Pesti Hírlap, 1884. május (6. évfolyam, 121-151. szám)

1884-06-01 / 151. szám

Budapest, 1884. (­. évi 151. (1950) szám. CxA)/- Vasárnap, junius I. —-----------------------------— ————■------------------------------------------------------------­-------------— ---------------------|-—,—*— ---------------------------------— Kifizetési árak: Szerkesztési iroda : ...................n . tat Budapesten, nádor­ utca 7. sz., I. «««&*& Fittén­g. ^ ^ rj _ ^ ^ ^ ^ ^a lap szellemi részét illető siratba» I «Birutniif és a Hagjrilif“ «Ui g|f IE§ fi £ J S B§ ffimgi lÉ herá m •lAfizetessk és » lap nMt nagy képe« lappal egyfttt: s“atIS“SBIB fisa lag ami Bob vám «E» éfeére Tonatkoso felszólamUuak to (fiú érni.....................M irt. pm TTTlf AT NADTT AD­B^z^r) .wSSZZZL** erfuwjrT. a** ruLiiiiiVAi imrLLAr. ^ --------- 4#. Rue Notradam* at Vietotee* Pünkösdkor. Az eszme e napon kezdett izgatni. Szüle­tett, meghalt, feltámadott, azután meghódította a világot. Tüzes nyelvek jelentek meg az apos­tolok feje felett, hogy tudjanak szólni minden nyelven és az ékesszólás hatalmával hirdessék az igét. A pünkösd tehát a nagy, szent izgatás ünnepe. Nem a korteskedésé, mely bortól re­kedt hangján rikácsol. Nem a tobzódásé, mely megfojtja az eszmét. Nincs köze a pünkösdi ünnephez, az ihlet és lelkesedés ezen ünnepé­hez az egész korteshadjáratnak, mely végig vo­nul az országon, beveri a boros hordók fenekét és a fejeket. Ez a hadjárat, ez az országos la­kodalom inkább meggyalázza a szent napot, megcsúfolja az eszmét. Mit tud az a tömeg az eszméről, melyet a választási csatára felpálinkázva, felborozva, vezényeltek? Mit tudnak arról maguk a korte­sek? Fájdalom, szégyen, gyalázat, hogy a vá­lasztók nagy része nem az eszme zászlóját kö­veti, hanem a korcsmák jelvényeit. Nem az eszmére hallgat, hanem a pénz csengésére. Egyik választókerület a másik után romlik el, a­hol mindinkább pénzkérdéssé lesz, kit küldjenek a választók a parlamentbe. Mindegy akár­hány ezer választóra nézve képvisel-e valamit a jelölt, vagy jó dolog , amit képvisel. Csak a hordó és a tárca ki ne ürüljön, csak a választás nap­jáig véget ne érjen a dinom-dánom, csak hangozzék a kortesnóta a részeg torkok berekedéséig. Azzal a pénzzel, amit nálunk a választá­sok alkalmával elnyeltek ezek a torkok, meg le­hetne szüntetni a deficitet. A magyar nemzet ezredéves ittlétének örök emlékét lehetne fel­állítani. Szabályozni lehetne folyamainkat. Virág­zóvá lehetne tenni iparunkat és földművelésün­ket. Hatalmasat lehetne lendíteni a népoktatás ügyén. És hozzá akkor az eszme zászlója nem heverne letiporva a sárban, hanem magasan, diadalmasan lobogna. A tizenkét apostol volt a legszentebb eszme legnemesebb agitátora. Ők a szentlélek örök világosságából és tüzéből merítettek lelke­sedést ; a politikai pártok kortesei, legnagyobb részt, az önérdekből, haszonlesésből. Sorra megmételyezik a magyar nemzet erkölcseit. De mégis talán vannak az eszmének hívei és lelkesült apostolai. Egy kis szám az ország­ban tán szintén látja feje felett megjelenni a tüzes nyelveket. Elvakitja tán szemét a tiszta eszme ragyogó világossága. Azon eszméé, mely 1848-ban megszüle­tett, s meghalt a nyolcvan­as évek elején, de ismét feltámadt, hogy diadalmas hódításaira in­duljon. Azon eszméé, melynek minden korban voltak apostolai, fanatikusai és vértanúi. Azon eszméé, mely a világ éltető lelke. A liberalismusé. Ennek világossága kell, hogy legyőzze a retrográd törekvések által árasztott sötétséget. Ennek hatalma kell, hogy legyőzze a reakció erejét. Ennek kell a lelkesedés tüzét kigyújtania a magyar nemzet szívében. Kell, hogy vissza­foglalja birodalmát. Sőt meg kell hódítania az egész világot. A hitetlenek sokan vádnak nálunk úgy, mint Európában. Azt vélik, hogy a liberalizmus eszméje meghalt és nem támad fel többé. Ha­mis prófétáik azt hirdetik, hogy a liberalizmus volt, nincs és nem lesz többé ! A gyermekkorú népeknek való az, mondják. Panem et circenses! ezt kiáltják ismét, mint azon római birodalomban, melyet az egy­szerű halászok, az isteni ihlet által felvilágo­sítva, meghódítottak. Ezt hirdeti az új elvadulásnak indult Ger­mania hatalmas teutonja Ezt hirdeti ott egy hitvány sajtó. Lánccsörgéssel válaszol rá Orosz­ország. Halálkiáltással a lengyel nép. Az osztrák bureaukrata miniszterek szintén ezt hirdetik, utánuk zengi az igét egy sereg kifosztott toll. Nálunk a nagyok után motyogják a visz­­szalépés jelszavait a kicsinyek, a­kik azt hi­szik, hogy az új idők áramlata az, ami Német­országban megmozdult. A teutoburgi erdőkben azonban elveszhettek Varrus légiói, de a libera­lizmus eszméje nem veszhet el. Németországnak sem erkölcsi, sem anyagi hatalma nem lesz rá, hogy a reakciót felkényszerítse Európára. Az északi erdőkből előtörő barbárok ledönthették a római birodalmat, létrehozhatták az ó­kori demo­krácia romjain a feudalizmust. Az újkor mo­dern politikai barbárjai azonban képtelenek lesz­nek, hogy legyőzzék az új idők szellemét. A megtámadott államok közt Magyarorszá­gon van a liberalizmusnak legnagyobb ellenál­lási képessége. Itt kelt új életre a liberalizmus eszméje. Kell, hogy a magyar nemzeti genius örök szelleme bocsássa alá a tüzes nyelveket, s hogy a magyar nemzet soraiból keljenek ki a feltámadt eszme apostolai. A liberalizmus izgatását kell szegezni a reakció izgatásával szemben. A szabad eszmék harcát, a visszalépő eszmék harca ellen. Az ékesszólás varázsával, a toll hatalmával kell hirdetni a magyar nemzetnek , hogy minden nép visszaléphet a haladás útján, csak a ma­gyar nemzetnek kell megállás nélkül előre ha­tolnia; minden nagy nemzetnek van ideje a vá­rakozásra; csak a magyar­ nemzetnek nincs; minden nagy nép megmarad nagynak, habár egy időre elveszti szabadságát, egyedül a ma­gyar nemzet vesztené szabadságával mindenét; semmi más nép érdekei nincsenek annyira ösz­­szeforrva a liberalizmus érdekeivel mint a ma­gyar nép érdekei. Dörögjék ezt bele a választási dulakodás z­a­­jába a liberalizmus apostolai. Hadd némuljon el a kortesszó az ajkakon. Gurujának vissza a pin- A .PESTI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Egy zongorára. (Sz. Margit emlékkönyvébe, 1884 május 28.) Ha kérdezik : ki a barátnéd ? Nevet ne mondj . . . minek ? Mutass büszkén a zongorádra ! Nincs igazabb barátnéd nála, úgy nem ért senki meg. Ha bánkódol, mily bus ! s ha örvendsz : Milyen örömteli! Azt gondolom, nem is te játszol: Érző szived verése bájos . . . Az zeng belőle ki._ Dal­mad­y Győző: A magyar kir. opera.­ ­ A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. I­I. Már csak néhány hónap választ el minket az új dalmaszínház megnyílásától. Operánk el­hagyja a szerény szülei, hajlékot és átköltözik a sugárúti fényes palotába, amelyet a nemzet áldo­zatkészsége és a fejedelem bőkezűsége emelt a magyar zeneművészetnek. Csak az a kérdés: meg fog-e felelni a díszes külsőnek a művészi szellem, mely benne lakozik ? olyan művészi ma­gaslaton fog-e állani a „magyar kir. opera“, mely hangzatos címének megfelel? vagy az új műintézet is csak aféle „cifra nyomorúság“ lesz, a milyen — fájdalom — elég van már orszá­gunkban, a melynél a külső pompa a belső ürességet van hivatva eltakarni ? és a melynek létesítésénél nem vettük számba erőnket és ké­pességünket, nem tartottuk szem előtt a római költő azon mondását: „re?pice finem.“ Az épület ott áll, közel végbefejezéséhez. Semmi kétség, hogy lesz közönség is,a mely meg­töltse a nézőtért. De vájjon mit fognak nyújtani annak a közönségnek, mely méltán felcsigázott igényekkel fogja elfoglalni a drága helyeket ? Vájjon az új házban is folytatni akarják-e azt a slendriant, mely operánknál évek óta tapasztal­ható? Oda is a mostani hiányos személyzettel akarnak-e bevonulni? és ott is ugyanaz a rend­szertelenség és kapkodás, — hogy ne mondjuk fejetlenség, — fog-e uralkodni a szerződtető­ek közül, a műsor megállapításában, a szereposztás­ban, a rendezésben, szóval az egész művezetés­ben, a­mely legfőbb oka az operai igazgatóság mostani számtalan baklövéseinek? A közel­jövő meg fogja adni a választ mindezen kérdésekre. Mindenesetre különös, hogy az igazgatóság semmit sem közöl tervei­ről, szándékairól, pedig elképzelheti, hogy a közönség rendkívül érdeklődik az új műintézet iránt és szeretné már ismerni legalább főbb vonásaiban az igazgatóság programmját. Az igazgatóság azonban úgy látszik nem hajlandó kielégíteni ezt a jogosult kíváncsiságot, és mi ebből csak kettőt következhetünk: vagy azt, hogy az igazgatóságnak egyáltalán nincsen prog­­rammja, hanem vakon, keleti fatalizmussal megy neki a jövőnek,­­ vagy pedig azt, hogy alapos oka van programmját félteni a kritikától. Mi te­hát legnagyobb sajnálatunkra nem vagyunk ab­ban a helyzetben, hogy az igazgatóság pro­gram­jával foglalkozhassunk, de azért el akar­juk mondani nézetünket egyről-másról operánk jövőjét illetőleg, habár jól tudjuk, hogy az igaz­gatóság nem szereti, ha valaki „turbálja­ az ő ,­circulusait“ és különösen zokon szokta venni a sajtónak, ha az „ő ügyeibe“ ártja magát. Foglalkozzunk legelőször is a műsorral, azután térjünk át a személyzeti és ezzel kap­csolatos egyéb kérdésekre. Hogy operánk műsora gyökeres reformot igényel, azt helyes műérzékkel bíró ember előtt nem szükséges bővebben bizonyítgatni. Elég e tekintetben a lefolyt színházi év statisztikai ada­taira hivatkoznunk, a­melyek számokkal bizo­nyítják az olasz opera túltengését, a klasszikus operák háttérbe szorítását és a modern operák­kal szemben a régibb dalmű-irodalom teljes el­hanyagol­ását Ebben az irányban kívánunk mi minde­nekelőtt reformot, hogy ne forduljon elő a jö­­vőben az az eset, hogy ,,Troubadour"-t 8-szor, ,,Borgia Lukréciáit 5-szer tálalják elénk addig, míg „Don Juan“ csak­­egyszer, „Figaro lako­dalma“ egyetlen egyszer sem kerül színre, hogy

Next