Pesti Hírlap, 1886. december (8. évfolyam, 332-361. szám)
1886-12-24 / 355. szám
1881. december 24. PESTI HÍRLAP ház belügyeit, és az előadásokat, valamint a műsorozatot. Ezután ismét a magyar színtársulatok történetét rajzolja. A miskolci és kassai társulat egyesülnek a kolozsvári székesfehérvári társulattal, míg a Pesten visszamaradt Nemzeti Színjátszótársaság Pestről eltávozva ketté szakad, az egyik a dunántúli városokban, a másik pedig Alföldi Nemzeti Játszótársaság neve alatt Szabadkán működik s onnan vissza Erdélybe vándorol, hol a kolozsvári állandó színházat 1821-ben megnyitják. A társaság azután megbomlik s a jobb tagokat a sz.-fehérvári társulat hívja meg, mely Pozsonyban, Pesten kísérletet tesz, de a pozsonyi kísérlet sikertelensége miatt Fehérmegye megvonja tőle a segélyt s Komlóssy vezetése alatt mint Dunántúli Társaság kezd működni. Az 1815-iki pesti társaság Kolozsvárra onnét Pestre megy, de itt tönkre jut s Miskolcra megy az állandó színház megnyitására, innen Kolozsvárra majd Kassára, ahol részvénytársaság tartja fenn a színészetet, de majd ez is kettészakad, s a társulat sok hányás-vetés után Budára jut, midőn Pesten az állandó színház ügye foglalja el az elméket. A budai színészek sorsát, a pesti állandó színház alakulásának egyes mozzanatait rendkívül érdekesen rajzolja szerzőnk, majd az állandó színház megnyitása után behatóan jellemzi az igazgatást, különösen a Bajza ellen támadt küzdelmeket. Szerencsés gondolat volt a nemzeti színház jelesebb tagjai (Déryné, Szántorné, Megyery, Fáncsi, Egressy, Lendvay M.) arcképeinek s életrajzainak közbeszövése, ami csak emeli a jeles mű értékét s bizonyítja szerző minden oldalra kiható figyelmét. A színházi zavarok rajza után megemlékezik a jobb vidéki társulatokról, jellemzi drámairodalmunkat, szindizálókat s bírálatokat s főkép ez utóbbiakat illetőleg szigorú, de igazságos ítéletet mond azokra, akik elfogultság által indíttatva, önkénykedésük által csak a nemzeti ügynek ártottak. „Az Athenaeum — mondja szerzőnk — volt az egyedüli tekintélyes lap, melynek műértő szinbirálói tanulságos bírálatokat közöltek. A sok ágra szóló lap szűk terében Bajza, Vörösmarty és Toldy mindenkivel szemben ki merte mondani a hibát s méltatni az érdemet. Ezért is a Bajza után következő igazgatóság igen nagy ellensége volt e lapnak. A színészek közül kegyvesztetté len az, ki nyilvános helyen olvasni merte e lapot, avagy annak elveit helyesnek nyilvánította.“ A jeles szerző ezután a német színészek viszonyokat rajzolja, a cenzorokat s cenzúrát, büntető eljárást a tiltott darabokkal s a színészek kihágásaival szemben, közli a cenzorok „direktíva reguláit“ 1799-ből; jellemzi színészeink játékmodorát, kantálást, affektálást a színpadon; továbbá a külföldiek hatását is ecseteli színészeinkre s szinműkróinkra, a hazai közönséget s ennek hatását a színműírókra méltatja, szól színműveink tárgyairól s íróiról, különösen a hazafias drámákról, vígjátékokról, tündéries bohózatokról, szinihatásról s végre megemlékszik a vándortársulatokról s egy visszapillantással s a színészek és színésznők névsorával zárja be műveit. Ha elolvassuk ez értékes munkát, azonnal szembetűnik az adatok gazdagsága s ha áttekintjük a források kimutatását — pedig csak a jelentékenyebb forrásműveket sorolja el szerző — látjuk azt az óriási szorgalmat, kitartást, törhetlen erélyt, melyet az adatok összegyűjtésében a fáradhatlan szerzőnek kifejteni kellett. Felkutatva, átvizsgálva, rendezve minden, ami szükséges és jellemző: oly munka, amely egymaga is elégséges arra, hogy a szerzőnek tisztelettel s elismeréssel, a legnagyobb méltánylattal adózzunk. Ily munkának rugója csak a legtisztább, legszentebb lelkesedés lehetett, a melylyel a szerző színészetünk, mint nemzed ügy iránt viseltetik s a nemzeti színészet küzdelmeinek rajzába egy melegen érző honfikebel kitartásával mélyed; a helytartótanács által képviselt üldöztetés nem pusztán a magyar színészetet illette. „Az intéző körök ugyanis a színművészekben a magyar rendi alkotmány rég ostromolt 6s megroncsolt bástyái védőiben — a nemzetiség érzületének feltámasztóit látták. Üldözték tehát a nemzeti nyelv és műveltség apostolait megsokasodott boszúsággal a miatt, hogy a magyar nemzetiség felbomlásában csalódtak. Ily fontosság mellett nem csodálhatjuk azt a szívós lelkesedést, melylyel szerzőnk a nemzeti színészet történetét felkarolta, s rajzolja úgy, hogy nem csak a küzdelmek hű képét adta, nemcsak a személyeket s okakat hiven jellemezte, nemcsak a színpadot, színészeket s írókat rajzolja szigorú, de igazságos kritikával; de tiszteletet önt az olvasóba is a színügy és apostolai iránt, átérezteti e szent ügy fontosságát nemzetiségünkre, hogy azt mi is lelkesedéssel karoljuk fel. Mindenkinek kell e munkát olvasni, aki csak kevéssé is érdeklődik nemzetiségünk ügyei iránt, amint szerzőnknek is nagy oka volt „a múzsák fényes temploma előtt meggyújtani a visszaemlékeztető kegyelet fáklyáját, hogy annak jótékony fénye mellett visszapillanthassunk azon kezdeményezők küzdelmeire, kik e század első három évtizedén át a sikertelenség legkínosabb gyötrelmei között egyengették azon utat, mely évtizedek múltán rendkívülien nagy eredményekhez vezetett.“ Dr. Váll Béla e művével hálára kötelezte nem csak a magyar irodalmat, hanem a nagy közönséget is. Kevés előzmények után önálló kutatás alapján a magyar irodalomnak korszakalkotó munkát adott; a nagy közönségnek pedig nemcsak kedves és érdekfeszítő olvasmányt nyújtott, hanem a kegyelet forrását nyitotta meg, melyből lelkesedést meríthet a színészet, mint nemzeti ügy iránti áldozatokra is. A szerzőnek legszebb jutalma lesz éveken át folytatott fáradságos kutatásaiért, ha szívének melegét megérzi és átveszi a nagy közönség is. Dr. Koltai. * (A „Magyar Szalon“) januári füzete több érdekes meglepetéssel kedveskedik e jól szerkesztett havi folyóirat olvasóinak. Új év kezdetén lévén, naptárt ad, amelyben minden hónapot egy-egy kedvenc művésznő jelképez, akinek arcképe látható a címben s alatta néhány sajátkezüleg írt sora sikerült facsimilében. Ezek közül mutatványul adjuk a következőket: Színpadon a közönség tetszését megnyerni könnyebb, mint megtartani; az igazat eltalálni könynyebb, mint megtalálni. Könnyebb „nagyszerűnek“ lenni, mint egyszerűnek. De szerepeinkben akként feledni el a saját egyéniségünket, hogy szemünk, játék közben is mindig önmagunkra legyen fordítva — ez a legnehezebb. P. Márkus Emilia: Legelső emlékem. Nem voltam egészen három esztendős: falunk széles utcáján tipegtem keresztül, hogy az „öreg téniasszonynaknak“, kik ajtolsó oldalon láttak, bemutassam pompámat, egy bronz homlokszomtól, amit édes Anyám, a „bognárék Juliskája“ csodálatos ízlésénél fogva, akkor hozott nekem Győr városából. Fényes kincsem fejemen csillogott és megmegérintettem néha kezeimmel, meztelen lábacskáim pedig mélyen süppedtek a puha meleg porba. A nap ragyogott, olyan boldog voltam. Valahányszor Antigone sima homlokszorítóját felkötöm, mindig eszembe jut ez az első emlékem. Jászay Mari. Ha az Amor jó istenke volna, A lányokkal úgy többet gondolna; Sziveinkre bár csak adna vértet, Ajkainkra fullánkkal teli mézet! Fái Szeréna. Az erdőben. Ott lent az erdő hüsében Hol az árny oly sötét, Hova a napsugár rejtve jut, Honnan nem látszik az ég. Ketten vagyunk csakis ott — Egy vadgalamb és én, Egyik kacag, a másik sir Az erdő legmélyén. Ez az életnek futása: Majd nekem, majd nekim. Ez az életnek drámája: Egy sir, másik nevet: Pálmai Ilka. Kiváló figyelmet érdemel még a tartalomból Kiss József „Jehova“ című hosszabb költeménye, a költő sikerült arcképével, Bartók Lajos egy költeménye (Körner fájánál), Justh Zsigmond „Taedium Vitae“ c. elbeszélése, Jókai Mór regényének (Lenci fráter) folytatása stb. * (A társaságból), csevegések, irta Révész A. A szerző, aki a vidék egyik nagyobb lapjának munkatársa, érzékkel bír a társadalom gyöngéi iránt és kellemes humorral, nem anynyira ostorozza, mint inkább ecseteli azokat. Beszél a tűzhelyről, az udvarlásról, a mamákról, a szerelmesekről, a divatos házasságokról, a cikről sat. Amit mond, élvezetes és figyelemreméltó. A könyv egy hölgynek van ajánlva és rendesen a nőkhöz intézi szavát. Irálya könnyed és magyaros. Az egész kötet ügyes csevegőre vall és a szerző csinos a percükkel tarkítja előadását. Kár, hogy nagyon szereti az idegen szavakat és még ott is alkalmazza azokat, ahol jó magyar szó állana rendelkezésére. A kötet Singer és Wolfner bizományában jelent meg. * (Az „Olcsó könyvtár“-ból), melyet Gyulai Pál szerkeszt, tizenegy újabb füzet (214—224) jelent meg. Mégpedig a következők: „Művészek csarnoka“ (Rafael, Michel Angelo, Leonardo da Vinci) Planche Gusztáv után Szász Károly. ..Tibullus elégiái“, fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Csengeri János; „Petrarca összes szerelmi szonettjei“, fordította és magyarázatokkal ellátta Radó Antal; „Schiller“, élet- és jellemrajz, irta Szász Károly; „A kastélyban“, beszély, Storm Tivadar után Balla Mihály; „Ginna vagy Augusztus kegyelme“, Corneille tragédiája, fordította Pajor István, „Czuczor költeményei“, „Athalia“, Racine tragédiája, fordította Csiky Gergely; „II. Fülöp“, Prescott nyomán Szász Károly; „Schiller kisebb prózai irataiból“, aesthetikai értekezések, fordította Zöllner Béla; „Flipper és Nobler“ egyfelvonásos bohózat, irta W. Through, fordította Csiky Gergely. Tudomány. * (A földrajzi társaság) ma délután az akadémiában ülést tartott. Az ülés első tárgyát Berecz Antal főtitkár jelentése képezte a Vadelaiban tartózkodó Emin bey (dr. Schnitzler) megmentésére tervezett expedíció ügyében Angliában megindult mozgalomról. Előadása megvilágítására térképen mutatta be úgy a Stanley valamint a Thomson által javasolt mentő-expedíciók tervezett útvonalait. Jelentést tett továbbá Cosati olasz utazónak ez évi júl. 17-én Psajája állomáson Ungoro országban kelt leveléről, melynek tartalmáról Comperio levelező tag értesítette a földrajzi társaságot. Végül szomorúan emlékszik meg az ez évi nov. 11-én Berlinben elhunyt Afrikautazóról, dr. Fischerről, ki a múlt évben dr. Junkert felkeresésére indult Zanzibarba. Terve nem sikerülvén, visszatért Európába, hol meghalt. Ezután dr. Vámbéry Ármin alelnök tartott előadást a Kaspitengeren túli vasútról. Oroszországnak rég óhajtott terve volt a Kaspitenger keleti partjának vasút általi összeköttetése az Oxussal és majd Samarkanddal. Több ízben megkísértette a vasút lerakását, de iszonyú nehézségeket támasztottak a turkomanok ellenállásai és a roppant homoksivatagnak az alépítmény lerakására alkalmatlan volta. Skobeleff tábornok volt az, aki előbbre vitte az említetett vasút ügyét. Keskenyvágányú vasutat rakatott le, miután előbb elpusztított vagy 30,000 turkomant. A vasút talajához agyagot kellett messze földről szállítani; sok bajt okozott a víz hiánya is. A vasút a Michaelovszky öböltől indul ki Kisil-Arwal felé; ezt a vonalrészt 1879-ben kezdték építeni és csak 1884-ben folytatták Askabenden keresztül Mérvig, ahonnan most építik tovább Bocbarán keresztül Samarkandig. Az elkészült vonal 1335 verstet tesz ki és körülbelül 40,000,000 rubelbe került. A tengerparttól Samarkandig 62 állomás lesz és Odesszával való összeköttetés mellett Oroszország belsejéből 5 nap alatt lehet majd csapatokat szállítani Közép-Ázsiába. Az új vasútnak kulturális jelentősége nem valami nagy, amennyiben ott úgy is gyér a lakosság, a letelepítés pedig az égalji viszonyoknál fogva majdnem lehetetlen. A kereskedelem nyerni fog az új vasút által; régi kereskedelmi utak meg fognak újból élénkülni és mint 2000 év előtt, a világforgalom újra a Kaukázuson keresztül fog Európa felé vonulni. Fő célja azonban a vasútnak a sztratégiai és politikai. Ázsiában most Európa tudta nélkül valódi vasúti háború folyik. Oroszország építi tovább vasútját 20,000 emberrel, Anglia pedig Indiából észak felé építteti vasútját 25.000 emberre. Fűtőanyagul petróleumsalakot fognak használni az új orosz vasútnál. Az előadó azzal zárja be érdekes előadását, hogy alig várja az időt, midőn a vonat füttye mellett haladhat majd át ama vidékeken, amelyeken oly sokat utazgatott teveházon. Színház, zene, képzőművészet A jó Köszeghy bácsinál. Az operaház színlapjai már jó ideje közölnek egy szomorú értesítést. Víg operánk egyik fő éltető alakjának, nemzeti operánk régi oszlopának, a kedélyes, jószivü Köszeghy bácsinak a neve van oda kiírva e szomorú megjegyzéssel: „Köszeghy K. beteg “ Hetek, hónapok óta lestem, mikor tűnik el a szomorú jelentés a szinlapról, de mindeddig nem sikerült azt onnan eltávolítani. — A jó öreg az Erzsébet kórházat gyógyulva hagyta el s most szerető családja körében ápoltatik. Elhatároztam magamban, hogy meglátogatom. A napokban egy délután elmentem lakására. A dohány-utca 52. számú saját szerény kis házában lakik az öreg úr. Amint az előszobábaértem, zongora hangok ütötték meg fülemet. Két fia Géza és Árpád ültek a zongoránál s játszották a jó apának Mendelssohn örökszép reformáció-szimfóniáját. Szinte sajnálom, hogy a szép családi jelenetet megzavartam látogatásommal. Kedélyes kézszorítás és nyájas üdvözlet után helyet foglaltam. — Ismét eljöttem — kezdem én— hogy személyesen győződhessem meg egészségi állapotáról. — Nagyon örülök e szíves látogatásnak, de sajnos nem a legjobbat mondhatom ennek egészségi állapotomat illetőleg. A lábujjak üszkösödést valóban csodával határos módon sikerült Farkas László főorvos úrnak kigyógyítania, de a sok fekvés bizony végtelenül elgyengített. Hiába, vén már a gyerek! Az elveszett erők visszanyerése, egészségem tökéletes helyreállítása nagyon lassan halad előre. — Hát az az elpusztíthatlan érces hang, mely oly sokszor reszkelteté meg operaházunk falait, meg van-e még épségben? — Bizony nincs már meg. Ez a jó pajtásom is cserben hagyott. Hűtlen lett a gazdájához, aki oly gondosan ápolta, vigyázott rá. Nekem édes uram, már semmi reményem sincs arra, hogy az operaház küszöbét átléphessem még egyszer. Pedig halálomig bántani fogja lelkemet, ha még el sem búcsúzhatom