Pesti Hírlap, 1885. szeptember (7. évfolyam, 239-268. szám)
1885-09-25 / 263. szám
1885 septszaber 25 PESTI HÍRLAP többiek, kik Brassón túl a tömösi szoroson szöktek át, folyvást érkezőben voltak Orsovára, onnan hasonlag Temesvárra menendők. Teljes szívvel helyeselvén a kormány kivonatait s érezvén, mily nagy fontosságu, hogy meggátoltassék ezen segítség érkezése azon erős hely- re, melynek akkor csak 6000 védője volt, azon- nal azt határozom, hogy Temesvárnak megyek a Puchner csapat maradékának, mely pár nap alatt megérkezendő volt. Nem volt tehát egy elveszteni való pillanat sem, s ámbár akkor csak mintegy 1200 emberrel, s 12 ágyúval rendelkezhettem, kettőzött marssal Lugoson termettem folyó hó 19 ikén reggeli 7 órakor. Az ellenség, mely mintegy 1000 emberrel s 3 ágyúval tartotta elfoglalva e várost, kétségkívül azt gondolván, hogy nagy erővel jöttem, Temesvár felé húzódott vissza Leiningan csapatához, mely Kövéresen állott a temesvári garnizocnak mintegy felével. S merész marsát azon meggyőződésből tevem, hogy könnyen magamhoz vonhatom mindazon csapatokat, melyek számomra voltak részint Vécsei tábornok hadtestéből, részint a magam seregéből, mely Dobra felől közeledett. Nyílt rendeleteket küldtem ki tehát a két irányban, hogy a parancsnokokat, kik azokat megkapják, fölhívjam, miszerint rögtön Lúgoson teremjenek. Az ik hadtestbeli Villám alezredes, ki Radnán kapta meg rendeletemet, egy pillanatot sem veszítve el, másnap Lúgosra ért a csapattal, melyet vezényelt, s mely néhány száz emberből s 6 ágyúból állt. Ha Vécsei tábornok ugyanazt tette volna azon csapatokkal, melyekkel rendelkezhetett, azonnal Temesvárhoz mehettem volna, s működési tervemet végrehajtom vala. De e tábornok, a helyett, hogy kötelességét teljesítette volna, mely minden katonára nézve abból áll, hogy az ellenség elé menjen, ha alkalom van reá, nemcsak hogy meg nem érkezett, sőt ellenkezőleg irt nekem s Villám alezeredesnek azon rendeletet küldé, hogy ez tüstést viszszetérjen Aradra, sőt még le is tette őt a nadárparancsnokságról, amiért előre jött-Vécsei tábornoknak tehát ezen tette késleltető, sőt talán le is vonta azon eredményt, melyhez oly könnyen juthattunk volna, ha ő kötelességét teljesíti, mert alkalmasint beletelik még egy néhány nap, míg zászlóaljaim Lugosra érnek oly számmal, mely elegendő lesz előhaladásomra. Jogom vaa tehát és kötelességemnek se tartom Vécsei tábornokot a kormány előtt vagy hazaárulónak nevezni, vagy oly gyáva s minden tehetség nélküli tisztnek, kire soha többé semmiféle hadiparancsnokságot nem kell bízni, úgy hiszem, adtam jeleit a nemeslelkű magyar nemzet és kormány iránti teljes áldozatkészségemnek ; úgy hiszem, kötelességem figyelmüket arra irányozni, amit tennünk kell még, hogy kiűzzük az ausztriai hadsereget, mely még Magyarországban van, s mely felényire sem oly erős, mint a mi hadseregünk száma. Katonáink kitűnőek, jó pisitek sem hiányzanak, de a gyávákat el kell küldeni s a hadsereg élére oly tiszteket kell tenni, kik tanúságot tettek bátorságuk s ügyszeretetükről. Ennél fogva van szerencsém kérni Vécsei tá homok letételét és Villám alezredesnek ezredességéreztetését. Lugos, ápr. 23. 1849. Bem, az érd. hadsereg fővezére. Hogy ennek mi lett a következménye, az Görgeyhez intézett következő levelemből tűnik ki: 114. 1. szám. Klapka tábornok s helyettes hadügyminiszter Görgey Arthur fővezér és hadügyminiszter urnák Budavár alatt. Debrecen, május 10 én 1849. A Honvéd címü kolozsvári lapban Bem altábornagy urnak a honvédelmi bizottmányhoz f. é. ápril 23-ról irt és a „Március tizenötödike“ 69-dik számában mellékelt levele megjelenvén, általjában hire volt, hogy ezen levelet az előbb nevezett hírlap szerkesztőségével minden megbízás vagy felhatalmazás nélkül Petőfi Sándor százados közölte. Erre néhány nap előtt Petőfi Sándor itt Debrecenben őrnagyi öltözetben előttem személyesen megjelent. Én őt a sajtóval ezen visszaélés miatt kérdőre vontam, figyelmeztetem, mennyire helytelen olyasmit a nyilvánosság elé hozni, minek nyilvánítása nemcsak a lovagiassággal meg nem fér, hanem a mostani bonyodalmak közt káros meghasonlást is idézhet elő, azt tanácsolván továbbá neki, hogy azon esetben, ha zsurnalisztikai hajlamát ilyetén nem nyilvánosság elé tartozó tárgyakra nézve sem képes fékezni, nyújtsa be inkább tisztéről lemondását, megjegyezvén egyszersmind, hogy őt az őrnagynak sem rangja, sem öltözete nem illeti, miután még a hadügyminisztérium által őrnaggyá kinevezve nincs. Mive , kijelentvén, hogy a kérdéses levelet csak magyarra fordítá, egyben szabadsággali távozhatását óhajtja, én pedig orvosi bizonyítvány benyújtására utasítván őt, bevallá, hogy nem bir azon önmegtagadással, mely a katonaságnál szükséges és ennélfogva lemondványát benyújtó. Mielőtt azonban én a lemondásról szóló elfogadást kézbesítettem volna, tőle mai napon Szolnokról az idezárt levelet vettem. Kérem hadügyminiszter urat, méltóztassék ezen egész ügyet azon káros befolyás tekintetéből, melyet az ilyetén kihágások az egész hadsereg fegyelmére, az elöljárók iránt tartozó tiszteletre, következéskép a veszélykörnyezett hazára nézve gyakorolhatnak, kellő figyelemre méltatni. Elmellőzvén saját személyes tekintélyemet, egyedül csak jelen tiszti állásomat, mint hadügyminiszter kívánom tekintetbe vétetni, méltóztassék azért az ügyet kimeritőleg tárgyaltaim s megsértett nevem, becsületem és hazafiságomnak példás elégtételt adatni, mert úgy hiszem, a legközelebbi múlt idők eseményei és fáradalmaim eredményei elég tanúságai annak, hogy mennyire alaptalanok Petőfi napköltőnek aljas vádjai. Petőfi századost illetőleg még különösen megjegyzendőnek tartom, hogy ő Mészáros Lázár altábornagy és volt hadügyminiszter úr által alapos oknál fogva történt rendreutasítás miatt már február hóban beadta századosi tisztéről való lemondását és ez a hadügyminisztérium f. é. a/h 4162. sz. a. kelt intézménye szerint el is fogadtatott; később ugyan Bem altábornagy őt ismét századossá kinevezte, de a hadügyminisztérium által e rangjában meg nem erőesztetett, annál kevésbé kapott őrnagyi pátenst, valamint Bem altábo nagy úr által sem jön a csatatéren őrnagygyá kinevezve, következőkép, mint ilyen nem is tekinthető; továbbá Petőfi sem szabadsági engedelmet, sem erről szóló bizonyítványt nem kapott, mégis eltávozott. Petőfi már két ízben sértő meg nyilvános lapokban elöljárói iránt tartozó tiszteletét és nem átalló szint ily módon tisztelettel megőszült volt hadügyminiszterünk, Mészáros altábornagy úrra egy gúnykölteményt közrebocsátani. Végre, említés nélkül nem hagyhatom, hogy Petőfi elég vakmerő volt levele végén felőlem azon gyávaságot föltenni, miszerint sértő levele következtében tőle bocsánatot kérendek s öt őrnagyi rangjában megerősitendem ; ezen elbizakodottságot és követelést a vele tartandó vizsgálatnál főleg figyelembe ajánlván, tekintetbe kérem vétetni, miszerint méltatlanság volna minden bűnhódás nélkül ily kíméletlen módon megtámadhatni egy oly férfiú becsületét, ki hazájáért küzd és kinek nincs is más óhajtása, mint hona, szabadsága és függetlenségéért élni, halni. Helyettes hadügyminiszter Klapka. Petőfinek e levélben említett elbocsátás iránt kérvényét és hozzám intézett magánlevelét szintén itt közlöm. Az elbocsátás iránt való kérvénye rövid és lakóinkua. 13019 849 Tisztelt hadügyminiszter ur ! őrnagyi rangomról megromlott egészségem következtében hivatalosan lemondok. Debrecen, május 6. 1849. Petőfi Sándor. Annál hosszabb, kimerítőbb és sértőbb rem nézve magánlevele. Ez egy kíméletlen, sértő bevezetés után így hangzik: „Itt vége nem lehet a dolognak, ha a közvélemény előtt magamat tönkretenni nem akarom, s ez nem szándékom, mert nekem szebb nevem van, hogy sem azt csak úgy könnyedén sárba hagyjam dobni. Ha én most hallgatok a lemondásomról, csak a kósza, ferde hírek által értesített közönség reám — az igazat nem tudva — kígyót békát fog hányni, hogy tehát ez ne történhessék, nekem meg kell írni a magam igazolása végett, egész találkozásomat s beszélgetésemet önnel, s ha megírom, igen élesen fogom megírni, mert az én tollam oly éles, mint akármelyik kard a hadseregben, és ha ezt teszem, én Istenemre mondom, nem tudom mi következése lesz, de ha legkisebb lesz is, lesz annyi, hogy ön elveszti a magyar nemzet előtt minden igényét a humánus és illedelmes ember címre. Én ezt nem felhesülve, hanem nyugodt megfontolás után írom, s ha ön magába száll, át fogja látni, hogy úgy lesz. Én nekem írnom, nyilatkoznom kell okvetlen a közönség előtt. Egy esztendeje múlt, mióta a nemzet teherhordó napszámosa vagyok, mióta mindennap kenyeremet, boldogságomat, családomat és mindenemet feláldoztam a hazának s egy esztendő óta áldozataim jutalma folytonosan csak a legégbekiáltóbb méltatlanság, egy esztendeje, hogy lábbal tiporják az én büszke és méltán büszke fejemet. Tűrtem eddig a haza javáért, de tovább tűrni minden emberi erőm összeszedése mellett sem vagyok képes ; szólnom kell, szólni fogok, megbántott lelkem minden keserűségével s lángjával, s ha kortársaim nem hallgatnak meg, felállok a história tribünjére s onnan kiáltom le vádaimat az igazságos utókor fülébe ! Akarja ön ezt ? Ha igen, úgy jól van, ha nem akarja, van egy mód reá, hogy e szomorú dolgok nyilvánosságra ne kerüljenek, iktassa ön a „Közlönyébe, őrnagygyá kineveztetésemet, küldje meg a kineveztetési diplomát s a szabadságra menetelem engedélyét, mert fölbomlott egészségem miatt egy ideig semmi esetre nem tehetek szolgálatot, ha végkép elpusztulni nem akarok. Minden ember, még azok is, kikkel oly összeütközésbe jöttem, mint önnel, lesznek oly méltányosak irántam, hogy az őrnagyságróli lemondásom visszaadását nem azért kívánom, hogy ismét őrnagy legyek, mert amily kevéssé vágytam erre, oly könnyen nélkülözöm ; ezen kívánságom oka egyedül az, hogy ha ön ezt teljesíti, nekem erkölcsi elégtételt fog adni, mert ez annyi lesz, hogy irántami — kíméletesen szólva is — igen igen kemény szavait visszavonja ön. Ez esetben a hozzám szóló iratokat kezembe juttatni Irányi Dániel pesti kormánybiztos által kérem, ellenkező esetben a másik útra fogom magam kényszerítve látni. Hadügyminiszter úrnak alázatos szolgája Petőfi Sándornak.“ Az első pillanatban, hogy e gyalázó levelet átfutottam, nem kevéssé voltam zavarban az iránt, mitevő legyek a költővel, mit kezdjek vele. Végre is elhatároztam, hogy egyelőre abban hagyom az egész dolgot, minthogy — ha csak a közvéleményt fölingerelni nem szándékozom — lehetetlenség lett volna a hadi törvények teljes szigorát reá alkalmazni. A véletlen azonban máskép akarta. Május 16-én Debrecenből Budára voltam kénytelen felrándulni, hogy ott személyesen győződjem meg az ostrom-műveletekről és itt Görgey főhadiszállásán nem csekély bámulatomra. Petőfivel találkoztam, honvéd-őrnagyi egyenruhát viselt. Mikor megláttam, azt kérdeztem tőle, hogy ő írta-e nekem azt a levelet Szolnokról, és mikor igenlőleg válaszolt, meghagytam neki, hogy menjen szobájába, és maradjon ott szobafogságban, míg a további intézkedéset meg fogom tenni. A kínos helyzetül, melyben voltam, Görgey mentett ki, azt tanácsolván, hogy fogadjak el két tisztet, kik Petőfi nevében jönnek hozzám, hogy megkérleljenek. Bocsássam meg a fogoly költőnek elhamarkodását és helyezzem szabadlábra. És igy is történt. Mikor Petőfi elbocsátva szobafogságából hozzám jött, hogy köszönetet mondjon, én kezemet nyujtom neki, ő azonban nagyon szófukar volt és eltitkolá felindulását, melyet belsejében érezhetett és azzal a költeménynyel állott rajtam boszul, mely csak jóval halála után került a nyilvánosság elé. Petőfi később hősi halállal halt meg. Sajnálom ezt az esetet. De oka én nem voltam, hanem ő maga, akin nem tudott erőt venni a meggyőződés, hogy egy hadseregnél, melynek az ország joga és szabadsága megvédése, tehát a legfőbb feladat, mi egy hadseregre várhat, jutott osztályrészül, egyesegyedül a vas fegyelem képezi a főfeltételt, hogy misszióját teljesíthesse. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK. A Ritter-per. A keddi tárgyalás Bem Ferenc tanú kihallgatásával kezdődött, aki valótlannak nyilvánította azt az állítást, hogy ő elcsábította Misich Franciskát. Határozottan tudja, hogy Franciska advent első vasárnapján tűnt el. Mandolina Ágota tanú előadja, hogy Moich Franciska holttesének fölfedezésekor Ritter Gittel figyelmeztette őt arra, hogy a halott nyaka el van vágva, amit azelőtt nem említett senki. Ritter Gittel tagadja, hogy ő ilyesmit mondott volna a tanúnak. Mat- Í lösz Mária, a csendőrök szakácsnői azt vallja, hogy ő nem hallotta Stobhlinszky kiáltásait s igy nem is kínozhatták őt a csendőrök. Jendszej Mihály és Gaborszki János tanuk ott voltak 11