Pesti Hírlap, 1886. április (8. évfolyam, 91-119. szám)

1886-04-08 / 98. szám

_________________________________________________PESTI HIRT.­A­P______________________________ 1886. április 8. kívül még alig elégséges az általános művelt­ségre. A német ellen az ország nagy részében erős az ellenszenv, chauvinistáink még most is félnek a germanizációtól. A francia nyelv reme­keihez erősen katholikus, az angol klasszikusok­hoz pedig protestáns zamat fűződik. Akár az egyik, akár a másik sok kifogásra ad alkalmat hol az egyik, hol a másik oldalon. Csak felületesen említhetjük mindezen kér­déseket, melyeket hírlapcikkben csak érinteni lehet, nem pedig alaposan tárgyalni. Szükséges azonban, hogy a közönség figyelme ezen neve­zetes kérdés felé fordíttassék, mely előbb-utóbb törvényhozásunkat is újra foglalkoztatni fogja és évek hosszú során új meg új kísérleteket idézend elő, reméljük nem az oktatás kárára. Pulszky Fer­ette: A főrendiház naplóhitelesítési bizottsága f. évi április hó 8-án, délelőtt 11 órakor a nyilvános ülés előtt ülést tart. Tárgy: Két naplóhitelesítő tag kijelölése ápril hóra. A képviselőház igazságügyi bizottsága Apáthy István elnöklete alatt tartott mai ülésében a telekkönyvi betétekről szóló törvényjavas­latra vonatkozólag a képviselőházhoz beérkezett és a bizottsághoz áttett kérvényeket illetőleg azt határoz­ta, hogy miután azok a javaslat tárgyalásánál foly­ton figyelembe vétettek, a bizottság jelentésének kí­séretében adassanak át a háznak annak indítványo­zásával, hogy a kérvények a ház irodájában letetes­senek. Ezután Teleszky István előadó felolvasta a javaslatra vonatkozó jelentést, mely általában elfogad­tatott s ezzel az ülés véget ért. A t. Házból. Azok letelepedtek kellő komolysággal, Beöthy felállt roppant ünnepélyes arccal s harsány han­gon kezdé: — Tisztelt Ház! A karzaton nagy csodálkozás és figyelem keletkezett, nem birták a jámbor vidékiek meg­fogni, hogy csak olyan kevesen vannak. No már ez mégis szörnyűség! De a Beöthy beszéde szépen csengett, mind jobban jobban átmelegedett, a szónoki hév meg­­izmositá hangját s csak úgy­ reszketett a terem a mikor végig harsogtatta, hogy a Tisza-kor­­mány vád alá helyezését kéri a Háztól. A fent ülők ájtatosan hallgattak, a lent ülők görcsös nevetésben dőltek a padnak, ami még jobban tüzelte a „tréfák nagy mesterét,“ úgy hogy egész addig játszta az „országgyű­léséi­t,“ mig a teremszolga be nem nyitott, hogy : — Jön az elnök! Aminthogy jött is s a karzatnak nagy saj­nálatára — unalmasabbra fordult az igazi ülés. Másnap aztán nagy hiába keresték ama derék szónoklatot az „Egyetértésben.“ És a „Ház naplójában“ is hiába keresi majd az utókor, mely pedig Beöthy Algernont fogja tartani ebből a korból a „legkomolyabb politikusnak.“ II. A módosítók harca. Ezen mulatságos esemény után, melyet a krónikák számára leírtam, áttérhetek a mai ülésre, mely egy szomorú eseménynyel kezdődött. Hiszen tudj­ák, önök miről van szó. Egy kis új kölcsönről. De ne időzzünk e kellemetlen incidensnél. Kell. Punktum. (Ha mi nem bírjuk, majd meg­fizeti értünk Egyiptom.) Ezen művelet után, melyet két előadó támogatott, (úgy látszott nekem e két beszéd közben, mintha valahol a Rotschadh palotája előtt ácsorognánk) a harmadik előadó lépett fel a ketrecbe. Dárday a „nagy üldögélő“, piros mosolygó képe szinte mondani látszik : „Menjünk uraim ismét falura.“ S valóban mindjárt üdébb levegő csapja meg arcunkat. Falun vagyunk. A nótárius uram lépked el előttünk a kampós botjával. Látjuk öreg biró­k­amat, épen most tömte meg a pipá­ját, kicsihol, rágyújt s egykedvűen eregeti a füstöt, mert hát minden semmi, minden csak füst a világon és épen csak a füst valami. . . . Az okos, jövőbe látó törvényhozó urak végig vezetnek az egész­ községen. Feltárják — Ha jól meggondolom, én sajnálom magát, évődött Weisz; ha volna egyáltalában rá eset, hogy zsidóval megbarátkozhatnám, szomszéd úr volna az, akit megszeretnék. — Köszönöm a jóakaratot, de nem tudom, mire véljem a sajnálkozását. — Nem tudja? Igaz, hiszen maga nem kap tudósítást! — Kapok biz én. — Akkor hát azt is tudja, hogy a zsidóknak három hónap alatt ki kell takarodniok az országból. — Mit beszél? Rossz a maga értesülése. Én úgy tudom, hogy a jövő országgyűlésre már követet is választanak. — Ne mondja! — gúnyolódott Weisz sértő mosolylyal. — De mondom, mert itt van nálam az írott tudósítás. Abban csak nem kételkedik szomszéd úr? — Talán nem jól olvasta. Itt van az enyém is s az egészen mást mond. Kicserélték a tudósításokat. Alig hogy rátekin­tettek, mind a kettő ajkáról egyszerre hangzott el: — De hiszen ez egy és ugyanazon írás! A csiny tehát kitudódott, hanem a két derék szomszédnak volt esze, hogy ne publikálják a saját fölsülésüket. De még ugyanazon a napon lemondtak a s. k. t. drága fényűzéséről csendes életét, apró bajait, sopánkodnak, erős­­ködnek, mindenik a maga pápaszemét kínálja: ezen az üvegen át szebb a kilátás. Csak úgy hullanak a módosítások. A mi­­niszterelnök alig győzi őket kiparírozni, de mégis győzi, bámulatos elevenséget és dialektikát fejtve fel. Olyan apróra tudja a község organiz­musát, mintha soha sem látott volna várost -t­­akarom mondani, mintha örökké falun lakott volna. Mindenki módosít, kivévén Mocsáryt, aki kényelemszerető, ő csak törül. (De a spongyája nem fog.) Módosít Szederkényi, módosít Enyedi Lukács, a­ki több képviselőt akar a nagyobb községeknek. A módosítási láz még az előadón is kitör: ő is módosit a 30. §-on. Gróf Tisza Lajos csendesen ül székén, a Deák Ferenc helyének szomszédságában, egy kicsit unatkozik, mikor megüti a fülét, hogy asszonyokról van szó. — Hiszen ez az én thémám ! S rögtön segít a tisztelt Háznak eltalálni a helyes szövegezést, kizárván a férjes asszo­nyokat a virilistaságból, nem adván meg arra a jogot, csak a hajadonoknak, özvegyeknek és el­váltaknak. (Szegény férjes asszonyoknak most már kettős baj — egy az, hogy joguk nincs, más az, hogy férjük van.) Ezen udvariatlanság után, melyet a legud­variasabb gentleman követett el a férjes nőkkel, Olay, Horánszky, Barla, Szederkényi, Thaly jöt­tek hosszú sorban s olyan ragadós lett a mó­dosítási nyavalya, hogy még Tisza Kál­mánra is átragadt a járvány s bele­­módosította a 33. paragrafusba „akadémia“ helyett „akadémiák.“ De persze ez is taktika volt. Hatott. Micsoda ? hökkentek meg az ellenzékiek. Hát ő maga is módosít már a saját törvényén ? Hám! Ő is nekünk segít már? Akkor hát ne segítsünk neki, ne módosítsunk többet. És nem módosítottak azontúl. I. Egy nagyszabású beszéd. Esős mogorva idő volt. Az ülés kezdeté­nek órája már elmúlt és még nem lehetett meg­kezdeni a tanácskozást. Három-négy képviselő lézengett bent s néhány Haluska János a karzaton. Ez gyakran megtörténik különben is, hogy hamar jött képviselők, türelmetlen várakozással járnak-kelnek a teremben az órájukat néze­getve , mintha valamely vonat megindulását lesnék. Nem mindég van ott Beöthy Algernon, a­ki egyszer ilyen alkalomkor ugyancsak földerítette a várakozókat és bámulatba ejte a karzaton ülőket. Ugyanis látván, hogy sem az elnök nem jön, sem a képviselők nem gyűlnek, azt mondja halkan négy-öt jelenlevő honatyának. — Tréfáljuk meg egy kicsit a karzatot, ül­jetek be csendesen a padokba. alatt, az emancipácionális vitának is vége szakadt. Minden a réginél maradt. A zsidókat se nem kerget­ték Palesztinába, a­mint Weisz ur hőn óhajtotta, sem pedig nem emancipálták, a mint Schwarz ur szerette volna. Bartafalvi Gida lelkében ez időtájban zseniális eszme fogamzott meg. Hogy ő lemondjon a minden­napi két körmödről és kockáztassa a még létre nem jött nemzeti kölcsönt ? Soha! Inkább tovább írja a tudósításokat. Utóvégre még jót is cselekszik, mert két emberi szívnek örömet okoz. Így történt aztán, hogy a két szomszéd még akkor is a zsidó-emancipáción rágódott, mikor már az egész ország napirendre tért e kérdés fölött. Bar­tafalvi ütötte és dédelgette a zsidókat, a­mint ezt Weisz és Schwarz urak kívánták. Egy napon a két szomszéd a kávéházban ta­lálkozott. Nagyon jó hangulatban voltak, mert a s. k. t. túltett magán a referádában. A nagy öröm közlé­­kenynyé teszi a lelkeket s igy megtörtént, a mi még soha azelőtt: szóba álltak. Weisz ur volt az, aki kijátszotta a tromfot. — No szomszéd, készülünk-e már ? — kérdő gyöngéd célzással arra, hogy a zsidóknak három hó alatt el kell hagyni az országot. — De készülünk ám! — válaszolt büszkén Schwarz. Az ő tudósításában meg az volt, hogy a legközelebbi országgyűlésre már a zsidók is küldenek követet. Columbus, Országgyűlés. 1. A képviselőház ma első­sorban a pénz­ügyi közigazgatási bíróságról szóló törvényja­vaslatot tárgyalta s azt nagyobb vita nélkül el­fogadta. Azután folytatta a községi törvényja­vaslat tárgyalását, mely a 36. §-ig haladt. A vita itt félbeszakíttatván, Széchenyi Pál gr. miniszter válaszolt Fenyvessy Ferencnek a budapesti zálogházakban űzött visszaélésekre és Neményi Ambrusnak a román kereskedő­szerződésre vonatkozó interpellációira. Végül három interpelláció terjesztetett elő : Ferenczy Miklósé az erdélyi úrbéri és dézs­­makárpótlás ügyében, Veress Józsefé a vad­házasságok, és Margittay Gyuláé a ki­vándorlások tárgyában. II. A képviselőház ülése április 7. Bejelentések: Péchy Tamás elnök az ülést d. e. 10 órakor megnyitván, a múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után bemutatja a pestvidéki törvényszék felterjeszté­sét becsületsértéssel vádolt Szemnecz Emil képviselő kiadatása iránt. A mentelmi bizottságnak adatik ki. Szápáry Gyula gr. pénzügyminiszter bemutat három törvényjavaslatot, az 1883. évi zárszámadásra alapított leszámolás szerint Magyarország terhére mutatkozó tartozás fedezéséről, továbbá az 1885-iki közösügyi költségekből a magyar korona országai által pótlólag fedezendő összegről, végre a múlt évekből származó pénztári hiánynak fedezéséről. A pénzügyi közigazgatási bíróság. Tárgyalás alá vétetett a pénzügyi közigazgatási bíróságról szóló 1883. évi XLIII. t. e. némely hatá­rozatainak módosításáról szóló törvényjavaslat. Hegedűs Sándor előadó részletesen indokolja és elfogadásra ajánlja a törvényjavaslatot a pénz­ügyi és igazságügyi bizottság szövegezésében. A pénzügyi és igazságügyi bizottság kúriai bírói rangot

Next