Pesti Hírlap, 1886. január (8. évfolyam, 1-31. szám)
1886-01-07 / 7. szám
2 napi összeg túlmegy 100—100 írton. Az aláírások folyton jönnek s tisztikar, mint választmány szüntelen lázas megfeszített munkát végeznek. * Ezen közleményt az erdélyrészi magyar kulturegylet köreiből vettük. Vissza fogunk rá térni. Egyelőre csak rá akarunk mutatni arra, hogy az oláhok és szászok mily kiszámított és praktikus eszközökkel veszik föl a harcot e magyar kulturtörekvésekkel szemközt. Szükségesnek, sőt égetőnek találnék, hogy a magyar kulturtörekvések is kikerülnének már a nagyszabású előkészületek és értekezletek stádiumából. A szerk. Színház, zene, képzőművészet. * (Patti Adelina a magyar kir. operaházban.) Egyik laptársunk felszólal a mellett, vájjon nem lehetne-e Patti Adelinát megnyerni arra, hogy Bukarestből visszatérőben Budapesten föllépjen az operában. Bukarest sokkal kisebb város és mégis öt estére nyerte meg őt. Bécsben a diva két operában lépett föl és harmadik föllépte, csak azért maradt el, mert nem akart mást énekelni, mint Carment, ezt pedig az ottani opera igazgatósága Lucca Paulinára való tekintetnél nem akarta elfogadni. De minálunk semmi sem állana útjában, hogy Carmenben lépjen föl, mely legremekebb alkotásai közé tartozik. * (Bárkány Mária), a berlini udvari színház magyar születésű hírneves tagja e hó 13-án érkezik Budapestre s már 14-én mint Julia „Romeo és Juliá“-ban lép föl; 15-én pedig mint „Adrienne Lecouvreur“ mutatja be magát a közönségnek. A jeles művésznő vendégjátéka iránt már előre is nagy az érdeklődés. * (Kuriózum.) „Suhl weissenburg“ban Julius Klökner „Musikalienverlag“-jában megjelent: „Jour-Fixe, Polka-Française componirt von Heinrich Pick, Bure auch er der ung. Westbahn. Gewidmet Ihrer Wohlgeboren Frau Katarine Pick.“ Hát hiszen elég jóhangzásu német név a Pick arra nézve, hogy a ki viseli, egy magyar társulat hivatalnoka létére német címet adjon zöngeményének. Klökner arra sem haragszunk német neve miatt, de már az ellen tiltakozunk és velünk együtt remélhetőleg tiltakozni fognak a derék székesfehérváriak is, hogy az ő tősgyökeres magyar városuk nevét germanizálják. * („Apollon) címen Nagyszomatban Horovitz Adolf kiadásában és Vágvölgyi Béla szerkesztése mellett új zeneművállalat indult meg, mely magyar zeneszerzők válogatott műveit közli csinos kiállítású havi füzetekben. Az első füzet Zimay László, Állaga Géza és Kovarcz Emil egy-egy szerzeményét tartalmazza. * (A kolozsvári nemzeti színházban) az évad kezdetétől 1885. október 3-tól december 30-ig volt összesen 85 előadás, 16 újdonsággal. Volt pedig 10 népszínmű-, 14 opera-, 14 operette-, a többi drámai és vígjáték előadás. Színre került összesen 53 darab. pesten, aki élete nevezetesebb momentumait irodalmi társaságaink egy-egy eseményéhez fűzi. Mint mikor a rózsabokor a kerítésbe kapaszkodik. Nincs hálásabb és ragaszkodóbb közönsége a két irodalmi társaságnak, mint a nők. Sok nemes érzést visznek innen haza és lelkesülést adnak érte cserébe. A fiatal író azt mondja magában, mikor végig néz a sugárzó arcokon . Érdemes fáradozni, hogy ilyen fenkölt lények tetszését megnyerjem! (A Petőfi-társaság ülései nevezetesek arról is, hogy amely napon tartatnak, városszerte kozmás az ebéd. Nincs otthon a tűzhely géniusza, az asszony.) Olyan tömve volt ma az akadémia díszterme, mintha ott valami rendkívüli eseményre készülnének. Például, ha Gyulay Pál dicsérő kritikát olvasna föl, Istóczy ölelkeznék Wahrmannal, Bodnár Zsigmond ajánlaná Beöthyt mint eszthetikust, Csanády bácsi cilindert tenne a fejére stb. De még ennél is ritkább dolog történt: Jókai Mór maga elnökölt. Ezért volt talán olyan lendületes Ábrányi Emil évi beszámolója ? Mikor elmondta, hogy kik olvastak föl az utolsó évben a rendes tagok közül: (Beniczky-Bajza Lenke, Tolnai Lajos, Mikszáth Kálmán, Balázs Sándor, P. Szathmáry Károly, Kiss József, Névy László, Ábrányi Emil, Bodnár Zsigmond, Revitzky Gyula, Szana Tamás, Petelei István, Bulla János, Szabó Endre, Szász Gerő, dr. Prém József, Margitai Dezső, id. Ábrányi Kornél és Bercsényi Béla. Mint vendégek: Szmrecsányi Paula, Radó Antal, Mezei Ernő, Palágyi Lajos, Petri Mór, Síkor Margit, Szabó Sándor, Hentaller Lajos és Seress Imre) hangjában a büszkeség tükrözött. De nyomban rá fájdalmasan rezdült meg, mivel a társaság két kitűnő tagjának (Győry Vilmos és Tóth Endre) kimúltáról emlékezett meg. Győry Vilmos annyira híve volt a Petőfi-társaságnak, hogy mikor halálos ágyán feküdt, még mindig azt tervezte, mihelyt jobban lesz, első sikerült művét (s melyik nem volt sikerült?) a Petőfi-társaság ülésén olvassa föl. Jókai Mórnak nagyon tetszett a jelentés, mert amint Ábrányi befejezte a fölolvasást, azonnal cukrocskákkal kínálta meg a derék másodtitkárt. Követte ebben Podmaniczky báró példáját, aki ilyen édes módon kritizálta meg mint intendáns énekesnőit. Igaz volna tehát az a szárnyaló hír, hogy Jókai Mór lesz Podmaniczky báró utóda? Ha igaz, akkor — rossz thémát választott mai fölolvasása tárgyául Torkos László. „Az érdem“ című satyrájában azokat ostorozta, akik érdemetlenül bitorolják a kitüntetéseket. Torkos László jól kezeli a satyra ostorát, amely fájó sebeket ejt ugyan, de javítva nevel. Torkos pedig épen oly jó nevelője az ifjúságnak, mint jó satyra költő. Bodnár Zsigmond elemében volt ma. Nem bántotta epéjét Beöthy Zsolt. „Petőfi és századunk lyrája“ című fölolvasása gazdag volt ügyes apercívekben és követésre méltó ujjmulatásokban. Utóvégre mi is kezdjük elhinni, amit Tolnai Lajos hirdet: hogy Bodnár Zsigmond Magyarország legnagyobb eszthetikussa. De ki nem hinné el, mikor Tolnai felköszöntőben mondja ezt, hiszen a borban van az igazság ! Igaz, hogy ilyesmit csak később mondott, a banketten, egyelőre pedig „Kun László“ című balladáját olvasta föl. Jó volt a felköszöntő, de még jobb a ballada Hát ha még regényt csinált volna ebből a tárgyból. Ugyan mit nevet a közönség ? Aha ! Balázs Sándor lép a fölolvasó asztalhoz. „Mikor nem vagyunk otthon“ című humoros rajzában kissé drasztikus módon írja le egy fiatal házaspár kölcsönös titkolózását s az ebből származó bajokat. A nő váltóra vett föl száz forintot s erről nem szabad a férjnek tudni; a férj pedig egyszer boros jókedvében megcsípte a szobaleány arcát, erről meg ez asszonynak nem szabad tudni. Mind a kettőt sakkban tartja és zárolja e titok révén a szobaleány, akit aztán elér a nemezis. Felesége lesz egy cseh trombitásnak, aki hetenkint egyszer elpáholja. Sok komikum van e kis rajzban, de abból a fajtából, mely inkább előlapba való s nem egy, többnyire nőkből és fiatal leányokból álló közönség ízléséhez van mérve. Kiss József „Rab asszony“ cimü szép költeményét és Jókai Mór „Jókai tágabb hazája“ címü érdekes fölolvasását alább közöljük. Mikor a fölolvasásoknak vége volt s a közönség kifelé tódult az akadémia csarnokából, sajátságos jelenet játszódott ott le. Hazafi Veray János ur, a világhírű „népköltő“ az akadémia előcsarnokában olvasta föl verseit s nem kisebb, habár kevésbbé válogatott publikumra talált. Az akadémia teremőrei (mindannyi irigy kritikus) kikergették a jeles „poétát“ a csarnokból, mire az ifjúság (pék-ifjak, suszterinasok sat.) vállaikra vették s diadalmasan hordták kőről. Hírlik, hogy Hazafi Veray János egy harmadik irodalmi társaságot akar létrehozni, amelynek mindenki tagja lehet, aki műveire előfizet. Praktikus gondolat! * A fölolvasást bankett követte az „Angol királynő“ egyik termében. A sok felköszöntő közül fölemlítjük Komócsy Józsefet, aki a Petőfi-társaságra, Balázs Sándoréit, aki az új tagokra, a vendégekre és a női tagokra, Tolnai Lajosét, aki a tisztviselőkre és Kiss Józsefét, aki a társaság fölvirágzására és jobb összetartására emelt poharat. Mikor úgy három óra után elhagytuk az „Angol királynőt“ a Dunaparton népcsődület volt. Hazafi Veray János még mindig szavalta verseit. Columbus. Tiz közülés, az idő hogy eljár ... (Karcolat a Petőfi-társaság mai közüléséről.) Egy fiatal nő ment föl előttem az akadémia főlépcsőjén, barátnője csimpaszkodott karjába s az élénk asszonyka bölcs oktatást adott még hajadon barátnőjének : „Öregszünk Irmuskám, nagyon öregszünk! Egész örökkévalóság mióta ide járok a poétákat hallgatni, okosabb is lettem azóta! Olyan rövid szoknyában járó serdülő leány voltam, mikor Jókai először nyitotta meg a közüléseket s ma már vén asszony vagyok, aki saját maga helyett leányát szépíti. Itt láttam először a férjemet is; itt kötöttünk ismeretséget Torkos László egy verse mellett. Elég hosszú volt, hogy Boldizsárnak alkalma nyíljék nekem sok képet mondani. Egy másik ülésen, Balázs Sándor fölolvasása alatt szerelmet vallott nekem Boldizsár. A közönség folyton kacagott és szomszédjaink bámulva néztek ránk, miért csillog könyv a szemünkben? Egy héttel lakodalmunk után Ábrányi Emil olvasott föl egy epedő költeményt s Boldizsár azt mondta: „Nini, ez egészen nekünk beszél!“ S most már azt mondja férjem, menjek csak egyedül, megfájdul a feje a sok verstől. Azt mondom Irmuska, az idő nagyon eljár!“ Mosolyogva hallgattam az asszonyos beszédet. De jól esett szivemnek az ellesett szó. Mert mint az a szép fiatal mama, még sok olyan nő van Buda PESTI HÍRLAP 1886. január 7. A Jókai tágabb hazája. Az ifjú nemzedék számára írta: Jókai Mór. A napokban olvastam nagy hazánkfiának egy vezércikkében ezt a szót: „a Jókai tágabb hazája“. — Szeget ütött a fejembe ! — Vájjon mi lehet ez ? — Csak nem az „összbirodalmat“ értette alatta ? Mert hogy abba bele ,,ne“ menjünk, azért én annak idejében a legszűkebb hazámba is bejutottam, aminek becsületes neve „tömlő” ” korszak neve „Schmerling.“ Harminc év alatti fiataloktól nem lehet azt követelni, hogy huszonkét év előtti állapotokról világos emlékezettel bírjanak , azért nem csodálom, ha gyakran megújuló hangokat hallok a fiatal növésű erdőből: „bár csak visszatérnének azok az idők, a mostani, minden szabadságot megsemmisítő korszak helyébe!“ — Az igaz, hogy akkor nagy volt a szabadság : a többség nem szavazta le a kisebbséget, — az elnök nem vonta meg senkitől a szót, — a virilisságát nem vesztette el senki ; — sajtótörvény pedig épen nem volt: minden újságíró azt írhatta, s azt nyomathatta ki a lapjába, ami neki tetszett; — csakhogy aztán, mikor fel akarta adni a lapot a postára, akkor megfogta a gallérját — nem ám a cenzor, mert olyan nem volt, hanem a rendőrbiztos, s azt mondta „lassan a szellemmel!“ Azzal a lapot, nyomdát lepecsételték , az újságírót vitték a legalkotmányosabban kormányzó rendőrmandarinhoz. A rendőrmandarin úr tökéletes ellentéte volt a mostani keményszívű, haragos tekintetű, kegyetlen belügyminiszternek : végtelenül nyájas, mosolygó, alacsony, öreg uracska, aki mindig olyan vékony, siránkozó hangon beszélt, mintha érdekbeszédet olvasna fel megholt tudós felett: her mein lieber Jókai! Mit cselekedett ön?“ Asztalán volt kiterítve az újságom. Azt persze ő excellenciája nem tudta, hogy mit cselekedtem, mert magyarul egy szót sem értett, csak azt látta, hogy a lapomban kolumnaszámra vannak aláhúzva a sorok majd veres, majd kék plajbászszal, némelyik duplán. A veres a lázítás, a kék a felségárulás. El volt érzékenyülve: ő maga szívesen megbocsátana, s megengedné, hogy a rettenetes cikket kivegyem a lapból, de már ő excellenciájának a főmandarinnak ott fenn Budán tudomása van a dologról s az kegyetlen uraság , azért bármilyen nagyon sajnál is, kénytelen átadni a törvény szigorának, azzal megölelt, megrázta a kezemet, megtörülte a szemüvegeit s küldött a Károly-kaszárnyába magamat jelenteni. Holmi sajtóbiróság, esküdtszék s másféle mai korbeli zsarnoki tribünül akkor nem létezett , hanem azok helyett dívott az igazi demokrata intézmény: a katonai bíróság. A hosszú asztalnál ült egy ezredes, egy őrnagy, egy kapitány, egy hadnagy, egy őrmester, egy káplár, meg egy közkatona, a három utóbbi nem értett más nyelven, csak pólyákul. És ezek előtt kellett nekem elmondanom a nagyszerű védbeszédemet s bebizonyítanom, hogy Erdély jog szerint Magyarországhoz tartozik, s hogy Magyarországnak külön felelős minisztériummal kell bírni. Háromnegyed óráig tartott a védbeszédem, tér-