Pesti Hírlap, 1885. szeptember (7. évfolyam, 239-268. szám)

1885-09-25 / 263. szám

1885 septszaber 25 PESTI HÍRLAP többiek, kik Brassón túl a tömösi szoroson szök­tek át, folyvást érkezőben voltak Orso­vára, onnan­­ hason­lag Temesvárra menendők. Teljes szívvel helyeselvén a kormány kivona­tait s érezvén, mily nagy fontosságu, hogy meg­gátoltassék ezen segítség érkezése azon erős hely-­­ re, melynek akkor csak 6000 védője volt, azon-­­ nal azt határozom, hogy Temesvárnak megyek a Puchner csapat maradékának, mely pár nap alatt megérkezendő volt. Nem volt tehát egy elveszteni való pillanat sem, s ámbár akkor csak mintegy 1200 emberrel, s 12 ágyúval rendelkezhet­tem, kettőzött marssal Lugoson termettem fo­­lyó hó 19 ikén reggeli 7 órakor. Az el­lenség, mely mintegy 1000 emberrel s 3 ágyúval tartotta elfoglalva e várost, kétségkí­vül azt gondolván, hogy nagy erővel jöttem, Temesvár felé húzódott vissza Leiningan csapatához, mely Kövéresen állott a temesvári garnizocnak mintegy felével. S merész mar­­sát azon meggyőződésből tevem, hogy könnyen magamhoz vonhatom mindazon csapatokat, me­lyek számomra voltak részint Vécsei tábornok hadtestéből, részint a magam seregéből, mely Dob­ra felől közeledett. Nyílt rendeleteket küldtem ki tehát a két irányban, hogy a parancsnokokat, kik azokat megkapják, fölhívjam, miszerint rögtön Lúgo­son teremjenek. Az­­ ik hadtestbeli Villám alezredes, ki Radnán kapta meg rendeletemet, egy pillanatot sem veszítve el, másnap Lúgosra ért a csapattal, me­lyet vezényelt, s mely néhány száz emberből s 6 ágyú­ból állt. Ha Vécsei tábornok ugyanazt tette volna azon csapatokkal, melyekkel rendelkezhetett, azonnal Temesvárhoz mehettem volna, s működési tervemet végrehajtom vala. De e tábornok, a helyett, hogy kötelességét teljesítette volna, mely minden katoná­ra nézve abból áll, hogy az ellenség elé menjen, ha alkalom van reá, nemcsak hogy meg nem érke­zett, sőt ellenkezőleg irt nekem s Villám alezere­­desnek azon rendeletet küldé, hogy ez tüstést visz­­szetérjen Aradra, sőt még le is tette őt a n­adár­­parancsnokságról, a­miért előre jött-Vécsei tábornoknak tehát ezen tette késlel­tető, sőt talán le is vonta azon eredményt, mely­hez oly könnyen juthattunk volna, ha ő köteles­ségét teljesíti, mert alkalmasint beletelik még egy néhány nap, míg zászlóaljaim Lugosra érnek oly számmal, mely elegendő lesz előhaladásomra. Jogom vaa tehát és kötelességemnek se tar­tom Vécsei tábornokot a kormány előtt vagy haza­­árulónak nevezni, vagy oly gyáva s minden tehetség nélküli tisztnek, kire soha többé semmiféle hadipa­­­rancsnokságot nem kell bízni, úgy hiszem, adtam jeleit a nemeslelkű ma­gyar nemzet és kormány iránti teljes áldozatkész­ségemnek ; úgy hiszem, kötelességem figyelmüket arra irányozni, amit tennünk kell még, hogy kiűz­zük az ausztriai hadsereget, mely még Magyaror­szágban van, s mely felényire sem oly erős, mint a mi hadseregünk száma. Katonáink kitűnőek, jó pisitek sem hiányzanak, de a gyávákat el kell kül­deni s a hadsereg élére oly tiszteket kell tenni, kik tanúságot tettek bátorságuk s ügyszeretetükről. Ennél fogva van szerencsém kérni Vécsei tá homok letételét és Villám alezredesnek ezredessé­géreztetését. Lugos, ápr. 23. 1849. Bem, az érd. hadsereg fővezére. Hogy ennek mi lett a következménye, az Gör­gey­hez intézett következő levelemből tűnik ki: 1­14. 1. szám. Klapka tábornok s helyettes hadügyminiszter Görgey Arthur fővezér és hadügyminiszter urnák Budavár alatt. Debrecen, május 10 én 1849. A Honvéd címü kolozsvári lapban Bem altá­bornagy urnak a honvédelmi bizottmányhoz f. é. ápril 23-ról irt és a „Március tizenötödike“ 69-dik számában mellékelt levele megjelenvén, általjában hire volt, hogy ezen levelet az előbb nevezett hír­lap szerkesztőségével minden megbízás vagy felha­talmazás nélkül Petőfi Sándor százados közölte. Erre néhány nap előtt Petőfi Sándor itt Deb­­recenben őrnagyi öltözetben előttem személyesen megjelent. Én őt a sajtóval­ ezen visszaélés miatt kérdőre vontam, figyelmeztetem, mennyire helytelen olyasmit a nyilvánosság elé hozni, minek nyilvání­tása nemcsak a lovagiassággal meg nem fér, hanem a mostani bonyodalmak közt káros meghasonlást is idéz­het elő, azt tanácsolván továbbá neki, hogy azon esetben, ha zsurnalisztikai hajlamát ilyetén nem nyilvánosság elé tartozó tárgyakra nézve sem ké­pes fékezni, nyújtsa be inkább tisztéről­ lemondá­sát, megjegyezvén egyszersmind, hogy őt az őr­nagynak sem rangja, sem öltözete nem illeti, mi­után még a hadügyminisztérium által őrnag­gyá kinevezve nincs. Mive , kijelentvén, hogy a kérdé­ses levelet csak magyarra fordítá, egyben szabad­­sággali távozhatását óhajtja, én pedig orvosi bizo­nyítvány benyújtására utasítván őt, bevallá, hogy nem bir azon önmegtagadással, mely a katonaság­nál szükséges és ennélfogva lemondványát benyújtó. Mielőtt azonban én a lemondásról szóló elfogadást kézbesítettem volna, tőle mai napon Szolnokról az idezárt levelet vettem. Kérem hadügyminiszter urat, méltóztassék ezen egész ügyet azon káros befolyás tekintetéből, melyet az ilyetén kihágások az egész hadsereg fe­gyelmére, az elöljárók iránt tartozó tiszteletre, kö­vetkezéskép a veszélykörnyezett hazára nézve gya­korolhatnak, kellő figyelemre méltatni. Elmellőzvén saját személyes tekintélyemet, egyedül csak jelen tiszti állásomat, mint hadügy­miniszter kívánom tekintetbe vétetni, méltóztassék azért az ügyet kimeritőleg tárgyaltaim s megsértett nevem, becsületem és hazafiságomnak példás elég­tételt adatni, mert úgy hiszem, a legközelebbi múlt idők eseményei és fáradalmaim eredményei elég tanúságai annak, hogy mennyire alaptalanok Petőfi napköltőnek aljas vádjai. Petőfi századost illetőleg még különösen meg­jegyzendőnek tartom, hogy ő Mészáros Lázár altá­bornagy és volt hadügyminiszter úr által alapos ok­nál fogva történt rendreutasítás miatt már február hóban beadta századosi tisztéről való lemondását és ez a hadügyminisztérium f. é. a/h 4162. sz. a. kelt intézménye szerint el is fogadtatott; később ugyan Bem altábornagy őt ismét századossá kinevezte, de a hadügyminisztérium által e rangjában meg nem erő­­esztetett, annál kevés­bé kapott őrnagyi pátenst, valamint Bem altábo nagy úr által sem jön a csa­tatéren őrnagygyá kinevezve, következőkép, mint ilyen nem is tekinthető; továbbá Petőfi sem sza­badsági engedelmet, sem erről szóló bizonyítványt nem kapott, mégis eltávozott. Petőfi már két ízben sértő meg nyilvános la­pokban elöljárói iránt tartozó tiszteletét és nem átalló szint ily módon tisztelettel megőszült volt hadügyminiszterünk, Mészáros altábornagy úrra egy gúnykölteményt közrebocsátani. Végre, említés nélkül nem hagyhatom, hogy Petőfi elég vakmerő volt levele végén felőlem azon gyávaságot föltenni, miszerint sértő levele követ­keztében tőle bocsánatot kérendek s öt őrnagyi rangjá­ban megerősitendem ; ezen elbizakodottságot és köve­telést a vele tartandó­­ vizsgálatnál főleg figyelembe ajánlván, tekintetbe kérem vétetni, miszerint mél­tatlanság volna minden bűnhódás nélkül ily kímé­letlen módon megtámadhatni egy oly férfiú becsü­letét, ki hazájáért küzd és kinek nincs is más óhaj­tása, mint hona, szabadsága és függetlenségéért élni, halni. Helyettes hadügyminiszter Klapka. Petőfinek e levélben említett elbocsátás iránt kérvényét és hozzám intézett magánlevelét szintén itt közlöm. Az elbocsátás iránt való kérvénye rövid és lakóinkua. 13019 849 Tisztelt hadügyminiszter ur ! őrnagyi rangomról megromlott egészségem következtében hivatalosan lemondok. Debrecen, május 6. 1849. Pető­fi Sándor. Annál hosszabb, kimerítőbb és sértőbb re­m nézve magánlevele. Ez egy kíméletlen, sértő bevezetés után így hangzik: „Itt vége nem lehet a dolognak, ha a közvé­lemény előtt magamat tönkretenni nem akarom, s ez nem szándékom, mert nekem szebb nevem van, hogy sem azt csak úgy könnyedén sárba hagy­jam dobni. Ha én most hallgatok a lemondásomról, csak a kósza, ferde hírek által értesített közönség reám — az igazat nem tudva — kígyót békát fog hányni, hogy tehát ez ne történhessék, nekem meg kell írni a magam igazolása végett, egész ta­lálkozásomat s beszélgetésemet önnel, s ha meg­írom, igen élesen fogom megírni, mert az én tol­lam oly éles, mint akármelyik kard a hadseregben, és ha ezt teszem, én Istenemre mondom, nem tu­dom mi következése lesz, de ha legkisebb lesz is, lesz annyi, hogy ön elveszti a magyar nemzet előtt minden igényét a humánus és illedelmes ember címre. Én­ ezt nem felhe­sül­ve, hanem nyugodt meg­fontolás után írom, s ha ön magába száll, át fogja látni, hogy úgy lesz. Én nekem írnom, nyilatkoznom kell okvetlen a közönség előtt. Egy esztendeje múlt, mióta a nemzet teherhordó napszámosa vagyok, mióta min­dennap kenyeremet, boldogságomat, családomat és mindenemet feláldoztam a hazának s egy esztendő óta áldozataim jutalma folytonosan csak a legégbe­kiáltóbb méltatlanság, egy esztendeje, hogy lábbal tiporják az én büszke és méltán büszke fejemet. Tűrtem eddig a haza javáért, de tovább tűrni minden emberi erőm összeszedése mellett sem va­gyok képes ; szólnom kell, szólni fogok, megbán­tott lelkem minden keserűségével s lángjával, s ha kortársaim nem hallgatnak meg, felállok a história tribünjére s onnan kiáltom le vádaimat az igaz­ságos utókor fülébe ! Akarja ön ezt ? Ha igen, úgy jól van, ha nem akarja, van egy mód reá, hogy e szomorú dolgok nyilvánosságra ne kerüljenek, iktassa ön a „Köz­lönyébe, őrnagygyá kineveztetésemet, küldje meg a kineveztetési diplomát s a szabadságra menete­lem engedélyét, mert fölbomlott egészségem miatt egy ideig semmi esetre nem tehetek szolgálatot, ha végkép elpusztulni nem akarok. Minden ember, még azok is, kikkel oly összeütközésbe jöttem, mint ön­nel, lesznek oly méltányosak irántam, hogy az őr­­nagyságróli lemondásom visszaadását nem azért kívánom, hogy ismét őrnagy legyek, mert a­mily kevéssé vágytam erre, oly könnyen nélkülözöm ; ezen kívánságom oka egyedül az, hogy ha ön ezt teljesíti, nekem erkölcsi elégtételt fog adni, mert ez annyi lesz, hogy irántami — kíméletesen szólva is — igen igen kemény szavait visszavonja ön. Ez esetben a hozzám szóló iratokat kezembe juttatni Irányi Dániel pesti kormánybiztos által kérem, el­lenkező esetben a másik útra fogom magam kény­szerítve látni. Hadügyminiszter úrnak alázatos szolgája Petőfi Sánd­or­na­k.“ Az első pillanatban, hogy e gyalázó levelet átfutottam, nem kevéssé voltam zavarban az iránt, mitevő legyek a költővel, mit kezdjek vele. Végre is elhatároztam, hogy egyelőre abban hagyom az egész dolgot, minthogy — ha csak a közvéleményt fölingerelni nem szándékozom — le­hetetlenség lett volna a hadi törvények teljes szi­gorát reá alkalmazni. A véletlen azonban máskép akarta. Május 16-én Debrecenből Budára voltam kénytelen felrándulni, hogy ott személyesen győ­ződjem meg az ostrom-műveletekről és itt Görgey főhadiszállásán nem csekély bámulatomra. Petőfivel találkoztam, honvéd-őrnagyi egyenruhát viselt. Mikor megláttam, azt kérdeztem tőle, hogy ő írta-e nekem azt a levelet Szolnokról, és mikor igenlőleg válaszolt, meghagytam neki, hogy menjen­­ szobájába, és maradjon ott szobafogságban, míg a­­ további intézkedés­­et meg fogom tenni. A kínos helyzetül­, melyben voltam, Görgey mentett ki, azt tanácsolván, hogy fogadjak el két tisztet, kik Petőfi nevében jönnek hozzám, hogy megkérleljenek. Bocsássam meg a fogoly költőnek elhamarkodását és helyezzem szabadlábra. És igy is történt. Mikor Petőfi elbocsátva szobafogságából hoz­zám jött, hogy köszönetet mondjon, én kezemet nyujtom neki, ő azonban nagyon szófukar volt és eltitkolá felindulását, melyet belsejében érezhetett és azzal a költeménynyel állott rajtam boszul, mely csak jóval halála után került a nyilvánosság elé. Petőfi később hősi halállal halt meg. Sajnálom ezt az esetet. De oka én nem voltam, hanem ő maga, a­kin nem tudott erőt venni a meggyőződés, hogy egy hadseregnél, melynek az ország joga és sza­badsága megvédése, tehát a legfőbb feladat, mi egy hadseregre várhat, jutott osztályrészül, egyesegyedü­l a vas fegyelem képezi a főfeltételt, hogy misszióját teljesíthesse. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK. A Ritter-per. A keddi tárgyalás B­­­e­m Ferenc tanú ki­hallgatásával kezdődött, a­ki valótlannak nyilvání­totta azt az állítást, hogy ő elcsábította Misich Franciskát. Határozottan tudja, hogy Franciska advent első vasárnapján tűnt el. M­a­n­d­o­l­i­n­a Ágota tanú előadja, hogy Moich Franciska holt­­tes­ének fölfedezésekor Ritter Gittel figyelmeztette­­ őt arra, hogy a halott nyaka el van vágva, a­mit­­ azelőtt nem említett senki. Ritter Gittel tagadja,­­ hogy ő ilyesmit mondott volna a tanúnak. M­at- Í lösz Mária, a csendőrök szakácsnői azt vallja,­­ hogy ő nem hallotta Stobhlinszky kiáltásait s igy­­ nem is kínozhatták őt a csendőrök. J­e­n­d­s­z­e­j Mihály és Gaborszki János tanuk ott voltak 11

Next