Pesti Hírlap, 1886. október (8. évfolyam, 272-302. szám)
1886-10-01 / 272. szám
_ __________________________________ áldozat nélkül elérnie azt, amit számára a legnagyobb erőfeszítés is alig hozhatna meg, akkor ki kell mondanunk, hogy nekünk ilyen béke nem kell. (Élénk helyeslés. Úgy van a bal- és a szélsőbaloldalon.) akkor választjuk a háborút és nem riadunk vissza azon áldozatoktól sem, amelyeket az tőlünk követel. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Egyébiránt is a régi közmondás szerint „si vis pacem, para bellum“, a béke fentartására a lehető legrosszabb eszköz folyton hátrálni az ellenség elől. A béke fentartásának legerősebb biztosítéka az, ha ellenfeleinkben fölkeltjük a meggyőződést, hogy a fegyveres mérkőzésre készen talál bennünket. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon. Úgy van!) Nagy szerencsétlenség egész Európára nézve, hogy ama férfiú, ki egy nagy nemzetnek századokon át táplált aspirációit bámulatos ügyességgel végre megvalósította, nem bírta egyúttal azt is végrehajtani, hogy ellenfelét erkölcsileg is lefegyverezze. Az antagonismus a győző és legyőzött közt, fájdalom, ma talán nagyobb, mint volt valaha. A két nagy nemzet, mely azelőtt a civilizációban versenyzett egymással, ma a fegyverkezésben törekszik egymást felülmúlni. (Úgy van! Úgy van !) Csoda-e aztán, ha e két óriás kölcsönös félelme és bizalmatlansága átragad a körülállókra is s ha ennek következtében Európa egy nagy kaszárnyává alakult át, melynek felszerelése és fentartása kimeríti innen túl a népek erejét. (Úgy van! Úgy van!) És e baj képezi forrását egy másik még nagyobb bajnak. Innen van, hogy míg a nyugati kultúrának eme két nagy előharcosa farkasszemet néz egymással, e helyzetet kizsákmányolja egy harmadik hatalom, mely világuralmi törekvéseivel mindkettőt, sőt egész Európát fenyegeti. Innen van azon abnormis tünemény, hogy egy, a szabadság legtágasabb talaján álló köztársasági államból, titkos rokonszenvek szálai nyúlnak át egy másik államba, mely a legmerevebb autokrácián alapul. Innen magyarázható meg azon különben érthetetlennek látszó tény, hogy Európának ez idő szerint legnagyobb, legbölcsebb államférfia csak úgy véli az európai békét fentarthatni és a természetellenes szövetkezést a két állam között meggátolhatni, ha folyton engedményeket tesz, nem azon államnak, mely kulturális missziójánál fogva vele egy alapon áll, hanem azon másiknak, mely hivatását a nyugati kultúra megsemmisítésében keresi. (Úgy van! Úgy van! balfelől.) Mi tudjuk, hogy monarchiánk és a német birodalom közt létrejött szövetség alapeszméje és főcélja a béke fentartása által a német birodalom konszolidációját megkönnyíteni, előmozdítani. És noha ez elsősorban német érdek, ez ellen nem volt és nincsen semmi kifogásunk. Mi őszintén óhajtjuk a német birodalom megszilárdulását, már csak azon tiszteletnél és rokonszenvnél fogva is, amely bennünket e nagy nemzethez fűz. De e rokonszenvünkben politikai öntudatunknak is nagy része van, mert a nagy Német birodalom megalakulása egyike azon tényezőknek, melyek nemzeti és állami függetlenségünkre a legkedvezőbb befolyással voltak és vannak. Ámde tehát, hogy e szövetségben a mi érdekeink teljesen háttérbe szorulnak, hogy az európai béke megóvására, vagy nyíltabban szólva, a német és orosz birodalom közti jó egyetértés fentartására mi szolgáltassuk a kompenzációt, erre egy öntudatos nemzet sem vállalkozhatnék. (Igaz ! Úgy van szélsőbalon.) És én hihetetlennek is tartom, hogy akár a nagy német nemzet, akár annak vezérlő államférfi ily követeléssel fordultak volna, vagy fordulnának felénk. Ha mégis baj van, ha e szövetség keretében érdekeink sérelmet szenvedtek a múltban vagy szenvednének a jövőben, ennek okai kizárólag és egyes egyedül mi vagyunk. Ez a baj onnan ered, hogy eddig magunk sem voltunk tisztában önmagunkkal érdekeinkre s hivatásunkra nézve a keleten, vagy hogy diplomáciánkban hiányzott a kellő erély ezen érdekeket képviselni és azoknak a szövetség keretében súlyt és érvényt szerezni. (Igaz! Úgy van a szélsőbalon.) Érteném, te hát, e politikát, ha le akarnánk mondani nagyhatalmi állásunkról, ha hadi budgetünket a felére vagy harmadára követelnék leszállíttatni, ha keleti fatalizmussal, egybefont kezekkel, nyugodtan akarnák bevárni a jövő eseményeit. Ámde a midőn hadseregünk részére két évtizeden át meghoztunk minden lehető áldozatot, a midőn megszavaztuk a népfölkelést is, amely annyi családi exisztenciát tehet tönkre, akkor e fényes, e vitéz hadseregnek ne lenne nemesebb, magasabb hivatása annál, egész rezignációval és önmegtagadással nézni, hogy az ellenség, amelyet már a legszélsőbb védsáncok mögött kellene és szeretne visszaverni, mint vonul fel egész kényelemmel falaink alá ? ! .Ez a politika előttem érthetetlen, megfoghatatlan. És épen azért tehát, szükségesnek tartom, hogy a különben is ki nem elégítő és teljesen meg nem nyugtató válasz a ház napirendjére tűzessék ki. (Élénk helyeslés a bal és szélsőbaloldalon) Szükségesnek tartom ezt elsősorban azért, hogy e nemzet érzelmével és nézeteivel vezérlő államférfiaink megismerkedjenek és ebből maguknak tájékozást, bizalmat és erőt merítsenek nehéz feladataik teljesítésére; másodsorban pedig annak igazolására, hogy e kérdésben a ház tagjai közt — bármely párthoz tartozzanak is — nincs nézeteltérés és hogy azon aggodalmakban, érzelmekben és nézetekben, amelyeknek mi interpellálók szószólói voltunk, velünk az egész nemzet egyesül. (Élénk helyeslés bal és szélsőbaloldalon) Indítványozom tehát, méltóztassék a t. háznak a miniszterelnök úr válaszát a tárgyalás napirendére kitűzni. (Élénk helyeslés bal és szélsőbaloldalon.) Irányi Dániel hiányosnak tartja a miniszterelnök feleletét és a saját interpellációját pontonként tárgyalja, kimutatva, hogy mind e pontokra lehetséges lett volna a válasz. Ami a Németországgal fennálló szövetséget illeti — folytatja szónok — erre nézve ahhoz, amit a múltkor mondottam, ma sem fogok hozzátenni semmit. Én a Németországgal kötött szövetséget fentartandónak, ápolandónak tartom; érzem, hogy arra szükségünk van. De viszont azt óhajtom, hogy Németország is érezze, miszerint a mi szövetségünk e reá nézve szintúgy becses, mert a szolgálatok, melyeket a szövetség által mi nyújtunk Németországnak, nem kevésbé fontosak, mint azok, amelyeket mi Németországtól csak remélünk. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Két szövetséges állam között sokáig olyan viszony nem állhat fenn, aminő Németország és az osztrák-magyar birodalom között mai nap fennáll, midőn t. i. mindig csak az egyik fél az, a melynek érdekei kell, hogy árul szolgáljanak a más állam fizetése gyanánt, amelylyel más országnak szolgálatait kielégíteni akarja. 1870 után a francia-német háború következtében tudjuk, hogy Oroszország a párisi szerződésnek egy pontját, és pedig a hatalmak beleegyezésével széttépte, akkor mikor a Fekete tengert felszabadította azon tilalom alól, melyet rá a párisi szerződés szabott. A berlini udvar bizonyára hozzájárult, hogy beleegyezésünket kinyerje. Beleegyeztünk azért, hogy Németország Oroszországnak megfizesse azon szolgálatot, hogy nem támogatta Franciaországot, mikor 1870-ben Németországgal harcot vívott. De újabb szolgálat kivántatott tőlünk 1877— 78-ban akkor, mikor megengedtük, hogy Oroszország Törökországot, a mi természetes szövetségesünket megtámadja és szétdarabolja. Újabb szolgálat volt ez Németországnak, amely meg akarta hálálni Oroszországnak, hogy őt akkor, midőn a maga léte fölött csaknem maga is kétségbeesett, nem hagyta el. És most mit kíván újólag Németország tőlünk? azt, hogy Bulgáriában Oroszország túlsúlyát érintetlenül hagyjuk. Ez talán nem egészen méltányos eljárás. Arra nézve sem nyilatkozott a t. miniszterelnök úr, hogy milyen viszony állhat fenn közöttünk és Oroszország között mai napság; várjon a hármasszövetség, amely ezelőtt tíz esztendővel fennállott, de amely, — amint mondták — időközben módosítást szenvedett, újra felvétetett-e, vagy pedig csak azon állapot létezik ma is, melyet a t. miniszterelnök úr ezelőtt, gondolom két esztendővel jelzett. Úgy látszik, hogy Oroszországgal ismét azon szorosabb baráti frigy nyittatott meg, amely régebben létezett, amely ellen pedig Magyarország összes közvéleménye pártkülönbség nélkül felszólalt, nem azért, mint azok, kik nem ismerik az itteni viszonyokat, hirdetni szeretik — mert Oroszország 1849-ben segítette Ausztriát, hogy Magyarországot járomba hajtsa — mert politikában ilyen visszaemlékezések döntő sulylyal nem bírnak és nem bírhatnak, — hanem azért ellenezte és ellenzi Magyarország összes közvéleménye az Oroszországgal való szorosabb frigyet, mivel érdekeink különösen a Keleten az ő érdekeivel homlokegyenest ellenkeznek. (Igaz ! Úgy van a szélsőbalon.) Ami pedig azon kívánságot illeti, melyet interpellációm végén fejeztem ki, t. i. hogy hajlandó-e a miniszterelnök úr az ezen kérdésekre vonatkozó hivatalos iratokat a házzal közölni, azt a t. miniszterelnök úr egészen hallgatással mellőzte. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Márpedig, ha van jogunk, amint igenis van, hogy a kormánytól felvilágosításokat kérjünk, ha van jogunk, hogy esetleg a kormányt felelősségre vonjuk, akkor kell, hogy legyen jogunk arra nézve is, hogy a szóbeli felvilágosítások bebizonyítására szolgáló adatokat, iratokat is megkapjuk, anynyival inkább, mert az a jámbor delegáció az utolsó években végkép lemondott azon jogáról, hogy a küldiplomáciára vonatkozó hivatalos iratok eléje terjesztessenek. Ha nem csal emlékezetem, mindössze három úgynevezett „piros könyv“ terjesztetett a delegációk elé. Azóta a külügyminisztérium jónak látja puszta szóval tartani a delegációkat, ezek pedig beérik ezen puszta szóval is (Úgy van ! Úgy van! a szélsőbalon.) T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Volt idő, amikor Magyarországnak és vele Ausztriának is két védfala volt Oroszország ellen: az egyik észak felől Lengyelország, a másik délkeleten, a török birodalom. Amazt a múlt század végén Oroszország lerombolta a berlini és bécsi udvarok bűnrészessége mellett. (Igaz a szélső baloldalon.) A prédán való osztozkodás reménye vaksággal verte meg a két szomszéd hatalmat. (Helyeslés szélső balfelől.) De fenmaradt még a másik : Törökország. És íme, ezt önök, uraim, a jelen században, ezelőtt 9 esztendővel a maguk beleegyezésével ugyancsak Oroszországnak lerontani engedték. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) Ugyanazon rövidlátás és ugyanazon birtokvágy vezette önöket, amelynek egykoron Nagy Frigyes, Mária Terézia és II. József hódoltak. (Úgy van a szélsőbaloldalon.) Most tehát védtelenül állunk észak-kelet és dél felől, védtelenül azon Oroszország irányában, amely pedig nemcsak Konstantinápolyra vágyik, hanem mert útjában állunk, minket is fenyeget. (Zajos helyeslés a szélsőbal felől.) A veszélyt elháríthatná némileg a török birodalomból kihasított kisebb államok függetlensége, de ha ezek azt látják, ha ezek arról győződnek meg, hogy nem vagyunk hajlandók őket önállóságuk fentartására irányzott törekvéseikben erélyesen támogatni, hogy megengedjük Oroszországnak, hogy felettük uralmat gyakoroljon, félő, hogy tehetetlenségük érzetében előbbutóbb ők is meghajolnak. (Úgy van! a szélsőbaloldalon) S mi több, ezen engedékenységünk, amely egyrészt saját gyengeségünkre enged következtetni (igaz! a szélsőbalon) másrészt az Oroszország ellenállhatatlan hatalmáról való hitet terjeszti (Úgy van! a szélsőbalon), a kettős monarchiában élő s az oroszokkal részint vallásra, részint fajra rokonelemeket gondolkodóba ejtheti s — ne adja isten — hűségükben is megtántorithatja. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Íme, ide vezetett az a politika, amelyet a kormány, Magyarország és Ausztria kormánya követett. Az nem lehet, uraim, hogy mi, a nemzet képviselői, akik nemcsak választóinknak, nemcsak a jelen nemzedéknek, hanem az utókornak is felelősséggel tartozunk, vakon megbízzunk a kormány további bölcseségében. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Kell, hogy hangot adjunk az aggodalomnak, amely nemcsak a saját lelkünkben él, hanem országszerte, és a nemzet minden rétegében nyilatkozik (Úgy van a szélsőbaloldalon); kell, hogy pártkülönbség nélkül kifejezzük azon kívánságokat, amelyek szerint ezután a külügyeket vezettetni óhajtjuk. A kérdés sokkal fontosabb, talán bonyolultabb és kényesebb, semhogy három vagy négy szónoknak a miniszterelnök úr válaszára tett rögtönzött nyilatkozatai által végleg eldöntethessék. Szükséges, hogy az minden oldalról bőven, kimerítően, nyugodtan tárgyalhassék. Ugyanazért csatlakozva azon kéréshez, amelyet az előttem szólott Horváth Boldizsár J. képviselőtársunk intézett a képviselőházhoz, én is kérem, méltóztassék elhatározni, hogy a miniszterelnök úr válasza általános tárgyalásra kitüzessék. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Apponyi Albert gr.: T. képviselőház! (Halljuk ! Halljuk!) A miniszterelnök úr válaszában megkülönböztetem azon tételeket, melyekkel bizonyos speciális pontokra nézve nyilatkozott, azoktól, amelyekben a külügyi politikánknak általa helyeselt és természetesen az ő szolidaritása mellett követett általános irányzatát jellemezni iparkodott. A válasznak mindkét részére néhány rövid megjegyzést teszek. (Halljuk ! Halljuk !) A miniszterelnök úr mindenekelőtt azt a határozott és pozitív kijelentést tette, hogy a monarchiának külügyi kormányzata, a Sándor fejedelemnek letételére irányzott merényletről előzetes tudomással nem bírt és azt utólag sem helyeselte. A miniszterelnök úrnak ezen kijelentését tudomásul veszem. Nyilatkozott továbbá a miniszterelnök úr arról, — és ha jól fogtam fel ebbeli nyilatkozatát, egész határozottsággal, — hogy a monarchiának külügyi kormánya semminemű lépéseket nem tett Sándor fejedelemnél, a merényletben részt vett bűntettesek érdekében. És miután, természetesen a kormánynak a ténykörülményekre vonatkozó nyilatkozatkozási valóságnak kell vennünk, én a nyilatkozat ezen részében is megnyugszom. Bátor vagyok azonban, némi tekintetben csatlakozva azokhoz, amiket már Irányi Dániel t. képviselőtársam mondott, egy általános megjegyzést tenni. A miniszterelnök úr beismeri, hogy egész általánosságban az a tanács, hogy elhamarkodott lépésektől tartózkodjék, Bulgária akkori fejedelméhez igenis intéztetett, és ez a beismerés igen kellemetlen reminiszcenciákat ébreszt fel bennünk. Mert az utolsó idők tapasztalása bőven igazolta azt, hogy amely gyöngébb államot, amely fejedelmet az európai diplomácia egyszerre kezd tanácsaival boldogítani, az már elveszett. (Úgy van! Úgy van a bal- és szélső baloldalon.) A miniszterelnök, válaszának azon részében, amely konkrét tényekkel foglalkozott, még egy oly kijelentést is tett, melyről megvallom, szerettem volna, ha nyilatkozatából kimarad. Szerettem volna, ha az a mellékes vágás, melyet a volt bolgár fejedelemre intéz (Úgy van! Úgy van! a bal és a szélső baloldalon), midőn azt mondja, hogy külügyi hivatalunk nem tudhatta, hogy a bolgár fejedelem olyannak tekinti koronáját, mint amelyet Oroszországtól kapott és melyet Oroszországnak visszaadni hajlandó. — Szerettem volna, mondom, ha ez a nyilatkozat a miniszterelnök úr beszédéből elmarad. (Élénk helyeslés a bal és a szélső baloldalon.) Szerettem volna ezt aesthetikai érzékemnél fogva, mert a 1. miniszterelnök úrnak tudomással kell bírnia ugyanazon bolgár fejedelemnek egy másik nyilatkozatáról is, melyben azt mondotta, hogy minden nagyhatalmasságtól elhagyatva, neki nem maradt egyéb hátra, mint koronájáról lemondani. (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) És én megvallom, nem találom lélekemelő látványnak azt, hogy a hatalmasok akkor, a midőn PESTI HÍRLAP 1886 október 1. )