Pesti Hírlap, 1886. január (8. évfolyam, 1-31. szám)

1886-01-01 / 1. szám

i­ zed keveset számít a népek történetében. Olykor nagyon sokat szárall. És most, hogy megint kö­zelebb jutottunk egy évvel azon időszakhoz, mely­ben épen húsz esztendeje lesz, hogy a magyar nemzet visszanyerte önrendelkezési szabadságát az alkotmány keretében, látjuk csak, mennyit számít ez a két évtized nemzeti életünkben. Mi volt Magyarország 1866-ban és hogy áll előttünk az 1886-os év­­elején ? Húsz évvel ezelőtt a nemzet s a dynasz­­tia közötti kibékülés még nem történt meg. A tarthatlanná vált Hadi-rendszer nyomába az ép oly tarthatlan provisorium lépett a Magyarország által perhorreskált birodalmi tanácscsal, a ma­gyar konzervatívok fölülkerekedésével és Schmer­ling lovagnak azon hírhedt jogvesztési elméleté­vel, hogy hazánk eljátszotta régi történelmi jo­gait az 1848—4­9-ki szabadságharc által. A cen­tralista osztrák miniszterelnök megbukott ugyan 1865-ben, de a császári trónbeszéd, melylyel az újra összehívott magyar országgyűlés ugyanazon év december havában, megnyittatott, ismét csa­lódásokat hozott a nemzetnek. Elismerte ugyan a pragmatika sanctiót, de követelte az 1848-as alkotmány revízióját, anélkül, hogy kilátásba he­lyezte volna a felelős magyar minisztérium ki­nevezését. A megyék nem voltak helyreállítva, Fiume nem volt visszacsatolva az anyaországhoz. A nemzet szabadságharcosai még a száműzetés ke­nyerét ették. És míg a konzervatívok az alsó­házban és a főrendek házában elválasztották ügyüket a nemzet ügyétől és nyíltan síkra szál­lottak a 48-ki törvények ellen, addig a hazafiak egy része már csak a forradalomtól várt üdvöt és az emigráció férfiaitól várta a megváltást. Ez volt Magyarország helyzete 1866 elején, midőn Deák Ferenc agyában megfogamzott volt már a közös ügyek alapján való kiegyezés esz­méje, s a törvényhozás kiküldte e célból indít­ványára a 67-es bizottságot. Néhány hónappal később össze­vonult a Poroszországgal való háború fergetege. Csehor­szág csatatérein rettentő villámok cikáztak le Ausztriára. A porosz vezénylet és fegyverek fö­lénye rohamosan a königrätzi katasztrófáig jut­tatta a monarchiát. S míg a magyar csapatok lelkesedés és harcvágy nélkül vonultak az ellen­ség elé, addig itt benn forrongtak a kedélyek. A bécsi udvar kénytelen volt fölajánlani a győző­nek a békét, már csak a magyarországi hangu­latra való tekintetből is. Húsz éve lesz az idén, hogy mindezen ese­mények megtörténtek. Húsz éve, hogy a sors­csapásoktól sújtott fejedelem, tanácsosainak háta mögött értekezéseket folytatott a Bécsbe szólí­tott Deák Ferenccel és gróf Andrássy Gyulával, melyek 1867 elején az alkotmány visszaállítására vezettek. Mi lett azóta Magyarországból ? Nem olyan állam ugyan, mely megfelelne sokunk ideáljának, de mégis egy erőteljes állami szervezet, mely súlypontját képezi a monar­chiának, gyorsan halad a kultúra terén, szívósan dacol a nehézségekkel és konszolidálja a magyar faj uralmát. Mely féken­­tartja a nemzetiségi túl­zók törekvéseit, iskoláival hódít a magyarság ré­szére, honvédségi intézményében külön nemzeti véderővel bir, gyarapodó városokat és erősen fejlődő polgári osztályt mutat föl. Olyan állam, melynek jövőjében nemcsak mi bízunk, hanem Európának közvéleménye is. De ha látjuk is mindazon fényt és emel­kedést, melyben a nemzeti erők húsz évi mun­kássága visszatükrözi magát, észreveszszük a sö­­tétebb árnyoldalakat is. Van belőlük elég. Az ál­lamra súlyosodó nagy terhek, melyek mindeddig lehetetlenné tették az állami háztartás egyensú­lyának helyreállítását, a Horvátországgal való vi­szony, közgazdasági bajaink, milyenek első­sor­ban iparunk fejletlensége és a nyers terményeink kivitele és értékesítése elé gördülő akadályok — zsibbasztólag hatnak egész állami életünkre. A politikai hatalomnak talpköve az anyagi jólét, Amazt lehetetlen hosszú időre megőrizni, ha az utóbbi veszendőnek indul. És virágzó me­zőgazdaság és nemzeti ipar nélkül Magyarország­ból nem fog igazán erős állam válhatni. Egy or­szág, mely évenként átlag 90—100 millió írttal többet adózik a külföldnek a tőle vásárolt ipar­cikkek ára fejében, mint a­mennyit tőle nyers terményeiért kap, közgazdasági sorvadásra van kárhoztatva. Ha valahol tehát, úgy Magyarországon ál­lanak el választhatón összefüggésben a politikai kérdések a gazdaságiakkal. S évről évre jobban ki fog tűnni, hogy az utóbbiaknak rendezését létérdekeink követelik. Igaz ugyan, hogy nemcsak Magyarország szenved a gazdasági helyzet súlya alatt, mely ez időszerint egész Európában nyomasztó. S a bajok orvoslása nemcsak tőlünk függ. Látjuk mi­ként veszi magát körül egyik állam a másik után vámsorompókkal, hogy­­megvédje termelőinek ér­dekeit. De azon körülménynél fogva, hogy mi iparcikkek dolgában úgyszólva teljesen a kül­földre vagyunk utalva, míg az a nyers termé­nyeket az orosz, amerikai, ausztráliai stb. ver­seny óta nem kénytelen csak Magyarországból szállítani — a külforgalmi deficit nálunk a leg­nagyobb. A külföld védvámos politikája legerő­sebben Magyarország mezőgazdaságát sújtja. S van azonkívül is elég bajunk. Közigazga- és igazságszolgáltatás még mindig sok követelni valót hagynak hálra. Közoktatásügyünk, a nagy haladás dacára, még igen sok reformot követel. Közegészségi viszonyaink országszerte szomorúak- Nem egy megyénkben és városunkban a halálo­zások száma, fölülmúlja a születésekét. Másrész­ről évről-évre hangosabban panaszolják a sorozó bizottságok hogy az ifjú nemzedék testi satnyu­­lása aggasztó tünetté válik. Közlekedési állapotaink sem felelnek meg forgalmunk igényeinek, bár a magyarországi vas­utak hálózata folyton nagyobbodik De kőutak hiánya miatt az alföldön a vasutakhoz való ga­­bonaszállítás még mindig sok nehézséggel jár. Mindebből kitűnik, hogy a harmadik decen­­nium, melybe most lép Magyaroszág a kor­szakot jelentő 1866-iki események után, súlyo­sabb feladatokat ró még kormányra törvényho­zásra és társadalomra, mint az elmúl két évtized. A legnehezebben megoldható és legfontosabb kér­dések : a közgazdaságiak, ellenállhtlan erővel nyomulnak előtérbe. Lehetetlen elolázni őket. Maga a megújítandó kiegyezés is föl sünre dobta azokat. A nemzet bizton várja kormányáél és tör ■ vényhozásától, hogy Magyarország vita is gazda­sági érdekeinek lobogóját nem fogja elejteni. B—r.­ tó., • Tt ■ .L ■ 't i -;í vei ismét közelebb értünk az ezerhez, de vagy húsz évvel távolodtunk az 1848-tól. Az ó esztendő épen haldokolt, mikor Szil­veszter uram azt jelentette neki: — Tudod-e apó, mi a hir ? — Nos, nos ? — Apponyi kimegy Bismarckhoz, hogy megtanácskozza vele a vámdolgokat. — No, most már nyugodtan halok meg — mondá az ó év — fogd be a szememet Szilveszter ! A mi verebeinkről. (Mese 20—40 éves gyermekek számára.) — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája.— I. Most pedig beszélek a verebekről. Azok igen sokan vannak és szürke vala­mennyi. Nem is lehet őket úgy név szerint meg­különböztetni. Nincsenek köztük Jánosok, Pisták, Alfrédek, Aladárok, Nácik és Vilmosok. Azok egyformák és mindnyájan egy nyelven csiri­pelnek. Az én ereszem alatt is lakik három, ha­nem ezek már nem az igaziak. Úgy maradtak itt a télire lakni, mert morzsákat adtunk nekik. Olyan mameluk-verebek. Mi tápláljuk őket, mióta a hó miatt elveszítették a kenyerüket; már egészen beleszoktak a famíliába. Engemet ugyan nem nagyon szeretnek, mert egyszer va­lami illetlenség miatt közibök lövöldöztem a ma­­dárpisztolylyal, de a kis­lányt, azt szeretik. Az hordja nekik ki a fagyos verannara a morzsáját és tud is a nyelvükön beszélni. úgy nézem különben, hogy azok is egy családot képeznek. A fekete torkú vastag veréb az apaveréb. Az egy igazi ur. Sohasem láttam, hogy va­lamit dolgozik. Még az utcára sem szokott le­­szállani, hogy ottan kapargasson, mint a töb­biek. Egész nap ott leskelődik a párkányon a morzsák után s talán még a tányért is kinyal­ná, ha kitennénk neki. De a macskánkra haragszik és nagyokat csipog, ha meglátja. Hogy ilyen veszedelmes ál­latot is fölvettünk a családba! Pedig hát ebben az egyben nincs igazsága. Egy valamire való családban ilyennek is kell lenni, mivelhogy a férgek nagyon elszaporodnának. Különben vastag hangja van neki és me­leg ruhája­ az apaverébnek­. Hajnalban mindig ő csiripel föl bennünket, mert éhes. Azután na­gyon sokat tud enni , tulajdonképen nem is csi­nál mást soha, csak eszik. A másik, az egy cingár veréb. Ezt még a nyárról ismerem, mikor még a többiek is itt voltak. Akkor ő hordotta föl a szalmaszálat, meg a pelyhet az eresz alá, amin akkor mi nagyon sokat nevettünk. Pedig nem jól tettük, mert tulajdonképen ettől az any­a­verébtől van az egész veréb-családnak a vagyonkája. Az ő ho­zománya nélkül most nagy volna a baj az eresz alatti lakosztályban. Bizonyosan elfagyna a vé­kony lába valamennyinek. Ezt a cingár verebet még legjobban sze­retem valamennyi között, mert keveset csiripel és mindig ő eszi meg a maradék­ morzsákat. Ta­lán nem is maradt volna itt nálunk télire, ha­nem nagyon oda van kötve szegény a magit családjához, úgy nézem kötelességből lett ingyen­­élő , de ez már így van mindenütt. A harmadik, az még amolyan sihederve­­réb ; mindjárt ki lehet találni, hogy az a család szemefénye, a veréb-ifiúr. Nincs neki valami jó nevelése, csak manierjai vannak. Sokat ugrál, összecsiripel mindenféle bolondot és nagyokat eszik. Olyan ügyetlen, hogy egyszer már majd­nem elkapta a macska. Amolyan virgonc köny­­nyelmű kölyök, aki mindenét az Apjának köszöni Ha nem tekinteném a szüleit, már rég tetten volna valamit vele. II. Hát így volt ez egészen mostanig. Ha nem tudjátok, nem rég megfogdoztul mind a hármat egyszerre s azután behoztuk­­ szobába. Nagyon meg voltak ijedve, mert valam rosszat gondoltak. De nem történt velük valam nevezetes. Ott aludtak a kalitkában. Reggel azután el­vagdostuk mind a háromnak a farkát és azuta megint kieresztettük a verandára. Nagyon örültek neki, sőt ugy látszik tet szett is nekik, hogy olyan könnyű lett a farkuk de mi akkor azt mondottuk: — Ne halljátok, ha ti nem kapartok ug mint a többi verebek, hanem a mi kenyerünk eszitek, hát jól van. Hanem levágtuk a farkato­kat, hogy arra megtudja mindenki, hogy a m i P­E­STI H I id A P 18­6. $Vt. A főispáni hatalom és a bíróságok. Azon nagyfokú kedvetlenség, melylyel a törvényható­ságokról szóló javaslat 54. szakaszát a jogászi körök, különösen pedig a bírói és az ügyvédi kar a napi sajtóval együtt fogadta, — mint mi­­ket értesítenek,­­ a kormány kebelében is új megfontolásra adott alkalmat. Legutóbb főképet az igazságügyi minisztériumban foglalkoztak a nevezetes kérdéssel. Az 54. szakasz első pontjá­nak mostani szövegezése tudvalevőleg Szent­­g­y­ö­r­g­y­i Imre igazságügyi államtitkártól származik s eltekintve a főispáni hatáskör tisz-

Next