk, hogy négy évig volt előtte zárva e terem ajtaja, a kedves egyszerűség, virágos hajával nem léphetett be a fényeskedő, zajos társaságba. eszme.Bol d izsá r : Az volna szörnyű, hogyha kárba veszne. Inm ji uniaHwmi'nrww i ....~tti.....v —i ......n • Mai számunk 20 oldalt tartalmaz.