Pesti Hírlap, 1886. december (8. évfolyam, 332-361. szám)

1886-12-24 / 355. szám

1881­. december 24. PESTI HÍRLAP ház belügyeit, és az előadásokat, valamint a mű­­sorozatot. Ezután ismét a magyar színtársulatok történe­tét rajzolja. A miskolci és kassai társulat egyesülnek a kolozsvári­ székesfehérvári társulattal, míg a Pes­ten visszamaradt Nemzeti Színjátszótársaság Pestről eltávozva ketté szakad, az egyik a dunántúli váro­sokban, a másik pedig Alföldi Nemzeti Játszótársa­ság neve alatt Szabadkán működik s onnan vissza Erdélybe vándorol, hol a kolozsvári állandó színházat 1821-ben megnyitják. A társaság azután megbom­­lik s a jobb tagokat a sz.-fehérvári társulat hívja meg, mely Pozsonyban, Pesten kísérletet tesz, de a pozsonyi kísérlet sikertelensége miatt Fehérmegye megvonja tőle a segélyt s Komlóssy vezetése alatt mint Dunántúli Társaság kezd működni. Az 1815-iki pesti társaság Kolozsvárra onnét Pestre megy, de itt tönkre jut s Miskolcra megy az állandó színház megnyitására, innen Kolozsvárra majd Kassára, a­hol részvénytársaság tartja fenn a színészetet, de majd ez is kettészakad, s a társulat sok hányás-ve­tés után Budára jut, midőn Pesten az állandó szín­ház ügye foglalja el az elméket. A budai színészek sorsát, a pesti állandó színház alakulásának egyes mozzanatait rendkívül érdekesen rajzolja szerzőnk, majd az állandó színház megnyitása után behatóan jellemzi az igazgatást, különösen a Bajza ellen tá­madt küzdelmeket. Szerencsés gondolat volt a nem­zeti színház jelesebb tagjai (Déryné, Szántorné, Me­­gyery, Fáncsi, Egressy, Lendvay M.) arcképeinek s életrajzainak közbeszövése, a­mi csak emeli a jeles mű értékét s bizonyítja szerző minden oldalra kiható figyelmét. A színházi zavarok rajza után megemlékezik a jobb vidéki társulatokról, jellemzi drámairodalmun­kat, szindizálókat s bírálatokat s főkép ez utóbbia­kat illetőleg szigorú, de igazságos ítéletet mond azokra, akik elfogultság által indíttatva, önkénykedé­sük által csak a nemzeti ügynek ártottak. „Az Athe­naeum — mondja szerzőnk — volt az egyedüli te­kintélyes lap, melynek műértő szinbirálói tanulságos bírálatokat közöltek. A sok ágra szóló lap szűk te­rében Bajza, Vörösmarty és Toldy mindenkivel szem­ben ki merte mondani a hibát s méltatni az érde­met. Ezért is a Bajza után következő igazgatóság igen nagy ellensége volt e lapnak. A színészek közül kegyvesztetté len az, ki nyilvános helyen olvasni merte e lapot, avagy annak elveit helyesnek nyilvá­nította.“ A jeles szerző ezután a német színészek­ vi­szonyokat rajzolja, a cenzorokat s cenzúrát, büntető eljárást a tiltott darabokkal s a színészek kihágá­saival szemben, közli a cenzorok „direktíva reguláit“ 1799-ből; jellemzi színészeink játékmodorát, kantá­­lást, affektálást a színpadon; továbbá a külföldiek hatását is ecseteli színészeinkre s szinműkróinkra, a hazai közönséget s ennek hatását a színműírókra méltatja, szól színműveink tárgyairól s íróiról, külö­nösen a hazafias drámákról, vígjátékokról, tündéries bohózatokról, szinihatásról s végre megemlékszik a vándortársulatokról s egy visszapillantással s a színé­szek és színésznők névsorával zárja be műveit. Ha elolvassuk ez értékes munkát, azonnal szembetűnik az adatok gazdagsága s ha áttekintjük a források kimutatását — pedig csak a jelentékenyebb forrásműveket sorolja el szerző — látjuk azt az óriási szorgalmat, kitartást, törhetlen erélyt, melyet az adatok összegyűjtésében a fáradhatlan szerzőnek kifejteni kellett. Felkutatva, átvizsgálva, rendezve minden, a­mi szükséges és jellemző: oly munka, a­mely egymaga is elégséges arra, hogy a szerzőnek tisztelettel s elismeréssel, a legnagyobb méltánylat­­tal adózzunk. Ily munkának rugója csak a legtisz­tább, legszentebb lelkesedés lehetett, a melylyel a szerző színészetünk, mint nemzed ügy iránt viselte­tik s a nemzeti színészet küzdelmeinek rajzába egy melegen érző honfikebel kitartásával mélyed; a helytartótanács által képviselt üldöztetés nem pusz­tán a magyar színészetet illette. „Az intéző körök ugyanis a színművészekben a magyar rendi alkot­mány rég ostromolt 6s megroncsolt bástyái vé­dőiben — a nemzetiség érzületének feltámasz­­tóit látták. Üldözték tehát a nemzeti nyelv és műveltség apostolait megsokasodott boszú­­sággal a miatt, hogy a magyar nemzetiség felbomlásában csalódtak. Ily fontosság mellett nem csodálhatjuk azt a szívós lelkesedést, melylyel szer­zőnk a nemzeti színészet történetét felkarolta, s raj­zolja úgy, hogy nem csak a küzdelmek hű képét adta, nemcsak a személyeket s okakat hiven jelle­mezte, nemcsak a színpadot, színészeket s írókat rajzolja szigorú, de igazságos kritikával; de tisztele­tet önt az olvasóba is a színügy és apostolai iránt, átérezteti e szent ügy fontosságát nemzetiségünkre, hogy azt mi is lelkesedéssel karoljuk fel. Mindenki­nek kell e munkát olvasni, a­ki csak kevéssé is ér­deklődik nemzetiségünk ügyei iránt, a­mint szerzőnk­nek is nagy oka volt „a múzsák fényes temploma előtt meggyújtani a visszaemlékeztető kegyelet fák­lyáját, hogy annak jótékony fénye mellett visszapil­lanthassunk azon kezdeményezők küzdelmeire, kik e század első három évtizedén át a sikertelenség legkínosabb gyötrelmei között egyengették azon utat, mely évtizedek múltán rendkívülien nagy eredmé­nyekhez vezetett.“ Dr. Váll Béla e művével hálára kötelezte nem csak a magyar irodalmat, hanem a nagy közönséget is. Kevés előzmények után önálló kutatás alapján a magyar irodalomnak korszakalkotó munkát adott; a nagy közönségnek pedig nemcsak kedves és érdekfeszítő olvasmányt nyújtott, hanem a kegyelet forrását nyitotta meg, melyből lelkesedést meríthet a színészet, mint nemzeti ügy iránti áldozatokra is. A szerzőnek legszebb jutalma lesz éveken át folytatott fáradságos kutatásaiért, ha szívének melegét megérzi és átveszi a nagy közönség is. Dr. Koltai. * (A „Magyar Szalon“) januári füzete több érdekes meglepetéssel kedveskedik e jól szer­kesztett havi folyóirat olvasóinak. Új év kezdetén lévén, naptárt ad, amelyben minden hónapot egy-egy kedvenc művésznő jelképez, akinek arcképe látható a címben s alatta néhány sajátkezüleg írt sora sike­rült fac­similében. Eze­k közül mutatványul adjuk a következőket: Színpadon a közönség tetszését megnyerni könnyebb, mint megtartani; az igazat eltalálni köny­­nyebb, mint megtalálni. Könnyebb „nagyszerűnek“ lenni, mint egyszerűnek. De szerepeinkben akként feledni el a saját egyéniségünket, hogy szemünk, já­ték közben is mindig önmagunkra legyen fordítva — ez a legnehezebb. P. Márkus Emilia: Legelső emlékem. Nem voltam egészen három esztendős: falunk széles utcáján tipegtem keresztül, hogy az „öreg téniasszonynaknak“, kik ajtolsó oldalon láttak, bemu­tassam pompámat, egy bronz homlokszom­tól, a­mit édes Anyám, a „bognárék Juliskája“ csodálatos íz­lésénél fogva, akkor hozott nekem Győr városából. Fényes kincsem fejemen csillogott és meg­megérintettem néha kezeimmel, meztelen lábacskáim pedig mélyen süppedtek a puha meleg porba. A nap ragyogott, olyan boldog voltam. Valahányszor Antigone sima homlokszorítóját felkötöm, mindig eszembe jut ez az első emlékem. Jászay Mari. Ha az Amor jó istenke volna, A lányokkal úgy többet gondolna; Sziveinkre bár csak adna vértet, Ajkainkra fullánkkal teli mézet! Fái Szeréna. Az erdőben. Ott lent az erdő hüsében Hol az árny oly sötét, Hova a napsugár rejtve jut, Honnan nem látszik az ég. Ketten vagyunk csakis ott — Egy vadgalamb és én, Egyik kacag, a másik sir Az erdő legmélyén. Ez az életnek futása: Majd nekem, majd nekim. Ez az életnek drámája: Egy sir, másik nevet: Pálmai­ Ilka. Kiváló figyelmet érdemel még a tartalomból Kiss József „Jehova“ című hosszabb költeménye, a költő sikerült arcképével, Bartók Lajos egy köl­teménye (Körner fájánál), J­u­s­t­h Zsigmond „Tae­­dium Vitae“ c. elbeszélése, Jókai Mór regényének (Lenci fráter) folytatása stb. * (A társaságból), csevegések, irta Ré­­v­é­s­z A. A szerző, aki a vidék egyik nagyobb lapjának munkatársa, érzékkel bír a társadalom gyöngéi iránt és kellemes humorral, nem any­­nyira ostorozza, mint inkább ecseteli azokat. Be­szél a tűzhelyről, az udvarlásról, a mamákról, a szerelmesekről, a divatos házasságokról, a c­ik­­ről sat. Amit mond, élvezetes és figyelemreméltó. A könyv egy hölgynek van ajánlva és rende­sen a nőkhöz intézi szavát. Irálya könnyed és ma­gyaros. Az egész kötet ügyes csevegőre vall és a szerző csinos a percükkel tarkítja előadását. Kár, hogy nagyon szereti az idegen szavakat és még ott is al­kalmazza azokat, a­hol jó magyar szó állana rendel­kezésére. A kötet Singer és Wolfner bizományában jelent meg. * (Az „Olcsó könyvtá­r“-b­ó­l), melyet Gyulai Pál szerkeszt, tizenegy újabb füzet (214—224) jelent meg. Még­pedig a következők: „Művészek csarnoka“ (Rafael, Michel Angelo, Leonardo da Vinci) Planche Gusztáv után Szász Károly. ..Tibullus elé­giái“, fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Csengeri János; „Petrarca összes szerelmi szonettjei“, fordította és magyarázatokkal ellátta Radó Antal; „Schiller“, élet- és jellemrajz, irta Szász Károly; „A kastélyban“, beszély, Storm Tivadar után Balla Mihály; „Ginna vagy Augusztus kegyelme“, Corneil­le tragédiája, fordította Pajor István, „Czuczor köl­teményei“, „Athalia“, Racine tragédiája, fordította Csiky Gergely; „II. Fülöp“, Prescott nyomán Szász Károly; „Schiller kisebb prózai irataiból“, aestheti­­kai értekezések, fordította Zöllner Béla; „Flipper és Nobler“ egyfelvonásos bohózat, irta W. Through, for­dította Csiky Gergely. Tudomány. * (A földrajzi társaság) ma délután az aka­démiában ülést tartott. Az ülés első tárgyát B­e­­recz Antal főtitkár jelentése képezte a Vadelaiban tartózkodó Emin bey (dr. Schnitzler) megmentésére tervezett expedíció ügyében Angliában megindult moz­galomról. Előadása megvilágítására térképen mutatta be úgy a Stanley valamint a Thomson által javasolt mentő-expedíciók tervezett útvonalait. Jelentést tett továbbá Cosati olasz utazónak ez évi júl. 17-én Psa­­jája állomáson Ungoro országban kelt leveléről, melynek tartalmáról Comperio levelező tag értesítette a földrajzi társaságot. Végül szomorúan emlékszik meg az ez évi nov. 11-én Berlinben elhunyt Afrika­­utazóról, dr. Fischerről, ki a múlt évben dr. Junkert felkeresésére indult Zanzibarba. Terve nem sike­rülvén, visszatért Európába, hol meghalt. Ezután dr. Vám­bér­y Ármin alelnök tartott előadást a Kaspitengeren túli vasútról. Oroszország­nak rég óhajtott terve volt a Kaspitenger keleti partjának vasút általi összeköttetése az Oxussal és majd Samarkanddal. Több ízben megkísértette a vasút lerakását, de iszonyú nehézségeket támasztot­tak a turkomanok ellenállásai és a roppant ho­moksivatagnak az alépítmény lerakására alkal­matlan volta. Skobeleff tábornok volt az, a­ki előbbre vitte az említetett vasút ügyét. Keskeny­­vágányú vasutat rakatott le, miután előbb elpusztí­tott vagy 30,000 turkomant. A vasút talajához agya­got kellett messze földről szállítani; sok bajt okozott a víz hiánya is. A vasút a Michaelovszky öböltől in­dul ki Kisil-Arwal felé; ezt a vonalrészt 1879-ben kezdték építeni és csak 1884-ben folytatták Aska­­benden keresztül Mérvig, a­honnan most épí­tik tovább Bocbarán keresztül Samarkandig. Az elkészült vonal 1335 verstet tesz ki és körülbelül 40,000,000 rubelbe került. A tengerparttól Samar­kandig 62 állomás lesz és Odesszával való összeköt­tetés mellett Oroszország belsejéből 5 nap alatt lehet majd csapatokat szállítani Közép-Ázsiába. Az új vasútnak kulturális jelentősége nem valami nagy, a­mennyiben ott úgy is gyér a lakosság, a letelepítés pedig az égalji viszonyoknál fogva majdnem lehe­tetlen. A kereskedelem nyerni fog az új vasút által; régi kereskedelmi utak meg fognak új­ból élénkülni és mint 2000 év előtt, a világ­forgalom újra a Kaukázuson keresztül fog Európa felé vonulni. Fő célja azonban a vasútnak a sztra­­t­é­g­i­a­i és politikai. Ázsiában most Európa tudta nélkül valódi vasúti háború folyik. Oroszország építi tovább vasútját 20,000 em­berrel, Anglia pedig Indiából észak felé építteti vas­­útját 25.000 emberre­. Fűtőanyagul petróleumsalakot fognak használni az új orosz vasútnál. Az előadó azzal zárja be érdekes előadását, hogy alig várja az időt, midőn a vonat füttye mellett haladhat majd át ama vidékeken, a­melyeken oly sokat utazgatott teveházon.­ ­ Színház, zene, képzőművészet A jó Köszeghy bácsinál. Az operaház színlapjai már jó ideje közölnek egy szomorú értesítést. Víg operánk egyik fő éltető alakjának, nemzeti operánk régi oszlopának, a ke­délyes, jószivü Köszeghy bácsinak a neve van oda kiírva e szomorú megjegyzéssel: „Köszeghy K. beteg “ Hetek, hónapok óta lestem, mikor tűnik el a szomorú jelentés a szinlapról, de mindeddig nem si­került azt onnan eltávolítani. — A jó öreg az Erzsé­bet kórházat gyógyulva hagyta el s most szerető csa­ládja körében ápoltatik. Elhatároztam magamban, hogy meglátogatom. A napokban egy délután elmentem lakására. A do­­hány-utca 52. számú saját szerény kis házában la­kik az öreg úr. Amint az előszobába­­értem, zongora hangok ütötték meg fülemet. Két fia Géza és Árpád ültek a zongoránál s játszották a jó apának Mendelssohn örökszép reformáció-szimfóniáját. Szinte sajnálom, hogy a szép családi jelenetet megzavartam látoga­tásommal. Kedélyes kézszorítás és nyájas üdvözlet után helyet foglaltam. — Ismét eljöttem — kezdem én­­— hogy sze­mélyesen győződhessem meg egészségi állapotáról. — Nagyon örülök e szíves látogatásnak, de sajnos nem a legjobbat mondhatom­ ennek egészségi állapotomat illetőleg. A lábujjak üszkösödést valóban csodával határos módon sikerült Farkas László fő­orvos úrnak kigyógyítania, de a sok fekvés bizony végtelenül elgyengített. Hiába, vén már a gyerek! Az elveszett erők visszanyerése, egészségem tökéle­tes helyreállítása nagyon lassan halad előre. — Hát az az elpusztíthatlan érces hang, mely oly sokszor reszkelteté meg operaházunk falait, meg van-e még épségben? — Bizony nincs már meg. Ez a jó pajtásom is cserben hagyott. Hűtlen lett a gazdájához, a­ki oly gondosan ápolta, vigyázott rá. Nekem édes uram, már semm­i reményem sincs arra, hogy az operaház küszöbét átléphessem még egyszer. Pedig halálomig bántani fogja lelkemet, ha még el sem búcsúzhatom

Next