Pesti Hírlap, 1885. június (7. évfolyam, 149-176. szám)

1885-06-01 / 149. szám

. És nem oly kiválóságok irányában csele­­­kedte ezt, akik politikai, vagy társadalmi té­ren nagy szolgálatokat tettek a közügynek, mint akkor, midőn a magyar nemzeti élet minden semmitása, a tudomány művelésére való te­kintet nélkül, az akadémiában foglalt helyet, mint valami nemzetgyűlésben, hanem egész jelentéktelen emberek, vagy fiatal kezdők irányá­ban, kiknek számára az akadémiai tagság nem lehetett az érdem jutalma, legfelebb csak elő­leg, mely sok esetben haszontalanul fecsérelte­­tett el. Másrészt pedig az akadémia a legkiválóbb érdemeket is ignorálta, ha klikjei az illető iránt ellenszenvvel viseltettek. Az akadémia bizonyára kultúrái tényező, s a magyar kultúrának szé­gyenfoltja lesz, tehát nem csak az akadémiá­nak, hogy bizonyos szakok európailag híres ma­gyar kitűnőségei nem voltak tagjai a magyar tudós társaságnak. Nem csoda tehát, hogy az akadémia tag­­választásai által teljesen kompromittálta magát. Akit tagjainak sorába választ, a közvélemény szemében nem emelkedik, s akit ignorál, mi csorbát sem szenved. Különösen a jogtudományi szak úgy van képviselve az akadémiában, hogy nagyobb di­csőség azon kívül, mint belül lenni. Trefort a tagválasztások helyes irányba te­­relése­ által restaurálhatja leginkább az akadé­mia tekintélyét. E tekintetben lépjen fel reformmal. Ne­künk is van reformeszménk , annak idején majd meg fogjuk pendíteni. Nyilatkozó antiszemita képviselők. Több an­tiszemita képviselő ma a következő nyilatkozatot teszi közzé: Az antiszemita pártkör törzskönyvében Istóczy Győző képviselő úr következő sajátkezűleg írt nyilatkozata foglaltatik: „Miután mint már a folyó évi március 28-án tartott közgyűlésen is ki­jelentettem, a közönség részéről felkarolatlanul ma­radt „Magyar Lap“-nak a pártkör által való további kiadásával egyet nem értek, mert annak fentartása költségeihez sajátomból hozzá nem járulhatok, ennélfogva ezen okból az ország­­gyűlési antiszemita pártkörből ma kiléptem s ehez képest nevemet a tagok névsorából ki is terültem. — Ezen tett lépésemet a mai nap tartott közgyű­lésen szóval is kijelentettem, Budapest, 1885. ápril 10. Istóczy Győző s. k.“ Ehhez a nyilatkozathoz azt vagyunk kénytelenek hozzá tenni, hogy miután ama két hétre, melyre a lap további folytatása kon­­templáltatott, a lap alapítványi töke elégséges volt bármely párttag vagyoni hozzájárulása nem igé­nyeltetek, sőt annak esetleges igénybevétele is ez ál­tal ki lévén zárva Istóczy Győző úr kilé­pésének indokát alaptalannak tekint­jük. A pártkör a lezárt könyveket felülvizsgálván, azokat tökéletesen rendben találta és a pénzbeli ügyekre vonatkozó kérdések kifogástalan tisztasá­gáról meggyőződött. A még fenmaradt tiszta összeg a lap alapítványát adományozó urak rendelkezésére bocsáttatott, kik emez összeget egy más párt­célra szánván, emez összeg azon célra fog fordittatni.­­ Minden további felesleges és üres kombinációk kikerülése végett kijelent­jük, hogy mi a pártkört és pártot to­vábbra is fentartjuk és hívek mara­dunk ama zászlóhoz, melyhez szegődtünk. Kell az antiszemita pártkör i. é. május 22-én tartott érte­kezletén. Ó­n­o­d­y Géza s. k., a pártkör társelnö­ke. Dr. A­n­d­r­eáns­z­ky Gábor s. k., a pártkör társelnöke. Dr. Nendtvich Károly s. k., or­­szággy. képviselő. Szal­ay Károly s. k. Simo­­n­y­i Iván s. k. Veress József s. k. Margi­­t­a­y Gyula s. k. (P. H.) A veszprémi választás. A függetlenségi párt tudvalevőleg egyhangúlag Eötvös Károlyt kérte föl jelölt gyanánt a jun. 8-án megejtendő képvi­selőválasztásra. Eötvös e jelöltség elfogadása tekin­tetében mindeddig nem nyilatkozott s ezt csak ak­kor fogja tenni, ha a kerületben legközelebb sze­mélyesen is megjelenhet. Az Eis Eötvös vonako­dásának oka gyanánt a kormánypárt erőszakosko­dását mondja, melynek az utolsó választás alkalmával is az lett az eredménye, hogy a válasz­tókat fegyveres erővel szétverték, a kormánypárt jelöltjét 9 szótöbbséggel megválasztották, vizsgálatot azonban nem inditottak. Ezenkívül a szavazatok adás-vevése is nagyon divatba jött e kerület né­mely, sváb községében.­­ Különben Veszprémben a szabadelvű párt tegnap B­e­z­erédi Viktor me­gyei főjegyzőt kiáltotta ki képviselőjelöltje gyanánt s erősen bízik megválasztásában. A szászrégeni választókerület eddigi képvi­selője, B. Kemény Kálmán főispánná való ki­nevezése következtében mandátumáról lemond­ván, az ottani szabadelvű párt tegnap ifj. gr. Te­­leky Domokost jelölte ki utódául a kerület képvi­selésére, s imhol úgy beszél magyarul valamennyi, hogy szinte táncoló kedve jön az embernek tőle. S a keveredés közepén ott áll egy egy­szerű, komoly férfiú : a piskitelepi állomásfőnök. Valamikor lovaskapitány a közös hadseregnél, aki Sadowánál súlyos sebet és ragyogó vitézsé­gi érmet kapott. A többi az regényes, de szép, majd külön beszélem es ha ráérek. S e­z a tiszteletre méltó ember otthagyta a katonai ragyogást egy napon valami sokkal szebbért. Mikor pedig ebben is megcsalódott, szolgálatot vál­lalt az államnál. Idetették, hogy itt lehet szol­gálni. És ő szolgál. Vagy 50 gyereket ruház a maga zsebéből s eljár őket tanítani az iskolába, hogy jó magyarok és derék emberek legyenek. Azt mondta rá a diszebédnél az egyik szónok : — Aki csak egyik kezével veszi el azt, amit az állam ad neki s két kézzel ajándékozza vissza az államnak. S ő csak elmosolyodik az ilyen beszédre. — Ugyan kérem, hát hiszen minden em­bernek van valami passziója. Hanem hogy nem minden ember passziója egyforma. Nappal és éjjel vonatokat indítani négy felé, azután levelezni, számolni, közben pedig kiállani az iskolás gyermekek közé, ellátni őket, mint egy nagy családot, tanítani őket a tanítókkal együtt, velük tornászni , az igaz, hogy ez is passzió, csakhogy egészen új. Mágnás uraimék ! nem jó volna, ha önök néha elmennének Piskibe­n sportot tanulni ? Pedig ezt az új sportot ottan nemcsak egy ember űzi. A kusza különvonat, melyen Vajda-Hunyad alá repültünk, meg-megállott velünk a községek mellett. Cserna-Keresztúron, Al-Pestesnél oláh gyerekcsapatok fogadtak, lengő magyar zászlóval és a csengő magyar dallal. Az öregek ott állottak félkörben s némán bámulták a jelenetet, de a tanítók üdvözlő beszédét nem értették. Kiss Pál, Kaszás Ferenc, Varga Mi­hály, Kovács János,­­ egykor a Hunyadiak várjobbágyai, ma földhöz ragadt tüszős oláh valamennyi. 0 tempóra! S a gyerekek már nemcsak énekelnek, de szavalnak is magyarul. Szólottunk hozzájuk, megértették. Feleltek is rá helyes magyar nyel­ven s riadó „éljenben“ törtek ki, mikor a vo­nat elrobogott velünk. A java persze Vajda-Hunyadon van. Ott most birkózik meg a maroknyi eleven magyar a nehezen mozgó oláhsággal. Jól esik följe­­gyezni, hogy a román anyanyelvű polgármester volt az első, aki e küzdelemben elesett és egye­nesen beleesett a magyarok testvéries ölelő kar­jába. A többi majd csak utána esik már,­­ kivéve a pópákat, mert azokon faragni bizony nem lehet. A harc tehát folyik a Hunyadiak régi örökségéért. Egyfelől a magyarság, jó iskolákkal, derék szerzetes-papokkal (Kapisztrán örökösei), kitűnő vidéki nemességgel, páratlan tisztviselőkkel, lel­kes tanfelügyelővel, műveit tanárokkal, vasbá­nyával, óriási vasolvasztó teleppel, hosszú drót­kötél-pályával , szóval mindennel, ami csak hasz­nos és okos. Másfelől az oláhság, koplaló nagy­ román izgatókkal, elmaradt pópákkal, hitvány szalma­­viskókkal és hagyományos lustasággal. Nyerni fog az vele, ha elveszti a csatát. Végigjártunk mindent. Előttünk öntögették ki a 31 kilométer hosszú sodronypályán érkező csillék vasérctartalmát, előttünk nyitották meg először a második vasolvasztó kemencét, mely­ből patakszámra rohant ki a fehér-izzó vastö­meg. Aztán bejártuk a vár környékét; fölmen­tünk a Hunyadiak büszke bástyáira ; megma­gyarázták nekünk a freskókat, termeket, épületszárnyakat apróra. Voltunk Kapisztrán szobájában, láttuk a termekben a Hu­nyadiak hollójának ősi képmásait s vé­gig tekintettünk a „ne bojsze“ tornyából messze földekre, ahol egykor a törökverő nagy nemzeti család uralkodott szelíd földesúri hata­lommal. Teleszivtuk magunkat azzal a kimondha­tatlanul üde erdélyi levegővel, amitől ha az ember egyszer igazán megrészegszik, nem tud belőle kijózanodni egészen, talán soha. Quintus. PESTI HÍRLAP POLITIKAI SZEMLE. Az afghán viszály — egybehangzó londoni és pétervári jelentések szerint — im­már el van intézve. Pénteken érkezett a végle­ges orosz válasz Londonba, mely tudatja Orosz­­ország beleegyezését, hogy Merusak és Zulfikai afghán birtok maradjon. Most még csak az ván hátra, hogy a helyszínére kiküldendő bizottság megállapítsa a határvonal részleteit. Az még nem bizonyos, hogy a Londonban folyt tárgyalásos e nevezetes eredménye egyezménybe lesz-e fog­lalva, bár a Gladstone-kabinetre nézve kétség­kívül fontos körülmény az is, hogy a pünkösdi szünetet június 4-én befejező parlament elé az angol-orosz megegyezés befejezett tényével lép­hessen. Különben már­is új bonyodalmak fenye­getik a kabinetet Németországgal szem­ben Zanzib­a­r és a Santa Lucia öböl miatt. Ami Zanzibart illeti, az ottani szultán nagy zavarba hozhatja Angliát, ha a német ex­pedíció ellen angol védelemhez folyamodik. Santa Luciát illetőleg pedig azt jelentik, hogy ez öblöt a Transvaal-kormány igényli a maga számára, mert Punda király 1840-ben a boe­rok javára lemondott róla. Ez az igény most beleütközik az öbölre nézve német részről emelt igényekbe, melyek fölött most folynak épen a tárgyalások Anglia és Németország közt. Roseberry lord berlini útja ismét felszínre hozta az egyiptomi kér­dé­st. Párisban ra­gaszkodnak ahoz, hogy ez ügy európai és nem­zetközi jellegét meg kell őrizni. Európa soha sem fogja megengedni — mondja a Journal de Débats — hogy Egyiptom és a csatorna egyet­len nagy, igen nagy hatalom kezébe essék s Bismarck tudja jól, hogy a jövő kulcsa Egyip­tom. Ha már maga nem tarthatja e kulcsot ke­zében, lesz rá gondja, hogy másik hatalom se keríthesse egyedül birtokába. — A République Francaise is hasonló szellemben nyilatkozik. S mindkét lap sajnálkozását fejezé ki, hogy Anglia nem jutott közvetlen megegyezésre Franciaor­szággal. A braunschweigi trónörök­lésre vonatkozó porosz indítvány előrelátha­tólag jövő csütörtökön fog szavazás alá bocsát­tatni a német birodalmi szövetségtanácsban Berlinben azt hiszik, hogy az indítvány csak­nem egyhangúlag fog elfogadtatni s Bismarck már holnap el is utazik Kissingenbe, mint a­ki biztos róla, hogy személyes beavatkozására a szövetségtanácsban nem lesz szükség. — Berlinben azt­ beszélik, hogy Vilmos császár csak nehezen volt rábírható a porosz indítvány aláírására s Bismarck hgnek azt mondta: „Min­dennap kérem istent, könnyítse meg a bensőm­ben folyó harc elviselését ebben a kérdésben. Egyik részen áll a kötelesség, meg nem sérteni a legitim jogot s a másik részen a haza jóvol­táért való gond“ Bismarck azt felelte volna: „Bocsánat, felség, de a kötelesség csak ez utób­bit ismeri!“ Az öreg uralkodó e kijelentésre egy pillanatig némán tépelődött s aztán aláírta 1885. junius 1. Komornyik gróf. — Regény a bécsi életből — A bécsi lapok rendőri hírei közt néhány nap előtt a következő rövid tudósítás volt olvasható: Öngyilkosság ismeretlen okból. Hassieber Sebestyén, 48 éves, nőtlen komornyik­i grófnőnél, a Práter egyik fasorában agyonlőtte ma­gát. Tettének indokai egészen ismeretlenek.“ Egy bécsi lap ebből az eseményből a követ­­kező érdekes kis regényt szövi, melynek valódiságá­ért a felelősséget is elvállalja. I. Egyik külvárosi színház csinos naivája. *' mindeddig nem volt alkalma tehetségét­­ szerepkörben bemutatni, meglehetősen rossz hever díszesen bútorozott bondoi­ja ottomár Az ízléses pongyola, mely karcsú te­­karja, hosszan nyúl el a vastag szőnyeg"

Next