Pesti Hírlap, 1884. június (6. évfolyam, 151-179. szám)

1884-06-01 / 151. szám

Budapest, 1884.­­ évi 15­. (1950) szám. Vasárnap, junius | Elftűsetési ár&k: . Szerkesztési iroda: fgflim érr*........................u — tm WSÍÍ&íM' 1Ü íja* Bndapsies, nádor-utca 7. X. ea&áfc fiOiH. .........................V m — m pli ||j| a lftp BZüllomi róaaét illeiC :S: ||F|ITI |J||fc| i ft SS»----­lata haljlw* -1 kg. iWy BL| Wk M Hl lsi| H ■aJjp jH Apja IM Kenratok m»> nerc adlMMk r üti 11 i iStfLar ÄSi. * **BTM"*it « » HlWÜif tot ü jiffy m H I 111 1 Haas ü kor* a* alötiaetéaek é. > U, aatetat •Hí Ups lappal «erStt: TM TM ~ TM « ■■ *■■■ ■ Makra ronatkoao fakateamltaak (te •fiú (ifi........................N fri ___ témmxéGk. : POLITIKAI NAPILAP#^ {itlai/fc um Ultik. A A 1U1-A ka-ir iA V kUDULS M(J8SiS-a«l SAK18-#»«, __________________ M, ha Hotradam* 4aa Vitetem* Pünkösdkor. Az eszme e napon kezdett izgatni. Szüle­tett, meghalt, feltámadott, azután meghódította a világot. Tüzes nyelvek jelentek meg az apos­tolok feje felett, hogy tudjanak szólni minden nyelven és az ékesszólás hatalmával hirdessék az igét. A pünkösd tehát a nagy, szent izgatás ünnepe. Nem a korteskedésé, mely bortól re­kedt hangján rikácsol. Nem a tobzódásé, mely megfojtja az eszmét. Nincs köze a pünkösdi ünnephez, az ihlet és lelkesedés ezen ünnepé­hez az egész korteshadjáratnak, mely végig vo­nul az országon, beveri a boros hordók fenekét és a fejeket. Ez a hadjárat, ez az országos la­kodalom inkább meggyalázza a szent napot, megcsúfolja az eszmét. Mit tud az a tömeg az eszméről, melyet a választási csatára felpálinkázva, felborozva, vezényelt­ek? Mit tudnak arról maguk a korte­sek? Fájdalom, szégyen, gyalázat, hogy a vá­lasztók nagy része nem az eszme zászlóját kö­veti, hanem a korcsmák jelvényeit. Nem az eszmére hallgat, hanem a pénz csengésére. Egyik választókerület a másik után romlik el, a­hol mindinkább pénzkérdéssé lesz, kit küldjenek a választók a parlamentbe. Mindegy akár hány ezer választóra nézve képvisel-e valamit a jelölt, vagy jó dolog , amit képvisel. Csak a hordó és a tárca ki ne ürüljön, csak a választás nap­jáig véget ne érjen a dinom-dánom, csak hangozzék a kortesnóta a részeg torkok berekedéséig. Azzal a pénzzel, amit nálunk a választá­sok alkalmával elnyeltek ezek a torkok, meg le­hetne szüntetni a deficitet. A magyar nemzet ezredéves ittlétének örök emlékét lehetne fel­állítani. Szabályozni lehetne folyamainkat. Virág­zóvá lehetne tenni iparunkat és földművelésün­ket. Hatalmasat lehetne lendíteni a népoktatás ügyén. És hozzá akkor az eszme zászlója nem heverne letiporva a sárban, hanem magasan, diadalmasan lobogna. A tizenkét apostol volt a legszentebb eszme legnemesebb agitátora, ők a szentlélek örök világosságából és tüzéből merítettek lelke­sedést ; a politikai pártok kortesei, legnagyobb részt, az önérdekből, haszonlesésből. Sorra megmételyezik a magyar nemzet erkölcseit. De mégis talán vannak az eszmének hivei és lelkesült apostolai. Egy kis szám az ország­ban tán szintén látja feje felett megjelenni a tüzes nyelveket. Elvakitja tán szemét a tiszta eszme ragyogó világossága. Azon eszméé, mely 1848-ban megszüle­tett, s meghalt a nyolcvan­as évek elején, de ismét feltámadt, hogy diadalmas hódításaira in­duljon. Azon eszméé, melynek minden korban voltak apostolai, fanatikusai és vértanúi. Azon eszméé, mely a világ éltető lelke. A liberalismusé. Ennek világossága kell, hogy legyőzze a retrográd törekvések által árasztott sötétséget. Ennek hatalma kell, hogy legyőzze a reakció erejét. Ennek kell a lelkesedés tüzét kigyújtania a magyar nemzet szívében. Kell, hogy vissza­foglalja birodalmát Sőt meg kell hódítania az egész világot A hitetlenek sokan vannak nálunk úgy, mint Európában. Azt vélik, hogy a liberalizmus eszméje meghalt és nem támad fel többé. Ha­mis prófétáik azt hirdetik, hogy a liberalizmus volt, nincs és nem lesz többé ! A gyermekkorú népeknek való az, mondják. Panem et circenses! ezt kiáltják ismét, mint azon római birodalomban, melyet az egy­szerű halászok, az isteni ihlet által felvilágo­sítva, meghódítottak. Ezt hirdeti az új elvadulásnak indult Ger­mania hatalmas teutonja. Ezt hirdeti ott egy hitvány sajtó. Lánccsörgéssel válaszol rá Orosz­mű­intézet is csak aféle „cifra nyomorúság“ lesz, a milyen — fájdalom — elég van már orszá­gunkban, a melynél a külső pompa a belső ürességet van hivatva eltakarni ? és a melynek létesítésénél nem vettük számba erőnket és ké­pességünket, nem tartottuk szem előtt a római költő azon mondását: „respice finem.“ Az épület ott áll, közel végbefejezéséhez. Semmi kétség, hogy lesz közönség is, mely meg­töltse a nézőiért. De vájjon mit fognak nyújtani annak a közönségnek, mely méltán felcsigázott igényekkel fogja elfoglalni a drága helyeket? Vájjon az új házban is folytatni akarják-e azt a slendriant, mely operánknál évek óta tapasztal­ható? Oda is a mostani hiányos személyzettel akarnak-e bevonulni? és ott is ugyanaz a rend­szertelenség és kapkodás, — hogy ne mondjuk fejetlenség, — fog-e uralkodni a szerződtetések körül, a műsor megállapításában, a szereposztás­ban, a rendezésben, szóval az egész művezetés­ben, a­mely legfőbb oka az operai igazgatóság mostani számtalan baklövéseinek? A közel­jövő meg fogja adni a választ mindezen kérdésekre. Mindenesetre különös, hogy az igazgatóság semmit sem közöl tervei­­r­ől, szándékairól, pedig­­ elképzelheti, hogy a közönség rendkívül érdeklődik az új műintézet iránt és szeretné már ismerni legalább főbb vonásaiban az­ igazgatóság programmját. Az igazgatóság azonban úgy látszik nem hajlandó kielégíteni ezt a jogosult kíváncsiságot, és mi ország. Halálkiáltással a lengyel nép. Az osztrák bureaukrata­ miniszterek szintén ezt hirdetik, utánuk zengi az igét egy sereg kifosztott toll. Nálunk a nagyok után motyogják a visz­­szalépés jelszavait a kicsinyek, a­kik azt hi­szik, hogy az új idők áramlata az, ami Német­országban megmozdult. A teutoburgi erdőkben azonban elveszhettek Varrus légiói, de a libera­lizmus eszméje nem veszhet el. Németországnak sem erkölcsi, sem anyagi hatalma nem lesz rá, hogy a reakciót felkényszerítse Európára. Az északi erdőkből előtörő barbárok ledönthették a római birodalmat, létrehozhatták az ó­kori demo­krácia romjain a feudalizmust. Az újkor mo­dern politikai barbárjai azonban képtelenek lesz­nek, hogy legyőzzék az új idők szellemét. A megtámadott államok közt Magyarorszá­gon van a liberalizmusnak legnagyobb ellenál­lási képessége. Itt kelt új életre a liberalizmus eszméje. Kell,­­hogy a magyar nemzeti genius örök szelleme bocsássa alá a tüzes nyelveket, s hogy a magyar nemzet soraiból keljenek ki a feltámadt eszme apostolai. A liberalizmus izgatását kell szegezni a reakció izgatásával szemben. A szabad eszmék harcát a visszalépő eszmék harca ellen. Az ékesszólás varázsával, a toll hatalmával kell hirdetni a magyar nemzetnek, hogy minden nép visszaléphet a haladás útján, csak a ma­gyar nemzetnek kell megállás nélkül előre ha­tolnia ; minden nagy nemzetnek van ideje a vá­rakozásra, csak a magyar nemzetnek nincs; minden nagy nép megmarad nagynak, habár egy időre elveszti szabadságát, egyedül a ma­gyar nemzet vesztené szabadságával mindenét; semmi más nép érdekei nincsenek annyira ösz­­szeforrva a liberalizmus érdekeivel mint a ma­gyar nép érdekei. Dörögjék ezt bele a választási dulakodás za­jába a liberalizmus apostolai. Hadd némuljon el a kortesszó az ajkakon. Guruljanak vissza a pin­ebből csak kettőt következtethetünk: vagy azt, hogy az igazgatóságnak egyáltalán nincsen prog­­rammja, hanem vakon, keleti fatalizmussal megy neki a jövőnek,­­ vagy pedig azt, hogy alapos oka van programmját félteni a kritikától. Mi te­hát legnagyobb sajnálatunkra nem vagyunk ab­ban a helyzetben, hogy az igazgatóság pro­­grammjával foglalkozhassunk, de azért el akar­juk mondani nézetünket egyről-másról operánk jövőjét illetőleg, habár jól tudjuk, hogy az igaz­gatóság nem szereti, ha valaki „turbálja” az ő „circulusait“ és különösen zokon szokta venni a sajtónak, ha az „ő ü­g­y­e­i­b­e“ ártja magát. Foglalkozzunk legelőször is a műsorral, azután térjünk át a személyzeti és ezzel kap­csolatos egyéb kérdésekre. Hogy operánk műsora gyökeres reformot igényel, azt helyes műérzékkel bíró ember előtt nem szükséges bővebben bizonyítgatni. Elég e tekintetben a lefolyt színházi év statisztikai ada­taira hivatkoznunk, a­melyek számokkal bizo­nyítják az olasz opera túltengését, a klasszikus operák háttérbe szorítását és a modern operák­kal szemben a régibb dalmű-irodalom teljes el­hanyagolását. Ebben az irányban kívánunk mi minde­nekelőtt reformot, hogy ne forduljon elő a jö­vőben az az eset, hogy „Troubadour“-t 8-szor, „Borgia Lukréciá“-t 5-ször tálalják elénk addig, mig „Don Juan“ csak egyszer, „Figaro lako­dalma“ egyetlen egyszer sem kerül színre, hogy 10­ pesti hírlap* tárcája. Egy zongorára. (Sz. Margit emlékkönyvébe, 1884 május 28.) Ha kérdezik : ki a barátnéd ? Nevet ne mondj . . . minek ? Mutass büszkén a zongorádra! Nincs igazabb barátnéd nála, úgy nem ért senki meg. Ha bánkódol, mily bus ! s ha örvendsz : Milyen örömteli! Azt gondolom, nem is te játszol: Érző szived verése bájos . . . Az zeng belőle ki. Dalmady Győző: A magyar kir. opera. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — I. Már csak néhány hónap választ el minket az új dalműszínház megnyitásától. Operánk el­hagyja a szerény szülői hajlékot és átköltözik a sugárúti fényes palotába, amelyet a nemzet áldo­zatkészsége és a fejedelem bőkezűsége emelt a magyar zeneművészetnek. Csak az a kérdés : meg fog-e felelni a díszes külsőnek a művészi szellem, mely benne lakozik ? olyan művészi ma­gaslaton fog-e állani a „magyar k­­­r. oper­a“, mely hangzatos címének megfelel? vagy az uj Mai számunk 20 oldalt tartalmaz.

Next