Pesti Hírlap, 1886. október (8. évfolyam, 272-302. szám)

1886-10-01 / 272. szám

_ __________________________________ áldozat nélkül elérnie azt, a­mit számára a legna­gyobb erőfeszítés is alig hozhatna meg, akkor ki kell mondanunk, hogy nekünk ilyen béke nem kell. (Élénk helyeslés. Úgy van­ a bal- és a szélsőbaloldalon.) akkor választjuk a háborút és nem riadunk vissza azon áldozatoktól sem, a­melyeket az tőlünk követel. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Egyéb­iránt is a régi közmondás szerint „si vis pacem, para bellum“, a béke fentartására a lehető legrosszabb eszköz folyton hátrálni az ellenség elől. A béke fen­­tartásának legerősebb biztosítéka az, ha ellenfeleink­ben fölkeltjük a meggyőződést, hogy a fegyveres mér­kőzésre készen talál bennünket. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon. Úgy van!) Nagy szerencsétlenség egész Európára nézve, hogy ama férfiú, ki egy nagy nemzetnek századokon át táplált aspirációit bámulatos ügyességgel végre megvalósította, nem bírta egyúttal azt is végrehaj­tani, hogy ellenfelét erkölcsileg is lefegyverezze. Az antagonismus a győző és legyőzött közt, fájdalom, ma talán nagyobb, mint volt valaha. A két nagy nemzet, mely azelőtt a civilizációban versenyzett egy­mással, ma a fegyverkezésben törekszik egymást fe­lülmúlni. (Úgy van! Úgy van !) Csoda-e aztán, ha e két óriás kölcsönös félelme és bizalmatlansága átra­gad a körülállókra is s ha ennek következtében Eu­rópa egy nagy kaszárnyává alakult át, melynek fel­szerelése és fentartása kimeríti innen túl a népek erejét. (Úgy van! Úgy van!) És e baj képezi forrását egy másik még na­gyobb bajnak. Innen van, hogy míg a nyugati kultú­rának eme két nagy előharcosa farkasszemet néz egymással, e helyzetet kizsákmányolja egy harmadik hatalom, mely világuralmi törekvéseivel mindkettőt, sőt egész Európát fenyegeti. Innen van azon abnor­­mis tünemény, hogy egy, a szabadság legtágasabb talaján álló köztársasági államból, titkos rokonszen­­vek szálai nyúlnak át egy másik államba, mely a legmerevebb autokrácián alapul. Innen magyarázható meg azon különben érthetetlennek látszó tény, hogy Európának ez idő szerint legnagyobb, legbölcsebb ál­­lamférfia csak úgy véli az európai békét fentarthatni és a természetellenes szövetkezést a két állam között meggátolhatni, ha folyton engedményeket tesz, nem azon államnak, mely kulturális missziójánál fogva vele egy alapon áll, hanem azon másiknak, mely hi­vatását a nyugati kultúra megsemmisítésében keresi. (Úgy van! Úgy van! balfelől.) Mi tudjuk, hogy monarchiánk és a német bi­rodalom közt létrejött szövetség alapeszméje és fő­célja a béke fentartása által a német birodalom kon­szolidációját megkönnyíteni, előmozdítani. És noha ez első­sorban német érdek, ez ellen nem volt és nin­csen semmi kifogásunk. Mi őszintén óhajtjuk a né­met birodalom megszilárdulását, már csak azon tisz­teletnél és rokonszenvnél fogva is, a­mely bennünket e nagy nemzethez fűz. De e rokonszenvünkben poli­tikai öntudatunknak is nagy része van, mert a nagy Német birodalom megalakulása egyike azon tényezők­nek, melyek nemzeti és állami függetlenségünkre a legkedvezőbb befolyással voltak és vannak. Ámde te­hát, hogy e szövetségben a mi érde­keink teljesen háttérbe szorulnak, hogy az európai béke megóvására, vagy nyíltabban szólva, a német és orosz birodalom közti jó egyetértés fentartására mi szol­gáltassuk a kompenzációt, erre egy öntudatos nem­zet sem vállalkozhatnék. (Igaz ! Úgy van­ szélsőba­lon.) És én hihetetlennek is tartom, hogy akár a nagy német nemzet, akár annak vezérlő államférfi ily követeléssel fordultak volna, vagy fordulnának fe­lénk. Ha mégis baj van, ha e szövetség keretében érdekeink sérelmet szenvedtek a múltban vagy szen­vednének a jövőben, ennek okai kizárólag és egyes egyedül mi vagyunk. Ez a baj onnan ered, hogy ed­dig magunk sem voltunk tisztában önmagunkkal ér­dekeinkre s hivatásunkra nézve a keleten, vagy hogy diplomáciánkban hiányzott a kellő erély ezen érde­keket képviselni és azoknak a szövetség keretében súlyt és érvényt szerezni. (Igaz! Úgy van­­ a szél­sőbalon.) Érteném, te hát, e politikát, ha le akarnánk mondani nagyhatalmi állásunkról, ha hadi budgetün­­ket a felére vagy harmadára követelnék leszállíttatni, ha keleti fatalizmussal, egybefont kezekkel, nyugod­tan akarnák bevárni a jövő eseményeit. Ámde a mi­dőn hadseregünk részére két évtizeden át meghoz­tunk minden lehető áldozatot, a midőn megszavaz­tuk a népfölkelést is, a­mely annyi családi exiszten­­ciát tehet tönkre, akkor e fényes, e vitéz hadsereg­nek ne lenne nemesebb, magasabb hivatása annál, egész rezignációval és önmegtagadással nézni, hogy az ellenség, a­melyet már a legszélsőbb védsáncok mögött kellene és szeretne visszaverni, mint vonul fel egész kényelemmel falaink alá ? ! .Ez a politika előttem érthetetlen, megfoghatatlan. És épen azért te­hát, szükségesnek tartom, hogy a különben is ki nem elégítő és teljesen meg nem nyugtató válasz a ház napirendjére tűzessék ki. (Élénk helyeslés a bal és szélsőbaloldalon) Szükségesnek tartom ezt első­sorban azért, hogy e nemzet érzelmével és nézeteivel vezérlő ál­­lamférfiaink megismerkedjenek és ebből maguknak tájékozást, bizalmat és erőt merítsenek nehéz felada­taik teljesítésére; másodsorban pedig annak igazolá­sára, hogy e kérdésben a ház tagjai közt — bár­mely párthoz tartozzanak is — nincs nézeteltérés és hogy azon aggodalmakban, érzelmekben és nézetek­ben, a­melyeknek mi interpellálók szószólói voltunk, velünk az egész nemzet egyesül. (Élénk helyeslés bal és szélsőbaloldalon) Indítványozom tehát, méltóztassék a t. háznak a miniszterelnök úr válaszát a tárgyalás napirendére kitűzni. (Élénk helyeslés bal és szélsőbaloldalon.) Irányi Dániel hiányosnak tartja a miniszter­­elnök feleletét és a saját interpellációját pontonként tárgyalja, kimutatva, hogy mind e pontokra lehetsé­ges lett volna a válasz. A­mi a Németországgal fennálló szövetséget illeti — folytatja szónok — erre nézve ahhoz, a­mit a múltkor mondottam, ma sem fogok hozzátenni semmit. Én a Németországgal kötött szövetséget fen­­tartandónak, ápolandónak tartom; érzem, hogy arra szükségünk van. De viszont azt óhajtom, hogy Né­metország is érezze, miszerint a mi szövetségünk e reá nézve szintúgy becses, mert a szolgálatok, me­lyeket a szövetség által mi nyújtunk Németország­nak, nem kevésbé fontosak, mint azok, a­melyeket mi Németországtól csak remélünk. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Két szövetséges állam között sokáig olyan vi­szony nem állhat fenn, a­minő Németország és az osztrák-magyar birodalom között mai nap fennáll, midőn t. i. mindig csak az egyik fél az, a melynek érdekei kell, hogy árul szolgáljanak a más állam fizetése gyanánt, a­melylyel más országnak szolgála­tait kielégíteni akarja. 1870 után a francia-német háború következté­ben tudjuk, hogy Oroszország a párisi szerződésnek egy pontját, és pedig a hatalmak beleegyezésével széttépte, akkor mikor a Fekete tengert felszabadí­totta azon tilalom alól, melyet rá a párisi szerződés szabott. A berlini udvar bizonyára hozzájárult, hogy beleegyezésünket kinyerje. Beleegyeztünk azért, hogy Németország Oroszországnak megfizesse azon szolgá­latot, hogy nem támogatta Franciaországot, mikor 1870-ben Németországgal harcot vívott. De újabb szolgálat kivántatott tőlünk 1877— 78-ban akkor, mikor megengedtük, hogy Oroszország Törökországot, a mi természetes szövetségesünket meg­támadja és szétdarabolja. Újabb szolgálat volt ez Németországnak, amely meg akarta hálálni Oroszor­szágnak, hogy őt akkor, midőn a maga léte fölött csaknem maga is kétségbeesett, nem hagyta el. És most mit kíván újólag Németország tőlünk? azt, hogy Bulgáriában Oroszország túlsúlyát érintetlenül hagyjuk. Ez talán nem egészen méltányos eljárás. Arra nézve sem nyilatkozott a t. miniszterel­nök úr, hogy milyen viszony áll­hat fenn közöttünk és Oroszország között mai napság; várjon a hár­masszövetség, amely ezelőtt tíz esztendővel fenn­ál­lott, de amely, — amint mondták — időközben módosítást szenvedett, újra felvétetett-e, vagy pedig csak azon állapot létezik ma is, melyet a t. minisz­terelnök úr ezelőtt, gondolom két esztendővel jelzett. Úgy látszik, hogy Oroszországgal ismét azon szorosabb baráti frigy nyittatott meg, amely régebben létezett, a­mely ellen pedig Magyarország összes köz­véleménye pártkülönbség nélkül felszólalt, nem azért,­­ mint azok, kik nem ismerik az itteni viszonyokat, hirdetni szeretik — mert Oroszország 1849-ben se­gítette Ausztriát, hogy Magyarországot járomba hajt­sa — mert politikában ilyen visszaemlékezések dön­tő sulylyal nem bírnak és nem bírhatnak, — hanem azért ellenezte és ellenzi Magyarország összes közvé­leménye az Oroszországgal való szorosabb frigyet, mivel érdekeink különösen a Keleten az ő érdekei­vel homlokegyenest ellenkeznek. (Igaz ! Úgy van­­ a szélsőbalon.) A­mi pedig azon kívánságot illeti, melyet in­terpellációm végén fejeztem ki, t. i. hogy hajlandó-e a miniszterelnök úr az ezen kérdésekre vonatkozó hivatalos iratokat a házzal közölni, azt a t. minisz­terelnök úr egészen hallgatással mellőzte. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Már­pedig, ha van jogunk, amint igenis van, hogy a kormánytól felvilágosításokat kér­jünk, ha van jogunk, hogy esetleg a kormányt fele­lősségre vonjuk, akkor kell, hogy legyen jogunk arra nézve is, hogy a szóbeli felvilágosítások bebizonyítá­sára szolgáló adatokat, iratokat is megkapjuk, any­­nyival inkább, mert az a jámbor delegáció az utolsó években végkép lemondott azon jogáról, hogy a kül­­diplomáciára vonatkozó hivatalos iratok eléje ter­jesztessenek. Ha nem csal emlékezetem, mindössze három úgynevezett „piros­ könyv“ terjesztetett a de­legációk elé. Azóta a külügyminisztérium jónak látja puszta szóval tartani a delegációkat, ezek pedig be­érik ezen puszta szóval is (Úgy van ! Úgy van! a szélsőbalon.) T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Volt idő, amikor Magyarországnak és vele Ausztriának is két védfala volt Oroszország ellen: az egyik észak felől Lengyel­­ország, a másik délkeleten, a török birodalom. Amazt a múlt század végén Oroszország lerombolta a ber­lini és bécsi udvarok bűnrészessége mellett. (Igaz­ a szélső baloldalon.) A prédán való osztozkodás remé­nye vaksággal verte meg a két szomszéd hatalmat. (Helyeslés szélső balfelől.) De fenmaradt még a má­sik : Törökország. És íme, ezt önök, uraim, a jelen században, ezelőtt 9 esztendővel a maguk beleegye­zésével ugyancsak Oroszországnak lerontani enged­ték. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) Ugyanazon rövidlátás és ugyanazon birtokvágy vezette önöket, amelynek egykoron Nagy Frigyes, Mária Terézia és II. József hódoltak. (Úgy van­ a szélső­baloldalon.) Most tehát védtelenül állunk észak-kelet és dél felől, védtelenül azon Oroszország irányában, a­mely pedig nemcsak Konstantinápolyra vágyik, ha­nem mert útjában állunk, minket is fenyeget. (Za­jos helyeslés a szélsőbal felől.) A veszélyt elhárít­hatná némileg a török birodalomból kihasított ki­sebb államok függetlensége, de ha ezek azt látják, ha ezek arról győződnek meg, hogy nem va­gyunk hajlandók őket önállóságuk fentartására irány­zott törekvéseikben erélyesen támogatni, hogy meg­engedjük Oroszországnak, hogy felettük uralmat gya­koroljon, félő, hogy tehetetlenségük érzetében előbb­­utóbb ők is meghajolnak. (Úgy van! a szélsőbal­oldalon) S mi több, ezen engedékenységünk, a­mely egyrészt saját gyengeségünkre enged következtetni (igaz! a szélsőbalon) másrészt az Oroszország ellen­állhatatlan hatalmáról való hitet terjeszti (Úgy van! a szélsőbalon), a kettős monarchiában élő s az oro­szokkal részint vallásra, részint fajra rokonelemeket gondolkodóba ejtheti s — ne adja isten — hűsé­gükben is megtántorithatja. (Élénk helyeslés a szélső­balon.) Íme, ide vezetett az a politika, a­melyet a kor­mány, Magyarország és Ausztria kormánya követett. Az nem lehet, uraim, hogy mi, a nemzet képviselői, akik nemcsak választóinknak, nemcsak a jelen nem­zedéknek, hanem az utókornak is felelősséggel tarto­zunk, vakon megbízzunk a kormány további bölcsesé­­gében. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Kell, hogy hangot adjunk az aggodalomnak, a­mely nemcsak a saját lelkünkben él, hanem or­szágszerte, és a nemzet minden rétegében nyilatko­zik (Úgy van­ a szélső­baloldalon); kell, hogy párt­különbség nélkül kifejezzük azon kívánságokat, a­melyek szerint ezután a külügyeket vezettetni óhajtjuk. A kérdés sokkal fontosabb, talán bonyolultabb és kényesebb, semhogy három vagy négy szónoknak a miniszterelnök úr válaszára tett rögtönzött nyilatko­zatai által végleg eldöntethessék. Szükséges, hogy az minden oldalról bőven, kimerítően, nyugodtan tárgyal­hassék. Ugyanazért csatlakozva azon kéréshez, a­melyet az előttem szólott Horváth Boldizsár J. képvi­selőtársunk intézett a képviselőházhoz, én is kérem, méltóztassék elhatározni, hogy a miniszterelnök úr válasza általános tárgyalásra kitüzessék. (Élénk helyes­lés a bal- és szélső­baloldalon.) Apponyi Albert gr.: T. képviselőház! (Hall­juk ! Halljuk!) A miniszterelnök úr válaszában meg­különböztetem azon tételeket, melyekkel bizonyos spe­ciális pontokra nézve nyilatkozott, azoktól, a­melyek­ben a külügyi politikánknak általa helyeselt és ter­mészetesen az ő szolidaritása mellett követett általá­nos irányzatát jellemezni iparkodott. A válasznak mind­két részére néhány rövid megjegyzést teszek. (Hall­juk ! Halljuk !) A miniszterelnök úr mindenekelőtt azt a hatá­rozott és pozitív kijelentést tette, hogy a monarchiá­nak külügyi kormányzata, a Sándor fejedelemnek le­tételére irányzott merényletről előzetes tudomással nem bírt és azt utólag sem helyeselte. A miniszter­­elnök úrnak ezen kijelentését tudomásul veszem. Nyilatkozott továbbá a miniszterelnök úr arról, — és ha jól fogtam fel ebbeli nyilatkozatát, egész ha­tározottsággal, — hogy a monarchiának külügyi kor­mánya semminemű lépéseket nem tett Sándor feje­delemnél, a merényletben részt vett bűntettesek érdekében. És miután, természetesen a kormánynak a ténykörülményekre vonatkozó nyilatkozatkozási va­lóságnak kell vennünk, én a nyilatkozat ezen részé­ben is megnyugszom. Bátor vagyok azonban, némi tekintetben csat­lakozva azokhoz, a­miket már Irányi Dániel t. kép­viselőtársam mondott, egy általános megjegyzést tenni. A miniszterelnök úr beismeri, hogy egész általános­ságban az a tanács, hogy elhamarkodott lépésektől tartózkodjék, Bulgária akkori fejedelméhez igenis in­­téztetett, és ez a beismerés igen kellemetlen remi­niszcenciákat ébreszt fel bennünk. Mert az utolsó idők tapasztalása bőven igazolta azt, hogy a­mely gyöngébb államot, a­mely fejedelmet az európai dip­lomácia egyszerre kezd tanácsaival boldogítani, az már elveszett. (Úgy van! Úgy van­ a bal- és szélső baloldalon.) A miniszterelnök, válaszának azon részében, a­mely konkrét tényekkel foglalkozott, még egy oly ki­jelentést is tett, melyről megvallom, szerettem volna, ha nyilatkozatából kimarad. Szerettem volna, ha az a mellékes vágás, melyet a volt bolgár fejedelemre intéz (Úgy van! Úgy van! a bal és a szélső balol­dalon), midőn azt mondja, hogy külügyi hivatalunk nem tudhatta, hogy a bolgár fejedelem olyannak te­kinti koronáját, mint a­melyet Oroszországtól kapott és melyet Oroszországnak visszaadni hajlandó. — Szerettem volna, mondom, ha ez a nyilatkozat a mi­niszterelnök úr beszédéből elmarad. (Élénk helyeslés a bal és a szélső baloldalon.) Szerettem volna ezt aesthetikai érzékemnél fogva, mert a 1. miniszterelnök úrnak tudomással kell bírnia ugyanazon bolgár fejedelemnek egy másik nyilatkozatáról is, melyben azt mondotta, hogy min­den nagyhatalmasságtól elhagyatva, neki nem maradt egyéb hátra, mint koronájáról lemondani. (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) És én megvallom, nem találom lélekemelő lát­ványnak azt, hogy a hatalmasok akkor, a midőn PESTI HÍRLAP 1886 október 1. )

Next