Pesti Hírlap, 1886. július (8. évfolyam, 180-210. szám)

1886-07-01 / 180. szám

Budapest, 1886. Vili. évf. 180. (2697) szám. Csütörtök, j­.ius­­. Előfizetési árak: ______ _ __ Szerkesztési irodia: 8 LHirdetések a TM ■ f'M. ■ . a kiadóhivatalban vétetnek fel. Budapest, nador-utca 7. SZ., földszint, 'DAT THU­T/' AT AT A FITT A Fi Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap P U K N A HN­ A F . ' egyedül: RUDOLF MOSSE-nél szétküldésére vonatkozó jelszó- M v-“-»-a axxxra J.W.XA J.JUU.1X Párisban, 40, Rue Notredame tamulások intézendők. N^wYYV des Victoires. Német-, Angol-, Olasz- és Franciaország. Az osztrák, a német és az angol parla­ment csaknem ugyanazon időben tartotta zár­­ülését mint a magyar. Ezek közül legkisebb ha­­táskörrel bír a német, mert a német császár, Ságnak van ugyan alkotmánya, de nincs parla­mentarizmusa. A többség beleegyezése nélkül nem lehet ugyan törvényt hozni, de a minisz­ter nem függ a többségtől s annak bizalmától, a császár nevezi ki, a császár bocsátja el, te­kintet nélkül a parlament többségére, melynek kü­lönben is a külpolitikához és a sereghez minél kevesebb szava van. Egész hatásköre csak oda ter­jed, hogy esetleg az elébe terjesztett törvényja­­vaslatot nem szavazza meg. A német parlament jelenleg is főleg az­ál­tal tüntette ki magát, hogy a szeszmonopóliu­­mot nem akarta megszavazni, sőt a kormány második előterjesztését is a szesznek oly mér­tékben való megadóztatásáról, hogy az kétszáz millió márkát jövedelmezzen, végképen megbuk­tatta. Bismarck hercegnek nincs e tekintetben szerencsés keze, három év előtt nem tudta ke­resztül vinni a dohánymonopóliumot, most szin­tén úgy járt a szeszmonopóliummal, szava az európai koncertben döntő, de diktátori szoká­sai kárba vesznek a német parlamentben. Gladstonenak nem volt több szerencséje Angolországban mint Bismarcknak Németor­szágban ; kedvenc törvényjavaslatát, Izlandnak külön parlamentjét még elvben sem bírta elfo­gadtatni az angol parlament által. El is oszlat­ta azt legelső ülésszaka után, úgy, hogy egy év alatt kétszer történnek meg az általános vá­lasztások Angolországban, a­mi eddigelé példát­lan eset a parlamentarizmus történetében. Gladstone mesés tevékenységet fejt ki a mostani választási hadjáratban, mindennap tart beszédeket a népgyűlésekben, még a vasúti ko­csiból is szól a népnek, s az indóházak nép­­gyűlések színhelyévé válnak. Ellenei szemére ve­tik azon diktátori szerepet, melyet magára öl­tött, hogy a csalatkozhatlanság hangján ajánljon oly politikát, melyet egy pár év előtt maga is kárhoztatott. A nagy kérdés, mely az angol választók előtt áll, abban pontosul össze: akarják-e a régi alkotmányukat a föderalizmus elveihez alkalmazni, vagy megmaradnak a régi alkotmány mellett. Ezen kérdés felett hasonloit meg a régi szabad­­elvű párt, ez okozza a legnagyobb izgalmat az egész országban s bontja fel a régi pártviszo­nyokat. Olaszországban az országgyűlés az új vá­lasztások után épen most alakult meg. Depre­­tis már tíz év óta miniszter, azelőtt mint a mérsékelt ellenzéknek vezérszónoka erősen tá­­madta meg az úgynevezett konzorteriát, vagy­is azon konzervatív többséget, mely fő­leg piemonti és toskanai elemekből állott és Cavour, Ricasoli és Ratazzi idejében a kor­mánynak mindig főtámasza­ volt. A­mint De­press miniszterré lett, átlátta, hogy szükségké­pen vagy a radikálisokkal vagy a konzervatí­­vokkel kell szövetkeznie, ha állandó többségre akar számítani. Ő tehát inkább a konzervati­­vokhez hajlott, ezt az olaszok transformis­­musnak nevezték el s a radikális ellenzék személyesen támadta meg folyvást a szerintük elvét megtagadó miniszterelnököt, kinek többsége volt ugyan, de benne még­sem bizhatott tökéletesen, mert találkoztak minden kérdésnél oly kormány­pártiak is, kik ellenkező véleményüknek kifeje­zést adtak. Depretis röstelte az ily ingadozó alapot s feloszlatta a parlamentet. Az új vá­lasztások megadták ugyan neki a kívánt több­séget, de az olasz nem tud beleszokni a mame­­luk szerepébe, a többség nem elég tömör, nincs fegyelmezve, nem ismeri a klubéletet, hol a kártya s társalgás összegyúrja a különböző ele­meket, úgy, hogy nem válik belőle kófic. Már az elnökség és bizottságok választásánál tapasz­talt fegyelemhiány következtében Depretis avval nyitotta meg az ülésszakot, hogy magának bi­zalmat szavaztatott s ekkor csakugyan hetven voks többsége volt, minek következtében re­méli, hogy képes lesz tömör pártot alakítani. Az olasz ellenzék szintén érzi a koncen­tráció szükségét, azelőtt öttagú bizottságra bízta az ügyvezetést, most beleegyezett abba, hogy Cairoli legyen a pártelnök, de azért mégis ötfelé hasadt, csak úgy mint azelőtt, csak egy közös eszme tartja össze, az ellenszenv, melyet min­den árnyalata Depretis személye ellen érez. Franciaországban a monarchisták nagy lármát ütnek a praetendensek száműzetéséből, de a nép közönyösen veszi ezt. Freycinet állása erősbödött, ezt tartja még az ellenzék is, ámbár ezen állapotnak tartósságát tagadja. Hasonló helyzetben, mint Depretis, Freycinet inkább a radikálisokkal tart, mert tudja, hogy Francia­­országban az igazi forradalmárok, éppen az úgy­nevezett konzervativok, a­mennyiben a monar­chiát vissza akarják állítani s e cél elérésére semmi eszköztől vissza nem riadnak. Képes lesz-e a francia államférfi a radi­kalizmus lejtőjén megvetni a lábát, úgy, hogy a forradalmi ár által el ne ragadtassák, ez már a­ ­ gyanú. írta: Scarron. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Azon vettem észre magamat, hogy az utcámban minden ember sü­vegelni kezd, a kör­nyékbeli szatócsok, szabók kézdörzsölgetve jön­nek ki boltajtaikba, meghajolni, ha arra me­gyek, a házmesterem megnagyságol, a kávéház­ban, a­melybe járok, engem kínál meg legelőbb a kávés a burnótszelencéjéből, egyszóval az egész világ előzékenyebb irányomban, mint az­előtt. De hát mi az ördög történhetett velem ? Miért növekedtem meg így egyszerre az embe­rek szemében ? Töprenkedve siettem a redakcióba és át­néztem az egész havi „Budapesti Közlönyt“, hogy azalatt, mig én távol voltam, nem-e kap­tam bolondjába valami Ferenc József-rendet ? Mert csak ilyes valami rugtathatta fel annyira a tekintélyemet. De a „Budapesti Közlönyében nem volt rólam semmi. Talán nem is lesz soha , pedig váltig kérem az én kedves bátyámat Sa­lamon Ferencet, tegyen be már egyszer valami­nek a ciceró betűs rovatjába, dehogy teszi, de­hogy, pedig csak egy tollvonásába kerülne s lehetne irántam jó indulattal, mert én tulajdon­képen az ő becses lapjában kezdtem a nyilvá­nos pályafutásomat. Itt jelent meg a nevem elő­ször nyomtatásban. T. i. abban a petit betűs rovatban, ahol a végrehajtások vannak. Az én tisztelt Salamon Ferenc bátyám azonban azt szokta erre a kívánságomra mondani: — Mindennek megvan a maga formája öcsém. A melyik név itt elől jön ciceró betűkkel az még bejuthat valamikor hátul a petitbe, amint­hogy rendesen bele is jut, de a­mely nevet itt egyszer petitből szednek hátul, az már ne­hezen juthat ebben az életben elől a ciceróba. Elismervén ezen okoskodás filozofikus ala­posságát, ezennel örökre lemondok a Ferenc- József-rendről s nyugodt lélekkel folytatom to­vább a történetemet. Hát mondom, most még kevésbé birtam kiokoskodni, mitől lettem én olyan nagyon tisz­telt egyéniség egyszerre ? Mert az elutazásom előtt még a kutya sem törődött velem. De nini, önök azt sem tudják, hogy egy­általán elutaztam, hát mindenek­előtt röviden meg kell mondanom, hogy az elbeszélendő tör­ténet arra az időpontra esik, mikor a tisza­esz­­lári ügy tárgyalása után hazajöttem Nyíregyhá­záról, ahonnan néhány tárcát is írtam akkori­ban a tárgyalás menetéről a Pesti Hírlapba. Napok jöttek, múltak s még mindig átlát­hatón homály fedte a nagy változást, melyen keresztül mentem az ismerőseim szemében s mely azóta is sok föltűnő jelben nyilvánult. Végre, mint minden homálynak, ennek is szét kellett foszlania. Egy nagy robusztus alak nyitott be a re­dakcióba egy délután, óriás, csontos fej, izmos vállakon, vernyeges körszakái és apró erekkel átfutott kék szemek. A padló rengett a léptei alatt, a­mint a szerkesztőségi szobákon átment. A tollak per­cegése megszűnt egy percre, az pedig itt nagy ritkaság, a­hol senki sem kiváncsi semmire, ami természetes is, mert mi már azt is tudjuk, a­mit az egész világ csak holnap fog megtudni. Hanem a nagy drabális ember mégis föl­tűnt. Szemei lomhán fürkésztek szerte, míg végre engem pillantott meg egy asztalnál. Felém jött és a vállamra tette súlyos te­nyerét. — Ösmersz ? — kérdé nyersen. A hangjáról ráismertem. — Klopinszky! — kiáltám. — Igen, Klopinszky István vagyok. Ter­­ringette, csakhogy megtaláltalak . . . Huh! huh! De kutya meleg van. Hm. Hát ez az a re­­dakció ? — Ez! — Hát ti írjátok azt a sok okos dol­got, hm ! — Már bizony mi. — Az a pápaszemű is ? — Az is. — Mit ir az? — szólt, fitymálva néze­getvén a cingár legénykét. — A külföldet. — Az bírálja Bismarckot ? — Az. — Azzal a termettel! — kiáltó csodál­kozva. — Hm, mégis furcsa. Sehogy sem tudott megnyugodni, idegenül nézegetett szét, míg végre megakadt egy a falra függesztett táblácskán, melyen ez áll: „Láto­gat­ók figyelmébe. Az idő pén­z !“ odabökött a nagy bütykös kezével. — Micsoda? Ez nekem szól? Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next