Pesti Hírlap, 1883. december (5. évfolyam, 331-359. szám)
1883-12-01 / 331. szám
______________________________________ bátran számíthat ennek a lelkes támogatására s most az a megállapodás, hogy legyen adósságcsinálás is, mint ahogy volt eddig és legyen újabb adóemelés is, nagyobb mértékben, mint volt eddig. Hát aztán, ha ez is meglesz, meg amaz is meglesz, el lesz végtére enyésztetve a deficit ? „Ezt voltaképen garantírozni nem lehet.“ .— ez erre a kérdésre a pénzügyminiszter válasza, ügy ? És mégis ily javaslatokkal merészel lépni Magyarország törvényhozása elé ? Adósságba ver bennünket, akkorába, amelytől már most is száztíz millió forint évenkénti kamatot fizetünk, összes bevételeinknek kétötödét, — megnyomorít az adóemeléseivel odáig, hogy már lélekzeni is alig tudunk, — teszi ezt az államháztartásban az egyensúly helyreállításának nevében, és amikor mindent megkapott, amit szeme-szája megkívánt, azzal áll elő, hogy arról, ami célra azt a roppant áldozatot fölhajtani elég lelke volt, hogy arról még jót sem áll? Hát akkor minek vagytok ti ott az országgyűlésen, népképviselők ? Bizony jogos egy kérdés, ha ezt a nemzet fölveti. De nem kevésbé jogos a felelet: „magad küldted őket oda, drága nemzet. A te választottjaid ők, nem a másé. Amit tesznek, a te megbízásod alapján teszik. A törvény, amit hoznak, a magad törvénye. Nincsen jogod elitélni őket, hanem ha magadat is elítéled velük együtt.“ Az ellenzéki pártok ma is megtették a tervezett adóemelés ellen kifogásaikat. A függetlenségi párt részéről Helfy Ignác, a mérsékelt ellenzékről Gaál Jenő beszélt, súlyos érvekkel harcolva ellene. Mit használ ! Ők csak kisebbség, melynek az a sorsa, hogy leszavazzák. Az érv meg, bármi súlyos, csak falra hányt borsó a többség akarata ellen. Hanem azért jó, ha legalább a nemzet, mely mégis csak kezében tartja a mérleget, latra veti e borsószemeket. Jöhet idő, hogy súlyuk akkorára növekedik, hogy megbillenti a mérleget. Először történik ugyanis, nem csak nálunk, de az egész világon, hogy egy parlament előbb szavazza meg a deficit fedezését, mint ahogy megállapította magát a deficitet. A költségvetés még letárgyalva, elfogadva nincs, az csak a kormány előterjesztése még. Azt előbb még meg kell hányni-vetni, hogy a törvényhozás tényévé váljék. A kormány azonban, az ő souverain hatalma érzetében, nem törődik a parlamenttel. Eszébe sincs föltenni, hogy az az ő és a pénzügyi bizottság megállapodásain csak egy sotát is változtathasson. S megszavaztatja magának a fedezetet már előre egy olyan deficitre, amit ő megállapított ugyan, de amihez hozzászólhatni a parlamentnek még alkalmat sem adott. Ha egyszer meg lesz szavazva a fedezet, igaza van Hellynek, mire való akkor az egész budgetvita? Hiszen a pénzügyminiszter célja, amiért költségvetését tárgyalás alá bocsátja, már el van érve. Hát a törvényhozás házában csak komédiázzunk ? Az is igaz, nem egyszer utaltunk rá mi is, hogy a költségvetésnek rendesre és rendkívülire osztása nem más, mint rut szemfényvesztés. A miniszter kényekedve szerint hányraveti benne az egyes tételeket s a számok merész eszkamatiroztatásával hiszi megtéveszthetni a jámbor publikumot. Igazán nincs könnyebb dolog, mint ily módon az egyensúlyt az ordináriumban helyreállítani; nem szükséges hozzá egyéb, mint egy nagyobbacska terhelő tételt áthelyezni belőle a rendkívüli kiadások rovatába: mindjárt megvan az aequilibrium. Helly ki is mutatta, mily merész kézzel gyakorolja ezt a praxist a mostani pénzügyminiszter. Hogy ez Lónyainak, Kerkápolyinak, Ghyczynek, Széllnek nem jutott eszébe. Ezt a jámbor hiszékenység elbódítására célzó szemfényvesztést látjuk a kormánypárt taktikájában is. Néhány év előtt még a jobboldali padokon is a szentségtöréssel határos merényletnek mondok az egyenes adók emeléséhez nyúlni. Igen, de miért? Azért, mert akkor a közvetett adók emelése mellett plaidiroztak, szükség volt az argumentumra. Most aztán úgy tesznek, mintha sohse hallották volna s emelik az egyenes adókat irigylendő lelki nyugalommal. Majd újra kezdődik megint. Kivált a föld adóját mondták érinthetetlennek, mint a mely már úgy is túlságosan van megterhelve. S volt is igazuk. A földbirtok, a középbirtokosság pusztulása nem mese, az agrár mozgalom nem csak néhány theoretikus agyvelejében kísért. Arról törik a fejeket államférfiaink, hogyan mentsék meg a kis darab földet a nép talpa alatt, és a kormány ugyanezt a pillanatot tartja alkalmasnak, hogy azt a földet még nagyobb adóval terhelje. S mily furfanggal cselekszi ezt. Levesz terhéből az alapadónál 3 milliót és tesz rá pótadó címen 3 millió és 800 ezret. A kereseti adóról nem is szólunk. Érzi ennek súlyát iparos, kereskedő s haszonhajtó szellemi foglalkozás után élő minden ember. Érzi, roskadoz és pusztul alatta. Műhelylyel birt mesterember elmegy napszámosnak. Üzletek záródnak be, gyárak adják be a kulcsot csupán az adó aránytalan terhe miatt És most még ezt az eddig elviselhetetlen adót is emelik 3500-kal! Hát bizony bátorság kell ahhoz is olykorolykor, hogy az ember mameluk legyen. A nyilvános számadástételre kötelezett intézetek és vállalatok adóját emelni még csak megjárná, ha azok csupán pénzszerzésre alapított intézetek volnának s nem éltető csatornák is, melyekből ipar, kereskedés és gazdaság meríti táperejét. Csak néhány hónapja sújtották őket a takarékbetétekre kivetett adóval s most újra emelik adójukat 35°/%-kal. És azt hiszik, hogy ezt az értéket termelő foglalkozások, melyek hiteligényeinek fedezését tették ezzel drágábbá, nem fogják megérteni. Nincs helye itt, hogy sorra bíráljuk a javaslat intézkedéseit. Megkapják azok a maguk zidót, amelyről az imént emlékeztünk, már szétsprongolta a kabinetkérdés, lévén az olyan, mint a próféta zászlaja, melyet a törökök akkor vesznek ki a mecsetből, ha nagy veszélyben van az ozmán birodalom: ez segít — ha ez se segít, hát akkor vége. A mi kormányunk azonban örökké a patrontáskájában hordja ezt a mentőeszközt s mihelyt a kis körme megfájdul, előveszi — minélfogva előreláthatólag hosszu életű lesz a földön. Kezdjük novellás stylusban . .. Közönséges téli reggel volt. A ködöt harapni lehetett volna, midőn két alak tért be a Sándor utcai országházba. Az egyiken szürke téli felöltő volt, a másikon könnyű barna őszi kabát. — Csípős idő van teringette — mondá a barna kabátos. Apropós, melege lesz ma Szapárynak ! — Hm ! Három millió ! Nem érdemli meg — felelte a szürkekabátos busán. Valahányszor valamely kollegámnak melege van, tudja isten én mindig fázom. — Könnyű kegyelmes uramnak. Kegyelmes uram előre tudja mi van a csillagokban megírva — szólt ismét a fekete kabátos, amiből megértem, hogy a szürke gorekk tulajdonosa Kemény Gábor — Hja a csillagok kedves barátom. Igazán furcsa dolog az ezekkel a csillagokkal Én szeretem a csillagászatot. S igazán bámulom, hogy mennyire vitte már a mérnöki tudomány. Respektíve a közlekedésügy. Megmérik, hogy ez vagy az a csillag mennyire van a földünktől, megmérik magát a csillagot is mekkora. De az még mind semmi. Én csak azt nem bírom fölfogni édes barátom, hogy mikép tudták meg a neveiket? Ez a valami ! Ily épületes diskurzus közt ér be a miniszter és barátja a Házba, hol már messziről vészjóslóan rezeg végig az épületen az elnök csöngettyűje — Jézus Mária, mi történik benn ? A miniszter az órájára néz. — Egy negyed tizenegyre. Mi történhetnék ilyenkor ? Ez még nem idő! Hát bizony az történik, hogy a Ház nem határozatképes. S hogy az elnöknek ne kelljen ott ülnie szégyenszemre, mint a petrezselymet áruló vén leánynak, hogy mégis teljék az idő valamivel, előveszi az új nera legolvasottabb művecskéjét , a katalógust. A katalógus olvasást jól gondolták ki a régiek, mert az csakugyan hasznos arra, hogy amig olvassák, azalatt időt nyernek a képviselők otthon reggelizni s nagy kényelmesen besétálni. Sőt igen sok képviselő ebből a katalógusból hallja, hogy ő megvan. Cogito ergo sum. Csakhogy non cogito, ergo non sum. Ebből nem lehet kedvező eredményre jutni. Sokkal hálásabb definíció: „Olvassák a nevemet, tehát vagyok.“ Vagynak akik vagynak, ott ülvén hosszú orral széjjelszórva. Minden embernek külön pad jut, de nem minden padnak jut külön ember. A karzatokon senki. Az adóemelés már csak a fináncokat érdekli. A többi közönséges halandó eljutott már arra a pontra, hogy körülbelül mindegy neki akárhány forinttal szaporodik évenkinti a hátraléka. A folyosókon csak Bánhidy dicsekszik vele, hogy az ő adója így kevesebb lesz vagy száz forinttal. Prileszky tele szájjal hirdeti, hogy: — Uraim, mit akarnak önök. Ez a javaslatok mintaképe. Ez a javaslat az első magyar javaslat, mely a hazai talajon nőtt, az adósok premiumot kapnak. Hát lehet ennél valami fölségesebb ebben az országban ? Odabent ezalatt Hegedűs dicséri a javaslatot, de mi az a Prileszky dicséretéhez képest ? A mamelukok fanyar képpel hallgatják, még maga Tisza is ott hagyja helyét tragikus vállvonogatással és részvevő tekintettel Szapáryra , mintha mondaná: „Nincsen biz abban semmi virtus. Hanem hát csak beszéljétek ki magatokat.“ Helly igen ügyes és tartalmas beszédben ajánlja a javaslat visszautasítását. (Ilyenkor látszik meg, hogy ki a legény a szélsőbalon?) Utána Szapáry mondja el a három millió búcsúztatóját, sűrűn megvegyítve beszédét a szokásos: „De méltóztassanak kérem megengedni. . . .“ S ezt ő olyan nyájasan ejti ki, olyan kérő hangon, hogy az ember mindent szívesen megengedne neki, csak épen az adóemelést nem. Gaál Jenő volt a harmadik szónok. Gaál Jenő az olyan vidéki pénzügyi kapacitások közé tartozik, akik mert ismeretesek talán egy takarékpénztár pénzviszonyaival s tudják, hogy a Wertheim-kasszát hogy kell kinyitni és becsukni — azt hiszik, az államháztartás titka is az öt ujjukban van. Lükő Géza legalább nem árul tudományt a gyékényen: ő még benne van félig a tegnapi zsidó házassági vitában s az eladósodott, elzüllött zsidó családokkal kezdi beszédjét. Legrosszabbul járt azonban a szélsőbal „Edusa“: Krisztinkovics. Krisztinkovics után Eötvös Károly volt följegyezve szólásra, Eötvös Károly után pedig senki. Eötvös azonban látván a Szapáry és a Gaal Jenő nevét maga előtt, miután feliratkozott, nyugodt lélekkel fölvette az überzieherjét és hazament. — Már én rám csak decemberben került sor — mondá. PESTI HÍRLAP, 1883 december 1