Pesti Hírlap, 1884. február (6. évfolyam, 32-59. szám)

1884-02-22 / 52. szám

— Sc&pest, *884, VI, évi 52. (1851.) SZáau. Péntek, február 22. . —V. Szerkesztési Irod«.. araz. «««.. __ __ aafefMtea, rtiorstM 7. u., t «uM. ■**“ **'•............................... fc» — h». ||gi|g||& jVy Sgjj WrtaU* mUiui aul ij».......... BH g BH ktatanfor 4 M TM Sün ^0 PH ^ 111 IHm 0 •C*u lm.............UH .— ^ HUrm............................1« . MlídeMseM ■ «, X« HetrxUm« im Vio»«rw. ...----, - -----------—-----------------------------------------------—----------------.------- - . ■■..........................----------------------------------------------------=^',.»TÍÍ- -Zz : POLITIKAI NAPILAP. A pucscs. Még mindig a tegnapi váratlan szavazás foglalkoztatja a kedélyeket. Arról beszélnek kaszinókban, kávéházakban, utcán és mindenütt, ahol két-három ember találkozik. A legtöbben fölötte mulatságosnak találják az esetet; azok aonban, akiknek a bőrére megy, rettenetesen tragikai arculatokat vagdosnak hozzá, mintha már végkép kiesett volna a világ feneke. Hát mindenesetre fura kis incidens ez, melynek mi nálunk eddig csak egy előzője volt, a boldogult Deákpárt idejében. Akkor is azt hitték, az lesz az utolsó s nem fordulhat elő többé soha. S hogy most mégis bekövetkezett — nem csoda, ha sokakra úgy hatott, mint valami hideg zuhany. Sokáig is lesz e fölött nevetség a faluban. Dehogy is ne, hiszen az eset olyan vígjáték természetű, hogy egy ügyes francia komédiaíró sem csinálhatta volna meg jobban. Van egy túl nagy számában elbizakodott többség, mely megszokva éveken keresztül a biztos numerikus diadalokat, nem is látja szükségesnek rá gondolni még arra is, hogy minden véges, ami emberi. A kormány elnöke bead egy javaslatot, arra rábólintják az igent először a bizottságokban, azután a klubban, végre először, másodszor és harmadszor is a házban. Így megy ez már kilenc esztendeje nap-nap után s nem volt még rá eset, hogy másként történt volna. Csoda-e aztán, ha a hosszas megszokás megrögzítette azt a tudatot, hogy nem is történhetik másként nem fordulhat elő, hogy a dolgok e végzetszerű rendébe beleavatkozzék holmi non putarem. Ezúttal is ki volt adva a miniszteri jelszó, hogy két város törvényszékének kitekerjék a nyakát s állítsanak törvényszéket egy harmadikban. Jól van. Ment is a dolog, mint a karikacsapás. A javaslat keresztülment a megelőző retortákon szerencsésen. A képviselőház elé került. Itt már volt egy kis zökkenés. A kormány tapasztalni volt kénytelen, hogy egy csapásra nehéz ütni két legyet, ahogy a jámbor Panner nagy őszintén akarta. De hát mire való a Tisza szelleme, ha nem arra, hogy segítségül legyen válságos pillanatokban? Tisza aztán oda is súgott Paulernek, hogy „ugyan legyen eszed! Hát mi a cél ? Nem az, hogy a két légy egy csapásra legyen agyonütve, hanem az, hogy agyon legyen ütve mind a kettő. N’est ce pás? Nos hát, ha egy csapásra nem megy, legyen belőle két csapás. Előbb vessük föl Karcagot. Akkor Jászberény hívei, hogy Jászberényt megmentsék, Karcag ellen szavaznak. Akkor aztán egy másik paragrafusban fölvetjük Jászberényt. Karcag elkeseredett hívei ekkor, kiindulva abból az axiómából, hogy „ha te ütöd az én zsidómat, én is ütöm a te zsidódat,“ — ellene fognak szavazni annak a Jászberénynek, melynek hivei ő ellenök szavaztak az imént s a kielégített boszu érzetével örülnek a kormány diadalának. No látod, igy kell ezt csinálni“ S diktum-faktum, úgy is történt. Az ellenzék belemászott a kelepcébe, s egyszerre azon vette észre magát, hogy Karcaggal, Jászberénnyel is hoppon maradt. Szolnok képviselője sürgönyzött is azonnal haza, hogy lehet illuminálni, mert inter ditos litigantes, Szolnok lett az, aki gaudet. Az a körülmény azonban, hogy a jászberényi törvényszéknek már csak három szavazattal sikerült Szolnokra áthelyezését kimondatni, figyelmeztethette volna a kormány híveit, hogy résen legyenek. Egy törvényjavaslatnál nem elég, hogy általánosságban elfogadtassék. Még az sem elég, hogy részleteiben is elfogadtassék. Hogy alkotmányos hozzájárulás végett a főrendiházhoz, s ott is elfogadva, királyi szentesítés alá terjeszthető legyen, szükséges, hogy a képviselőház előbb még harmadszori fölolvasásban is elfogadja. Az a harmadszori fölolvasás pedig rendszerint másnap, az ülés elején szokott végbemenni, oly időben tehát, a mikor a haza java fölött virrasztó honatyák nagyobb részben még alszanak. Erre számított jászberényi gróf Apponyi Albert és karcagi Sárközy Aurél, midőn bejárván barátaikat, kérve kérték őket, hogy a holnapi ülésnek már a legkezdetén ott legyenek s térjenek el ez egy alkalomra megszokott életrendjüktől, hazamentés nagy munkája lévén készülőben. És mindenek fölött hallgassanak a dologról, mint a sült hal, nehogy időnek előtte észrevegyék a gonosz szándékot azok a szemfüles mamelukok. Úgy is jön. A titkos összeesküvők berukkoltak idejekorán s maguk is megrettenve a saját sokaságuktól, igyekeztek megoszlani a folyosókon, hogy föl ne tűnjenek. S mikor az elnök az ülést megnyitotta, akkor is volt bennök annyi ravaszság, hogy egy részük a kormánypárti padokra ült, elfoglalván az igazak álmát ekkor még javában álmodó mamelukok helyét. Persze, hogy rettenetesön a konsternáció a folytonos győzelemhez szokott tábors A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A játék és a játékosok. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Akik most napirenden vannak, — azok a játékosok. Ha az ember alaposan meggondolja, nem is olyan rettenetesek, amilyeneknek első pillanatra látszanak. Bárminő kárhoztatandó legyen is a játék magában véve, van olyan menthető, mint bármelyik más szenvedély, s elegánsabb — annyi bizonyos — a hét főbűn mindegyikénél. Ami a lehető legnehezebb a világon: t. i. méltósággal űzni egy szenvedélyt, az egyedül csak a játéknál képzelhető. Vannak játékosok, akik olyan úri nyugalommal vesztenek vagy nyernek húszezer forintot, mintha egy krajcárról volna szó, s ismerünk mágnásokat, akiknek jobban dobog el szívük, ha egy toastot kell elmondanak, mint amikor az évi jövedelmüket teszik „egy blatt“-ra. úgy látszik, hogy a „flegma s tiszta gallér“ nemcsak a telivér gentleman-nak a legfőbb ismertető jele, de az igazándi kártyásnak is. De nini ! Kicsi híjjá, hogy a játékosok dicsőségét nem zengem! Pedig valósággal nem az a célom. Csak — napirenden lévén éppen most a t. c. és nagyságos játékos urak — el akarok róluk egyet-mást mondani. Minden írónak van összegyűjtve az agyában egy tömeg parlagon heverő apróság, amely akkor tör ki, (s nyomdafestéket kér), amikor apropója kínálkozik. Ismétlem, hogy a játékdüh még az ú. n. fashionable szenvedélyek közé tartozik. Az, aki alája van vetve, igen szeretetreméltó, kedves úriember lehet ; még a kalandor-játékosok s az üzletkártyások közt is találni igen finom modorú unkát. S nézzük csak meg velük szemben az iszákosokat! Ugyan melyik nő nem adna előnyt a professzionátus játékosnak egy olyan ismerősével szemben, aki szereti az italt ? Az előbbi rendesen érdekes haloványságú, míg az utóbbi tulipiros arcú, amaz blazirozott, de finom magaviseletű, míg ez heves s izgatott társalgást folytat. S végre is: a kártyának nincs szaga, a bornak pedig van. Bret Harte, kaliforniai beszélyeiben, sok iszákos és sok kártyás aranyásót mutat be, de szerencsés tapintattal rajzolja mindig az utóbbiakat csinos gavalléroknak, amazokat pedig hanyagul öltözködő s káromkodásra hajló kamaszoknak. De ha a finom modort nem is támadja meg a játékdüh, a jellemet annál inkább megroncsolja. Még a legtisztességesebb játékos is érez bizonyos erkölcsi kacenjammert az olyan éj után, amelyen nagyon sokat nyert vagy vesztett. A nyerő játékos gyakran elgondolja, hogy az aranyait nem szerezte az arca verejtékével (pedig csak ez a valóban szép pénzszerzés), a vesztő pedig ugyancsak átkozhatja magát, hogy egy kártyára tette mindenét. Utoljára is két teljesen egyforma ember között azt fogja mindenkitöbbre becsülni, aki nem játszik. (Játék alatt mindig nagyban űzött szerencsejátékot értve.) Mert a játék rontja a jellemet. Az igazi játékos sem a közügyekért , sem eszményekért nem fog úgy hevülhetni, mint az, aki nem játszik nagyban; aki a kártyától várja a szerencséjét, az kevesebbet fog törődni az embertársai becsülésével, mint a nem játékos. Villemessant, a „Figaro“ pár év előtt elhunyt szerkesztője, a játékosokról írt cikkeiben érdekes esetet beszél el, mely állításomat igazolni fogja. Egy majnei kereskedő, aki szenvedélyes játékos volt, egy szép napon azt vette észre, hogy 10.000 frank hiányzik a pénztárából. Gyanúja egy fiatal segédére esett, akiről tudta, hogy szeret játszani s aki éppen az ő ügyeiben volt után. Valami sajátszerű ösztönnél fogva hajóra ül, Wiesbadenbe utazik, ahová este 10 órakor érkezett meg. Első dolga persze az volt hogy a roulette-házba menjen. A segédét et látja az asztalnál. Előtte nagy halom arany. Melléje áll s a fülébe súgja: — ön tolvaj! A szerencsétlen segéd reszket és elsápad. — Uram, — rebegi végre, — igaz, én nagyon nyomorult vagyok. De kérem, ne veszítsen el engem. Látja, most épen nyereségben vagyok, van már 30.000 frankom, visszaadom önnek a tízezerét! — Micsoda ? — feleli ez. Ön vissza akarja nekem adni a tízezer frankomat ? Abból semmi sem lesz. Felében fogunk játszani. A mi kereskedőnk teljesen jóra való ember volt, de a játék szenvedélye mégis bűntársává tette egy közönséges tolvajnak. Ha igaz is, hogy a játékosoknak sokszor finom modoruk és flegmájuk van, még annál is igazabb, hogy könnyen jönnek ki a flegmájukból. Mert senki sem olyan izgékony, mint a játékos. A legtöbb játékosnak reszket a keze, a nagyfokú idegesség miatt. És sehol sem támadnak olyan könnyen félreértések, mint látát közben. Bárminő sok keresztyén erénynyel di fttel szanaart 16 eráait tartalmaz.