Pesti Hírlap, 1886. május (8. évfolyam, 120-150. szám)
1886-05-01 / 120. szám
3 megmaradt állandónak s le nem sülyedt melyre, az Paulernek s azon nagy erélynek és következetességnek érdeme, mely az ő lelkében lakott. Szerencsésebb időben, jobb fordulat után az utód fogja csak igazán fölismerni az elhunyt miniszter örökségének igazi becsét. Tanár, tudós, iró, szónok és államférfiú veszett el benne. S egy régi alak, a ki részt vett a nemzet politikai és szellemi ujjáalkotásának nagy munkájában. Egy ember, akinek nevéhez értelmiségünknek tisztelete és igaz nagyrabecsülése van kapcsolódva s aki iránt élete alkonyán, még szenvedései közben sem volt mindenki igazságos. A halál azonban igazságszolgáltatás is egyszersmind. A ravatalt megvilágító fáklyák sok mindent megmutatnak, amit a vakító napfényben sem lát meg valóság szerint az emberi szem. Pauler Tivadarnak igazi érdemei voltak a haza sorsa körül s megérdemli az őszinte könyet, melylyel kiváló embereinek ha valaki, úgy a magyar nemzet adósa mindig. Béke és igazság lengjen hamvai fölött! Pauler Tivadar 1816. ápril 9-én Budán született, hol atyja a magyar főhadi kormánynál szolgált. Édes anyja a hazai jogirodalom történetében ismeretes Markovics Mátyás leánya Iskoláit a budai főgimnáziumban s a pesti egyetemen kitűnő sikerrel végezte s ez alatt tanárai, köztük Virozsil és Frankl szeretőjét és barátságát is megnyerte. Hosszas levelezése Virozsillal az évek soránál szorosabbra fűzte a barátságot. 1832-ben a bölcsészet, 1836-ban pedig a jog és államadományok tudorává avattatott fel s miután 1838-ban Pesten a természetjogot rövid idéig helyettesként tanította, ugyanazon évben a zágrábi akadémiában a természetjog s magyar közjog rendes tanárává neveztetett ki; 1845-ben pedig Zágrábmegye rendei által az ottani megyei törvényszék közbirájává választatott s a rögtönitélőszék s megyei levéltár rendezésére kiküldött megyei választmány tagjai közé soroztatott. 1845. november 25-én választotta meg a magyar tudományos akadémia az értekezései és előadásai által már akkor is kitűnő nevű tudós levelező tagjai közé, majd 1855-ben rendes tagjai közé vette föl. Értekezése, mellyel székét elfoglalta: „Az akadémia jogalapjairól“ és „Az elévülésről“ nagy hatást idézett elő a tudományos irodalomban. 1846. szeptember 13-án a pesti királyi, 1847- ben pedig a gráci cs. kir. egyetem jogtudományi karának tagjai közé vétetett fel. 1848-ban a pesti egyetemnél lett jogtanár, 1867-ben a koronázás alkalmával a tudomány terén szerzett érdemei elismeréséül ő felsége a Lipót-rend keresztjével tüntette ki. Azóta a jog és államtudományi encyclopediát, az ész jogot és büntető jogot tanította. 1869-ben kineveztek a meg fog jelenni a magyar tudományegyetem kathidráinak valamelyikében. Ő is érezte az, hogy itt van ő neki a legjobb helye, itt követheti kedvére lelke hajlamát, itt lehet az ő működése a közügyre is a legáldást hozóbb. Szerette minden hallgatója, mint egy tanárát sem s ismerve az ő lelkületét, nem nehéz elképzelni, mily önmegtagadásába, mennyi benső küzdelmébe kerülhetett, hogy megszeretett világából más térre ragadtassa ki magát. De világéletében a kötelesség embere volt, s nem lehetett volna rá gyakorolni nagyobb erkölcsi pressziót semmivel, mint azzal, hogy hazájának az ő erejére más téren nagyobb szüksége van. Ennek engedett, mikor (1869-ben) az újjászervezett legfőbb ítélőszék egyik bírói tisztét, majd mikor b. Eötvös halálával a közoktatásügyi (1871. febr. 10-ikén) s később (1872. szept. 4-én) az igazságügyi tárcát elvállaló, melyet a Deák-párti Bittó-kormány lemondásáig (1875. márc. 2.) viselt. Ekkor azonban ismét fölkereste az ő kedves tanszékét. Csakhogy nem sokáig szentelhette magát választott hivatásának, újra beszélittatott (1878 jun. 30) a kabinetbe, melyben egész most bekövetkezett haláláig az igazságügyminiszteri tárcát vezette. A parlamenti izgalmas élet, az adminisztráció naponkét megújuló ezernyi ezer kis és nagy bajai nem voltak a komoly tudós természetének megfelelők. Más volt az ő értének ideálja. De sokkal inkább volt filozófus, semhogy a vesződségek özöne kizavarhatta volna higgadt nyugalmából. A parlamentben nemcsak klasszikus, a formatökélyre ép úgy, mint a tartalomra sokat adó jeles szónoknak bizonyult, ki e nőisti steiészok túrájává, not a nünteit úszta,gyan, mint kitűnő előadó bíró szintén nagy elismerésre tett szert. Ámde a megnyíló iskolai új év ismét visszavonzotta őt legnagyobb diadalainak szerzőjéhez, a tanári székhez, amelyet csakugyan vissza is fogalt. 1871. február 10-én lett vallás- és közoktatásgyi miniszterré, mely állást azonban nemsokára 1872. szept. 4-én felcserélte az igazságügyi tárcával, melyet 1875. március 2-ig tartott meg, mikor is a Bittó-kabinet többi tagjaival együtt lemondott s visszatért újra tanszékéhez, melyen mindig a legszívesebben időzött. De nem sokáig se fölelhette magát tanár kivalásának. 1878. junius 30-án ismét átvette az igazságügyi tárcát, ezúttal már a Tisza-kabinetjében s azóta folyton e hivatásának él. Méltán érték őt, ki annyira kitüntette magát a közügyek terén, kitüntetések a király részéről is A fenti kitüntetéseken kívül, midőn a Bittó kabinettel együtt beadta lemondását, 1875-ben a Lipót-rend nagykeresztjével kitüntetve mentetett fel állásáról s végül ISSB-ben május 5-én valóságos belső titkos tanácsossá lett. A tud akadémiában 1874. május 28-án az akadémia igazgatótanácsának tagjává, 1880. nov 22-én pedig az akadémia másodelnökévé választott és e tisztségről csak az utóbbi időben mondott le el betegsége miatt és bármennyire igyekeztek rábírni, hogy vonja vissza lemondását, azt nem volt hajlandó megtenni. Csak 1883-ban választatott meg újból e méltóságra. A választók bizalma is oly szívósan ragaszkodott hozzá, 1871-ben a főváros I kerülete választá meg őt orsz képviselőnek s megválasztá azután is folytonosan ugyanazon kerület 1872. 1875. 1878. 1881. 1884-ben, a három utolsó választáskor is egyhangúlag. Első magyar irodalmi munkái a Századok, az Athenaeum, a Tudománytár hasábjain jelentek meg s mindjárt kezdetben, alapos képzettségű írójukra vonták a ügyemet. Később azonban, midőn a „Jogtudományi Szemle“ alapítói között tárdjuk nevét, kizárólag az akadémia értesítőjében jelentek meg dolgozatai. Értekezései közül a fennebb említett két akadémiai székfoglalóján kívül küönös figyelmet keltettek a „Tudmánytár“ 1842—43-iki füzeteiben közlött cikkek „Az észjogtudomány fejődése és jeen állapota“ címmel. Emlékbeszédei, minek pl. a Mittermayerről és Virozsiiról tartottak, ép oly mélységgel, mint szépségéé vannak írva ; későbbi értekezése az akadémiában az észjog tanárairól az egyetemnél, méltó társa ezeknek. Sokkal becsesebbek azonban ezeknél kézi könyvei, melyek mindegyike számos kiadást érve, forog ma is a közönség kezei között. A jog- és állastudományok encyklopédiája, észingi elő- és alaptana, végül „Büntető joga“ keresett és előnyösen ismert könyvek úgy hazánkban, mint a külföldön. Huszonkétévi tanári működése alatt a haza fiatalságának nagy része, legalább tízezer férfiú került ki kezei alól s ezek között nincs egyetlen, aki a legnagyobb tiszteletet ne érezte és ne tanúsította volna iránta állandóan. Méltán elmondhatjuk tehát, hogy Balassa óta a múlt évtizedekben egyetemeinknek kedveltebb tanára Pauiernél alig volt. Előadási képessége mindig ömötté tette auditóriumát, sok ne vez°tes férfi, ki már a közéletbe lépett, járt el előmindig tapintatosan tudja megtalálni a kérdésnek és helyzetnek leginkább megfelelő hangot, hanem kitűnő rögtönzőnek és hatalmas vitázónak is, kit bármi támadás mindig készen talál s ki a szónoki fegyverzetnek egész arzenálja fölött rendelkező, melyből semmi nem hiányzik, kivéve a sértő fegyvereket Ezeket annyira kerülte, hogy még a gúny fegyveréhez sem folyamodott soha s mindig beérte azzal, ha az álláspontja elleni támadásokkal szemben tárgyilagos érveket állíthatott. Ezekkel pedig bőven fölruházta bámulatraméltó tudományos készültsége s ritka emlékező tehetsége. Elmondhatni róla, hogy e szellemi s rendkívül rokonszenves egyéni tulajdonai voltak azok, melyek őt ama politika gyarlóságain és hibáin túlsegítették, amelynek ő is egyik támogatója volt. Páratlanul megható jelenet volt az, mikor az igazságügyi költségvetés tárgyalására a képviselőházban megjelent. Hatalmas támadás készült e tárca ellen a két ellenzék részéről, s a jogász képviselők legjelesebbjei voltak szólásra előjegyezve, hatalmas debatterek, faltörő támadók. És ekkor megjelenik a folyosókon egy sápadt, megtört ősz alak, hogy ő majd a tárcát megvédelmezi ellenük. Vastag shawl volt nyaka köré burkolva s beesett arcából, bágyadtan révedező szemeiből lerítt a szenvedés. A szembejövő képviselők konsternálva tekintettek reá, nem voltak elkészülve megjelenésére, azt gondolták, hogy az igazságügyi tárcát majd az államtitkár védelmezi. „De az istenért, kegyelmes uram, miért hagytad el a szobádat, ha gyöngélkedel ?“ „Ma az én napom következik, nem szabad gyöngélkednem“, — viszonzá szelid mosolylyal. A gonoszabb nyelvűek azt rebesgetek, hogy a adásaink, hogy nemes fontosabb kérdésről meghar- ca-sa : éz sét. Tanítványainak mindegyike tapasztalta s.-.i-essérét, tanácscsal, jóakarattal, gyakran aagilag is sejtett rajtuk. A potki életben a 70-es évekig csak egyszer szerepel, a midőn ugyanis a ráckevei kerületben fel akartak léptetni képviselőjelöltnek, de ő viszszalépett. Mint szónok, a legjobbak egyike volt, ki gyakran idézett elő viharos tetszést a házban. Emlékező tehetsége bámulatosan élénk volt. Megtörtént dolgokra a legnagyobb pontossággal emlékezett. Minisztersége alatt nem volt olyan ülés a képviselőházban, melyen meg nem jelent volna, ha csak betegsége nem tarztatta, vagy a főrendeknél nem volt elfoglalva. S ha a ház ülése nem tartott délutáni 2 óráig, a fenmaradt időt arra használta, hogy hivatalába ment és ott dolgozott. Épen úgy nem szokod volt hiányozni a szabadelvű párt egy értekezletéről sem. Akár tárgyaltak ott reszortjához tartozó ügyet, akár nem. A legutolsó másfél év óta betegeskedett. Vesebajban szenvedett, melyhez gyomorbaj járult. A családjában beáll csapások (a most őszszel vesztette el nejét) még inkább megtörték erejét. Mindazáltal gyengélkedése dacára is a leglelkiismeretesebben ellátta hivatalos ügyeit; a mikor csak ereje engedte, fölkereste hivatalát s midőn akadályozva volt a kimenésben, otthon refaráltatott magának ,• különösen a személyi ügyek°t, mondhatni legutolsó pillanatig maga intézte el. Emlékezhetünk a nem rég lefolyt budgetvitára, amidőn a miniszter holtbetegen vánszorgott a házba, csak hogy jelen lehessen tárcája tárgyalásakor. Az ellenzék szónokaira annyira hatott e rendkívül buzgalom, hogy egytől egy elálltak a szótól s az igazságügyi budget, néhány felszólalástól eltekintve, melyek a résziekre tartoztak, minden vita nélkül foadtatott el Pauer egyáltalán megtestesülése volt a kötelességérzetnek. * Az elhunyt miniszter állapota már szerda óta oly roszra fordult, hogy családja minden pillanatban val a a katasztrófa bekövetkezése. A kezelő orvosok, Kovács tanár, dr. Szinássy és dr Poór feladtak minden reményt. Idült vesebajban (Lythiasis) szenveded már régóta és körülbelül 3 hét óta volt ágyban fekvő beteg. Utolsó óráiról a következőket írja tudósítónk: Tegnap esti tizenegy órától fogva eszméletlenül feküdt a beteg, kinek arcát a hosszú kínos szenvedések egészen eltorzították. Csak halk lélegzetvétele árulta el, hogy még él. A haldokló ágya mellett egész éjjel ott virrasztanak: leánya Pauler Gizella férjével, fia Pauler Gyula országos levéltárnok és Mariska unokája férjével Simó Lajos földbirtokossal, kiket táviratilag szólítottak ide Szatmárról Eszméletlenül töltötte az egész éveit s mikor ma reggel dr. Szénássy meglátogatta a beteget, változatlan volt az állapot. Tizenegy óra előtt dr. Poór tett látogatást a betegnél s miután belátta, hogy az élet meghosszab PESTI HÍRLAP 1886. május 1. beteg öreg emberi pajzsnak idézte be a gyöngélkedő kormány kegyellensége, pedig valójában az ő kötelességérzete volt, mely őt beidézte s nem engedte betegnek lennie odahaza. Az eredmény az lett, hogy az ellenzéki szónokok, sorban amint föl voltak írva, egyik a másik után elállt a szótól. Egyetlen egy sem támadott. Letették a fegyvert, bizony nem az igazságügyi politika, hanem a miniszter személye előtt, kivel szemben helyénvalónak látták az emberiesség által ez esetben teljesen indokolt kíméletet gyakorolni, még a pártérdek, sőt tán a közérdek rovására is. A miniszter meg volt hatva, de nem akart oly színben feltűnni, mintha szüksége volna a kíméletre. A részleteknél egy ellenzéki rövid megjegyzésre, mely egészen alsóbb rendű kérdésre vonatkozott, fölállott és beszélt. Beszélt folyékonyan, okosan, a tárgynál maradva, de abba mélyen behatolva, és oly hangon, hogy aki nem nézett reá, azt hihette volna, hogy a java erejében van. Ez volt utolsó szereplése a parlamentben. De nem a hivatalában. Annak ügyeiről folyton referáltatok magának és intézkedett, amig csak végkép meg nem törött. Minta-ember szállt vele a sírba, a kinek ha volt hibája, az az ő nagy jósága volt. A közélet egyik átka az, hogy a mi minden embernél a legszebb erény, ott néha hiba. De ő ember kívánt lenni elsősorban s a közéletnek sem engedte meg, hogy e jellegéből kivetkőztesse. Áldott emlékének még ez is egyik legragyogóbb fénysugara lesz. T. K.